Filep Tamás Gusztáv

Zsidó magyarok a két világháború közötti
csehszlovákiai magyar közéletben
Széljegyzetek egy elhanyagolt témakörhöz

Először, egyszerűsítve, lássuk a csehszlovákiai, ezen belül a szlovenszkói és ruszinsz-kói zsidókkal kapcsolatos politikai vagy ideológiai állásfoglalásokat, sztereotípiákat.
Az első Csehszlovák Köztársaságban a zsidók hivatalosan nemzetiségnek minősültek, azaz bizonyos kisebbségi értelmezésben – a forradalmi nemzetgyűlés által megalkotott alapörvény preambuluma szerint az alkotmányozó szubjektum „a csehszlovák nemzet” –, másodrendű állampolgárnak. Csehszlovákia fönnállásának garanciája az etnikai megkülönböztetés volt; a zsidó nemzetiség kategóriájának bevezetése döntően a német és a magyar nemzeti kisebbségek feldarabolását célozta; a népszámlálások idején a megszállt területek zsidóságát e nemzetiség bevallására biztatták, presszionálták vagy önkényesen így regisztrálták. Ehhez hasonlóan a görög katolikusokat ruszinokként iparkodtak föltüntetni, a magyar anyanyelvű cigányokat pedig cigány nemzetiségűként vették számba. A megszállt területeken a számlálóíveket a számlálóbiztosok töltötték ki, nem a megszámláltak. Maga a zsidó nemzetiség hivatalossá tétele szerintem a gyakorlatban korlátozást jelentett a zsidók számára az élet minden, a kisebbségi szerződés védelme alatt álló területén, bár a fönti állami szándékok következtében kétségtelenül előnyösebb volt zsidónak lenni, mint magyarnak vagy németnek.
A korszak kormánypárti magyar sajtója azt hirdette, hogy a csehszlovák demokrácia a zsidóknak biztosítja azt a szabadságot, amelyet a „kurzista” Magyar-ország megtagad tőlük. 
A magyar politikai ellenzék képviselői aggódva figyelték, hogy a zsidóság leválik a magyar kisebbségről; ez olyan ítéletekben is megfogalmazódott, hogy a zsidók cserbenhagyták a magyarságot. Volt persze, aki örült ennek, alapjában viszont a magyar ellenzék nem kirekeszteni akarta a zsidókat a magyarságból, hanem megtartani a közösségben. Azért is logikus ez, mert a nagyobb nemzetiségi lélek-, illetve arányszám elsődleges fontosságú volt a százalékhoz kötött nyelvi jogok gyakorlásához és származékaikhoz (az iskolák költségvetésből való részesedése például). 
Az első bécsi döntést, a Magyarországra való visszatérést követően, az Imrédy-kormány, illetve a miniszterelnök a magyar közösségből való kiválást tényként kezelte, s ez nagyjából igazolta a zsidók társadalom- és nemzetidegen voltáról szóló nézeteket. A felvidéki magyar párt Imrédyhez csatlakozó vezetője, Jaross Andor ekkor jelentette ki először egy nyilvános gyűlésen, hogy a két kezén meg tudná számlálni azokat a zsidókat, akik hűek maradtak a magyarsághoz – ami e kontextusban az ellenzéki Egyesült Magyar Pártot jelentette.
A visszatért magyar zsidóság kiemelkedő alakjai, akik azelőtt a magyar köz-életben, részben a pártéletben is szerepet vállaltak, ezt az állítást kétségbe vonták, elutasították és cáfolni igyekeztek.   
A kommunista korszakban a szlovákiai magyar ellenzéki és a magyarországi politikát hivatalosan egységesnek ítélték meg, egyik meghatározó elemének az antiszemitizmust tartották, azt pedig elképzelhetetlennek, hogy a zsidóság szerepet vállalt volna a magyar kisebbségi közéletben – leszámítva a kultúrát.
Az utóbbi időkben az a nézet vált népszerűvé, hogy a demokratikus keretek között a zsidók éltek az identitásválasztás szabadságával, és ennek révén alakították ki a különböző, egymástól eltérő, illetve egymással szemben álló identitásváltozatokat. Akik korábban „asszimilálódtak” – megmaradtak magyarnak, mások részben a cionizmus híveiül szegődtek, a „nemzeti zsidóság” tagjait szaporították, és megkezdődött az államnemzethez, az úgynevezett „csehszlovák”-hoz való asszimiláció folyamata is.

Hipotézisem szerint a felvidéki s részben a kárpátaljai zsidók a magyar ellenzéki politikában, illetve a magyar ellenzéki pártokhoz kötődő társadalomszervezésben, a magyar közéletben is az eddig (el)ismertnél nagyobb arányban és súllyal vettek részt – ezzel persze nem vonom kétségbe, hogy Csehszlovákia létrejötte után tömegeket érintett a zsidó etnikai reneszánsz.
A leválás alátámasztására szolgáló legfőbb adatokként a csehszlovák nép-számlálási eredményekre szoktak hivatkozni, ezek viszont köztudottan megbízha-tatlanok.
Az, hogy az első csehszlovákiai népszámlálás alkalmával Szlovenszkón és Ruszinszkón 150 000-ren regisztráltattak zsidó nemzetiségűnek, s 30 000-nél is kevesebb izraelita vallotta magát magyarnak, sok esetben nem jelent bizonyos, és főleg nem jelent feltétlenül végleges leválást. (A számok időről időre – helyzetről hely-zetre – változnak, van magyar vonatkozásban kedvezőbb adat is, bár inkább az első bécsi döntés után; az 1937–1938-as sajtóból viszont úgy látszik, hogy zsidók egyre látványosabban kötelezik el magukat a magyar ügy mellett.)
Először is: az 1921-es csehszlovák népszámlálásnak demonstratív jellege volt, államnemzeti többséget kellett produkálnia. Az utólagos panaszbeadványokból, jegyzőkönyvekből elég egyértelműen kiderül, hogy nemcsak a fent említett közösségek sok tagjának írták be önkényesen a nemzetiségét, hanem színmagyar területeken is – praktikával, rábeszéléssel, fenyegetéssel, azzal, hogy adatfelvételkor ceruzával töltötték ki az íveket vagy nem voltak hajlandók azt a nemzetiséget beírni, amit a megszámlált bevallott, névelemzéssel és így tovább – szlovák népességet kreáltak a szlovákul is tudó magyarok egy részéből. Az utólagos beadványokat elutasították, a fellebbezőket megbüntették. Új adatfelvételre akkor került sor, amikor az állam szempontjából volt kedvezőtlen a végeredmény. Az egyik magyar faluban az első nekirugaszkodásra egyetlen szlovákot tudtak megszámlálni – a másodikra már száztíznél többet.
E kérdés szempontjából döntőnek tartom, hogy a magyar és a csehszlovák népszámlálások eltérő fogalmakkal dolgoztak, illetve másra kérdeztek rá. Magyar-országon 1910-ben is az anyanyelvre, Csehszlovákiában 1921-ben a nemzetiségre, 1930-ban szintén az anyanyelvre; kizárólag a zsidók vallhatták magukat zsidó nemzetiségűnek anélkül, hogy beszéltek volna jiddisül vagy héberül.
A Csehszlovákiában érvényes nemzet-, illetve nemzetiségterminus és a magyar politikai nemzet kategóriája összemérhetetlenek. Lehet, hogy nincs ellentmondás abban, ha valaki 1910-ben magyarnak (magyar anyanyelvűnek) minősítette magát a népiségtől független politikai nemzetfogalom keretében, 1920-ban pedig zsidó nemzetiségűnek, hiszen azok, akik Csehszlovákia határain belülre kerültek, egyben kiestek a magyar politikai nemzet fogalmának érvényességi köréből. Kérdés persze, hogy az 1910-es népszámlálásnál ki hogyan értelmezte az anyanyelvet.
Végül a cionistáknak a magyarságról való teljes leválása sem maradéktalanul egyértelmű számomra. Még a megszállás előttről, 1918 őszéről ismerünk olyan polémiát a pozsonyi sajtóból, amelyben cionista vezető a magyar társadalom részeként határozza meg a cionistákat; Kárpátaljáról az 1920-as évekből pedig olyan pártdokumentumot, amely a cionistákat tételesen is a magyar társadalom alkotóelemei között hívja föl a nemzeti együttműködésre. Egybecseng ez a Kovács Éva kassai zsidókról szóló könyve egyik interjúalanya által mondottakkal: „A cionizmus ellenére mi nagyon magyarok voltunk. […] A magyarságot itt Szlovákiában a zsidók tartották, még a hitközségben is csak magyarul beszéltünk.”
Végül fontosnak tartom megjegyezni itt, hogy a zsidóság identitásváltozásait nem lehet függetlenül kezelni és mérni a magyarság keresztény vonalon kimutatható lélekszámveszteségétől. Mindegyik felekezetnek megvolt a maga vesztesége, s bár igaz, hogy a zsidók identitásváltozása e számadatok szerint lélekszámukhoz képest sokkal nagyobb arányú a többi felekezet tagjaiéhoz képest, de a többiek esetében a magyarságtól való disszimiláció egyben a szlováksághoz való csatlakozást is jelentette. A zsidóknak a szlovákokhoz való asszimilációja sokkal kisebb arányú.
Ez azért sem lényegtelen, mert magyar–zsidó együttműködésre nemcsak a magyar nemzetben való bent maradással, hanem a magyarok által szorgalmazott őslakos-politika, őslakos együttműködés keretében is mód lehetett volna. Az országos zsidó pártok, amennyire én tudom, nem tudtak elérni semmi lényegeset közösségük érdekében, 1929-ig még parlamenti képviseletük sem volt. Ezzel szemben a helyi, községi „ad hoc” zsidó pártok a jelek szerint több helyütt együtt tudtak működni, sőt szavazni a helyi magyar pártokkal.   
 
Abban, hogy sokáig nem volt kutatás tárgya zsidóknak a magyar életben való részvétele, szerepet játszott, hogy a magyar–„csehszlovák” viszonyt hajlamosak vagyunk a korabeli cseh értelmezés szerint elképzelni; eszerint a demokratikus, liberális, szociálisan érzékeny ún. „csehszlovák” politikával, ideológiával, sőt közérzülettel szemben a rendies, konzervatív, korrupt, részben antiszemita magyar világ állt – ami meglehetősen sematikus álláspont. München, majd az első bécsi döntés pedig a második világháború utáni értelmezés szerint Európa náci átrendezésének közbülső állomása. Viszont az akkori kisebbségi közvélemény számára azok nem a háború előkészítését jelentették, hanem az azonnali kitöréssel fenyegető háború elhárítását, s az Európa-szerte elfogadott nemzeti önrendelkezési igény részleges kielégítését. Ráadásul Cseh-Szlovákia az első bécsi döntés idején már nem demokratikus, hanem – cseh és a szlovák oldalon is – totalizálódó állam volt. Nem akarom túl-értékelni az adatot, de tény, hogy ekkor szlovákiai zsidók – pontosabbat nem tudunk róluk – tájékozódtak magyarországi politikusoknál, hogy esetleges visszatérés esetén mi lenne a sorsuk Magyarországon. Kozma Miklóstól azt a választ kapták, hogy az autonómia valamely formája lépne életbe, s a zsidótörvényt nem terjesztenék ki rájuk automatikusan. A „frontharcos gondolat” kiterjesztése jött ekkor számításba. (Nem így lett.)

Milyen képük lehetett a zsidóknak a Csehszlovák Köztársaság nyújtotta keretekről, szembeállítva ezeket a magyarországi viszonyokkal? Az bizonyos, hogy a magyar kurzus első, antiszemita szólamokkal és akciókkal kísért szakasza megtette a maga elidegenítő hatását, másrészt viszont a konszolidáció eredményeit a magyar ellenzéki sajtó – benne részben zsidó kulcsszereplőivel (Kassai Napló: Szepessi Miksa; Kassai Újság: Köves Illés; Őslakó [Munkács]: Gergely Albert; Érsekújvár és vidéke: Sándor Dezső; Prágai Magyar Hírlap: sokan) – valamiképpen közvetíteni tudta. Egyébként a kortársnak nem kellett azonosulnia a magyar kormánnyal ahhoz, hogy a magyar közösség tagjának tekinthesse magát, azonosulhatott a liberális ellenzékkel, mint azt például a szabadkőműves alapítású Kassai Napló szerkesztői tették. Nem mellékes, hogy a napilap köre a Magyar Jogpárthoz kötődött, amely – bár erre az újabb szakirodalomban kevés utalást találunk – jelentős részben a zsidó városi polgárságra támaszkodott, része volt a magyar pártszövetségnek, maga a fő-szerkesztő, Szepessi Miksa pedig a magyar pártok vezérlőbizottságának tagja. Utóbb ebből a pártból és a kisgazdapártból jött létre a Magyar Nemzeti Párt. A Magyar Jogpárt viszonylag kis lélekszámú párt volt, de értelmiségiekből, városi polgárokból állt.  (Gyaníthatóan tőke is nagyobb állt mögötte, mint a kisgazdák mögött.)
Az első Csehszlovák Köztársaságban az igen gyakori kormányváltások közepette egyvalami állandónak bizonyult, s ez pedig a kormányok centralizmusa; amelynek kísérőjelensége volt Szlovákia – akkori terminussal – gyarmatosítása, iparának leépítése, a tarifák és az adókivetés aszimmetrikus volta. A megszállást követő sortüzek, hazaárulási perek, majd a besúgórendszer működtetése, az internálások és az országból történt kiutasítások – mindkettő zsidó áldozatokkal; az 1910-es és az 1921-es, 1930-as népszámlálások nem is teljesen azonos népességet mértek e vonatkozásban sem, hiszen a megszállás után kitelepülés és kiutasítás révén zsidók is távoztak Magyarországra, másrészt viszont kelet felől nem szűnt meg a zsidó bevándorlás –, a nacionalista földreform, a kormánytöbbség törvénnyel való biztosítása az önkormányzatokban, a városok négy kivételével nagyközséggé való visszaminősítése: mind-mind súlyos tapasztalata volt a zsidóságnak is.
Nem mellékes az sem, hogy korabeli magyar értelmezés szerint a kormány a zsidóságot mint nemzetiséget csak a népszámlálásnál ismerte el, viszont a képviselő- és szenátori választásokra vonatkozó rendelkezésekben „önálló nemzetiségi egyéniségüket kifejezetten megtagadta”, a zsidó pártokra leadott maradékszavazatok száma – a kormányra leadott szavazatok számát növelte. Az 1925-ös választásokon az ekkor kormánytámogató szándékot nem tanúsító Egyesült Zsidó Párt, minthogy nem jutott mandátumhoz, majdnem 99 000 szavazattal növelte – szándéka ellenére – a kormány támogatottságát.    

Ez azok közé az argumentumok közé tartozott, amellyel a magyarok vagy integrálni, vagy koalícióra, együttműködésre bírni kívánták a zsidókat. A kisebbségi nyelv-használat lehetőségét a törvény az adott kisebbség lélekszámának az adott hely, pontosabban az adott bírósági járás összlakosságán belüli százalékarányához kötötte. Ennek folytán veszett el a magyar nyelv hivatalos használatának joga a négy megmaradt város közül háromban, Pozsonyban, Kassán és Ungváron az 1930-as népszámlálás után. A magyar anyanyelvű, de zsidó nemzetiségű polgárság nem lehetett százalékarány-javító tényező, noha Flachbarth Ernő szerint ez is sértette a kisebbségvédelmi szerződésben foglaltakat; a magyar és a német anyanyelvű zsidókat, amennyiben zsidó nemzetiségűnek vallották magukat vagy tartották számon őket, nem számították hozzá a nyelvi jogokat igénylő magyar és német kontingenshez, noha „az ő anyanyelvük is a csehtől különböző nyelv”.
Az egyetlen város, ahol a magyar nyelvhasználat joga megmaradt, Munkács volt, méghozzá kimondottan a zsidóság között végzett agitáció következtében. Igaz, az éremnek van másik oldala is: utólag számon lehetett kérni azt, hogy ha a zsidók közül többen vallották volna magukat magyarnak, nem valamivel húsz százalék fölötti, hanem jóval magasabb lett volna a magyar arány. Az érem recéje pedig az, hogy a népszámlálás után a hatóságok fenyegetésekkel akarták a zsidókat jobb belátásra – azaz a magyar nemzetiség megtagadására – bírni, nyelvvizsgára idézték, megbüntették őket. Így sem sikerült a bűvös 20% alá vinni a magyarok arányát.

A Magyarországra való visszatérés, illetve a második zsidótörvény bejelentése után a volt szlovákiai magyar zsidóság anonim képviselői röpiratban akarták emlékeztetni a korábbi magyar kisebbséggel való azonosulás vagy szolidaritás példáira a magyarországi közvéleményt. Az Igazságot a felvidéki zsidóságnak!  (Budapest, 1939) című kiadványra a szakirodalom nemigen hivatkozik; amellett, hogy kevesen ismerik, kevés példány van belőle, talán azért, mert feltételezik, hogy összeállítói érthető okokból – e vonatkozásban – szépítették a zsidóság szerepét. Szerintem ezt csak egy vonatkozásban tehették: a szöveg példák sora, nem módszeres elemzés – a szerzők írják, hogy nem készültek fel arra, hogy védekezniük kell, ráadásul nyilván gyorsan kellett összeszedniük az adatokat –, s e példák pozitív általánosításra lehetnek alkalmasak. Szerintem viszont a szerzők csak olyasmit állíthattak, amit a kortársak nem tudtak cáfolni, tehát komolyan mérlegelniük kellett, mi kerül a szövegbe. Másrészt amikor például több településnél megadják a zsidóknak a magyar párttagságon belüli létszámát vagy arányát, ezek az adatok csak belső pártnyilvántartásokon, névlistákon alapulhattak, illetve a helyi pártszervek tagjaitól származhattak.
Megemlítik itt, hogy az 1918 decemberében kezdődő megszállás során zsidó származású tartalékos tisztek voltak azok, akik megszervezték az ellenállást, illetve az elfoglalt északi települések felszabadítását. Utal a röpirat az 1919. tavaszi magyar ellentámadás zsidó hősi halottaira is. Arról viszont nem e könyv, hanem a korabeli sajtó tartalmaz adatokat, hogy az első időszakban a megszálló alakulatok, hatóságok sok zsidót is internáltak Csehországba, Pozsonyból például a neológ hitközség vezetőségét.
Ha jól értem, a röpirat szerzői azt tartanák sportszerűnek, ha a zsidók nemzethűsége kapcsán a nyelvhatár alatti területeken, tehát a magyar nyelvterületen tanúsított magatartást vennék számba a kortársak. Ennek ellenére abban a fejezetben, amelyben a szlovák sajtó általánosnak tekintett álláspontját idézik arról, hogy a zsidók a legintranzigensebb magyarok, olyasmit is idéznek, ami arra utal, hogy némi magyar jellege, éppen a zsidók jelenléte miatt, a nyelvhatár fölötti városoknak is megmaradt. Például az utcán egyebet sem hallani, mint magyar beszédet.
Trenčianské noviny, 1921 – „Honnan az ördögből került ide ez a sok magyar, kérdezzük, amikor a statisztika szerint egész Trencsén magyar lakossága nem több 375 léleknél.” (Megtalálják az okot a városban élő másfélezer zsidóban.)
Novosti – félhivatalos kormánylap, 1938 (a Szlovák Nemzeti Liga 188. számú, kassai csoportjának felhívásából) – „A zsidók hibája, hogy a nyilvánosság előtt, az utcán, az üzletekben, a vonatokon magyarul beszélnek és ezáltal a mi életünknek és városainknak magyar, vagy néhol német jelleget adnak!”
A Szlovák Nemzeti Tanács röpirata 1938-ból: „…a visszacsatolás érdekében legerősebben a zsidók agitálnak.”

Tárgyalja a röpirat a zsidóknak a magyar pártéletben betöltött szerepét. Nem köztudott talán, hogy többen – nem minden nevet e röpiratból veszek át – fontos pozíciókat töltöttek be a pártvezetésben. Grósz Sándor a Szlovenszkói Magyar Jogpárt négy főszervezőjének egyike volt annak megalakulása idején. A kassai hitközség elnöke, dr. Hercz Ignác a Magyar Nemzeti Párt országos ügyésze és egyik alelnöke, 1938 októberében a Magyar Nemzeti Tanács ötös elnöki tanácsának tagja lett. Egy másik alelnököt, a szintén kassai dr. Halmi Bélát a parlamentbe is be kívánta küldeni a párt. Az eperjesi magyar párt vezetője Rosenberg Mór volt; a munkácsi magyarok vezérének dr. Gergely Albertet tekintették, amíg élt, ugyanitt a város magyar polgármester-helyettese Fried Sándor lett. A központi magyar lap, a Prágai Magyar Hírlap vezérigazgatója és egyben az egész Magyar Nemzeti Párt legfontosabb gazdasági szakembere Tarján Ödön, akinek egy rendtörvényes ügy miatt távoznia kellett Magyarországra. Az MNP elnökségében és pártvezetőségi bizottságában öt-hat zsidó állandóan volt.
Az említett röpirat szerint a zsidók sok városban számarányukat meghaladó mértékben voltak aktív résztvevői a magyar pártpolitikának. Bizonyítékként az 1925-ös, az 1929-es és az 1935-ös csehszlovák nemzetgyűlési, valamint az 1932-es községi választások ajánlóíveire és a jelöltek névsorára hivatkoznak. Két példa az arányok miatt: 1923-ban a kassai Egyesült Polgári Pártok 204 tagjából 162, az 1932-es községi választásoknál ugyanott a 144 ajánlóból 46, a 77 jelöltből 22 volt zsidó.
A kassai Egyesült Magyar Pártok 1932-ben is, 1937-ben is jóval több szavazatot kaptak, mint a népszámlálási lélekszámból következett volna. A zsidó pártok viszont a zsidó népszámlálási lélekszámnak még a felét sem. Az 1937-es adat azt mutatja: nincs szó arról, hogy 1933 után ez a támogatottság visszaesett volna.
Fölsorolnak még a röpiratban több olyan nagyobb települést, ahol a zsidók arányszámuknak megfelelően, vagy a keresztényeknél nagyobb arányban voltak tagjai a magyar pártoknak, vagy ahol pártszövetségben működtek, vagy ahol városi bizottságokban együttműködtek a magyar pártokkal, így Rozsnyón, Jolsván, Léván, Ógyallán, Érsekújvárban – az utóbbiban például zsidó képviselő-testületi tagoknak köszönhető, hogy a városháza nyelve magyar maradhatott. Hasonló történt Galántán. Komáromban a Jókai Egyesület egyik alelnöke, Fried Jenő érte el a magyar pártok és a Zsidó Párt magyar ügyekben való együttműködését. Tornalján a hitközség elnöke és több tagja a helyi MNP alapítója volt. Ungváron a tanácsülés 1933. október 10-i jegyzőkönyve szerint a magyar párt egyik zsidó vezetőségi tagja javasolta, hogy a város hivatalos nyelveként a népszámlálási eredmény dacára hagyják meg a magyar nyelvet.
Több helyütt, így Kassán és Léván zsidók voltak a magyar sportszervezetek vezetői vagy fönntartói s a tagok 50%-át ők tették ki (vagy még annál is többet). Munká-csot e vonatkozásban a röpirat nem említi, de valószínű, hogy ott is ez volt a helyzet.
A magyar kulturális szerveződések közül nagy arányban voltak jelen az SZMKE-ben, a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesületben; az Országos Magyar Színpártoló Egyesület ötlete kassai zsidóktól származik, ennek alelnöke is zsidó volt; általában ők tartották fönt a színtársulatokat. A pozsonyi Toldy Kör és a komáromi Jókai Egyesület melletti harmadik nagy közművelődési kör, a kassai Kazinczy Társaság vezetőségében és könyvkiadója igazgatóságában zsidók is voltak – Jaross Andor és Szent-Ivány József mellett.
A legfontosabb napilapok közül az említett Kassai Napló és a Kassai Újság zsidók áldozatkészségéből jelent meg, a központi magyar ellenzéki napilap, a Prágai Magyar Hírlap részvényjegyzőinek, sőt (állítólag) előfizetőinek túlnyomó része is zsidó volt. (Hogy az előfizetők arányát honnan következtették ki, nem tudom, az alapító részvényjegyzőké a dokumentumokból nyilván megállapítható volt.)
A zsidó felekezeti iskolák magyar nyelvűségét általában fönntartották, legfeljebb hatósági nyomásra beiktattak egy-egy szlovák párhuzamos osztályt. A hitközségek magyar nyelve írásban is, szóban is fönnmaradt. E pontnál a röpirat többek között dunaszerdahelyi, komáromi, érsekújvári, galántai, lévai, ipolysági, losonci, kassai példákra hivatkozik.
Az autonóm, közhatósági szervekben tevékenykedők szintén nem adták föl a magyar érdekeket, akár a magyar pártot, akár a helyi zsidó gazdasági pártot képviselték. Itt is egyebek mellett galántai, érsekújvári, párkányi, lévai, ipolysági, rozs-nyói, kassai, ungvári, munkácsi példákat hoz föl a röpirat, Párkányt, s főleg Rima-szombatot. 
A kultúrában, szépirodalomban nagy számban vettek részt a zsidók alkotóként, de ez talán nem is érdekes önmagában, hiszen általánosnak mondható jelenség.
Az, hogy az utolsó községi választásoknál a magyar pártokat oly sokan támo-gatták – néhány helyen jóval többen, mint ahány magyar hivatalosan élt a településen –, valószínűleg részben (vagy nagyrészt) a zsidóknak tulajdonítható.
Végezetül egy gyöngyszem: Stern Jenő, Pozsonyban szolgálatot teljesítő dunaszerdahelyi katona 1938-ban, amikor egy pillanatra úgy tűnt föl, hogy a város esetleg Magyarországhoz kerülhet, kaszárnyájára kitűzött egy piros-fehér-zöld lobogót. Állítólag halálra ítélték, s csak Esterházy János tudta megmenteni.

Az első Csehszlovák Köztársaság korszakának magyar sajtójában százszámra találhatók témánkba vágó utalások. E szempontból is fájó tehát, hogy nem készült el a legfontosabb napi- és hetilapok repertóriuma. Ha ezen a munkán túllennénk már, egyebek mellett a korabeli magyar kisebbség e fontos komponenséről is sokkal többet tudnánk.