Rapai Ágnes / Ilma Vronszkaja hátrahagyott verseiből

Távozás

  nem volt könny se zsebkendőlengetés
  izgató mütyürök olcsó díszei a szív-
  nek szomorkás mosoly nem csillogott
  kihívóan és bársonyos fájdalom pa-
  lástja nem burkolt kicsinyke szavakat

   hogy nahát ah jaj ó akkor ékesen nem
  tárta szárnyait az adakozás és anyás
  szavak helyét szél szórta szét és
  egész nap zuhogott és nem becézett már
  semmi indulat és a szív otthon volt
  egyedül nem adott magára de tiszta volt
  nagyon tiszta volt

 Búcsú

  Az emlékek praktikus bőröndben.
  Még könnyű vagy. Csaknem emelkedett.
  Körben a tér: csupa semmiség.

  Néhány kórházszagú bútor, fehér szekrény, ágy.
  Már nem tudod, mindez mire való.
  Miért hasít a fény a homályba.

  Miért vérzik a levegő.
  És miért szivárog a sebből annyi por.
  Nem fenyeget, nem hiteget senki.

  A könyvedbe bújsz.
  Aztán a nyirkos tenyér.
  Aztán a vastag ajak nedvesen csúszik

  Az ablaküvegen.
  A virágot az erkélyen meglocsoltad.
  Tegnap még ki mertél menni.
 Ó éj, ó éj
 Montázs T. S. Eliot verseiből

  Ó éj, ó éj.
  Mind eltűnnek az éjben.

  Könyörögj értük,
  Akik választottak s szembeszálltak,
  születés, meghalás között.
  Ez álomjárta félhomályban
  Világosságuk felragyog,
  Könyörögj értük.

  Feszültség ideje ez.
  Magányosság helye.
  Ne tűrd, hogy hamissággal hitessük magunkat,
  Könyörögj értünk most és születésünk óráján.
  Könyörögj értünk.

  Azt gondolom,
  Patkány-közben vagyunk.
  Itt vesztek el a holtak csontjai.
  Léptek visszhangja az emlékezetben.
  Tudjuk, mi a kényszer, a kínzás.
  Tudjuk, mi az elnyomás, az erőszak.

  Halunk a halókkal:
  Nézd, távoznak és mi velük megyünk.

  Ó éj, ó éj.
  Mind eltűnnek az éjben.

  Könyörögj értük,
  Akik egyedül maradtak fegyvertelen
  Rettegésükkel, fölösleges tudásukat
  Szentségként hordozva,
  Akik tudták, mi a kényszer, a kínzás,
  Tudták, mi az elnyomás, az erőszak.

  Ó éj, ó éj.
  Könyörögj értük.