Nem véletlen találkozások / Beszélgetés Péterfy Gergellyel

– Halál Budán című köteted 2008-ban jelent meg a Kalligram Kiadónál. Ez a regény egy történelmi háttérre kirajzolódó szövegvilágot mutat. A történelmi regénynyel kapcsolatban vannak beidegződéseink: a nagy hősök, a nemzeti problematika, az emelkedett stíl, a nemzet megmentése stb. tematikák. A te könyvedben nem ezek a legfontosabb kérdések. A történet a török korba visz, Bécs ostromától Buda fel-szabadításáig tart.

Az események különböző narrátorok elbeszéléséből derülnek ki.  Úgy tűnik, nagyon sok forrásmunkát olvastál ehhez a regényhez, hadművészeti, hadtudományi tájékozottságod rendkívül széles. Mi fogott meg a török korban?
– Egyszerűen beleszerettem egy figurába, egy bizonyos Michele d´Aste nevű  olasz fiatalemberbe.

– Akit nem te találtál ki…
– Nem, én a naplóját olvastam, amely megjelent magyar fordításban, Buda visszafoglalásának valahányadik évfordulójára. Michele d´Aste huszon-egynéhány évesen hal meg Buda felszabadításakor, de Érsekújvárnál, Esztergomnál, Párkánynál is harcolt. Egy önkéntes srác volt, egy nápolyi bárói család gyermeke, aki Montecuccoli szárnyai alatt kezdte katonai karrierjét. Baromi tehetséges és  katonai értelemben is nagyon rátermett ifjú volt. De sokkal érdekesebb volt, hogy a barokk kor legduzzadtabb és legélettelibb periódusában, illetve talán már a túlérett periódusában vagyunk. Az a fajta barokk halálkultusz, életeszmény vagy haláleszmény – ahogy vesszük, mert a barokkban ez szinte ugyanaz – fűti ezt a fiatal digót, ami olykor fantasztikusan pompás műalkotásokban és fantasztikus zenei alkotásokban jelentkezik. Naplójából is arról értesülünk, hogy ő direkt páncél és sisak nélkül rohangál, miközben mindenki páncélban, sisakban igyekszik magát minél jobban védeni és az életét meghosszabbítani. Ami egyébként egy fabatkát sem ér a saját szemléletük szerint, hiszen egyrészt egy mélységesen keresztény korról beszélünk, másrészt pedig a halálnak van egy olyan fajta esztétikája ebben a korban, amely bizonyos fokig a serpenyőt az élettől elbillenti. Ez a fickó úgy rohangálja végig az összes ostromot 1683-tól, Bécs ostromától Pozsonyon, Érsekújváron, Esztergomon stb. át, hogy minden ostromnál megsebesül, majdnem halálosan, de pillanatok alatt felgyógyul, és máris megy a következő csatába. Mindig ő megy legelöl, egy szál karddal, fehér selyemingben, az ostromhoz való ünneplőben. Teljesen őrült fickó, egy abszolút rock and roll figura, egy adrenalinvadász, ha a mai viszonyokra húzzuk.

– Egy sztár.
– Igen, egy sztár, mindenki vele akar megismerkedni, mindenki látni akarja. Ez már erőteljesen premodern kor, a 17. század vége, és  a ma teljesen hétköznapi jelenség akkor indul el: katasztrófaturisták jönnek.

–  A második részben például az angol utazó.
– Igen. A kor népszerű kiadványai voltak azoknak az utazóknak, katasztrófaturisták-nak a feljegyzései, levelezése, vallomásai, naplói, akik arra a hírre, hogy jön a török, és lehet, hogy Bécset is beveszi, azonnal rohantak a helyszínre. Mindenütt van kisebb-nagyobb háború, de egy viszonylag kiegyensúlyozott, gazdagodó periódusát éli a gyarmati világ boomjában élő Nyugat-Európa. És hát jönnek ezek a kalandorok, akik nem feltétlenül negatív figurák, csupán a kíváncsiság és az érdeklődés hajtja őket az iránt, hogy mi is az a török. Az idegenség mindig izgató dolog: más nyelvet beszélnek, más istent tisztelnek, máshogy néznek ki, tele vannak arannyal…

– Nem is a felszabadítás, a területek mentesítése érdekli őket, hanem a zsákmány.
– Valóban, senkit nem érdekel Magyarország felszabadítása, hanem az, hogy mit tudok elrabolni; a háborúnak és a személyes részvételnek a harcban az a nagyon primer értelme van, hogy megölöm, és elveszem, amije van.

– Süvegét, fegyverét, kurváját…
– …kutyáját, macskáját,  elszedek mindent, magamévá teszem stb. Egy különlegesen anarchikus világ adja a keretét ennek, amely  tobzódik a saját létezésének az esztétikumában. Ugyanakkor az a különös, hogy Magyarország akkor tulajdonképpen már a törökökkel tart, tehát a kurucok – a felszabadító keresztények ellen – a törökök oldalán állnak. Sosem árt eszünkbe idézni, amikor kuruckodunk, hogy a kuruc Európa-ellenességet jelentett, hiszen a törökkel tartott, tehát annyira nem pozitív, nem egy európai uniós előkép. Ennek a történelmi helyzetnek a pikantériája, az ebben a szituációban szereplő emberek történetei engem rettenetesen érdekeltek. Ezeket persze 21. századi kategóriákkal, az adrenalinvadászattal és a katasztrófaturizmussal közelítettem meg. Olyan elbeszélőket kerestem hát, akiknek a nézőpontja minél különösebb, minél gazdagabb fénytörésben, minél szélesebb panorámában mutatja be ezeket az ügyeket. Így jön létre ez a háromosztatú szerkezet, amely egy barokk zenei építkezést is követ: van egy lassú, majd egy gyorsuló tétel, végül egy egészen allegretto kódával zár.

– Mindeközben mai nyelven van írva, de a barokk nyelvi pompája egy mai, posztmodern áttételben van jelen. Az összes érzékünket bekapcsolja, az ember szinte érzi a hullaszagot, meg a látványélmények is nagyon erősek. Hihetetlen televény ez – mészölyi értelemben. Nálad is megvannak a tények, az absztrakciós része vagy hiteles része is a regénynek, meg van egy csodálatos, szinte szürrealisztikus gazdagság, ami erre épül. Akár a csodával határos dolgok, például Michele sebe, mely világít, és mutatja az utat, meg a fehér inge, mely a sérthetetlenségét jelképezi. Erős feszültségek vannak itt a háttérben, amelyek nagyon izgalmassá teszik ezt a szöveget.
– Örülök, ha így látod. Nem akartam ráfuttatni a szöveget egy  történelem-utánmondásra, mert annak semmi értelme, miközben persze lenne, csak az pont nem érdekel, azt csinálják mások, én majd megcsinálom máskor. Nem akartam elvenni a dolognak ezt a játékos pátoszát sem. Nem akartam átvinni egy hideg szövegjátékba, melyben az egészet csak ürügyként használom fel, hogy hát megmutassam, mennyit tudok a barokkról, a barokk elbeszéléstechnikáról, a barokk dinamikáról, a halálkultuszról, építészetről stb. Hanem miközben büszkén fitogtatom, hogy ezek-ről mennyit tudok, nem rejtem véka alá, akartam egy olyan átjárható szöveget, amely egyszerre ironikus, ugyanakkor a történet szövése révén nagyon erős érzelmi impulzusokat ad. Miközben igyekszik az olvasót belemártani az összes érzékét megmozgató tengerbe vagy vízióba. Ezért tényleg mindig odafigyelek, hogy valaminek milyen a tapintása, illata, íze, látványa, ezért vannak benne erotikus részek, horrorisztikus részek, ezért vannak reményeim szerint érzeteket megkavaró részek, mint  a zsidó kisfiú meggyilkolása. Van egy céllövő, aki azzal szórakozik, hogy az ostrom alatt a jó kis mesterlövő puskájával lövöldöz – ezt ismerjük, ez Szarajevó-szindróma: mondjuk ötvenezer dollárért bevittek téged öreg kommandósok, és akkor lövöldözhettél a háztetőkről bárkire, öreg nénire, óvodásra, akire kedved volt. Ez egy létező iparág a modern háborúkban is, de ez létező iparága volt az akkori háborúk-nak is. Egyébként Gemeli Carreri is egy létező figura, akit szerepeltetek a könyvben, a Buda visszafoglalásának emlékezete 1686–1986 című nagy vastag barna könyvben olvasható a naplója, melyben leírja, hogy nézelődik, kimegy a puskájával, megfelelő fedezéket keres, és éppen a hárem  ablakára pillant, amelyen kinéz egy fátyolos nő, és  akkor ő rálő, és a francba, csak a keretet találja el, de legalább rácsapódik a törmelék a nőre – ezek egészen elképesztő dolgok. Az európai embernek az idegen iránti előítéletei, tehát az a borzalom, ahogy a gyarmatosítások lezajlottak, az idegen kultúra iránti egészen elképesztő viszonyulás, felépülés, gyűlö-let is téma volt. Ezeket a dolgokat igyekeztem ebben felmutatni, ugyanakkor azt a világot is, amelyben  a budai zsidóság  a török uralom alatt a legszebb 100–150 évét élte meg, hiszen abszolút vallási tolerancia volt, miközben nagyon erős kereskedelmi fellendülés is. A nézőpontoknak és az érzelmi azonosulásnak réges-régi és alapvető iskolája ez, amelyben nem döntöd el, hogy melyik félnek adsz igazat. A legmesszebb kell menni ahhoz, hogy az ember ezt hozza, mert ez a homéroszi példa: nincs eldöntve az abszolút igazság.

– A történelem problémájára azért is kérdeztem rá, mert a történelmi metanarratíva erősen jelen van az utóbbi másfél évtized magyar prózájában. Nagyon fontos regények születtek, mint mondjuk Háy János Dzsigerdilenje,  Szilágyi István Hollóidője, Darvasi Lászlótól A könnymutatványosok legendája. Miért fordul a kortárs magyar irodalom a történelemhez és különösen a török korhoz?
– Szerintem ez megint a tradíció kérdése. Igazából a legvaskosabb, legnagyobb élvezetet jelentő, legkellemesebb, legjobb olvasmányemléket nyújtó rétege a magyar irodalomnak  mindannyiunk gyerekkorából a Gárdonyik, a Jókaik. Vagy a Tatay Sándor-könyvek. És nyilván amikor az ember orientációs pontokat keres, hogy mi az isten ez a magyar irodalom, meg hogyan is szólal meg ez, akkor nem tudod megkerülni azt, hogy a legreprezentatívabb művek, melyek  milliók tudatát, tudattalanját, álmait, kommunikációját meghatározzák, mégiscsak ezek a 20. század eleji másodrendű irodalmi alkotások alapvetően. És valahogy ezzel egyrészt irodalmi értelemben számot kell vetni. Másrészt van az a trauma, hogy Magyarország egy olyan tudatállapotban létezik, ahol az értelmiség legfontosabb kérdései még mindig történetiek. Alapvetően milyen viták vannak? Trianon-vita meg 56-vita. Gyakorlatilag egy nyugati vagy észak-amerikai kulturális közegben tökéletesen értelmezhetetlen helyzetekről van szó. Még ha mondjuk Watergate-vita lenne, vagy egy Irak-vita vagy Afganisztán-vita, azt egy hihetetlenül gyorsan pörgő kultúra villámgyorsan meg-emészti, megrágja, kiköpi, és két hét múlva már nincs a probléma, mert feldolgozták.  Nekem például nagyon fontos az a Thomas Mann-mondat (persze nyilván ciki Thomas Mann-nal példálózni, már azért, hogy hol van az ember Thomas Manntól), hogy hiszek abban, hogy ha csak arról beszélek, ami a saját problémám, akkor a kor egészének a problémáit szólaltatom meg. Egy kultúra centrumában élő embertől, amilyen Thomas Mann volt, mondjuk az 1930–1940-es évek Németországában, ez nyilván egészen más, mint egy perifériális névtelen kelet-európai területen élő fejnek ezt mondani. Ennek ellenére is hiszek benne. Engem azért fogott meg ez a dolog, mert az az elképesztő mennyiségű hazugság meg elkentség, ami mondjuk a magyar történelem interpretációjában megjelenik a török korral  vagy a kuruc szituációval kapcsolatban, vagy az, hogyan szabadultunk meg a töröktől  (gyakorlatilag ide kellett jönni és ki kellett kergetni helyettünk, mert mi azóta is itt ülnénk a törökkel együtt), az, amit a történettudomány nem végzett el, vagy amit soha semmilyen társadalmi vita nem végzett el 1686-tól kezdve, és nem is fog, az mint szimpla magyar értelmiségit dühített fel. Ráadásul ott vannak a hallatlanul világos, kristálytiszta narratívák,  Michele d´Aste naplója, az összes nyugati forrásnak a halálpontos diagnózisa arról, hogy mi a fene is történt itt. Az történt, hogy a magyarok átálltak a törökök oldalára, gyakorlatilag egy-két nyugat-dunántúli nemest kivéve, akik a közelség miatt inkább osztrákok voltak, mi gyakorlatilag a törökkel voltunk, a keresztények ellen. És ide kellett jönni, egyrészt hogy minket seggbe rúgjanak, térjünk már észhez, másrészt meg hogy a törököt elzavarjuk innen.

– Egy kívülálló nézőpontjából éppen azért  tudod felhívni ezekre a dolgokra a fi-gyelmet, mert belülről inkább elkenés, maszatolás, burkolás van?
– Nyilván ez egy elfojtási mechanizmus egy magyar tudat számára. Személyes életemben is borzasztóan reménykedem abban, hogy úgy kellene működni, hogy ezeket az elfojtásokat folyamatosan ki kell pofázni, kifordítani, megnézni elölről, hátulról, a másik felét is, és akkor így ki lehet ebből mászni. Tehát ez nagyon erősen bennem volt. Legerősebb meg az az érzésem volt, hogy én ezt a csávót, ezt a Michelét imádom, a fehér ingével, a kardjával, ahogy  ott rohangál, és belemegy a golyókba, és egyszerűen nem érdekli, hogy melyik pillanatban kap halálos sebet. Ez egyrészt nagyon macsó dolog volt, meg barokk is volt, szóval nagyon szerettem…

– Ez a Michele mániákusan író ember. Még a csata kellős közepén is naplót ír, vagy amikor szedik ki a fejéből a nyílhegyet. Mi ez a rögeszmés íráskényszer? Rögzíteni, megörökíteni az eseményeket?
– Igen, a barokk kulcskérdése a reprezentáció. Tehát mi a megjelenítés, hogyan jeleníted  meg a dolgokat, és még a megjelenítést is megjeleníted, és a színházon belül is színházat csinálsz, a barokknak az összes ilyen önreflexív őrülete, amely már fölfedezi a reprezentációnak ezeket a furcsa belső logikáit: az emberi elme folyamatosan reprezentálja azt, amit átél. Tehát miközben benne vagyok a szituációban, közben nézem magam kívülről, nézem, hogy én ebben a szituációban milyen va-gyok, és még azt is nézem kívülről, aki benne van és nézi, azt is nézem, hogy mi ketten benne vagyunk, az ő-én meg a másik én, a felettes énem ugyanúgy benne van ebben a szituációban; ez az állandó visszacsatolásnak a kényszere. Michele mindig felveszi az új fehér ingét az új csatába, és tudja, hogy ő most végignézi magát ebben a helyzetben, újra megkapja a sebet – ugyanaz a dramaturgia, mint egy barokk passiójátékban, újra és újra lejátszódik ez a rítus, végül bekapja a halálos golyót. Közben van egy hömpölygő sodrása, és ez olyan jó.

– Van a regényben egy Vergilius-vonal: egyrészt Michele Nápolyban születik, mint Vergilius. Másrészt a vergiliusi példa a harc értelmére is rávilágít: a dicsőségért harcol a központi figura, hogy megőrződjék, jelen legyen valamiféle tudatban a későbbi korokban. Miért fontos számodra Vergilius?
– Vergilius nagy barátom, mert ha szerkesztésről beszélünk az irodalomban, ha van mérnökség az irodalomban, akkor Vergilius a verhetetlen. Nála még verhetetlenebb Pindarosz. Az meg a teljes mánia. Tehát amennyi betű van a szóban, amennyi szótagból áll a  mondat, annyi versszakból áll a vers, ahány szóból áll egy sor, akkor annyi lesz a… A Pythagoreus-elméletnek a teljes mániákus megvalósítása. Vergilius viszont úgy érzi, hogy ő már soha nem tud olyan bonyolult nyelvi építményt építeni, mint Pindarosz, de azért próbálkozik. És írunk és újraírunk, mindenki reprezentálja és újratermeli a dolgokat,  a narrátor fölött álló metaszerző igyekszik beépíteni ezeket a vergiliusi történeteket, például az Aeneas–Dido-sztorit, elég átlátszó módon persze, mert  ezek meg is vannak nevezve, meg hát ehhez tömegkulturális helyeken is el lehet ennyi információt sajátítani. (Hogy kinek írunk meg kinek szól a szöveg, az már macerásabb.) Michele önmagát Aeneas utódjának és a római hősének megtestesülésének tekinti, ezért a saját könyvét vagy a saját életét úgy szerkeszti meg, mint aki egy sorskönyvből olvassa, hogyan kell élni. A saját sorskönyve a vergiliusi Aeneas, ő ezt a sorskönyvet használja, ennek a patternjeit követi le. Ahogy ő meg van írva, arra én előveszek egy másik sorskönyvet, és én őt beleírom; emlékszel arra a varázshajtogatósra, sose tudtad, mikor van becsukva, kinyitva, nagyon szerettem ezt a fajta játékot, hogy nem tudod eldönteni, melyik oldala az igazi.

– A másik szerző, aki vízjelként ott van: Mészöly Miklós. A mészölyi prózából mit tartasz fontosnak?
– A nyelvi szikárságot egyrészt, másrészt a matematikai gondolkodást, a struktúrák iránti vonzódást, tehát hogy a motívumok nem önmagukban vagy esetlegesen állnak, a metaforák nem csak úgy lógnak egy szövegben, hanem azok a különös gravitációk meg fizikai törvények hatnak rá, amelyek a szöveg egészét kialakítják. Ezért Mészöly szövegei olyan különös magnetikus univerzumok, ahol ezeknek a vonzásoknak-taszításoknak-keringéseknek, röppályáknak van egy nagyon pontosan kiszámított, egyáltalán nem spontán, nem ötletszerű jellegük, ugyanakkor a játékosságot és esetlegességet mindig megengedő építkezés és az ő nyelve engem mindig nagyon megfogott.

–  És Mészöly-díjat kaptál a regényre.
– Igen, borzasztó hálás voltam ezért.

– Nemrég támadt egy kitűnő ötleted: az új regényedet, a Pannon mesét a blogodon tetted közzé, fejezeteit hétről hétre adagoltad. Nekem a régi tévéfilmsorozatok jutottak eszembe, amikor egy hetet kellett várni a folytatásra. Az olvasó folyamatos izgalmi állapotban várakozik, miközben a rendszerességhez van hozzászoktatva. Az írónak mit jelentett ez a rendszeresség?
– Nagyon fegyelmeznem kellett az életemet, mert mindenféle dolog miatt nem éreztem jól magam a bőrömben. Ki kellett találnom egy projektet, hogyan maradok életben egy ilyen szituációban.  Ez tavaly decemberben indult, és augusztus második hetében fejeződött be. A Codex onlineus mellett már megvolt a terv, hogy megcsinálom klasszikus könyv változatban is. Ez ugye utal az égi és a földi, a fizikai és a szellemi szférára, vagyis a nyugati filozófiára oly jellemző duális szerkezetben lesz egy Codex onlineus, és majd lesz egy Codex offlineus, ami persze teljes egészében nem fog elválni. Tehát nem egy másik regény lesz a nyomtatott, de egy csomó minden más lesz benne. Most éppen ezt írom, de ezt már nem olyan rendszerességgel.
 
– Erősen vonzódsz a térképekhez. Fontos szerepet játszanak a térképek a Halál Bu-dánban is, a Pannon mesében is. Érthetjük persze metaforikusan: a szöveg mint térkép olvasható. A Pannon mesében például háromdimenziós térképről van szó, nem síkban, absztrakcióként, hanem a domborulatokat térben is érzékelhetjük. A légi felvételes térképek is eszünkbe juthatnak.
– Igen, a Google Earth akár, de hát a térkép ugyanolyan működési elvvel dolgozik, mint a szöveg, mert számunkra az irodalmi szöveg nemcsak az intellektuson keresztül hat, hanem az összes érzéket, a belső látómezőt működtetnie kell, a szaglást, az ízlést, a tapintást, a hallást, mindenféle érzelmi állapotokba kell kerülni, meg kell ijedni…

– Mesterien csinálod egyébként, engem teljesen bevonnak ezek a szövegek, valóban minden érzékszervemet bekapcsolják, miközben mozgósítják az érzelmeimet is.
– Örülök, mert itt az a cél, tehát én azon dolgozom, mesterkedem – ez a pontosabb szó, hogy az olvasót minél szélsőségesebb érzelmi állapotokba kergessem, egyikből a másikba hajtsam. Ennek a retorikai fogásnak persze az a célja, hogy az olvasót bizonyos fokig kiszolgáltatottá tegyem, és mivel ide-oda hajigálom, hidegből melegbe mártom, végül már azt se tudja, hol van, ezért sokkal inkább megnyílik arra, amit mondok.  Ha  dramaturgiailag sikerül érzelmileg megtekerni az olvasót, az kicsit  mágia, tehát egy kicsit a kezedben van, vagy uralmad lett felette. Mert én mit szeretek? Én azt szeretem, ha a térképen keresztül meglátom a tájat: itt van a folyó, itt vannak a hegyek, itt folynak a patakok, itt folynak össze a folyók, itt lesznek a települések, na akkor hol lesznek a régi várak? Itt lesznek. Akkor hol lehet a római város? Az biztos ezen a ponton volt stb. Az absztrakció mögött  meg a jelek mögött ki tudod tapintani, fel tudod támasztani, fel tudod építeni  az érzéki világot. Pusztán az absztrakció által. Mert ha odamész, akkor nincs átlátásod, ott állsz a réten, és mit látsz? Nézek egy fát, azt sem tudom, hol vagyok, bárhol lehetek. Ugyanez az irodalom is, ahogy megfogja a dolgokat,  egy sűrített képet csinál, egy világmodellt, és akkor azt fölmutatja neked, odaadja, készít neked egy világot, ahol a  szerző szája íze szerinti az, ahogy az a világ kinéz, ahogy az emberek ott mozognak, ahol szerelmesek lesznek, meghalnak, születnek. Én imádok a térképek fölött üldögélni.

– Azt nyilatkoztad, hogy a 2005-ben megjelent Misikönyv a Halál Budánnak az előképe vagy előtanulmánya. A Pannon mese is ilyen rákészülés egy újabb regényre?
– Reményeim szerint igen. Az, amire készülök, az Angelo Soliman-történet. Ez a figura is úgy fogott meg engem, mint ahogy Michele d´Aste, tehát a szöveghagyomány és a történelem egy pontján egyszer csak beleesel egy olyan történetbe, amelyről azt érzed, hogy se lenyelni, se kiköpni nem tudod, tehát ezzel valamit kezdened kell, mert teljesen telibe talált. Persze ez  egy rejtvény, mint amikor a Szfinx megkérdezi  (és mindig azt kérdezi), hogy te ki vagy végső soron. Minden ilyen történettel kapcsolatban azt látom, hogy ezek nem véletlen találkozások a szövegtengerben, hanem azért jönnek elő ezek a figurák, mert valami iszonyú lényegeset kérdeznek tőlem, rólam. Miközben a kérdéseket meg kell válaszolni, ezeknek a történeteknek a titkát meg kell fejteni, azok a kérdések persze a saját megfejtésemet is jelentik. Vagy hát kutyafülét jelentik, mert úgysem fejtem meg, ám legalábbis van egy ilyen közelítés. De a Soliman-történetről én már annyit pofáztam, és még mindig nem írtam meg, hogy már szégyellem magam. Úgy állok vele, mint Ottlik a Budával, amit húsz éven keresztül írt, miközben folyton azt hajtogatta, nem, nem, nem írok semmit, mert most írom a Budát. Húsz évig persze senki nem látta a Budát, már mindenki kételkedett, hogy egyáltalán írja-e. Ezzel nevetségessé lehet válni. Majd ha megírtam, akkor beszélek róla.

– Tehát van egy ködtérkép, s  még nem látszanak az irányok.
– Igen, az a Zobor-hegy még nem bújt elő a ködből…

Nyitra, 2010. november 11.
Lejegyezte: N. Tóth Anikó