Kulcsár Ferenc versei

Levél az ENSZ-nek
                András Sándor nyomán szabadon
        
        Én, Kulcsár Ferenc Autonóm Köztársaság
        – kit sodor a víz és húz az ág –,
        kérem önöket, vegyenek fel engem tagjaik sorába,
        ne tengődjek magtalanul s hiába.
        Ha iktatásom napján körbevesznek
        a szabad és boldog nemzetek,
        nem fenyegetik majd független
        birodalmamat titkos fegyverek,
        hisz önmagam szuverén állampolgára leszek.
        Ismerjék hát el, uraim, köztársaságomat,
        lehessek megbecsült, feltétlen hatalom,
        kinek voksa másokéval egyenlő,
        s tekintélye ugyanúgy – alább nem adhatom.
        Nem lehetek, beláthatják, senkinek zsámolya,
        respublika létemre hipokrita lakáj,
        hiszen regnum, álladalom vagyok,
        impérium, akit nem határol határ.
        Elég volt már, dühig untam! Ne papolják
        szurony-komolyan, hogy én mit akarok,
        eldöntöm egyedül, abszolút hatalom,
        ki voltam, ki leszek, ki vagyok.
        Én, Kulcsár Ferenc Autonóm Köztársaság,
        önökhöz intézem szuverén szavamat,
        vegyenek fel, kérem, a hatalmak sorába,
        ha nem, rám a jövőben ne számítsanak.

November
                                             B. M. emlékének

    Hideg van. Szürkület. November. B. M. könyvét az asztalon
    lapozgatja a szél, a messzi tenger. Vörösre marta a naphajlat
    a viharfelhők szélit, fázó madarak panaszolva
    az eget televérzik. Beoson a nyitott
    ablakon át az elmúlás, az enyészet,
    s odakint, a megrabolt ég alatt
    dülöngél a nyírfa, mint a részeg. R. C. fáradt, versszavai
    juhnyájként torlódnak, omolnak, pásztoruk is, ki tudja,
    miért és merre bujdokol el holnap.
    A mennybolt sötét ravatalán virrasztó csillagok gyúlnak,
    gyászolván a kimúlt nyarat,
    az aranyaitól megfosztott múltat. Zimankó van. Sürvedés. Nyilazó hava.
    Fázik a lélek s a lélek angyala. A sziget fölött egyhangúan
    zsolozsmál a szél, borús, bús fagott: élő voltál, búgja,
    s maroknyi por leszel, halott.

Sziget

    R. C. bele van vetve a világba: őserdővel benőtt
    sziget az óceánba. Morajlanak körülötte
    hullámzó nagy vizek, villámlások, förgetegek:
    az évszakok perzselik, jégbe zárják,
    hurrikánok borotválják fái borostáját, partjait örvények
    szaggatják, vájják. Torzsalkodás, földindulás rázza,
    s mialatt inog létének sátra,
    fölötte világok ölelkeznek, szállanak,
    s a titkos rózsa, a Nap
    – melyből a Föld véres csecsemőként kiszakadt –
    szívébe égeti: léted rejtelem –
    túl a fényeken, túl a halálon, túl az életen.

Hiány

    Leheletkönnyű a lét, írta R. C. negyven évvel ezelőtt.
    Szerelmes volt s a lángon krumpli főtt, odakint meg szárnyalt a csoda,
    a feledhetetlen évszakok nemeskő-ragyogású sora: a csillagzafír-tavasz,
    a tűzopálos nyár, a tigrisszemű ősz, a titánvasszínű tél – a gyermekifjú, ó,
    a jég hátán is elél… De most, de most, de most,
    vállán a tűznehéz éggel, a csönddel és a mondhatatlan,
    istenzsúfolta magánnyal R. C. már nem szárnyal.
    Csak ül, csak ül, csak ül, s a tébolyodott hiányba
    belesüketül. Hiány, szirmokat hajtó titkos rózsa,
    illatod lélegzem s rejtelmeidtől megrészegszem,
    írta R. C. húsz évvel ezelőtt, s most galambőszen fejet hajt régi
    önmaga előtt. Nem tudja persze mindmáig, szerteszálló életéből
    a régi csodák melyike hiányzik. Egy megírandó mű talán,
    melytől sorsa benépesül és szirmot bont a magány.