A szerző és a műve / Fekete J. József

Elmélet helyett: koreográfia. Újabb Szentkuthy-olvasatok  című kötetéről
A magyar irodalom előkelő idegenjeként aposztrofált Szentkuthy Miklós magánélete és életműve közötti kapcsolat felderítése, a lehetséges párhuzamok és kölcsönhatások feltérképezése képezi Fekete J. József Elmélet helyett: koreog-ráfia. Újabb Szentkuthy-olvasatok című kötetének tárgyát.  „Kétségtelen, hogy a művész az utókor előtt először és utoljára csak műveivel nyerheti el az elismerést, de éppily kétségtelen, hogy ha az irodalomtörténet igazán történelmi módon gondolkodik, úgy az író élete is alkotásnak kell, hogy számítson…” – állította a téma kapcsán maga Szentkuthy. A vizsgált szerző munkásságával foglalkozó korábbi köteteivel ellentétben, ame-lyek többnyire az íróra koncentráltak, Fekete J. József ebben a művében mindenekelőtt az emberre fókuszál. Arra a komplex hús-vér teremtésre, aki a 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb, minőségében és mennyiségében egyaránt páratlan életművét hozta létre, a botránykőnek számító Praetől a Szent Orpheus Breviáriumán keresztül az álarcokban írt művészportrékig.
Bár azt vallotta, hogy „élni nem kell, írni kell”, Szentkuthy Miklós totális életet élt. Írói munkamániája mellett hu-szonhat év alatt három iskolában adott elő, tanári hitvallását a következő két fogalom említésével foglalva össze: Jézus és Freud – „vagyis a tanár szereti a gyerekeket és egyben ismeri a gyermeklelket”. A diákjai által Fityó tanár úrnak becézett „vad moralista” a vezeklést jobbára az elmélkedés és az irodalom térfelére szorítva, a nagyvilági életből sem maradt ki: habzsolta a művészeteket, élvezte a jó cigarettát és a jó italt (innen származik a Szeszkuthy becenév), és romantikus kalandok reményében női társaságban nagy előszeretettel udvarolt (ebből a tulajdonságából ered a Szexkuthy meghatározás). Fekete J. József Szentkuthy diákjainak a tanárukra való visszaemlékezéseire, alkalmi jellegű esszékre, vitairatokra, korabeli levelekre és naplóbejegyzésekre alapozva, élvezetes stílusban rajzolja meg Szentkuthy említett emberi voná-sait, akárcsak apakomplexusát, szüleihez való viszonyulását, Szerb Antallal fenntartott kapcsolatát, Hamvas Béla és Kemény Katalin elleni kirohanását, a kezdő Vathy Zsuzsa felkarolását, és az őt mesterének választott Bálint Péterrel folytatott levelezését.
A mindenkori alkotó egy adott korban, adott gazdasági, kulturális, politikai, társadalmi és szociális körülmények között él. Az adott helyzet valamilyen formában mindig visszaköszön a műből, még akkor is, ha az alkotó távoli vagy nem létező világokba kalauzolja el olvasóját. A valóságtól való elrugaszkodás mozgatórugója lehet szerzői szándékkal megfogalmazott áttételes beszély a jelenről, vagy pusztán menekülés ugyanattól a jelentől, aminek során maga a menekülés válik hangadóvá az adott korról. Fekete J. József Szentkuthy Egyiptomi Mária című, kéziratban maradt regényét boncolgatva szól az írónak a múlt és a jelen erkölcsi attitűdből történő megfeleltetéséről, egymásra kopírozásának igényéről, hangsúlyozva, hogy nála ez „következetesen megvalósított művészi program, ami révén kiemelhetővé válnak a hasonlóságok és a kontrasztok, az egybevágóságok és az árnyalatok, persze nem csupán a jelenségek képszerű megnyilvánulása révén, hanem a sokszor emlegetett, de ennek ellenére soha nem elcsépelt erkölcsi tanulság érdekében”.
Szentkuthy minden lélegzetvételével a világ egyetemes megismerésére törekedett, mondván, „ami érdekel: a világ keletkezése, a világ vége, Jézus Krisztus, Zeusz, az asszír mitológia, a sejtek működése, hogy ha már itt vagyok ezen a világon egy pár percig, ugye, a valóságot ismerjem meg”. Ez a határtalan univerzalitás iránti igény megvalósítása Szentkuthy esetében csakis a jelen egyéni meg-ragadásával érhető el, nem meglepő tehát, hogy a szerző a saját életének apró mozzanatait és személyes meglátásait építette bele műveibe. Fekete J. József arra is kitér, hogy a kritika fel is rótta neki, hogy történelmi hőseit is túlontúl Szentkuthyvá formálja. Az igazság az, hogy Szentkuthy a nagy művészelődök (Mozart, Haydn, Händel, Goethe, Dürer) szerepeiben való elmerülést álarcként használta, hogy véleményt mondjon az adott korról, de ami ennél sokkal fontosabb, az őt körülölelő világról és az abban uralkodó állapotokról is. Ilyen értelemben, ahogyan Fekete J. József is meg-állapítja, „az álarc nem rejtőzködés, hanem éppen ellenkezőleg, kiemelés, hangsúlyozás, értelmezés”, aminek következtében a „…történelmi alakok, művészport-rék egyaránt csak ürügyként szolgálnak az író saját gondolatainak csoportosítására, összpontosítására, fókuszként működnek azok kivetítése során”.
Szentkuthy esetében az élet és a köny-vek szálai gyakran annyira egymásra épülnek, összekuszálódnak és kibogozhatatlan egyveleggé válnak, hogy már aligha lehet  kellőképpen különválasztani őket, és bizonyosan meghatározni, hol fejeződik be az egyik és hol kezdődik a másik. Nem véletlenül állapítja meg Fekete J. József, hogy „élet és mű Szentkuthy esetében egy és ugyan-az”, egy másik helyen azt is hozzáfűzve, hogy „talán neki sikerült egyedül megvalósítani a modernitás nagy álmát és életté stilizálni a művét, ugyanakkor műalkotássá élni (stilizálni) életét”. Ezt az összefüggést sajátos, túlzó modorában sokszor Szentkuthy is hangsúlyozta: „Minden egyes napot, sőt sokszor órát, drámai, színpadi jelenetként komponálok meg, sőt megsúghatom, konkrét életemet néha naplóm szemszögéből nézem, és megvalósítás előtt már megkomponálom, aszerint, hogyan akarom majd leírni naplómba.” Az idézet függvényében hangsúlyozottabbá válik a fent említett szerzői hitvallás második fele („írni kell”), azt a lehetséges értelmezést sugallva, hogy Szentkuthy számára igazából csak az számított megtörtént ese-ménynek, amit írásban is „megörökített”.
A lejegyzett szöveg iránti efféle hozzáállásnak köszönhetően, Szentkuthy impozáns életművében az elbeszélő és értekező próza mellett a marginális (irodalmi) műfajoknak is nagy figyelmet szentelt. Hatvan év alatt háromszázezer oldal terjedelmű naplót hozott létre, fi-gyelmes műgonddal írta leveleit, dedikációi rendszerint külön mikrotörténetekké lombosodtak, de az utóbbi tíz eszten-dőben róla megjelent kötetek tükrében úgy tűnik, hogy „az író a szóbeli előadás műfaját is kisajátította művészete számára”. Fekete J. József valamennyire külön kitér, ugyanúgy, mint az író-olvasó széljegyzeteire, olvasás közben tett feljegyzéseire, valamint a fényképhagyatékából származó, nőket ábrázoló képekből ké-szült fotóalbumra is, az emberi és a szerzői én egyszerre szerteágazó és egybetartó sokrétűségének a felmutatásával Szentkuthynak azt a sokszor idézett meg-látását nyomatékosítva, miszerint „…távoli dolgok között azonosságot látni, egyetlen egyöntetűnek látszó dologban pedig ezer különféleséget felfedezni, így szokta látni, összeilleszteni és felbontani a világot a tudós és a művész (a kettő egy!) szeme”.
Legújabb Szentkuthy-olvasataiban Fekete J. József felvillantja azokat a sarkalatos pontokat az alkotó életművében és életrajzában, amelyekkel a leendő filológusoknak és Szentkuthy-kutatóknak érdemes lenne foglalkozniuk, ugyanakkor egy részét ennek az eszményi anyagnak már maga is feldolgozta, jelentős alapanyagként használva fel korábbi műveit, amelyekből átemelt részeket, idézeteket és megállapításokat épít be új kötetébe. A negyed évszázada tartó Szentkuthy-tanulmányozás alatt Fekete J. Józsefnek az Elmélet helyett: koreográfia az ötödik kötete Szentkuthy Miklós műveiről és életéről, az Olvasat – Esszék Szentkuthyról, az Olvasat II. – Újabb esszék Szentkuthyról, a Széljegyzetek Szentkuthyhoz és a POST című Szentkuthy-monográfia után. Nem véletlenül jegyezte fel Magánynapló című munkanaplójában a következőt: „Halálom lesz ez az egyetlen téma, ez az egyetlen stílus.” Ehhez azonban fontos hozzátenni, hogy Szentkuthy életének és munkásságának a tanulmányozásával és feldolgozásával egy időben Fekete J. József a saját életét is boncolgatja, és annak megértése keresésére indul. Szentkuthyhoz hasonlóan, aki mások bőrébe bújva tulajdonképpen mindig magáról írt, Fekete J. József is sokszor, Szentkuthyról értekezve, saját szerzői kételyeit és meglátásait teszi szóvá, nemcsak a mester interpretálása kapcsán, hanem attól eltekintve és azon túlmutatva is.
(Napkút Kiadó, Budapest, 2010)

SÁNDOR ZOLTÁN