Csanda Gábor – Hit, haza – elfordulások
Nem gondolni kollektív, nem gondolni privát
Antikvárium
Három évvel vagyok idősebb, mint a könyv, amit a kezemben tartok. Külsőre eléggé hasonlóan hagytuk magunk mögött az évtizedeket: a színes védőborító megkopott és szürkés lett, felül-alul foghíjas, szélein sárga, tépett.
Ami a belsőt illeti, egyértelműen a könyvé az elsőbbség, nem csak az idő nem fogott rajta, az ember sem, láthatóan én vagyok az első olvasója. Egy érintetlenségében is zárt, összeragadt oldalakból álló példány. Igaz, nem az érintetlensége, hanem a témája hozatta el velem az antikváriumból.
A szlovák nyelvű, Psychológia című könyv alcíme szerint a pozsonyi Comenius Egyetem Nagyszombatban székelő Pedagógiai Karának tanulmánygyűjteménye. A borító alatti fedőlapon az alcím (Tanulmánygyűjtemény) szerepel először, alatta a tárgya, a pszichológia, s a kettő közt egy római ötös. Ami arra utal, hogy a kiadó sorozatának egy darabjáról van szó. Az impresszumban az a mondat is szerepel, hogy a kiadó a teljes példányszámot átvette. Példányszám: 452. Engedélyezték 1965 januárjában, a kéziratot nyomdába adták ugyanaz év májusában, nyomtatták 1966 áprilisában. Ilyen idők jártak akkortájt. Mellesleg amikor magától értetődő természetességgel a szlovák kötet tanulmányai közt több cseh nyelvű is szerepel.
1966-ban már a Márton temető mögött laktunk, ez az új lakótelep akkor Pozsony külvárosának számított. Az első ottani emlékem három évvel későbbről származik: az elképesztően szélesnek tűnő tükörsima aszfaltutat, melynek másik oldalára iskolába menet naponta át kellett valahogy jutnom, legnagyobb elképedésemre a tankok egy nap alatt teljesen tönkretették. Hogy láttam-e a tankokat is, arra nem emlékszem, csak a nyomukra. S azt kiabáltuk, hogy „Dubček, Svoboda!”, nem mintha tudtuk volna, mit kiabálunk, hanem mert nyilván ezt hallottuk, s lehetett kiabálni.
Hogy csírázott-e már ’65–’66 tájt Csehszlovákiában ’68, hiányos történeti tudásommal nem vagyok képes megítélni. Abban viszont szinte bizonyos vagyok, hogy ez a könyv 1968 után már nem jelenhetett volna meg, vagy ha mégis, az már nem ez a könyv lett volna. Mondhatnám, a szerencsétlen kollektivizmus szerencsésnek ígérkezett idejében született, a kézirat szerencsés időben kapott engedélyt és utaltak ki számára papírt, nyomdát. Az már az én szűz példányom privát balsze-rencséje, hogy olvasatlan maradt.
Azt is nehéz megítélnem, mennyiben pszichológia ez a Psychológia, hiszen vizsgált tárgyát (gyerekeket, kamaszokat) tekintve inkább pedagógia, lévén hogy minden eredményét, minden eredménye eredőjét az iskoláskorúaktól, általános iskolások (nálunk: alapiskolások) és középiskolások köréből nyeri. Aztán meg: minden vizsgálata kérdőíves felmérésen alapul, ezeket más felmérésekkel és statisztikai eredményekkel veti össze, vagyis innen nézve inkább szociológia. Vizuálisan is: csaknem minden szöveg táblázatok és grafikonok tucatjából s ezek értelmezéséből áll.
Ennél is összetettebb a könyv, ha a célközönségét, megcélzott olvasóit próbálom felmérni. Cyril Valšík tanulmánya (A gyermekirodalom és az olvasói érdeklődés sajátosságainak kérdésköre fejlődési-pszichológiai szempontokból) például azt vizsgálja, milyen könyveket olvasnak a hatodik–kilencedik osztályos tanulók, milyeneket nem szeretnek olvasni, mi az (ezekben a könyvekben), ami tetszik nekik, s mi az, amit nem tartanak (bennük) érdekesnek. Tanulmánya végén pedig egyebek közt megjegyzi: „…következtetéseink reményeink szerint a szerzők és a könyvkiadók számára is hasznosak lesznek, nemkülönben a pedagógusok és a szülők számára.” Itt a szerzőn pár percig elgondolkodom, vajon e társadalomtudományi diszciplínák által rögzített eredményekkel megy-e valamire; nem valószínű, mint ahogy az se, hogy kezébe kerülne a szóban forgó tanulmány. Ennek egyik táblázata szerint (Válaszok százalékban arra a kérdésre: „Minek kell a könyvben lennie, hogy tetsszen neked?”) a könyvben ehhez nem szükséges: a gyilkosság; a jelenkor; valamint hogy róluk is szóljon – fiúk és lányok bontásában az összes fölsorolt korcsoportban csaknem mindenütt nulla százalék. A vizsgált minta szerint ezeket nem tartották fontosnak a könyv tet-szési indexére vonatkozóan a nagyjából (visszaszámolok) 1951–1954 között születettek a hatvanas évek derekán. A humort is alig néhányan, illusztrációkat szinte senki. A leginkább fontos kellékek: feszültség, izgalom (toronymagasan), fokozás (fokozódóan: a kor előrehaladtával egyre inkább fontos), érdekesség. Ugyanez számos más (tematikai, szerzői, műfaji stb.) bontásban. Például kiderül, hogy a legkevésbé szeret-hető olvasmánytípus a „szovjet szerzők művei”. A szerző szerint ez a korábbi, „Ami szovjet, az tökéletes” felfogás kritikátlan továbbélésének következménye, le kell vele számolni, ahogy a Fučík-jelvénnyel is. Az én alapiskolás koromra mindenesetre már kezdtek vele leszámolni: Timur és csapata még volt (én legalábbis háromszor olvastam, sőt télen el is játszottam), Fučík-jelvény már nem volt. Cyril Valšík nagyra értékeli, hogy a több mint egy évtizedes űrt követően „volt bátorság” Karl May indiánregényeit újra kiadatni; mint írja, a felmérések eredményei azt igazolják, hogy a döntés szükséges és hasznos volt, hiszen „a felnövekvő ifjúság imádja”.
Napokig olvastam Jozef Rosina tanulmányát (A tanulók termelőmunkájának pszichológiai problémái), mert érdekelt, volt-e különbség a közvetlen előttem járók – úgy hívtuk – brigádmunkája és a mienk között. Nem volt. Ezt a tanulmányt nem olvasták az illetékesek, vagy olvasták, de eredményeivel és tanácsaival már nem tudtak mit kezdeni.
Az egyik legtöbbet lapozgatott fejezetem Július Boroš tanulmánya: Megjegyzések a tudományos világnézetre való neveléshez. A szöveg homlokterében a tudományos világnézet iskolai terjesztésének hatékonysága áll, de szerencsére nem erről szól. Hanem a hitről és a vallásról. A kérdőíves felmérés 1959 és 1961 között készült, a benne szereplő „tanulók” zöme 1941-ben született, s akkor épp egy zólyomi, losonci vagy besztercebányai szakközépiskolába járt. Néhány eredmény: az érettségizők 45,7%-a fontosnak tartja a vallást (30,4%-a nem tartja fontosnak). Szüleik (ha munkások): 48,4%-uk hívő (mind az apa, mind az anya), 1,5%-uk nem hívő; ha földművesek: 59,4% (nem hívő földműves szülei senkinek se voltak); hivatalnok szülők: 30,6% (nem hívők: 6%), termelőszövetkezetben dolgozó szülők: 59,3% (3,1% kilépett az egyházból; de nem hívők itt sincsenek). Hasonló eredmények olvashatók ki abból a táblázatból is, mely a „Részesültél-e otthon vallási nevelésben?” kérdésre adott válaszokat osztályozza a szülők foglalkozása szerint. A válaszlehetőségek: igen, részben, nem. A nem-et sem a földműves, sem a termelőszövetkezeti szülők gyerekei nem választották (202-ből egy se). Július Boroš a tanulmánya végén kénytelen is hümmögni: sajnos, mint az ábra is mutatja, a tudományos világnézetre való nevelés az iskolákban nem hatékony. Szerinte ennek két oka van; egyrészt „az iskolákban nem szerveznek elegendő, természettudományos kísérleteknek szentelt estet”, másrészt „kevés az olyan vitadélután vagy est, melyeken az alábbi kérdéseket taglalnák: »Mért fordultunk el a vallástól?« vagy »Hogyan lettem ateista?«”, végül ha mégis akadnak ilyen rendezvények, „azokon legtöbbször csak »papolnak« ezekről a témákról”.
em valószínű, hogy a mi iskolánkban végeztek hasonló fölmérést, ilyen témában biztosan nem. Arra emlékszem, amikor fölmerült, hogy – nálunk így nevezték az úttörőt – hamarosan pionírok leszünk, s a tanító nénink megkérdezte, ki szeretne pionír lenni. Persze, ki ne szeretett volna? Annál nagyobb volt a kollektív döbbenet, mikor kiderült, hogy nem mindenki karja lendült magasba; tudniillik, s ez mint indok már magának Hubay Máriának a tanító néni elhűlt kérdésére (Jézusmária, Marika, miért nem?) adott válaszából derült ki: mert én hittanra járok. Hát ha így állunk, akkor ért-hető, mondta a tanító néni, s akkor bizony hiába is akarnál, nem lehetsz pionír; sajnáltuk is Marikát. Én biztosan, mert olyan rendes ember típus volt, szerény és szorgalmas, ha valakinek járt volna a pionírnyakkendő, neki biztos. Persze, én is csak addig sajnáltam őt, míg kiderült, hogy én se lehetek. (Nem jártam hittanra.) Merthogy rossz vagyok és rosszul tanulok. Azt hittem, vicc vagy intő jellegű fenyegetés (nem voltam rossz, és nem tanultam rosszul), de az ünnepélyes avatáson, melyre a Slavín nevű hatalmas és hősi emlékműves márványtéren mind felsorakoztunk, és velünk szemben mind az iskola már pionírjai, sőt SZISZ-tagjai, sőt a szülők, beleértve a szülők és az iskolabarátok szövetségét is mind felsorakoztak, nos, ott valóban eggyel kevesebb nyak-kendőt kötöttek a mi egy sorunk fejeinek nyakába. Pedig sejthettem volna, hogy nem véletlenül állítottak utolsónak a sorba, s akkor még a kandi kamera performansza sem volt ismert – mindenesetre olyan váratlanul ért, hogy elkeseredetten sírtam, és nem voltam megvigasztalható. Azzal sem, hogy majd ha jó leszek és jobban tanulok, mondjuk, egy fél év elteltével, az iskola Lenin-szobájában nekem is a nyakamba kötik. Mivel Marikának a ceremónián sem kellett részt vennie (hivatalosan: nem vehetett részt), akkor úgy éreztem, van az osztály, aztán van a Marika, s végül vagyok én. Ma már tudom, hogy a szerkesztést Isten is a magamfajta köztes kategóriának találta ki, mert a szerkesztő úgy része egy csapatnak, hogy mégis egyedül dolgozik. Legföljebb könyvek közt.
Jozef Vida tanulmánya (A kamaszok érzelmi életének és szociális viszonyainak néhány problémájáról) is megér egy misét. A kutatás időpontja: 1963–1964, a kérdőív kitöltőinek kora: 12–15 év (lányok), 13–16 év (fiúk), az iskolák helyszíne: Pozsony, Nagyszombat, Modranka (ma Nagyszombat része), Hrnčiarovce (Gerencsér; Nagy-szombati járás), Špačince (Nagyszombati járás) és Družstevná pri Hornáde (Hernád-szentistván, Mécs László szülőhelye; Kassa-vidéki járás). Az 1a táblázat a Szeretnél más országban lakni és élni? kérdés válaszaival szolgál lányok és fiúk bontásában, szám-szerűen és százalékban: igen (51 lány: 10,37%; 148 fiú: 26,68%), nem (397 lány: 80,61%; 365 fiú: 70,74%), nem válaszolt (44 lány: 9,02%; 3 fiú: 0,58%). A sokkal nagyobb 1b táblázat arra nézvést tájékoztat, hogy az igennel válaszolók milyen konkrét országokat neveztek meg. Az 51 lányból 30 a Szovjetuniót, 8 Magyarországot, 4 Bulgáriát, 3 Spanyolországot, 1–1 Franciaországot, Kubát, az NSZK-t, Ausztráliát, Romániát és Olaszországot. A 148 fiúból 46 az Amerikai Egyesült Államokat, 42 a Szovjetuniót, 12-en Franciaországot, 9-en Nagy-Britanniát, 8–8 Kubát és Ausztriát, 6-an Jugoszláviát, 4–4 Bulgáriát, Spanyolországot és az NSZK-t, 3-an Mexikót, 1–1 pedig Kanadát és Tahitit. Az adatokhoz terjedelmes értelmezés tartozik, de sehol magyarázat arra, hogy például a lányok közt mért nem akadt egy se, aki Amerikában szeretett volna lakni és élni, vagy hogy a másfél száz fiú közül miért nem akadt egy se, aki Magyarországon. Hacsak nem úgy kell elfogadnom ezeket az eredményeket, hogy azért, mert ezt vála-szolták. Mert akkor azt kell kérdeznem: miért ezt válaszolták? Nem akadt például a kamaszok közt egy lány se, aki elment volna a neki udvarló fiúval akár Amerikába is?
Ilyen fölmérésre se emlékszem kamaszkoromból. De a kérdés, ha más formában is, elhangzott; a gimnázium negyedik évében, 1981/1982-ben, polgári nevelés órán. Őszintén jelentkezzen, aki emigrálna, ha volna rá módja – hangzott a fölhívás. Először azon lepődtem meg, hogy minden kar a magasba lendült; nem ilyennek ismertem az osztályomat, se ekkora emigrálási vágyat, se ekkora őszinteséget nem feltételeztem a csapatról. S aztán jött csak az igazi meglepetés, az ellenőrző kérdés után: Miššeje Kornélia nem emigrált volna. Pedig rendes ember típus volt, szerény és szorgalmas, ha ki lehetett volna érdemelni az emigrációt, őt biztos megillette volna. Kissé sajnáltuk őt, én biztos, mert elképzelni se tudtam, hogy lemondanék mondjuk elsősorban Párizsról, vagy gyerekkorom nagy olvasmányai helyszínéről, Amerikáról, Afrikáról… (A „Dubček, Svoboda!” után ezt kiabáltuk: „Amerika, Afrika: paradicsom, paprika!”) S ha most nem egy régi, megkopott, szinte már minden részében idejétmúlt és elavult könyvet ismertetnék, hosszan sorolhatnám, hol mindenütt nem jártam szabadon mégse, Párizst is beleértve.
(Psychológia. Sborník Pedagogickej fakulty UK v Bratislave so sídlom v Trnave. Bratislava, 1966, 240 oldal)