Szalay Zoltán – A nagymester

Ahogy beért a vasútállomásra, a hasa elnehezült, mintha kövekkel pakolták volna tele. Egész nap nem evett egy falatot sem, most pedig már jócskán benne jártak a délutánban. Maró éhség töltötte ki a belsejét, gyötrelmes jóllakottság.

Sietve húzott el a jegypénztárnál álló hosszú sor mellett, majd a kalauzzal elintézzük, motyogta magában. Csak egy futó pillantást vetett a sorakozókra, a lábukat bámulta meg, a félretaposott, olcsó papucsukat. A váróteremben fülledt, ragacsos meleg volt, akár egy üvegházban, s orrfacsaró alkoholbűz. Nyikorogva nyílt a vonatkocsi ajtaja, ő pedig majdnem visszazuhant a lépcsőkről a peronra. Úgy nézett vissza a kocsiból az állomásra, mintha halálos veszedelemből menekült volna meg éppen.
Az első fülke, ahova bekukkantott, üressége folytán gyanúsan zavartalan utazással kecsegtetett. Ahogy leült, belesimult a kókadt mozdulatlanságba. Amikor azonban a szerelvény egy agresszív lökettel elrugaszkodott, egészen hirtelen kétségbeesés fogta el. Kirontott a folyosóra, és összefüggéstelen szavakat hebegett maga elé. Pár másodperccel később kissé lehiggadt, de továbbra is egész testében remegett. Nem jó az irány, nem jó az irány, ismételgette, pedig fogalma sem volt, tulajdonképpen merre van nyugat, amerre tartaniuk kellene. Ez lesz a mi kis titkunk, mondogatta, a mi kis titkunk, nem jó az irány. Remegett. Talán ha a kalauznak. De valószínűleg kiröhögné. Hülyének nézné, s a legjobb esetben leszállítaná a vonatról, esetleg szólna a vasúti rendőrségnek. Már ha van ilyesmi ezen a vidéken. Csendben kell maradni.
Kintről, a folyosóról valami csattogás, talán a kalauz pecsételője.

Visszaült a néma fülkébe, s tétova neszezést vélt felfedezni maga körül. Hirtelen hatalmas bögölyöket pillantott meg az ablakra tapadva, s az ablak mellett két férfit, egymással szemben. Mintha a fülke berendezése lettek volna, sötétek, borúsak, beleolvadtak a bordó üléshuzatba. Tömzsi, alaposan beöltözött, szakállas férfiak voltak, s ahogy a vonat egyre inkább belelendült a mozgásba, ők is fészkelődni kezdtek, ajkukat sóhajok és kivehetetlen szótöredékek hagyták el, lábukat mintha tornásztatták volna, körkörös mozdulatokat írtak le vele a padló felett. Mintha imádkoznának. Furcsa kis sapkát viseltek, mindkettejük kezén egyforma, finom vékony gyűrű, furcsa, fénytelen, szürke kővel. A bögölyök az ablaknál zúgni kezdtek, a két férfi feje körül cirkáltak, egyre több és több lett belőlük, vagy talán az a kevéske cikázott egyre gyorsabban. A két férfi most már hangosabban kántált valamit, de továbbra is kivehetetlenül, ő pedig émelyegni kezdett, felállt, a vonat mozgása eltántorította, csaknem ráesett az ülésre, úgy érezte, száguldanak, eszeveszetten, pedig az ablakon kipillantva láthatta, épp hogy csak döcögnek. Nem bírt többé a két férfira nézni, agya azt diktálta, büdös van, fejébe éles fájdalom hasított, és a szájára idegen szók tolultak, rohadt gecik, hebegte, rohadt gecik.
Tompa csattogás zaja, nem tudni, merről.

Soká kint álldogált a folyosón, de valamiért rettegett a kalauz felbukkanásától, keresett egy másik fülkét. Itt egy fiatal pár üldögélt, nem pillantottak fel, mikor belépett, pedig hangosan köszönt. Úgy érezte, pirul, miközben kimért mozdulatokkal helyet foglalt, szinte arra várva, hogy magyarázkodni kezdhessen, mért nincs nála semmi útipoggyász. A két fiatal rá se hederített, egy mobiltelefonnal játszadoztak. Ahogy ezt meglátta, izgatottan kutakodni kezdett a zsebeiben, a saját mobilja után, de hiába, elhagyta valahol. A fiatalok mindketten valószerűtlenül vékonyak voltak, csak az arcuk volt némileg puffadt, kifejezéstelenül, tésztaszerűen dagadt.

A kalauz úgy tört rájuk, akár egy váratlan természeti csapás. Az első pillanatban nem tudta eldönteni, vajon férfi-e vagy nő, de valószínűleg nő lehetett, kérges, sárga bőre ellenére. Új felszállók, dörögte a nő, mire ő a két fiatalra nézett várakozón, de azok csak egymással voltak elfoglalva. A kalauzra pillantva majdnem megkérdezte, na és ők, ők hol szálltak fel, de annak szúrós nézése elbizonytalanította. Bankkártyával fizetnék, nyögte ki végül halkan, de a kalauznő szemlátomást megértette, s meglehetős nyájassággal a hangjában közölte, akkor szól a kollégájának, csak nála lehet kártyával. Utána kellett volna szólni, hé, rossz irányba megyünk, de most már maga sem volt annyira biztos a dologban, most már csak mint valami bosszús tüske dolgozott, gyulladozott benne a tudat, hogy nem erre. Hogy erre menni egyszerűen nem lehet. Nem értette azonban az érzést, s keményen dolgozott az elfojtásán, előbb-utóbb sikerülnie kell elfelejteni.
Teste felvette a vonat zakatolásának ritmusát, minden elcsendesedett körülötte, a gyerekek eltették a mobilt, és elbóbiskoltak. Amint úgy érezte, elég idő telt el, felpattant, és kilépett a folyosóra. Csendes volt a szerelvény, sehol egy lélek, a táj pedig odakint mintha egy mesterkélt olajfestmény lenne, fakózöld termőföldekkel.
Rövid folyosói kóválygás után benyitott egy másik fülkébe. Itt ketten ültek, egy öregasszony meg egy középkorú, de fiatalos külsejű, elegáns férfi. Ez utóbbi, alig lépett be a fülkébe, halkan ráköszönt, jó napot kívánok, már-már oltalmazó barátságossággal csengett a hangja. Azonnal gyermeki bizalmat kezdett érezni az idegen iránt, s le is huppant vele szemben, a fülke másik utasa, egy halottnak tűnő, csukott szemű aprócska öregasszony mellé. Jó napot kívánok, válaszolta, pirulva az izgalomtól és a szégyentől. Csaknem bele is fogott a magyarázatba, miért nincs nála semmi útipoggyász, hova utazik, meg hogy mennyire ismeretlen számára ez a vidék, mikor benyitott az előbbi kalauznő, most már a kollégája társaságában.

Szóval ez az, mondta a kalauz, aki kiköpött olyan volt, mint az előbbi kalauznő, mindössze valamivel alacsonyabb, tömzsibb és lágyabb bőrű. Szeme nem nagyon volt, inkább az orrlyukaival lehetett csak felvenni a szemkontaktust. Nincs jegye, röfögte. Nincs, makogta ő, széttárva a kezét, nem ismerve magára, mi ez a bárgyúság, ez a beszariság. A két kalauz egy pillanatra egymásra nézett, a férfi csak az orrlyukaival, majd megint feléje fordult, s röfögve felszólította, akkor legyen olyan kedves leperkálni ennyi meg ennyi bírságot, most azonnal. Csupa röfögés hallatszott felőlük, még a halott öregasszony is mocorogni kezdett a zajra. Ő tátott szájjal bámult rájuk, egy nyálcsomó gördült a szája szélére. A másik utas ekkor ráförmedt a kalauzokra, akár egy tekintélyes tanár a diákjaira, miféle bánásmód ez. A kalauzok morcosan meghátráltak, mire a férfi, hevesen gesztikulálva, rájuk parancsolt, hogy amennyiben nem akarnak bajt hozni a fejükre, nem fognak visszaélni ennek az idegennek a tájékozatlanságával, hiszen látni, hogy nem idevalósi. Ő csaknem kijavította, hogy tulajdonképpen idevalósi volna, mármint nem külföldi, csak hát ezen a vidéken nem nagyon járt még, de a két kalauz szőrén-szálán eltűnt. Az utastárs vigyorogva tárta szét a karját, ezekkel máshogy nem lehet, konstatálta. Ő nem mert ránevetni, végre kicsurrant egy cseppnyi nyál a szájából. Talán most kellene elárulni a mi kis titkunkat, morfondírozott, de az utastársa megelőzte egy kérdéssel. Hogy hívják magát? Erre nem lehetett nem nyílt és egyenes választ adni, ki is mondta azonnal, Mag Arnoldnak hívják. Alig hagyták el a száját ezek a szavak, megint, minden eddiginél erősebben, pirulni kezdett. Ezt a hazugságot már nem lehet jóvátenni, ez járt a fejében. Az idegen kérdően nézett rá, talán nem értette, el kellett volna ismételni, de úgy érezte, ha még egyszer kiejti ezt a nevetséges, képtelen nevet, azonnal darabokra robban. Olyasmi ez, mint a rossz útirány. Az idegen azonban túltette magát a jeleneten, s tovább faggatta. Azt akarta tudni, mit keresett errefelé. Csak úgy nézelődött, válaszolta ő, úgy érezve, ez volt eddigi leghitelesebb válasza. Vagy úgy, vágta rá az idegen, s melegen, dúsan felkacagott. Az igazán nagyszerű, folytatta. Na és honnan, ha szabad tudnia, honnan érkezett erre a távoli helyre. Elhebegte a városa nevét, s gyorsan hozzátette: nem biztos benne, hogy jó vonatra szállt.

Mintha egy rossz szellem hagyta volna el, amint kiejtette ezeket a szavakat.
Az idegen merően bámult rá pár másodpercig, majd újra ellágyult a tekintete, s hosszas mesélésbe kezdett arról, milyen jól ismeri Mag Arnold városából ik-szet és ipszilont, és sűrűn kérdezgette, ő is ismeri-e, s aztán azt kezdte fejtegetni, mi a helyzet az ő városában, hogy ott már nem lehet élni, az öreg polgármester mindenkit az őrületbe kerget, meg egyáltalán, az egész város valami pokoli. Éjszakánként egy beteges, részeges öreg sintér járja az utcákat, a polgármester embere, állítólag arra tartják, hogy a kóbor kutyákat gyűjtse be, de azt beszélik, ennél sokkal szörnyűségesebb dolgokra vetemedik, nőket erőszakol meg, öregembereket ver öszsze s hagyja őket vérbe fagyva az utca sarában. Ő szerette ezt a várost, magyarázta az idegen, s vissza fog ide térni, de szüksége van egy kis levegőváltozásra. Persze, nézelődés közben valószínűleg neki is feltűntek ezek a dolgok, mondta Mag Arnoldnak hahotázva.
Mag Arnold úgy érezte, akar tőle valamit ez a fickó, s egyre kényelmetlenebbnek tartotta, ahogy bámulja őt. Sokat beszélt neki, felajánlotta a segítségét, sok mindenhez ért, sok mindenben járatos, mondta. Mag Arnold képtelen volt bekapcsolódni. Az volt az érzése, teljesen megzavarodott, bámult kifelé az ablakon, a vonat mintha nem is haladt volna, az idegennek meg be se állt a szája egyetlen pillanatra sem, csak áradozott magáról, a szerteágazó tehetségéről. A kalauzok nem jöttek vissza, a vonat pedig nem állt meg egyetlen állomáson vagy megállóhelyen sem.

Amikor fékezni kezdtek, Mag Arnold furcsa szorítást érzett a mellkasában. Az épületek odakint kezdtek ismerőssé válni, s egyáltalán, a szagok, mintha kiszellőzött volna belőlük a tömény nyomor. A halott öregasszony piszkos, fehér gúnyáján apró kis tetvek kezdtek mozgolódni. Az idegen tovább beszélt, de Mag Arnold már nem figyelt oda. Még a legszerencsétlenebb kaland is jól kell, hogy végződjön, biztonságos hazajutással, gondolta szorongva. Ahogy egyre lassabban haladtak, s begördültek Mag Arnold városának vasútállomására, Mag Arnold felállt, és az ablakhoz húzódott. Nem nagyon akart hinni a szemének. Nem törődött már az idegennel, a szerelvény fékjének bizsergető hangját hallgatta ellágyulva. Mielőtt dobogó szívvel elhagyta volna a kupét, utastársa a kezébe nyomott egy névjegykártyát, talán még szüksége lehet rá, mondta.
Alig lépett le a peronra, a vonat azonnal továbbgördült, senki nem szállt se ki, se be, Mag Arnoldon kívül. Átvágott az állomásépületen, s csak a város hűvös estéjébe vetve magát jutott az eszébe a névjegykártya. Ilyet még nem látott: nem állt rajta sem cím, sem telefonszám, csak ennyi:
Florian Barna, nagymester