Csicsay Alajos – Visszhang-féle a gyermek(b)irodalomhoz

Talán még sosem volt költőkből, írókból olyan bő termés a Kárpát-medencében, mint mostanság, pedig nem is olyan kifizetődő mesterség ez, mint például a dílereké. Írhattam volna üzletkötőket, de úgy érzem, a díler többjelentésű, tehát rejtélyesebb és modernebb fogalom, így hát jobban beleillik korunk szókészletébe.

Meg valamiképpen összefügg az írói tevékenységgel is. Ugyanis egyre megszokottabbá válik, hogy a számítógép billentyűin játszogató ember – hol van már a tollforgató? –, ha olyan terméket produkál, amit irodalomnak lehet nevezni, s ha akad felvásárló, aki azt hajlandó piacra dobni, akkor az író, mint könyvdíler, megkezdheti a házalást. Ha sok az ismerőse, többen megveszik a portékáját, ha kevés, akkor kisebb az esélye. Ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a könyvét, akik megvették, el is olvassák. Kap is a könyvügynök – lám mégiscsak akad a meghatározására, igaz, kissé archaikus megnevezés –olyan választ, hogy „no, ezeket megvesszük az unokák-nak. Múltkor is arról írattak dolgozatot a nagyobbikkal, hogy hány könyve van a családnak. Lassan a kisebbikre is sor kerül, addig jó helyük lesz a könyveknek a polcon”. (Meg persze azután is.)

Erről jut eszembe, az 1960-as évek elején hallottam egy érdekes, számomra maradandó kifejezést: könyvdísz. Ez a korszak volt a nagy gazdasági fellendülés ideje, amikor a régi falvakat földig rombolták, s a nádtetős hosszú parasztházak helyébe divatos kockapaloták épültek, a városokban meg sok családot befogadó toronymagas óriáshasábok. A régi bútorokból téli tüzelő lett, vagy éppen máglya a kertek alatt. Helyükbe falszerű szekrénysorok kerültek, amelyeket tájainkon mindmáig falként emlegetnek. Ám a lényeg az, hogy e falaknak sok olyan polcuk van, amelyeket a tervezők könyvek befogadására szántak. Már akkor is voltak jó üzleti szellemmel megáldott leleményes bútorkereskedők, akik a könyvek borítólapjait összegyűjtötték, és megfelelő nagyságú deszkalapokat vontak be velük. Könyvdísznek ez is megtette a nappaliban (régebben tisztaszoba), de azért a pénzesebbje inkább a könyvesboltban vásárolt centiméterre, általában a kor szellemét visszatükröző könyvsorozatokat. Így lett a könyvből primitív státusszimbólum. Persze hogy nem mindenki követte ilyeténképpen a módit, de mint hiteles tanú: családlátogatásokra kötelezett volt falusi tanító és könyvtáros, merem állítani, még a rendszeres könyvkölcsönzők között is akadtak szép számmal ilyenek.
M. Csepécz Szilvia* és Kovács Lajos, az Irodalmi Szemle szerkesztősége által „arra kérettek” fel, hogy a lap 2011. szeptemberi számába írják meg a vélemé-nyüket „gyermekirodalom-ügyben”, én pedig arra, hogy mint egykori pedagógus, munkájukra reagálva, vállaljam el a „visszhang” szerepét. Nagy bátorság ez tőlem, merthogy immár tizenkét esztendeje nyugdíjas vagyok, ezért a témával kapcsolatban csak a már letűnt időből kiindulva foglalhatok állást.

Mindkét szerző esszéje, illetve tanulmánya alaposan felkavarta vénülő kedélyvilágomat. Egyrészt, mert „átfogóbbak” már nem is lehettek volna, mint amilyenek lettek elmélkedéseikben. Ezért nem valószínű, hogy tudok a munkájukra rímelő, gazdag tartalommal teli nagyot kiáltani, hogy ezáltal visszhangozzék a mondandójuk. Meg mi tagadás, attól is félek, hogy mind a lap szerkesztőinek a törekvése, mind a szerzők részletekbe menő elemzése, hozzájuk téve az én erőtlen visszhangomat is, nem lesz több pusztába kiáltott szónál. Mert sajnos, mérhetetlenül megnőtt az „értelmiségi fogyatékosok” száma. Pedig akárcsak a mindenkori gyerekek, „intelligens óvodás” korukban még ők is „mindenevők, mindenhallók és mindenlátók” voltak, sőt még kisiskolásként is talán. Csakhogy az ilyen szertelenséget nem tudják elviselni a besulykoló masinériák, hát nagy buzgalommal gondozásba veszik a lurkókat, hogy mielőbb versenyképes, problémamegoldó kis öregekké akcelerálják őket.
M. Csepécz Szilvia, esszéje elején, önvallomást tesz irodalmi élményeiről, amelyek őt még kisiskolás korában érték, sőt, József Attila szavai már ötévesen gyönyörűséggel töltötték el. Szerinte is ritka kivétel az ilyen gyerek. Engedtessék meg, hogy én egy másfajta kivételről szóljak: a nemzedékemről, amelynek voltak olyan tagjai – még élnek egypáran –, akiknek csupán három-négy elemi osztály jutott, mint hajdan a szüleiknek. Szüleink az első, mi a második világháború kárvallottjai lettünk. A sors viszont valami módon képes volt kárpótolni néhányunkat. A gyermekkori szocializáció elengedhetetlen velejárói, amit Szilvia is kiemel, a társas szerepjátékok és a mese.
Mimózalelkű fiúként én az „Adj király katonát!” helyett, igaz, kissé restelkedve, szívesebben a lányok közé álltam „Beültettem kiskertemet” játszani, nemcsak az iskolaudvaron, hanem a libalegelőn is. S amikor elfáradtunk, leányka pajtásaim kérlelésére Benedek apó meséit reprodukáltam nekik a faluvégi vén diófa alatt. A kiműveltebb szóra, mint József Attiláé, nem voltam olyan fogékony, mint M. Csepécz Szilvia, csak jóval később lettem az, kicsit túl a kamaszkoron, mert édes-anyám egyszer azt találta mondani, igen „ígyuntalan” vers az, amelyik a Dunában úszó dinnyehéjról szól. Ő Petőfit és Arany Jánost tartotta igazi költőnek, nem is keverte össze a petrencésrudat a vendégoldallal, már csak azért sem, mert minden udvar sarkában ott álltak glédában, de anyám irántuk való nagyrabecsülését mégiscsak a költők váltották ki. Így hát kapásból meg tudta mondani, melyik alkalmatosságot kapta fel hirtelen nagy haragjában Kukorica Jancsi gazdája, és melyikkel mutatta Toldi Laczfi nádor hadának a Budára vivő utat. Ma ennek megfejtéséhez néprajzi szótár szükségeltetik. Más jellegű (irodalmi) kritériumok: Pósa Lajos rigmusaira szokta álomba ringatni anyám a tőlem közel hat évvel fiatalabb öcsémet. S amikor a világháború meg a jogfosztottságunk következtében, iskola híján maradtunk, négy elemit végzett „tanítóként” elsajátíttatta velem a betűvetést meg az egyszer-egyet, majd kötelező olvasmánynak feladta aprólékosan átbetűzni a kisbibliát és a katekizmust. Ezekből aztán esténként felelnem is kellett. Amikor pedig már nagyobbacska lettem, mintaolvasást tartott – valakitől kölcsön kapott – Herczeg Ferenc Száz elbeszéléséből, vitéz Somogyváry Gyula Rajna ködbe vész című regényéből és Jókai Sárga rózsájából. Ha olyan szövegrészhez ért, amiről úgy vélte, rossz hatással lehetne zsenge lelkivilágunkra – ekkor már öcsém is mellettem kuporgott a sámlin –, azt szokta mondani, ez nem nektek való, és gyorsan továbblapozott. Így is lenyűgöztek bennünket azok a kádárjánosi akcentussal felolvasott szövegtöredékek, mert ugye irodalmi művekbe bekerült szavakat csak betű szerint illett kiejteni, ahogyan az írók leírták. Ha nagyon belefelejtkezek egy-egy könyvbe, néha azon kapom magam, hogy úgy olvasok, miként hatvan-egynéhány esztendeje édesanyám tanított rá. Bizony, ha stopperórával mérték volna a teljesítményemet, mint egyes egyetemet végzett, kisdoktor tanító nénik a mai iskolában, aligha jutottam volna tovább a második eleminél. Később, iskolaigazgatóként tapasztaltam, hogy a főiskoláról kikerült egykori tanulóink, miután tanítók lettek, általában olyan pedagógiai fogásokkal éltek, mint annak idején az ő tanítóik, vagyis az akkor még aktív kollégáim. Hogy tanulás közben és tanítás alatt is szabad a gyereknek fantáziálni, azt is a hajdani kedves, ám következetesen szigorú házitanítómtól sajátítottam el.
Emlékszem, vagy harminc évvel ezelőtt, második osztályban hospitáltam környezetismereti órán. A kolléganő kérdésére, hogy hogyan bocsátanak ki magukból oxigént a fák – ennél életkorra szabottabb témát már igazán nem iktathattak volna bele a másodikosok tantervébe –, egy lurkó felpattant, és azt mondta: „Minden fa oldalán van egy kapcsoló, csak kattintani kell vele egyet, aztán brrr, kiszabadul belőlük az oxigén.” A kis kolléganőnek előbb tágra nyílt a szeme, majd hirtelen kapcsolt az agya – lám, milyen sokféle kapcsoló létezik –, és azt mondta: „Nagyon jól feleltél, Gábor, de ez egy mese, így is el lehet képzelni, azonban…” Aztán belefogott újra elmagyarázni a növények légzésének mechanizmusát, hogy végre meg-értsék a gyerekek, de az már egyiküket sem érdekelte. Tehát valahogy így kezdődött az „elmesétlenítés” folyamata az 1970-es években. Vagy már jóval előbb? Hi-szen Móra Ferencnek is a kalcinált szóda technológiáját kellett (volna) tanítania a város sokféle szakmára fogott, folyvást renitenskedő inasainak Szegeden. Móra amellett, hogy kiváló író és régész volt, mint kitűnő pedagógiai érzékkel megáldott szakképzett tanár is tudott kreatív lenni. Fegyelmező eszköznek méterrúd helyett, óráin az Ezeregy éjszaka felolvasását tartotta alkalmasabbnak. Meg is lett a kellő eredménye. Az év végi záróvizsgán feltett kérdésére, hogy mi a szódagyártás alap-anyaga, megkapta az egyetlen helyes választ: „a fédörbajsz”. Mi sem természetesebb, a vizsgabizottság tagjai helyeslően bólogattak. Tehát az „értelmiségi fogyatékosság” úgy látszik, nem a mai kor génmanipulációinak a terméke.
Szerintem a pedagógusképzés mára inkább amolyan tudósképzésféle lett. Nem éppen enyhe túlzással azt is merném mondani, elembertelenedett, aminek következtében az iskola számon kérő intézmény. Ritka kivételtől eltekintve, a legtöbb tanító, tanár lépten-nyomon azt akarja rábizonyítani a növendékekre, hogy lustaságuk miatt mit nem tanultak meg a házi feladatukból, illetve mit nem tudnak. Vagy ötven évvel ezelőtt főiskolásként ki tudtuk fürkészni, melyik tanárnak mi a vesszőparipája. Kémia szakos hallgató lévén, a vizsga vége felé már sejteni lehetett, hogy az sikerül-e, vagy sem. Ha úgy tűnt, igen, előre jelezte a záró kérdés: Rajzolja fel, kérem, a diketo-piperazin szerkezeti képletét, vagy az, hogy mit jelent a DDT rövidítés. Ez utóbbit sztoriként el szoktam mesélni a nyolcadikos tanulóimnak, hozzáfűzve, nehogy megtanulják (nem is volt tananyag, még csak az hiányzott volna, de akkor még előszeretettel használták a krumplibogarak ellen). A DDT összetétele: diklór-difenit-triklórmetil-metán. Mit ad Isten, megtanulták. De miért? Előbb azt hittem, a tiltó figyelmeztetés ellenére, de nem, a szólánc ritmusa tetszett meg nekik, mint halandzsa szöveg. Egy-egy ilyen kis felüdülés után könnyebben sikerült lekötni a figyelmüket „komolyabb dolgokkal”.
Úgy vélem, eljutottam M. Csepécz Szilvia egyik futólag feltett kérdéséhez: „…mi van akkor, ha a kölyök megátalkodott természetbúvár?” Hát az, hogy az ismeretterjesztő irodalom is irodalom, és az „olvasóvá nevelés” – de csúnya kifejezés! – terén nem lebecsülendő a szerepe. Az már a pedagógus dolga (lenne), hogy rávilágítson, miben különbözik a szépirodalomtól. Miben is? Abban, hogy kisebb szerep jut benne az esztétikumnak, meg inkább személytelen jellegű. (Objektív? A fene se tudja.) De mi az esztétikum? Ungvári Tamás A szépség  születése című könyvében (Kozmosz Könyvek, 1988, 67. old.) ezt írja róla: „Nehezen visszakereshető, hogy az esztétikum felfogására mikor találták ki, és melyik hitvalláshoz tartozó gondolkodók, a »hatodik érzék« fogalmát.” A lényeg, hogy az ember szervezetében – ki tudja, hol elhelyezkedő, milyen érzékszervnek köszönhetően – létezik, és működik. Csak nem mindegy, hogy milyen ingerek mikor és mekkora intenzitással hatnak rá.

Egy másik óralátogatásom tanulsága, amikor egy nem éppen fiatal kolléganő Móra-elbeszélést olvastatott a negyedikesekkel, de ahelyett, hogy végigkísérte volna őket a szövegen, minden második, harmadik mondatnál megállította őket, néha a mondat közepén is, és elkezdte nekik magyarázgatni a szavak jelentését. Számomra szinte már elviselhetetlen volt, amit művelt, de nem szólhattam közbe. Majd amikor az órát elemeztük, felhívtam a figyelmét az író stílusára, mondatainak utol-érhetetlen szépségére, mire haragosan azt kérdezte tőlem: „Hát nem az a fontos, hogy megtanulják a szavak értelmét?”
Arra a kérdésre is, hogy kell-e, szabad-e „szokványosan ún. »életkori sajátosságok« szerint felosztogatni az olvasó nemzedékeket”, szintén akadna néhány példám. Hadd írjak le közülük legalább kettőt. A másodikos olvasókönyvet két kolléganőm írta, szerkesztette. Feltehetőleg nekem kívántak kedveskedni azzal, hogy ismeretterjesztő könyvemből, az Apáink örökségéből kiválasztották a Mézelő méh című fejezetet. (Állítólag ezzel az egyetlen hazai magyar író lettem, akinek munkája bekerült a szlovákiai magyar iskolák olvasókönyveinek egyikébe.) Hanem aztán jött is rá a visszhang hamarosan. Felhívott telefonon öcsém egyik unokája, mégpedig így: „Lojzi bácsi, nagyon nehéz mesét írtál nekünk. Az osztályban senki sem tudja, de még a tanító néni sem, hogy mi a propolisz. Legközelebb majd királykis-asszonyos mesét írjál, jó?” Könnyelműen tett ígéretem teljesítését addig halasztgattam, amíg Viktória ki nem nőtte a királykisasszonyos világát, de sajnos, az Apáink öröksége már nem keltette fel az érdeklődését.
Egy másik eset. A közelmúltban egyik óvodába, versennyel (!) egybekötött rajzkiállításra hívtak meg, azzal a kikötéssel, hogy beszéljek előbb a kicsiknek, aztán a szüleiknek városunk szülöttjéről, Sebők Zsigmond íróról. Udvariatlanság lett volna elutasítani a megtiszteltetést, hát elfogadtam. A gyerekeknek összeheve-nyésztem egy mesefélét arról, hogyan ébresztett fel reggel az ablakunk alatt éneklő feketerigó, meg mit üzentek neki a közeli fákon fészkelő vadgalambok, s aztán a szülőknek felvázoltam röviden, ki volt Sebők Zsigmond, megjegyezve, hogy bizony ő inkább a kamaszoknak írt, és tudomásom szerint ő volt az első magyar író, aki ezt szándékosan tette. A végén a magyar–képzőművész szakos kollégám, a zsűri elnöke, helyre is rakott engem, mondván, teljesen mindegy, kinek ír egy író. Sebők Zsigmond „meséit” is le lehet egyszerűsíteni annyira, hogy az óvodások is megértsék. Meglepetésemben nyeltem egy nagyot, és hallgattam róla mindmáig. Azonban nem tudom, nem lennének-e az ilyen okos mese-leegyszerűsítő lelemények is besorolhatók az M. Csepécz Szilvia által leírt macerás dolgok közé?