Gál Sándor – Kitágult nap 5.

Álmok és látomások

– Mit álmodtál?
– Gömbölyűt, és elgurult.
A fenti tréfás kérdés és a rá következő válasz gyerekkoromból maradt meg.

Abban az időben sem a kérdés, sem a válasz nem jelentett számomra semmit, hi-szen ahogy a hajnalidő reggelbe fordult, számlálatlanul hangzott el köztünk. Mint például a „Jó reggelt kívánok…”
Az, hogy minden éjszakában lehet egy másik éjszaka is – ugyan ki gondolt volna ilyen balgaságra?! Azonban az álmok és a látomások mégis jelen voltak reggeleinkben és nappalainkban, kimondva vagy kimondatlanul. Hogy apámnak voltak-e álmai, nem tudom, s azt se, hogy álmodott-e egyáltalán. Arra se emlékszem, hogy valaha is beszélt volna ilyesmiről. Ezzel szemben dédnagyanyám az álmoknak mindenféle jelentőséget tulajdonított. Ha abban a „másik valóságban” megtörtént valami, annak a hétköznapi gyakorlatban kedvező vagy kedvezőtlen voltát igyekezett megfejteni, felfedni. Volt, amikor az „álmában látottak” jégverést, rossz termést jósoltak, netán dögvészt, máskor szerencsésebb – jövőbeli – események eljövetelét jelezték… Mikor, hogy!
Nekem nem voltak álmaim.

Pontosabb azonban, ha azt mondom, nem emlékszem arra, hogy álmodtam volna.

Aztán, valamikor a negyvenes és az ötvenes évek fordulójára tehető időben „lett” egy álmodásom, amely sok éven át – nagy kihagyásokkal – gyakorta visszatért. Ennek a visszatérő álomnak a rövid lényege abból állt, hogy egy olyan lépcsősoron, amelynek sem a mögöttem, sem az előttem való részét nem láttam, fölfelé igyekeztem, mert valakik, láthatatlan valakik, üldöztek. Hogy kik voltak az üldözőim, s hogy mit akartak tőlem, arról az álombéli valóságban nem volt tudomásom. Ébredés után arctalanságuk volt a meghatározó. A lépcsősor azonban, melyen felfelé menekültem, minden alkalommal hirtelen eltűnt a lábam alól, s én zuhanni kezdtem, és valami módon egyszerre két irányba: fölfelé is, lefelé is. Bárha a lefelé és a felfelé való mozgás egyidejű valója bizonyíthatatlan. Ugyanakkor tény, hogy számomra ez a zuhanás egyáltalán nem volt kellemetlen, ellenkezően: szinte élveztem helyzetem abszurditását. És ébredés után sem maradt bennem semmi szorongás, semmi kellemetlen emlék…

Az ezredforduló környékén azonban, amikor nem naplót, hanem az Utórezgések laza sorozatát írtam, az előbb említett „álomsorozat” megszakadt, s ezt az álombéli „egyhangúságot” megtörte egy döbbenetes horrorlátomás, amely egy számomra kedves, konkrét tájban „történt meg”.

Ebben a másik álomvalóságban vadászni indultam, pontosan oda, ahová egyébként is gyakran kijártam: szelíd, dombhajlatok körbefogta völgy, melynek nyugati szegélyét akácerdő zárja. Van ott egy magasles, amelyről beláthatók a Cserehát hozzánk eső lankái, a nyugodt szálerdők, s a közéjük ékelődő szántók, rétek hullámokat vető foltjai…

Nos, álmomban e magasles felé igyekeztem a búzatarlón, amikor váratlanul, szinte a semmiből támadottan, megjelent előttem egy keringő kutyafalka – kerengő dervisek?! –, mindenféle színű és fajtájú ebek, kicsik és nagyok, és száguldva-keringve űzték egymást.
Amikor felkapaszkodtam a magaslesre, láttam – mit láttam: bámultam!!! –, ahogy a búzatarlón folytatódik a vad hajsza. Némán, zajtalanul. Ekkor megtöltöttem a sörétes puskát, s amikor a falka a les alá ért, két ebet kilőttem a csapatból. Hanem amikor a kilőtt állatok – s itt önmagát haladja meg a látomás, vagy az álom – felbukfenceztek, hirtelen fölmagasodtak, emberformát öltöttek, és hosszú, koromfekete tógaszerű ruhájuk meglebbent a szélben, arcuk hófehéren világított a csuk-lya alatt, szemük helyén két fekete üreg, s libegve a búzatarló felett, elindultak felém, s egyre emelkedve közeledtek a magasleshez…

Ahogy a falkából újabb ebeket terítettem le, ez az „átváltozás” folyamatosan megismétlődött!
Nemsokára nyolc-tíz ilyen éjfekete kísértetalak úszott felém a levegőben, s úgy tűnt fel előttem, mintha valamit kérdezni szeretnének, de mire szándékuk eljutott volna a cselekvésig, hirtelen semmivé foszlottak az alkonyatban… Merthogy folyamatosan alkonyat volt a táj felett…
Ezt követően a távolból is eltűnt a vadul keringő kutyafalka, ugyanolyan titokzatos gyorsasággal, ahogy korábban előttem megjelent.
Ebben a különös álomban elsősorban az volt az érdekes, hogy minden részletére pontosan emlékeztem; másodjára, hogy olyan anyagszerű valóságként éltem meg, mint bármelyik hétköznapi eseményt.
De mégis: hogy történhet meg bennem és velem valami, ami nem történt meg?!

Pár nappal az álmom után jártam azon a valós tájon. A tél a magaslest egy kicsit megrongálta, de áll, s az akácerdő tele van élettel: készülődik a virágzásra.
E döbbenetes álom megélését követően hosszú időre „visszaállt” a kétirányú zuhanás kellemes állapota. Hanem – mert ekkor már ismét naplót írtam, így naprakész az időpont –, 2010. április 11-re virradóra megint álmot láttam. S ez nem volt akármilyen álom, mert az Istennel álmodtam. Azzal az Istennel, akinek évtizedeken át kérdéseket tettem fel, s aki kérdéseimre mindmostanáig nem válaszolt.
Az álmomban megjelenő Isten egy végtelen pusztaság közepén ült, anyaszült meztelenül, borzasan, borotválatlanul, mellkasán fekete szőrpamacsokat borzolt a szél. Nagyon nyomorultnak, magányosnak és nagyon szenvedőnek láttam. És nem volt fölötte ég, és hiányoztak a vizek is. A végtelen pusztaság homokját, elszáradt növényeit szelek görgették sok irányba. Mindeközben pedig az Úr mintha beszélt volna, lehunyt szemmel, de ajkát semmi hang nem hagyta el. Olykor megpróbált fölemelkedni, de minden kísérlet után visszahanyatlott a puszta, kiégett földre.

Mielőtt végleg eltűnt volna az álombéli látomás, úgy tűnt fel előttem, mintha kegyelemért könyörgött volna.
De lehet, hogy káromkodott…
Utólag jegyzem meg: nem jó az ilyen álom. Ha az álombeli teremtő ilyen nyomorult lett, s már megszólalni sincs ereje, mivé lesz, akit a maga képére és hasonlóságára teremtett?!
Hetvenévnyi várakozás után így jelent meg álmomban az Isten.

Egy Isten-rom!
Most itt hosszú-hosszú csendnek kellene következnie, olyanfélének, mint amilyen például egy nagy és csodálatos katedrális váratlan leomlását követi, vagy mint amikor az ember előtt hirtelen eltűnik a létezés horizontja. Én tudom, ismerem ezt a csendet, vagy a csendnek ezt a végtelen pillanatát, hiszen megéltem, s következményei ma is itt vannak bennem, rák utáni időm kikerülhetetlen valóságában, és valóságaként. Annak idején – a műtétem után, mikor a legnehezebb volt – írtam le: „…nagy csendet érzek magamban, hangtalan suhogást, egy darabot – ezt nemrégen olvastam valahol – a kihasított örökkévalóságból. Kint jártam a csillagok alatt, s azt kérdeztem magamtól: e kihasított örökkévalóság birtokosa – maga a Teremtő –, ugyan milyen anyagból való?! Lehetséges, hogy létezik isten-anyag? És a felettem tündöklő térben van-e megszólítható, és emlékezet van-e? Nincs erről semmi bizonyosság, de ha volna is, mit érne? Amiként az sem fontos, hogy a fájdalmak napi elviselése megfogalmazható-e emberi nyelven. Mintha a fájdalmak között meghalna az emberi szó…”

S íme, az álombeli Isten-rom csendje!

A Másik Valóság! Van, lehet ilyen? Válasz nincs. Az Isten nem válaszol.
Nekem viszont – jóval távolabb, vagy közelebb (?) az időben –, ismét „látomásos” éjszakám volt, tele zavaros képekkel, amelyek féléber, félalvó állapotomban merültek fel, s úsztak el a semmibe. Lehet, hogy mindez az altatók hatása? De hát már a műtétem előtt is csak altatóval tudtam elaludni, s akkor ilyen kuszaságok soha nem gyötörtek. Hogy az öregedés előrehaladtával a szellemi védekezési rend-szer meggyengül, annak ilyen következményei is lehetnek? Vagy csak az estéli olvasmányok köszönnek vissza? János jelenései? De azt legalább ötven éve ismerem, s még egy vígjátékot is kezdtem róla írni valamikor a hatvanas években. Az első felvonás valahol ma is megvan… Szóval az „apokalipszis” évtizedek óta „bennem van”, és soha egyetlen éjszakámat se zavarta meg eddig…   Ilyen gyönyörű részeket olvashat benne az ember, hogy: „És megesküvék arra, aki örökkön örökké él, aki teremtette az eget és a benne valókat, és a földet és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen.”
Vagy ez: „És láték egy nagy jelet az égben: egy asszonyt, aki a napba vala öltözve, és lábai alatt vala a hold, és az ő fejében tizenkét csillagból korona…”

Hát nem csodálatos?
Tiszta költészet…
És végül: „Ímé eljön a felhőkkel, és miden szem meglátja őt, még akik őt általszegezték is, és siratja őt e földnek minden nemzetsége.”
Ezek után ha a Szentháromságot egybe fogom, nem valami derűs egészet kapok, vagy látok. Egy Isten-rom bedőlt katedrálisa, mögötte a Golgota három keresztje, s felettük a Szentlélek magánya…
Micsoda tartományokat, történéseket – történelmet! – jár be és él meg az ember, amikor valójában nincs is!  Amikor túl van minden ráció határán. Talán kívül önmagán is. Ugyanakkor ezeket az abszurd képeket és eseményeket az ébredő tudat átvetíti az emlékezet vásznára…

…Megint álmodtam, s ébredés után  l á t t a m  az álmomat. A felső szom-szédunk háza előtt – akárha kitörő gejzír szakította volna át a föld kérgét –, erős vízsugár tört fel, s az egész környéket elborította egy pillanat töredéke alatt. Tele volt az árok, az út, a kert hullámokat vető áradattal. Ám ez az egész „friss tenger” a házunkba nem hatolt be, csak körbefogta, akár egy kicsi szigetet. Én pedig itt álltam a csillagok alatt, s az volt az érzésem, hogy a földből feltörő áradáshoz lehajlik a Tejút végtelen medre, s egyesül a magasság a mélységgel – az Égi Folyó az előttem hullámzó földi ikerpárjával… S  ahogy erre a csodára rávetült a keleti horizont ezüstös derengése, a napébredés sugárözöne magába fogadta ezt az egész álombéli látomást. Lehetséges, hogy az álmodások jelentése végül is megfejthető? Hogy annak, amit az „ilyen” éjszaka titkából az emlékezet megőriz, hordoz magában az éber értelem számára valamiféle üzenetet?! A kérdésekre fikarcnyi válaszom sincs. De azt hiszem, értelme sincs a válaszkeresésnek.
Ahogy az éjszakák valóságát elevenítem fel magamban, azt látom, hogy az egésznek a mélyén a hazafelé mutató emlékek titokzatos erővonalai kelnek életre… Ez így nem egészen pontos, de az álmok vagy látomások önmagukban is sok ku-szaságot hordoznak, tele vannak értelmezhetetlen rezdülésekkel, ködös gomolygással… Szóval olyanok, amilyenek. Mint a legutolsó is, amelyben otthon jártam. Ott-honi, és mégis ismeretlen tájon. Egy magaslaton álltam, amelyik nagyjából a Komáromi úti szőlődombnak tűnt, s ahol egykor dinnyét is termesztettünk. A dinnye-föld felső sarkában szalmából készült – pontosabban: kicsépelt zsúpszalmából való – csőszkunyhó állt, amely eső és szél elől védett. Most – álmomban – ott álltam az egykori kunyhó helyén, de egy Tatra–603-as fekete autóm is volt, sőt, sofőröm is. (Egyébként a hatvanas években valóban egy ilyen elegáns kocsival jártam – jártunk – a Szabad Földműves szerkesztőiként riportutakra.) Álmomban a dombról az egész szántóterületet körbefutó dűlőútra ráláttam, le, a Pincesor nyugati torkolatáig, s úgy láttam, mintha az utat eső utáni mély, járhatatlan sár fedné, meg hullámzó víz… De még az egykori dögtemetőt is láttam, amely az akácos mögött a leszakadt löszfal alatt volt hajdanában. A fekete autóban volt egy golyós fegyver is… Ebben az álombéli állapotomban valahogy lejutottam a pincesori út kijáratához, s az ott elterülő, átjárhatatlan víztócsát próbáltam leengedni, emlékszem a víz lassú folyására, s mintha még egy szivattyúm is lett volna… Ekkor, akárha egy filmben, változott a kép, merthogy az autón valami elromlott, javítóba kellett volna vinni, ám a javítóműhelyben senki se dolgozott. A következő álombéli vágás a valahai Pap-fődeken talált, ahol a mai Újtelep – egykori házunkkal együtt – ma látható. Abban az álom-időmben éppen arattak ott, méghozzá kombájnokkal, holott abban az időben még csak a kévekötő-aratógépek voltak forgalomban, amelyek után a learatott kévéket  keresztekbe raktuk…

Hanem az emberek, akik a tarlón lévő lakókocsik között jártak!!!

Otthoniaknak tűntek, de egyiküket sem ismertem fel, egyetlen ismerős arcot se találtam közöttük…

Ez volt a legdöbbenetesebb!
Mindenki idegen volt –, s hogy ez az egész így maradt meg bennem: az idegenség dermesztő valóságaként – értelmezhetetlenül. S hogy együtt és egyszerre látom most is az egészet. A csőszkunyhót, a szántásokat körbefogó, járhatatlan dűlőutat, az átjárhatatlan víztócsát, a fekete személykocsit, a löszfal alatti dögtemetőt, s a Pap-fődeken a néma idegeneket…
…Lehetséges volna, hogy ez az otthontól való végső elszakadás lidérces látomása?
Most délután van, odakint vad szél tördeli a diófák elaggott, száraz ágait, s az ablakommal szembeni gólyafészekben a párját-vesztett magányos gólya reménykedik az idő jobbrafordulásában.
És a nappal valósága mögött ott dereng egy  m á s i k  v a l ó s á g  – az éj-szaka valósága.
Együtt a kérdés a válasszal:
– Mit álmodtál?
– Gömbölyűt, és elgurult…