Liszka József: Monománapló

2011. 3. 19. (Keszegfalva)
Icutól névnapi ajándékként Tóbiás Szidi legújabb lemezét és két korábbi korongját kaptam meg. Most a legutolsót hallgatom. Érdekes: van olyan, hogy Monarchia-hangulat (van olyan?), s van olyan is, hogy magyar szempontú csehszlovák-hangulat. A lemez nyelve (szlovák, cseh, magyar), világlátása, az az életérzés, amely bennem még rezonál, de Józsiban, a fiamban valószínűleg már nem.

Az én fülemnek másként cseng a cseh nyelv, s ez a háromnyelvűség más emlékeket, más érzéseket ébreszt. Ahogy én is csak érteni vélem – de istenigazából nem érzem – a Monarchia-hangulatot, talán az én fiaim is úgy vannak az egykori Csehszlovákiával. 
Közben az egésznek olyan Cseh Tamás-os a hangulata. Cseh Tamás hatása, vagy a térség alapéletérzéséből adódik ez?

2011. 3. 24. (Keszegfalva)
Végeztem a Lasica-kötettel. Örülök, hogy megvettem: az élet apró és nagy dolgait a maga fanyar humorával, (ön)iróniájával, igen, életbölcsességével széljegyzeteli. Azt hiszem, ha magyarra fordítanák, ugyanúgy azonos hullámhosszra tudna kerülni a magyar olvasóval, akár a szlovákkal. Igaza van Soňa Kovačevičovának, amikor azt mondja, hogy a magyar és a szlovák kultúra, mentalitás közelebb áll egymáshoz, mint azt egyes magyarok és szlovákok beismerni lennének hajlandóak… Közben Tóbiás Szidi második CD-je: kellemes, csehszlovák-hangulat.

2011. 5. 19. (Budapest)
Még idefelé az autóban Tóbiás Szidi albumát hallgattam, rajta két megzenésített Petőfi-verssel. Nos, ezeket nem tudom szó nélkül hagyni. Mármint a költemények üzeneteit. Az egyik a Három fiú című, amely arról szól, hogy egy öreg apának van három fia. A két idősebb elmegy világot próbálni: az egyik, mert hírnevet, a másik, mert kincseket akar szerezni. Mindketten belepusztulnak a kalandba. A harmadik, a legkisebbik fiú, apja unszolására sem hajlandó elmenni, hanem otthon marad „vén, öreg apjával”. S az indok, ami miatt ezt a jegyzetet írom:

„… apám, én nem megyek,
Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet.
Gondolatom sem száll falu határán túl;
Ásó-kapa választ el minket egymástul.”

Nos, a világot a kalandvágy, a kíváncsiság, a külföldi tapasztalatszerzés vitte mindig is előbbre. A bezárkózás – „bezárkózás a nemzeti hagyományba”! – a legjobb esetben is csak egy helyben topogást eredményezhet. Ez a vers pedig ezt sugallja, ezt állítja követendő példának, mércének („Gondolatom sem száll falu határán túl”), ezért konzervatív, visszahúzó. Ennél még a gazember, s akasztófán végzett, kincsek-re áhítozó fiú példája is jobb, aki valami többet akart, mint amit „faluja határán belül” elérhetett. Máskülönben Petőfi valóban nagymestere a nyelvnek (meccsoda fel-ismerés!), az érzékletes költői képek megalkotásának. Csak egy strófa példaként:

„Egyszer borozgatott fényes jókedvébe’,
Elfogták, s bevitték tömlöc-sötétségbe.
Nedves tömlöc-falról sok víz csorga rája,
Kivitték száradni az akasztófára.”

A másik vers, a kisfia megszületése feletti örömében íródott. Itt meg a mértéktelen önhittsége, egoizmusa bújik ki a sorok közül:

„Úgye, úgye, kisfiam, ha majdan,
Én a sorbul kiöregedem,
Iparkodni fogsz túltenni rajtam,
Vagy betöltöd legalább helyem?

Vajha egykor ekkép szólanának,
Nem busulva sírom szélinél:
Meghalt! de nincs kára a hazának,
Nincs, mert lelke a fiában él.”

Itt is magával van elfoglalva, azért örül fia születésének, mert az ő saját lelke majd „fiában él tovább”. Pontosan rímel ez a mentalitás arra a naplófeljegyzésére, melyet az Aggteleki barlang meglátogatása során vetett papírra. Miután, tudniillik felírta a nevét a barlang falára, megkérdezte kísérőjét: el lehet-e azt olvasni? Az meg rezzenéstelen arccal felolvasta, hogy: Petőfi. Nem borult le előtte, nem csókolt neki kezet, nem vitte ki a vállán a barlangból, egyszóval: fel sem ismerte. Ezen koszorús költőnk rettenetesen felháborodott. Ha kedvem lenne hozzá, elő is keresném, hogy pontosan idézzem, de a lényeg, emlékeim szerint, ez. 
Szóval úgy vagyok Petőfivel, hogy őt magát parafrazáljam: csodálom, ámde nem szeretem.

2011. 7. 11. (Keszegfalva)
A týždeň-ben olvasok egy terjedelmes interjút Tóbiás Szidivel. Rokonszenves jelenség; nekem imponál az a háromnyelvűség is, amit képvisel. Közben magyarnak vallja magát, de szlovák iskolákba járt (leszámítva egy rövidebb budapesti részképzést), a szlovák és a magyar – s nyilván még a cseh – szépirodalmat egyaránt olvasta, olvassa. Férje szlovák, tehát a gyereke is szlovák iskolába jár (vajon tudhat-e magyarul?). Munkásságával, legalábbis ami legutóbbi lemezeiből lejön, a két (három) nép közeledését szolgálja. Ha mi viszont a magyar kultúrát, a magyar létet Szlovákiában magyar intézményekkel (iskolákkal, színházakkal, könyvtárakkal, kulturális szervezetekkel stb.) képzeljük el, akkor ő – voltaképpen, és nyilván nem tudatosan – ezek ellen dolgozik. Mert, példájából kiindulva, nem kell ahhoz magyar iskola, hogy valaki magyarnak vallja magát, sőt, ahhoz sem kell magyar iskola, hogy valaki Jókait vagy Esterházyt olvasson, s értékelni tudja a magyar, illetve magyar nyelvű kultúra produktumait. És ez, tudatos értelmiségi közegben még akár működhet is, ideig-óráig. Különben, a széles tömegek viszonylatában, ha Tóbiás Szidi példája követőkre találna, nagyon gyorsan azt eredményezné, hogy először – de nagyon gyorsan – a magyar iskolák ürülnének ki, majd szűnnének meg, s ennek folyományaként a magukat magyarnak vallók száma is drasztikusan csökkenne. Mind-ebből következne, hogy a magyar kultúrára szánt szlovák állami támogatás is arányosan megcsappanna, s nem lenne miből magyar könyveket kiadni, magyar intézményeket fenntartani. A néhány Tóbiás Szidi-féle személy persze hozzájutna majd továbbra is a magyar irodalomhoz Magyarországról. Maradna tehát egy szűk réteg, amelynek tagjai olykor olvasnának magyarul is (ahogy én is olvasok olykor szlovákul vagy németül, s ahogy ma is olvas magyarul például Rudolf Chmel és hasonszőrű kollégái), de egészében véve ez a magyar kultúra s a magyarság végét jelentené Szlovákiában. Hogy ez nagyon rossz-e, jó-e, semleges-e, hiszen így is, úgy is efelé halad a világ, nem tudom eldönteni, és nem is akarom. Ki-ki szabad akaratából döntheti el, hogy hova tartozik, melyik közegben érzi jól magát, olvas-e egyáltalán, s ha igen, milyen nyelven stb. Az értelmiség felelőssége viszont nagyobb. Ha akarja, ha nem, valamilyen szinten példát mutat. Ezt is szem előtt kell tartani.

Még mindig Tóbiás Szidi, de más szempontból. Egyik számában ezt énekli: „sú štyri, po polnoci”. Amikor a nyelvi kifejezési forma életmódot tükröz vissza. Egy korán kelő parasztember egészen biztosan nem úgy fogalmazna, hogy éjfél után négy óra van, hanem azt mondaná, hogy – még csak nem is hajnali, hanem – reggel négy óra. Az éj-szakai baglyok számára viszont a hajnali négy az voltaképpen „éjfél után négyet” jelent, amikor esetleg elmennek végre aludni… Miközben mások akkor kelnek…

2011. 10. 22. (Keszegfalva)
Őszi nagytakarítás a kertben: Józsi füvet nyírt, én a foltos helyekre füvet telepítettem, égettem a napraforgószárakat, elültettük Icu nyírfáját. Nem volt hosszú idő, tán két óra, de alaposan belefáradtam. A kert viszont gyönyörű. Készítettem néhány felvételt is, s az egyiket nézegetve megértettem Tóbiás Szidi egyik sorát: „Deň stiekol z neba, ako z chleba med na unavené telá margarét.” Pontosan ez van az egyik képen, ahol a nád, a fűz- és a tiszafa ágai közt átcsorog a fáradt őszi napsugár méze.

2011. 12. 25. (Keszegfalva)
Icutól Presser Gábor Parti Nagy Lajos verseire írt dalainak CD-jét kaptam. Első hallásra elég egy kaptafára készült darabok, de nyilván sokszor meg kell ezt még hallgatni. Műfaji meghatározása: Presser vers Zenéi, kis hangjátékok, kocsmadalok és más keringők Parti Nagy verseire 73 percben. Erről jut eszembe – nyilván a „más keringőkről” – egy gyerekkori emlékem. Gimnazista lehettem (vagy még alapiskolás), s bementem a helyi papír-, könyv- és mindenes kereskedésbe. Tomaseknek hívtuk, mert korábbi tulajdonosa – vagy csak alkalmazottja? – erre a névre hallgatott. Ekkor viszont már egy, nálam talán hat-nyolc évvel idősebb leány volt ott az elárusító, akinek elmondtam, hogy valamilyen komolyzenei lemezt szeretnék vásárolni. Tanácstalanul körbenézett, majd felcsillant a szeme: „Ja, igen, vannak itt valami bétóvenyek…”, s leemelte a polcról Smetana Má vlast ciklusát. Azóta van meg ez a bétóvenyem…

2011. 12. 26. (Keszegfalva)
Többször meghallgatva Pressert, nem egy kaptafára készültek ezek, csak a hangulatuk, az összeállítás hangulata egységes. Valóban, mintha egy füstös kocsmában szólalnának meg, de nem napjainkban, hanem valamikor – mondjuk – az ötvenes években, század eleji reminiszcenciákkal. És valahogy mind, de legalábbis összhatásukban valami végtelen szomorúságot sugároznak. Az utolsó két verssor:

„…ahogy a pónilóhalál,
kicsik vagyunk mindannyian.”

2011. 12. 29. (Keszegfalva)
Ma este Zorán-koncertre készülünk Icuval a pesti Arénába. Vendégművészként ott lesz Karácsony, Presser, Solti, Somló. Gondolom az LGT 40. születésnapja burkolt megünnepléséről lesz ez…

2011. 12. 30. (Keszegfalva)
Egy óra van, éppen megjöttünk Pestről. A koncert, bizonyos alpinista készségeket feltételező előjátékokat leszámítva – eltévesztettük a szektort, s a lelátó legmagasabb, szédítő pontjára kapaszkodtunk fel, majd, ami még ennél is rosszabb volt, reszkető térdekkel ereszkedtünk onnan le – valóban katartikus volt. Többször elérzékenyültem közben, a leginkább persze akkor, amikor összeállt – három szám erejéig – ismét az LGT. Hiába, ez a fajta zene, ezek az emberek – Zoránt is beleszámítva – a szó szoros értelmében egész életemet végigkísérik. Szinte amióta eszemet tudom – tíz-tizenkét éves korom óta – itt vannak az életemben. S ha már ők nem lesznek, akkor már egé-szen biztosan nekem sem lesz sok hátra… És hát kitűnő zenészek, na…
Különben az értelme annak, amit Zorán és a magunkfajta művel, egyszóval az emberiség jobbá tétele (legalább egy ilyen koncert után néhány órára), gyakorlatilag abban a pillanatban semmissé vált, ahogy az utolsó taktusok elhangzottak a színpadon. Sőt, már előtte. Jó páran, otromba módon, már az első ráadás közben szedték a sátorfájukat, és menekülőre fogták a kijárat felé: nyilván, hogy megelőzzék a koncert utáni tumultust a parkolóházban. Hiába a szép sorok („Óvtál a haragtól mindig, / az ember, ha jó, megbocsát…”), a parkolóházban azért, hogy fél perccel hamarabb jusson ki, akár egymás belét is kitaposva igyekezett mindenki némi előnyhöz jutni. Hova rohanunk, hova az isten haragjába sietünk? Nem tudom, miközben én is ezt tettem…

2012. 1. 11. (Budapest)
Kiszera méra, bávatag. Ez jutott az eszembe a Presser–Parti Nagy-CD-t hallgatva az úton, otthonról idefele. Különben a lemez időtartama épp olyan hosszúságú, amíg az ember Komáromból Pestre ér. De visszatérve a Karinthy-leleményre. Parti Nagy szövegei sokszor valóban felveszik a versenyt a halandzsa-ember értelmetlenségével, s mégis szépek. Gyakran önmaga kreálta szavakkal fejez ki hangulatokat („zölden zsúrnak a gesztenyék”), amit nem lehet magyarázni, nem lehet lefordítani, legfeljebb érezni lehet belőle valamit. Parti Nagynál persze soha nem tudja az ember, hogy mikor beszél komolyan, mikor ironizál, mikor önironizál… Meg aztán mindegy is. A vers végső soron minden egyes olvasattal, a befogadó fejében újraalkotódik. Hogy eredetileg mire gondolt az író úr, mi volt a szándéka, teljesen mindegy.

2012. 1. 12. (Budapest)
Hanyatt fekve az ágyban, a Parti Nagy-szövegeket olvasva, annak Presser-értelmezéseit hallgatva döbbenek rá, hogy az a szöveg, melyet az autóban hallva (hallványan!) hallottam, gyakorlatilag köszönőviszonyban sincs azzal a mondanivalóval, ami Parti Nagy Lajosnak szándékában volt. No, de tudja-e (sejtheti-e?) valaki, mit akarhatott Parti Nagy mondani?

2012. 1. 14. (Budapest)
A Cházár András utcán, a buszhoz igyekezve, az éles, vakító napsütésben kicsi, csillámló pontok ezrei ejtettek ámulatba. Először azt hittem, hogy szúnyogok vagy valamilyen másféle apró rovarok (januárban? én marha!). Aztán rájöttem, hogy havazik! Felhő ugyan nem volt az égen, de tán egy percig elkezdett a reggeli napsütésben vidáman havazni. Gyönyörű volt: mintha valami hideg tűzijáték szikrázó-villódzó kellős közepén gyalogoltam volna. És semmi köze nem volt Parti Nagy szép sorához: „a hóesés oly szépen gyászol”. Nem gyász, örömünnep volt ez a kurta minuta!

Ez legalább két szöveg! Ha Parti Nagy sorait olvasom, az egészen más, mint amit Presser brummog el, zseniálisan…

2012. 1. 16. (Keszegfalva)
Vendégszövegekre íródott vendégdallamok. Így is lehetne, némi túlzással persze, jellemezni a Presser–Parti Nagy-lemezt. Gondoltam volna valaha is, hogy a Pan-csoló kislányt vagy a Szomorú vasárnapot – jó, azok parafrázisait, paródiáit – egy-szer még szívesen fogom hallgatni? Mert most azt teszem!

2012. 1. 25. (Budapest)
Alapiskolában azt próbálták a fejünkbe verni, hogy és-sel nem kezdünk mondatot! Most már tudom, hogy igen. De azt, hogy és-sel befejezni is lehet mondatot, azt csak most tanultam meg Parti Nagy Lajostól:

„Széltében nincs megélhetés,
magából olykor vermet ás,
mert kell a biztos lakhatás,
ivás, evés,
mely ápol és.”

Különben nem lehet abbahagyni ennek a lemeznek a kólószerű hallgatását, majd ellenőrző olvasását, újrahallgatását és így tovább; mint a vurstli, melyet szívvel kell tekerni… Az embernek az az érzése, hogy Presser is igen beleszeretett, legalábbis az utolsó, harmincnyolcas számot mintha nem tudná abbahagyni. Amikor az ember azt hiszi, hogy vége, jön – pontosabban korábbról visszatér – egy újabb futam, majd egy még újabb… Az autóban jó ezt hallgatni, mert ott automatikusan újrakezdi a lejátszó, mint ahogy szerintem ki is van ez találva: körbe-körbe, amíg bele nem kopik a tű…

2012. 1. 30. (Budapest)
A központi antikváriumban, ahogy a könyvespolcok előtt düllögtem, egyszer csak azt veszem észre, hogy Parti Nagy Lajos szuszog mellettem. Aztán meg, Fannira várva az Alexandra kávézójában, ahogy éppen Parti Nagy kötetét lapozgatom, Kukorelly Endrét fedezem fel a szemben lévő asztalnál. Nem személyes ismerőseim, de mintha mégis azok lennének. Kicsi ez a Pest. Meg az egész magyar glóbusz.
Különben a Szódalovaglás című könyvet kóstolgattam, s ahogy látom, a Presser-lemez egyik – ha nem az egyetlen – forrása. A szövegek viszont a CD-változat számára némileg átíródtak, átszerkesztődtek (Presser tette, vagy Parti Nagy?). Az a hallatlanul mulatságos, s közben rendkívül szívszorító két sor, hogy „ne sírj, nem számítok, Bús Ernő vagyok, magánkórista”, ebben a könyvben két részletben jelenik meg más-más helyeken. A lemezen meg Parti Nagy hangján halljuk.
Éjjel, amikor forgolódtam, járt az agyam erre-arra, jutott az eszembe, hogy a zene egyik alapismérve – talán, de lehet, hogy hülyeségeket írok – az ismétlés, a dallamok visszatérése, a refrének stb. Nos, Parti Nagy versei, szövegei, noha önmagukban valóban hordoznak valami dallamosságot (ha már értelmük nincs, legyen ott legalább a dallam – mondhatnám kajánul), de nem hagyományos dalszövegek. Presser viszont addig játszadozott, szöszmötölt velük, míg kihozta belőlük az effajta zeneiséget is. Sorokat ismételget úgy, hogy eggyel mindig megtoldja (ami Parti Nagynál eredetileg nincs), s ezzel valóban dalszerűvé teszi. Aztán bizonyos dallamok, sorok újra felhangzanak, sokszor inkább felsejlenek, ami az egész lemezt teszi egységes egésszé.
Végül is nem vettem meg a Szódalovaglást, noha lehetne elemezgetni, hogy mi van ott, mi van itt – de minek is? Azt sem tudom, hogy ezeket a kocaműelemzéseket mi végett, kinek és minek írogatom.
Csak úgy.
De kiírtam belőle két sort:

„ez a mosoly az arcodon
debilitás vagy harcmodor?”

2012. 4. 13. (Keszegfalva)
Kemény nap után (levelezősöknek adtam elő öt órán át; viszonylag értelmes társaságnak, de akkor is fárasztó ennyi időt végigbeszélni), este Zorán-koncert. Noha, elmondása szerint az Aréna-beli előadás anyagát mutatták be, nyilvánvaló, hogy rövidebb volt, s azt a hangzást, azt az atmoszférát nem lehet egy városi művelődési központszerű teremben reprodukálni. Ez a tér egy klubesthez viszont túl nagy. Mind-amellett jó hangulatú, élvezetes produkció volt, s ilyenkor mindig fájó szívvel gondolok arra, hogy nem tanultam meg rendesen semmilyen hangszeren játszani. Noha alapvetően nem vagyok csapatjátékos (soha nem vettem részt közös tanulásokban, nem szeretem a teammunkákat, társasjátékokat stb.), a közös zenélés hangulatát el tudom képzelni, s biztos, hogy élvezni tudnám. Ehhez azonban tökéletesen kell tudni uralni a hangszert; technikai problémák folyamatos leküzdésével nem lehet csapatban, felhőtlenül, a zenélés öröme miatt muzsikálni. Sipeki, akit ránézésre, ha utcán látnám először, egy gyomorbajos banktisztviselőnek gondolnám (tudjuk persze, hogy szenzációs gitáros), szóval ő a fő mókamester a színpadon: miközben Zorán a maga visszafogott, igen: decens, öreguras módján énekel, a szólógitáros folyamatosan összekacsint a színpad másik oldalán helyet foglaló csinos – és jó hangú – vokalista lányokkal. Kovax, a maga szomorú mosolyával szintén részt vesz ebben a játékban. Mintha Zorán ott sem lenne. Talán valamelyik utolsó számnál mosolyintotta el ő is magát először. Közben zeneileg teljesen együtt vannak, s a néhány baki csak újabb alkalom a grimaszokhoz, a jókedvhez. Amíg különben az Aréna-koncerten Zorán teljesen felvállalta a maga balkáni, szerb kötődéseit (Rúzsa Magdit például úgy konferálta fel, mint „aki beszélni én anyanyelvemet, én meg beszélem az övét”, s elénekeltek egy szerb népdalt), itt, kisebbségi közegben ezt szóba sem hozta. Nyilván, mert – egyrészt – nem érzi magát kisebbséginek, illetve – másrészt – túl olcsó és hatásvadász húzás lenne ebben a környezetben ilyen, zenétől végül is független – még képzavarral sem élve – érzelmi húrokat pengetni. Szép, tartalmas este volt, de a kérdés, Vörösmarty szavaival, a végén most sem hagy nyugodni: Ment-e a könyvek által a világ elébb?
Ha arra gondolok, hogy Cseh Tamás, Bródy, Hobo, Sztevanovity Dusán stb. hetvenes-nyolcvanas évekbeli, társadalomkritikával terhes szövegei maradéktalanul időszerűek ma is, akkor az egészet megtetézhetem egy álkérdéssel: lehet-e, maradt-e még okunk bármiféle optimizmusra?