Duba Gyula – Egy álfilozófus vallomásai / A gyanútlan gondolkodás legendája

Regényrészlet
1
Mióta vallomásaimat írom, magam is változom. Mintha az emlékezés formálna, s átalakulásom az írás természete szerint történne; a mesélés folyamatában, a formateremtésben valamiféle rendteremtés is megnyilvánul. Áttekinthető zártságra és érzékelhető rendre való törekvés. S ahogy egyre többet mondok el magamról, ahogy mind többet írok, annál inkább feltűnik, hogy ez a rend és forma, az okok és okozatok összefüggése mintha az életnek is benső – rejtett? – tulajdonsága lenne.

Mintha a kaotikusnak és véletlenszerűnek tűnő valóság kitapintható szerkezeti jelleggel bírna. És a jelenségek, a történések esetlegességei csak a felszínt jellemeznék. De a lényeg a mélyben van. Tapasztalatom talán újabb okoskodásnak tűnhet fel. Annál is inkább, mert tudom, hogy ennek ellenére az „élet rendje” mégis alighanem illúzió.  A valóság pedig kiszámíthatatlan és kaotikus. Ennek ellenére hiszek – legalább! – az alkotás, a mű szerkezetének rendjében. Mert ahogy a történéseket a nyelvvel reprodukálni akarom, tehát újra szeretném teremteni őket, a rend gondolata törvényként rám erőszakolja magát. Ilyenkor annyira átélem a formateremtő akaratot, hogy már-már magam is aszerint cselekszem és élek. Az írás törvényei a maguk arculatára formálnak! Mintha egy zárt világ kikerülhetetlennek tűnő és kiszámítható összefüggéseinek a rendszerében mozognék. Bizonyos helyzetekben ugyan-azt teszem, ismétlem magam. Zárt körben járok az órák, napok és hetek egyhangú szerkezetében. Külső benyomásaim gyengülnek, érdektelenné válnak a jelenségek, s mintha egyre érzéketlenebb lennék a friss élményekkel szemben. Akárha csoda folytán feltöltődtem volna, nem fér már belém több élmény, teli vagyok tartalommal! Fanyalogva veszem tudomásul, ami fiatal koromban elemi mód megrázott volna és száguldásra késztetette volna képzeletemet. Kétségtelen, hogy ebben az időnek is része van, tekintélyes koromnak, hiszen alig egy évtizeddel vagyok fiatalabb Pozsonyi professzortól. Gyakran érzem, hogy alighanem mindent tudok már, ami számomra meg-adatott, s amit nem tudok, mert még nem tapasztaltam meg, annak is megsejtem a lényegét. A képzelet és az intuíció segítenek. És még valami, amit nem tudok megnevezni. Csak érzem, bennem van, s mintha ösztön lenne. Talán ennek az írásnak is az lehetne a hozadéka – haszna?, tanulsága? –, hogy ezt kitapogassam és megnevezzem. Hogy megfejtsem a titkot, amit Pozsonyi professzor valószínűleg tud már, de velem sem közöl, mert már nem mondhatja el senkinek!

Némileg önironikus gondolat ez; munkámat koránt sem veszem olyan komolyan. Ahogy végül is magamat sem. A túlzott önérzet sosem volt kenyerem. Számos esendő vonásomról is tudtam. Mégis jó arra gondolni, s ez minden írásművészet alig titkolt késztetése, hogy vallomásaimmal olyan tapasztalataimat fogalmazhatom meg, amelyek, sajátosságaik és eredetiségük folytán szélesebb körű értelemmel bírnak, általánosan is igazak lehetnek. S hogy van értékük is?! Talán az sem kizárt. Szociológusi munkám során már annyi bonyolult, rejtőző értékkel, talmi dologgal, melléfogással, sőt csalással, csillámló és hamis gondolati görögtűzzel találkoztam, hogy okkal láthatom az életet furcsa, kiszámíthatatlan kócerájnak. S hogy tudjam: az igazi értékek rejtőzők – igazgyöngyök a beteg kagylók mélyén! –, nehezen érvényesülnek, gyakran az avatottak számára is láthatatlanok vagy ritkán megpillanthatók teljes szépségükben és fényükben. Ebből következik az írás koc-kázata, vabanque jellege. Profi író talán nem így gondolja, másképp érzi és dolgozik, folyamatosan ír, ez a dolga. Én azonban, első szépirodalmi könyvem: vallomásaimat írom, nyugodtan megtehetem!

2

Ezzel kellett volna kezdenem, a borral és a pálinkával, tehát az alkohollal! A kiváló magyar gondolkodó A bor filozófiája címen értekezést írt a nemes italról, a sokezer éves emberi kultúra egyik értékéről. Az Ószövetségben, jelesül az Eszter Könyvében, a „borivás házában” birodalmak és népek sorsa és jövője dőlt el, s a bor jelenlétével gyakran találkozunk a szent írásokban, s korai íróink munkáiban. A pálinka pedig…?! Kultúráról szólva ne arra gondoljunk, ahogy rabjainak életét romba döntheti és ellátja őket a korhelyek stigmájával, az alkoholisták bélyegével! Hanem azt lássuk, ahogy például a táplálkozás mindennapi aktusának nyitó eleme lehetett!

A reggeli emlékeim egyik jellegzetes és maradandó képe! Ősszel, nyolc óra körül, két személyre terítve az asztal, én a sütőn ülök, meztelen lábam a sparhelt, a tűzhely vasa fölé lógatva melengetem. Anyám piros serpenyőben rántottát süt, szalonnát és hagymát szeletel bele, nagy kék fazékban meleg víz párázik a tűzhelyen. Nagyanyám vesszőbe font demizsonból kristálytiszta folyadékot tölt egy kicsiny hasas üvegbe. Öblös szájú üveg, kétdecis, törkölypálinka kerül bele. Öregmama a nagy domború kenyér mellé teszi az asztalra. Aztán bejön Lajos, a szolgalegény, „Jó reggelt!” – köszön, és az ablak elé, a helyére ül. Apám már a faragott padon, a tornyosóra alatt ül, a maga helyén. Az óra ingája kattogva hadonászik a feje felett, fürgén múlatja az időt, ha megállna, talán az idő is leállna, sosem múlna el. Anyám tányérokat tesz a férfiak elé, a piros serpenyőt a szalonnás rántottával az asztalra helyezi a kenyér mellé. Apám pedig veszi a hasas üveget, háromnegyedéig van benne a pálinka, mindig ennyit mér ki nagyanyám, s tudja, hogy mindig marad belőle. Apám vaskos stampedlit vesz fel az asztalról, az üveg mellé van készítve, teletölti, és Lajos felé nyújtja, szó nélkül, ahogy a papunk úrvacsoránál az áldozónak a serleget. Lajos elveszi, „Isten éltesse!” –  mondja, és egyszerre felhajtja a pálinkát, majd a pohárkát visszaadja, és megtörli a száját. „Egészségedre!” – mondja apám. Majd magának is tölt, felhajtja, az italra kenyeret szelnek, és harapnak. Mindezt némán, csendben teszik, étkezés közben nem sok szó esik. Apám még kétszer tölt a törkölypálinkából, sosem többször, sem kevesebbszer, kenyeret falatoznak hozzá, aztán öregmama elteszi az üveget. Mindig egyformán marad benne az italból. Majd enni kezdenek. Mintha az azonosság jegyében szertartást végeznének, melyet a mindennapi szükséges tennivalók során hagyománnyá avatott az idő! A férfiak maguknak szelnek a nagy késsel – mellükhöz ölelve – a domború kenyérből, maguk szedik ki a rántottát a serpenyőből, esznek, aztán Lajos feláll, és megköszöni a reggelit; apám azt mondja még: nemsokára befogunk… szántani megyünk a Kőmálra…!

Ebédhez és vacsorához bor dukált. Akkor is mindig meghatározott számú, három vagy négy pohárral. Ilyenkor többet beszélgettek, mintha a bor a társalgás itala is lenne. Meg a mulatásé. Egyszer apám elmesélte, hogyan hozták haza a hajlokból Dobbantó Istvánt. Apám ritkán nevetett, inkább csak elmosolyodott, a szája szélét elhúzva kivillantotta fogait, nem szerette a hangos nevetést, netán a röhögést. De amikor ezt a történetet elmesélte, hosszan és hangosan kacagott. Ritkán láttam ilyen jókedvűnek. Apám komolyan szeret beszélgetni, nem tréfálkozva, inkább értelmesen, gondolkozva közben. Ezért lepett meg a történettel. Akkor a hajlokokban sokan mulattak férfiak, valamilyen névnapot ünnepeltek, daloltak is a bortól, jókedvűek voltak, Dobbantó István pedig nagyon berúgott. A gazdát a járása miatt hívták Dobbantónak, olyan akaratosan és erősen lépkedett; dobogva járt, mintha valamit legázolna. A járásban részt vett az egész teste, lábait súlyosan rakta egymás nyomába, minden lépte egy-egy nagy dobbantás volt. De akkor úgy berúgott, hogy járni sem tudott, nem hogy dobbantani! Oldalról karolták ketten, úgy vitték haza a hajlokoktól, a Kositkáról. Lábai rogyadoztak, botladozva lépegetett, nem bírta tartani magát, tehetetlen volt. S az éjszakában már senkinek nem volt dalolós kedve, váltakozva cipelték a gazdát, nem így várja őt otthon Róza asszony! S ahogy egyik páros átvette őt a másiktól, felhúzódott a rövid téli kabátja, hideg ősz végén, december elején már fagyott, majd a gazda lajbija csúszott föl a mellén, végül az inge is kibújt a nadrágjából és az arcára gyűrődött, kalapja leesett, lógó feje belebugyolálódott a ruhájába. Dobbantó István feje eltűnt. Nagy fekete-fehér gubanc volt a helyén. Még megfullad! – mondta valaki, s komolyan vettük, nevetett apám. Keresni kezdtük a fejét, hogy kiszabadítsuk és levegőt vegyen, de nem találtuk, a feje beleveszett a nagykabátba, a ruhája és az inge gönceibe, már meztelen volt a dereka meg a melle, de a fejét nem találtuk. Komolyan megijedtünk, derült apám, féltünk, hogy megfullad, keressük, s a feje sehol….! Majdnem le kellett vetkőztetni, míg megtalálták Dobbantó István fejét, megigazították az öltözékét, és már nem két oldalról karolva vitték haza, hanem egy erős férfi a két lábát fogta, a másik a hóna alatt tartotta, úgy vitték haza a gazdát. Mint egy halottat…. Vézna kamasz voltam, s már ismerkedtem a borral, öntözéskor, húsvéti locsolásnál megkínáltak a lányos házaknál. Apám bizonyára azért mesélte el Dobbantó István történetét, hogy okuljak belőle, az ivásról nem tartott előadást. Rám bízta, hogyan ismerkedem meg vele. Bízott bennem, s talán várta, hogyan találkozom a mámorral…, uramisten, az ittassággal, a korhelykedéssel… nagyanyám figyelmeztetett néha: be ne rúgj, te… hallod…! Meg néha anyám mondta, kérlelően, puha hangon: ne igyál!

Nem szerettem a bort, de megszoktam. Furcsa viszony, bár nem kívánom, mégis meg kell innom. Helye és szerepe van az életemben. Gyakran egyedül dolgozom a szőlőben, őszvégi munka a „fedés”. Sekély árkot ások a tőkesorok között, és a kiásott földet a tőkék gyökerére dobálom, betakarom őket, befedem, hogy télen ki ne fagyjanak. Nedves, szeles időben, gémberítő hidegben nehéz munka, nem fizikai értelemben, hanem a kitartás, az egész napi magányos munka értelmében. Szőrtarisznyámban ebédet viszek, kenyeret, kolbászt, hagymát, töpörtyűt vagy szalonnát, s egész napra egy üveg bort. Borvidéken a szőlő s a bor az életvitel ré-szei, a munka tartozékai és a mindennapoknak gyakran jótékony elemei, a fedésnél a bor segít a zord időben! Bár az otellóborok savanyúak, vadítók és egészségtelenek, mindenki tudja ezt, módjával isszák, nem szokásos a korhelykedés. Aki iszákos, mindenki tudja róla, megbélyegzi magát. Nem vetik meg érte, de nem illik….! Apám bora nagyrészt szintén otelló, de van jó borszőlőnk is, „ojtott” szőlő, nagyon öreg, göcsörtös tőkéken terem, meg apró szemű sötétkék balkáni szőlőnk is van, erőtlen bor lenne belőle, de a fehér otellót megszelídíti. Apám kiválóan ért a borhoz, kedveli is, meg aztán fontos számára, hogy ha vendége jön, jó borral kínálja! Így már kamaszként megszoktam a bort, s bár – mint mondtam – nem ízlett, de igazodtam a szokáshoz. A kamasz úgy belenő a borivásba, mint a csikó a hámba, kezdetben az állat sem ismeri a hámot, aztán a hátára-nyakába teszik, és azután már viselnie kell. A borivásban is helyt kell állni a legénynek… de úgy, hogy bírja, s közben nem lesz részeg! Először én sem bortól rúgtam be, hanem édespálinkától…

A front után kinyitott a szövetkezeti kocsma, Juhász úr azonban sört nem csapolhatott, azt valahol Csehországban meg a városokban itták meg, bort mért volna, de az sem volt, megitták az orosz katonák, szódavíz sem volt, csak valamilyen szép színű, piros édespálinkát mért. Északi szlovák vidékről szerezte be. Ezenkívül másféle portékája is volt Juhász úrnak. Valahonnan amerikai UNRRA csomagokat hozott, konzerves dobozokban mindenféle ismert és ismeretlen dolgot, ezeket árulta. Kíváncsian nyitogattuk őket, kemény kekszeket és némi csokoládét majszoltunk belőlük, a rágógumival ismerkedtünk, de nem ízlett, meg valamilyen savanyú üdítőital-porokat nyalogattunk, Juhász úr vizet is adott hozzá, de úgy sem ízlett. Az édespálinka azonban ismerős, ezzel tudunk mit kezdeni, a porok íze keserves, a rágógumi idegen és élvezhetetlen, de a pálinka szép rubinszínű és itatja magát, bár drága nagyon. A pénz pedig… csupa régi érmével fizetünk, mindenféle bankjeggyel, pengő, szlovák vagy új csehszlovák korona, de márka és rubel is akad, főhet Juhász úr feje, míg valahogy összehangolja az értékeket, törvényes kurzus egyelőre nincs.

A pálinka újszerű, mintha felfedezés lenne, melynek révén új utakra tévedhetünk. Ki is derült, hogy a meghatározás pontos! Kellemesen édes s szinte azonnal jóleső ismeretlen zsongást idéz elő bennünk. Jó érzést a gyomorban és finom nyomást a fejben, a halántékunk táján. Egyre könnyedebbek vagyunk, a gondolataink csapongóbbak és szabadabb a nyelvünk, bár ezt magunkon nem érzékeljük, a többieken látjuk, majd ez is elvész, minden feloldódik valamiféle gazdagon árnyalt légkörben… Utólagos megérzés, hogyan lopakodott belénk és kerített hatalmába a mámor! Nem félünk tőle, sodor magával egy újszerű érzés paradicsomi állapota felé. Egymás vállát csapkodjuk, kurjongatni van kedvünk, s  összevissza halandzsázunk. Éjszaka pedig a falut járjuk hárman, D. Dezsi, Hubert Emil és jómagam, nagy hangon énekelünk, és nem tudjuk, mint váltunk szét és hogyan kerültünk haza…

Másnap kitámolyogtam a házból, és a kert felé igyekeztem. Hallottam, hogy apám azt mondja anyámnak: a nagylegények berúgtak! Öregmama pedig valami ilyet mondott: korhely lesz, meglássátok…! Nyomorultul érzem magam. Mindezt talán nem is hallottam, csak mintha sejteném, hányingerem van, a szérű felé, a kertbe menekültem, háborog a gyomrom. Nem hányok, az édespálinka felszívódott bennem, uralja egész szervezetemet, tagjaim bénultak, szerencsétlen vagyok. Megfizettem a mámorért, s most eszembe sem jut, bár nagy árat fizetek érte, a szalmakazalnál találtam menhelyet, lefeküdtem, belefúrtam magam, és élni igyekeztem!

Később megtalált apám. „Beteg vagy?” – kérdezte, s nézett komolyan. Nem, válaszoltam, nincs mondanivalóm. Sajnált vagy haragudott rám, nem tudom?! Hatalmasnak tűnt fel, ahogy állt felettem, szinte égig ért a kalapja, s én féreg vagyok. Talán akkor éreztem meg, hogy apám mintha tehetetlen lenne velem szemben! Nem akar bántani, gyenge vagyok ahhoz… mihez is? Hogy megüssön!
Emlékezem, sok év telt el azóta, s apám már nem él. Valamikor akkor kezdődhetett tisztázatlan, máig rejtélyes viszonyunk, mintha féltett és sajnált volna, gyengének s mégis befolyásolhatatlannak hitt, úgy bízott bennem, hogy közben kételyei voltak, valamiféle másságot érzett bennem! Mintha sejtette volna, hogy elveszíti természetes hatalmát felettem, ami apai jogaiból és fizikai erejéből meg szülői felelősségéből következett, tehetetlennek érezte magát velem szemben! Más vagyok, mint lennem kellene, közeli s egyben távoli a számára, mintha nem értene…!

(Folytatjuk)