Vilcsek Béla – Életmű és recepció III. / Cselényi László pró és kontra

Az utóbbi néhány év Cselényi-recepciójának még két nagyon fontos fejleménye van. Mind a kettő az eddigiekben említett példáknak egyszerre a következménye, a kiegészítése vagy éppenséggel az ellenpontja. 2007-ben a dunaszerdahelyi NAP Kiadó Műhely sorozatában lát napvilágot Pomogáts Béla Cselényi László című költői életrajza vagy esszémonográfiája, s két esztendővel később, Kövesdi Károly összeállításában, a Madách-Posoniumnál jelenik meg az Escorial… „ikerdarabja”, A Cs-tartomány – pró és kontra.

Cselényi László költészete kritikák és értékelések tükrében. Az előbbihez a szerző rögtön háromféle bevezetőt is illeszt: egy úgynevezett személyeset, egy tárgyilagost és egy morálist. Az Escorial… előszavában maga harangozta be egy Cselényi-monográfia közeljövőben történő elkészülését, mostani kötetét mégis következetesen „kis könyvnek” kénytelen nevezni, mert ő tudja legjobban, ez valójában nem az a korábban meg- vagy beígért monográfia. Időközben egészen más lett belőle, mint amilyennek azt elképzelte. Más lett belőle, mert szükségszerűen mássá kellett lennie: személyes, tárgyilagos és morális okokból egyaránt. Ahogyan háromszoros bevezetője zárásaként maga összegzi a történések okait és eredményét: „…a jelen kis könyv, [amely] nemcsak az irodalomtörténész, az irodalomkritikus helyzetkijelölő feladatvállalásának a gyümölcse, hanem egy több mint három évtizedes barátság dokumentuma is.” Több évtizedes barátság alapján azonban nagyon nehéz szakmonográfiát írni. Nincs, nem lehet hozzá kellő távlat, távolság és objektivitás. Óhatatlanul van viszont a megengedhetőnél nagyobb elfogultság, elfogódottság és szubjektivitás. Pomogáts Béla könyve mind-azonáltal, éppen a közeli és bensőséges ismeretség miatt, jelen pillanatban a legfontosabb és leghitelesebb forrás Cselényi László személyiségének és életesemé-nyeinek, művei keletkezési körülményeinek és fogadtatásuk szerzőre gyakorolt hatásának jobb megismeréséhez. Bőséges adattárt nyújtó biográfiája és bibliográfiája pedig jó kiindulópont azok számára, akik alaposabban meg kívánják ismerni a Cselényi-pálya további részleteit. Könyvének utószavában a szerző nagyon őszintén bevallja, munkája során mennyire ügyelt arra, hogy ne a barát, hanem az irodalomtörténész szemével lássa és láttassa a szlovákiai magyar irodalom jeles képviselőjét. Művét tudatosan „az ismeretterjesztés szándéka nyomán” készítette el. Ebben látja a fő különbséget az e tárgyban született megelőző munka, Bohár András „monográfiája” és a sajátja között. Így vall erről: „Felettébb becsülöm Bohár András elemző szándékkal írott tanulmányát Cselényiről, tanultam tőle, idéztem megállapításait, mindazonáltal egészen más indítékok vezettek munkám során, mint fiatalon eltávozott kollégámat. Bohár határozottan elméleti nézőpontból indult ki, elméleti megfontolásokat érvényesített és elméleti következtetésekre jutott: részben a magyar avantgárd költészet poétikájának karaktervonásait kívánta felvázolni és művészi eredményeinek mérlegét kívánta elkészíteni. Az én szándékom más volt, mondhatnám: szerényebb, minthogy inkább arra törekedtem, hogy az olvasóközönséggel ismertessem meg Cselényi László munkásságát.” Az életműkiadás (kiadói) alapdilemmájánál vagyunk tehát újra: a nívós irodalmat művelni és sikert elérni, a hasznos ügyet szolgálni és hasznot remélni kettősségénél. Annak feloldásánál vagy feloldhatatlanságánál.

Nincs alku, Babitscsal szólva: „Itt a halk és komoly beszéd ideje!” Cselényi László pályájának alakulás- és fogadtatástörténete, mint láttuk, van annyira talányos és fordulatos, hogy minden további megpróbáltatást elbír. A szerző ideg- és immunrendszere, úgy tűnik, van annyira erős, hogy mindenfajta újabb vélekedést elvisel. Megtapasztalta már a teljes elhallgatást és a teljes elutasítást, de megtapasztalhatta a kritikátlan tömjénezést és a forradalmi újítóvá vagy géniusszá kinevezettség kábulatát is. Egyszer azonban ennek is megálljt kell tudni parancsolni a nagy rohanásban és kapkodásban. Higgadtan mérlegre kell tenni, milyen állapotban is van jelenleg a Cselényi-életmű és annak megítélése. Kövesdi Károly 2009-ben, feltételezhetően valami hasonló indíttatásból, összeállít egy kötetet a költőről szóló kritikákból és értelmezésekből (A Cs-tartomány – pró és kontra). Az összeállított anyag ismeretében azután ír a kötethez egy „szubjektív előszót”, amelyet a következő mondatokkal, nem is egyszerűen mondatokkal, rögtön egy felkiáltással és egy kérdéssel indít: „A gyanútlan olvasó, kézbe véve e kötetet, felszisszenhet: te jó ég, megint egy Cselényiről szóló könyv! Mi újat tartogathat még az érdeklődő számára az a sok kritikusi hókuszpókusz, amely a totális elutasítástól a feltétlen istenítésig hajló íven sorjázik eléje?” A szerkesztői válasz erre az indulatra és kérdésfeltevésre önmagában véve is ellentmondásos és elgondolkodtató: „A paletta elképesztő, olykor elszomorító, olykor reménykeltő. Tükröződik benne az a kritikusi attitűd, amely elhanyagolja a Mű öntörvényűségét, és saját (gyakran kizárólagos) ízlésvilágának a visszaigazolását várja a szövegtől, s ha kudarcot vall, fogcsikorgatva utasítja el a szöveget, de visszaköszön válogatásunkban az az alapállás is, amely – mivel avantgárdról, sőt avantgárdon túli, bonyolult, szövevényes és vaskos irodalmi (filozófiai, zenei) alapismereteket igénylő poétikai világról van szó – tovább bonyolítja a versvilágot, azt hívén, akkor teszi neki a legjobb szolgálatot, ha azt is belelátja, ami az alkotó fejében meg sem fordult.” Máris a Cselényi-életmű másik nagy alapdilemmájánál vagyunk újra: az alakulás- és fogadtatástörténet túlzottan alul- vagy túlértelmezettségének, a túlzottan szerző- vagy műközpontúságának kettősségénél. Annak feloldásánál vagy feloldhatatlanságánál. Ne legyenek kétségeink! Nagyon is elgondolkodtató az előszó szerzőjének, a vonatkozó kritikák és értelmezések ismeretében, úgymond, „tréfa nélkül és félmosollyal” megfogalmazott gondolata, mely szerint „a Cselényi-életmű talán legérdekesebb vonása (s ez a mi kritikagyűjteményünkből is kiderül), hogy lassanként maguk a kritikusok is beépülnek a Cselényi-galaxisba, tetszik ez nekik, avagy sem”.

Ezzel vissza is jutottunk a kiindulóponthoz. A Cselényi-életmű alakulás- és fogadtatástörténetének áttekintése arról győzhetett meg, hogy a bevezetőben említett alapvetően hármas feladat időközben mit sem változott. A feladat továbbra sem más, mint (1) az életút és pályaalakulás élettényeinek és meghatározó mozzanatainak részletes feltárása, (2) az életmű szöveganyagának rendszerezése, szerző általi hitelesítése és alapos szakmai vizsgálata, végezetül (3) a fogadtatástörténet tapasztalatainak és eredményeinek összegezése, annak a rendszerezett, hitelesített és megvizsgált szöveganyaggal való ismételt szembesítése. A dolog voltaképpen ennyire egyszerű! Sajnos az úgynevezett Cselényi-jelenségre, úgy tűnik, az elmúlt évtizedekben túlságosan is sok nehezék rakódott. Nyilván a szerző természetéből, a szűkebb és tágabb környezetének (személyes, irodalmi vagy politikai) és értelmezőinek (szintén személyes, irodalmi vagy politikai) megfontolásaiból fakadóan is. Ezektől a nehezékektől sürgősen meg kellene szabadulni! Valamiképpen tiszta lapot kellene nyitni, mert a sok (ön)ismétlés – szerzői és befogadói oldalról egyaránt – kezd az életmű valós értékelésének kárára, sőt, gátjává válni. A tiszta lap megnyitásához, a valóban halk és tiszta beszédhez igazából nincs szükség senkitől semmilyen különleges erőfeszítésre. Egyszerűen mindenkinek tennie kellene a dolgát a maga (rész)területén. A szerzőnek például az életművét érintő olyan alapkérdésekre kellene választ adnia, mint (1) vajon az Aleatóriával valóban lezártnak tekinti-e költői munkásságát, vagy további újabb változatokkal kívánja kiegészíteni azt, azután (2) érez-e még elegendő kedvet, erőt és elszánást ahhoz, hogy különféle prózaszövegeiből az Aleatóriához hasonló összegező művet alkosson, s végezetül (3) valóban maga is sajátjának és írói munkássága részének tekinti-e a szépírói tevékenységét és munkáit kísérő reflexiókat és önreflexiókat, s ha igen, miképpen kívánja vagy tudja azokat vagy azok részleteit művé vagy művei részévé avatni. Ebből a szempontból jelenleg a kiadó feladata látszik a legegyértelműbbnek és legegyszerűbbnek (noha kétségtelenül a legköltségesebbnek is). De az ő számára is a feladat legalább háromszoros. Először is minél előbb és minél teljesebb formában hozzáférhetővé kell tennie a Cselényi-életművet, vagyis ki kell teljesítenie az életműkiadást. Másodszor továbbra is meg kell próbálnia ügyesen egyensúlyozni a fő szerzői szempontok (minél több művet és minél hamarabb megjelentetni), a fő olvasói szempontok (minél változatosabb és minél könnyebben emészthető szöveghez jutni) és a fő kiadói szempontok (minél nagyobb példányszámban kiadni, és ezáltal minél nagyobb bevételre szert tenni) között. Harmadszor a kiadónak magának is egyre inkább számot kell vetnie azzal a ténnyel, hogy a választott szerzője által valaha kigondolt és azóta következetesen megvalósított gondolat, a „work in prog-ress” gondolata a pálya során végtelen mennyiségű, minőségű és jellegű (lírai, prózai és reflexiós) szöveget eredményezett már eddig is és eredményez feltehetően a továbbiakban is, amelyeknek megfelelő gondozása és könyvekké formálása nem kis szerkesztői feladat.

Befejezésként – vagy kezdésként? – tudatában kell lenni annak is, hogy a Cselényi-életművet, annak formálódását és összkiadását figyelemmel kísérő kritikusi-értelmezői szakma – ha összességében van ilyen egyáltalán – alapvető feladata valójában az előző két (rész)terület képviselőinek „feladatteljesítésétől” függ, s csak az után következhet. Régen rossz az, ha a kritikus az író vagy a kiadó helyébe képzeli magát, s arról beszél, hogy ő milyen könyvet írna vagy adna ki az író vagy a kiadó helyében. Az ő feladata ugyanis a már megírt és kiadott mű lehető leg-szakszerűbb leírása, értelmezése és értékelése. Nem más. Az előzmények ismeretében az azért megjegyzendő, jó ha a Cselényi-recepció képviselője is három alapkérdésre vonatkozóan előre tisztázza magában a választ. Az egyik az, hogy vajon tartja-e olyan jelentősnek a szerző eddigi életművét, mint amely megérdemli az abban való komolyabb szakmai elmélyedést? A másik alapkérdés az, vajon elfogadhatónak tartja-e, hogy adott esetben az alkotói folyamat művé formálása, a műalkotáshoz vezető út megtestesítése helyettesítse magát a hagyományos értelemben vett műalkotást? S végezetül – sajnos az életműkiadás és az azt kísérő recepció tapasztalatai ennek a kérdésnek a tisztázását is felvetik – képesnek tartja-e magát arra, hogy amennyire lehetséges, függetlenítse magát akár a szerzőhöz, akár a kisebbségi léthez, akár valamely filozófiai, művészeti, irodalmi vagy irodalomtudományi irányzathoz fűződő esetleges előítéletétől, elfogultságától vagy prekoncepciójától? Mindent egybevetve tehát képes-e arra, hogy a maga részéről – a lassan teljessé váló életmű ismeretében – tiszta lapot nyisson a Cselényi-pálya vagy Cselényi-jelenség megítélésében, ha kell, elölről újraolvassa az életmű és az életművet kísérő recepció egészét, s nem utolsósorban: „halkan” és „komolyan” beszéljen a Cselényi-életmű jelentéséről és jelentőségéről. A többit nyugodtan rábízhatja a szerzőre. Ő már úgyis „menthetetlen”. Kérlelhetetlenül „ellenírja” tovább a verseit:

meszeli
tovább
az
eget