Darvasi László: Néhány történet a Háromemeletes mesekönyvből

A szomorú, büdös és koszos királylány!

Ezt a mesét nem én írtam, de amikor hallottam, nyomban elhatároztam, én is mesélni fogom. Különben egy hatéves kislány mesélte. S hát tudjátok, a mesélés lényege az, hogy mindenki csűrheti és csavarhatja a történetet. Szálldoshat a történet kismadara szájról szájra. A mese így szól!

Volt egyszer egy hajléktalan királylány. Csúnya volt, kócos, ragyaverte. Büdös volt. És szomorú is nagyon. Gyakran elzavarták a sarokról, ahol heverészett, vagy az aluljáróból, egy kapualjból. Ellopták a bolhás takaróját. A koronáját nem tudták elvenni, mert ami nincsen az embernek, az nem elvehető.
A királylány sóhajtozott, korgott a gyomra. Sajnos sokat éhezett, ritkán mosakodott. Az az igazság, gyakran szivornyázott. Komisz borokat iszogatott. Azért szivornyázott, mert fázott, gyötörte az éhség, mert félt, mert nem volt apukája, anyukája, és persze, hogy ne legyen szomorú. Hiába volt az egész szivornyázás, reggelente fájós fejjel és bánatosan ébredt. Ha a takaróját, a szivornyás palackját, a rissz-rossz kardigánját el is lopták, a szomorúságát soha, az sem kellett senkinek.
Mígnem egy szép napon meglátott egy szomorú, büdös és koszos királyfit, aki a sarkon álldogált! Akkorát dobbant a szíve, hogy csaknem kiugrott a helyéből. Hanem a királyfinak is megdobbant a szíve. Oda is ballagott a királylányhoz, s így szólt hozzá:
– Van szivornyád, királylány?
– Van, királyfi.
A királyfi ivott, visszaadta a palackot, majd illendően meghajolt:
– Hajléktalan királylány, legyél a feleségem!
– Hajléktalan királyfi – hümmögött a királylány –, gondolkodnom kell. Ez nem megy egyik percről a másikra.
A királyfi leült a királylány mellé, és várt. Nézte a napot, a forgalmat, előrenyújtotta a tenyerét, hátha megszánja valaki néhány forinttal. Szivornyázott is még. Miután a királylány jól kigondolkodta magát, így szólt a királyfihoz:
– Ha három ravasz kérdésemre megválaszolsz, hozzád megyek feleségül!
A királyfinak megcsillant a szeme. Olyan izgatott lett, hogy kért még egy kis szivornyát. A királylány adott neki egy kortyot, majd föltette az első kérdést:
– Van-e aranyom?
A királyfi gondolkodott.
– Nincsen aranyod, királylány.
– Helyes. Van-e kacsalábon forgó palotám?
A királyfi megint gondolkodott.
– Nincsen kacsalábon forgó palotád.
A királylány elégedetten bólintott.
– Most jön a legnehezebb kérdés. Ezen a próbán már sokan elbuktak, és mehettek Isten hírével. Szóval így szól:
– Van-e hazám?
A királyfi törte, sokáig törte a fejét, aztán így kiáltott:
– Van hazád, miért is ne lenne?!
A királylány nyomban megölelte a királyfit.
– Jól van, Józsikám, hozzád megyek feleségül!
Így is történt! Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, jöttek mindenfelől a szomorú, büdös és koszos királyok és királynők, hercegek és grófkisasszonyok és vitézek.
Így lettek igazi hajléktalan királyi pár. Szivornyáztak, mint régen, büdösek és koszosak maradtak, néha szomorkodtak, de mert már együtt tették, nem voltak annyira szomorúak. Nem volt aranyuk, palotájuk. De hazájuk, na hát az volt.

A Mesekönyv is szomorú

– Egészen megdöbbentem! – hajtotta le a fejét – Ezt biztosan el akartad mesélni?
– Sok olyan mese van, amit nem szívesen mesél az ember, mégis el kell mondania.
A Mesekönyv hallgatott.
– És miért éppen bennem mondtad el? – szólt végül.
– Mert ez a mese most is történik, Mesekönyv – mondtam.

Hétköznap!

Az a jó, hogy nincs ünnep, fehér ing, vasalt nadrág. Nem lehet mindig ünnepelni, rémesen unalmas lenne. A hétköznap is valamilyen, csak nehezebb észrevenni. Ha mindig mindent észrevenne az ember, nem győzne emlékezni, léghajó lenne a feje a sok emlékezéstől.
A hétköznap ritkán hangoskodik. Inkább csendes, mint az alvó nyuszi, vagy mint a kihúzott fog. Tesz-vesz, rakosgat, pakolgat, fabrikál. Sok van belőle. Egy, kettő, négy, három, kétezer, ötmillió! Sok licsi-locsi halacska, hunyorgó csillaglámpa. Serteperte mákszem. Girbegurba utca. Görbe nénike, karó bácsika! Nézzétek, pupákok, ballagnak, sietnek az emberek a girbegurba utcán, és mindenkinek hétköznap van! Mennek rakosgatni, pakolgatni, éldegélni. Tök jó. És puff.

Jelentkezés a Magyar Történelembe!

Egy szép tavaszi napon az történt, hogy, két barátom, Labanc Palika és Kuruc Béla bácsi elhatározta, hogy jelentkeznek a Magyar Történelembe. Lejöttek az íróasztalomról, és máris elindultak. Csakhamar kiértek Budapestről, haladtak árkon, bokron át, csalánosok, mezők és virágágyások mellett. Egyszer kikerültek egy napozó vakondot.
Elkerültek egy ásítozó magyar vitézt, aki a lábszárát vakargatta a fakardjával. Átkompoztak egy széles kékszalagon. Na, ő volt a Duna. Ringatózott rajta egy görög hajó, azannyát. Egy másik folyón is átlapátoltak, ő volt a kanyargós Tisza. Visszafordultak, bandukoltak, homokot rugdostak. Kikericset és kankalint láttak, kutyatejvirágot szedegettek. Kortyoltak hűs kútvizet. Faltak frissen sütött mákos bejglit, libatepertőt és körtekompótot. S mert alaposan elfáradtak, kis alkudozás után egy kövér, hózentrógeres bácsitól lovas kocsit vettek.
Egy forint?
Két forint.
Egy forint!
Két forint!
Áll az alku.
Egymás tenyerébe csaptak. Dirr-durr! És csatt.
A lovat úgy hívták, hogy Professzor Nyihaha, a kocsit pedig így nevezték: Adjunktus Nyekerge. Együtt zirigtek-zörögtek tovább. Különben hamar kiderült, hogy Professzor Nyihaha és Adjunktus Nyekerge is szívesen jelentkezik a Magyar Történelembe. Gond egy szál se! Labanc Palika és Kuruc Béla bácsi egyaránt támogatta a kívánságot. Ha nekik van helyük a Magyar Történelemben, akkor Professzor Nyihaha és Adjunktus Nyekerge is elfér benne. Mentek, mendegéltek, nyikorogtak tovább, és nem is hiába, mert egy felhős délután Vecsés határában találkoztak két káposztával.
– Ti most hátra mentek vagy visszafelé haladtok? – kérdezte gúnyosan az egyik káposzta.
– Ha tudni akarod, jelentkezünk a Magyar Történelembe! – jelentették ki a barátaim.
– Tarthatunk veletek? – rityegte a másik káposzta, de annak se állt jól a szeme.
– Hát hogyne! – helyeseltek a többiek, bizony különleges esemény az, ha káposzták jelentkeznek a Magyar Történelembe!
– Nem lesz ebből baj? – aggodalmaskodott Kuruc Béla bácsi.
– Csak a szörnyű tapsifülűeket kell kikerülnünk – morfondírozott az egyik vecsési káposzta.
– Meg a Salátabárokat – bólintott a másik.
– És a kecskék? – mosolygott Labanc Palika, mire a két vecsési káposzta egyszerre nyögött fel, hát persze, a szakállas kecskéktől is bújni kell.
Jószívűek voltak a barátaink, hát velük tarthatott a két káposzta. Különben nem foglaltak sok helyet, ráadásul tudtak sok káposztaviccet és káposztamesét. Tudtak viccet az uborkákról is.
A barátaim továbbra is sokat vándoroltak, előttük is nőtt a fű, mögöttük is nőtt a fű. Száraz gallyakból raktak tábortüzet. S mert horgásztak is, fogtak is halat. Favesszőkön sütögették a bajuszos potykát, a törpe harcsát, a veres szárnyú keszeget.
Reggel fűben hemperegtek, dalolásztak, patakokban locsolkodtak.
Egy napon furcsa madárra leltek. A szárnyas egy göcsörtös törzsű fa tövében tollászkodott. Hol verébhangon csivitelt, hol meg varjúhangon károgott. Útközben kiderült, tud kotkodálni is! Persze, magukkal vitték. Csak Labanc Palika aggodalmaskodott, ám végül ő etette a madarat a markába szórt tökmagokkal. De hiába vándoroltak, hiába jöttek-mentek, hiába kiabáltak és danolásztak, nem találták a Magyar Történelmet. Kérdezősködtek. Az egyik magyar szerint balra lakott, a másik szerint jobbra lakott. A harmadik azt bizonygatta, kőházban él, a város szívében, pufogógázban. A negyedik kijelentette, hogy a pusztában csattogtatja a karikását.
Addig bandukoltak a barátaim, míg valamelyik délután a homokos földúton, egy akácfa árnyékából elébük toppant egy alak. Termetes uraság volt, a bajusza hetykén kunkorodott. A lapáttenyerét úgy tartotta előre, mint valami ötágú stoptáblát.
– Mesehaladási engedélyt kérek! – szólt szigorúan. Majd a barátaim legnagyobb meglepetésére pityeregni kezdett. Máris a könnyei tócsájában álldogált.
De azért továbbra is gyanakodva fürkészte a kompániát.
– Hát ti meg mi a túrós buktát akartok?
– Csak semmi túró – jelentette ki Labanc Palika.
– Jelentkezni megyünk – szólt vidáman az egyik vecsési káposzta.
– A töltöttkáposzta-fesztiválra? – kérdezte a pityergő uraság.
– A Magyar Történelembe – válaszolta Kuruc Béla bácsi.
– És semmi kecmec! – tette hozzá Labanc Palika.
– Inkább cicó se! – mondta Kuruc Béla bácsi.
– Remélem, nincs ahakakadálya? –  köhécselt Professzor Nyihaha.
– Különben mi is jelentkezünk! – gurultak előre a káposzták.
– Itt a Meseforgalmi engedély, és az együttérzésünkről biztosítunk téged, Óhóhóriás Tehenyeherű Fejednagy! – nyerített Professzor Nyihahha, és vele nyikorgott Adjunktus Nyekerge, mert a termetes uraság szeméből újra patakzottak a könnyek.
– Miért tetszik sírni? – kérdezte az egyik vecsési káposzta, már ő is szipákolt.
– Biztosan meghízott a traumája – mondta a másik káposzta.
– Egyáltalán nem tetszik! – lapozgatta az úr az igazolványokat.
– A forgalmink nem tetszik? – recsegte Adjunktus Nyekerge.
– A sírás nem tetszik, hüpp – zokogott fel a bajuszos úr.
– Mégis kit tisztelhetünk az Uraságban? – tudakolta Kuruc Béla bácsi.
– Én vagyok a Magyar Történelem! – húzta ki magát az úr.
– Hű, a zöldbeborult balamérját! – csodálkoztak a barátaim. – Hiszen akkor minden meg van oldva. Tessék fölvenni bennünket!
– Nem lehet – sóhajtotta a Magyar Történelem.
– Már miért nem lehetne?! Annyi mindenkit föl tetszett már venni! – kiáltotta Labanc Palika.
A Magyar Történelem ingatta a fejét.
– A magyarok elgurigatták a gurulmadaramat! Gurulmadár nélkül tehetetlen vagyok. Egy félzsebű óriás!
A barátaim elgondolkodtak. Félzsebű óriásként élni valóban pocsék érzés lehet.
– Jaj, jaj! – fogta a fejét az egyik káposzta – Ezek az ebadta magyarok!
– Ezek a széltolók!
– Ezek a csínompalkók! – tette hozzá a másik.
– Ezek a kutyaháziak!
– Mákvirágok!
– Pernahajderek!
– Patópálok!
– Döbrögik!
– És Jumurdzsákok!
– Jumurdzsák nem is magyar volt!
– De lehetett volna!
– Nem lehetett volna!
– Abbahagyni! – dörrent a káposztákra Kuruc Béla bácsi, akik erre összehúzták magukat. A Magyar Történelem fölsóhajtott:
– Gurulmadár nélkül senkit nem vehetek fel, na, menjetek Isten hírével!
Ám ekkor a két vecsési káposzta felugrott a kocsiba, majd leugrott a kocsiból. A kackiás bajuszú, veres dolmányos úr tükröscsizmái elé gurigatták a csivitelő, károgó, kotkodáló madarat. A Magyar Történelem akkorát ordított, hogy az ég kéklő tavában szétrebbent az összes kiskacsa alakú felhő, háp, háp, és süvítettek Lengyelországba.
– Drágaságom, Gurulmadaram! – és ölelgette a madarat, aki csipcsirippezett, kárkározott, kotkodácsolt.
– Most már vegyen föl bennünket, tisztelt Magyar Történelem! – szólt Kuruc Béla bácsi, s a többiek lelkesen bólogattak. S mert az önbizalma is visszatért, nyomban hivatalos ábrázatot öltött a Magyar Történelem.
– Nem túlzás ez? – kérdezte. – Én nagyon komoly feladatot látok el! Túl sokan vagytok! Egyszerre akarjátok a jelentkezést! Hipi, hopi, ukmukfukk?! Kitaláltok valamit, én meg ugrok, mint a nikkel szamovár.
– Az repült – szólt közbe a másik vecsési káposzta.
– Egyáltalán, hogy néztek ki?! Nem lehetne sorba állni?
– Herótom van a sorban állástól – jelentette ki Labanc Palika.
– Mi nem vagyunk komoly dolgok? – kérdezte szomorúan Kuruc Béla bácsi.
– Ha úgy gondolod, túlzás, hogy ennyien vagyunk, akkor te nem is vagy Magyar Történelem – berzenkedett Labanc Palika. – Sőt, te aztán semmilyen történelem nem vagy!
A Magyar Történelem kicsit ellenkezett, hogy így meg úgy, mit szól majd a mamája, Szent István, Tiborc paraszt, vagy őfensége, a hollókezű Mátyás, Cecey Éva, Nemecsek Ernő?! Végül beadta a derekát. Sőt az egész törzsét, lábát, fülcimpáját beadta. Mondjon Ferenc József császár vagy Szendrei Júlia, amit akar! Így aztán a kompániát, Labanc Palikát, Kuruc Béla bácsit, Professzor Nyihahát és Adjunktus Nyekergét, illetve a két vecsési káposztát fölvették a Magyar Történelembe. Kaptak fényképes igazolványt! Szerintem hamarosan tanulni is fogtok róluk. Nem csodálkoznék, ha egyszer Kuruc Béla bácsi vagy Labanc Palika lenne az új király! Az egyik káposzta lenne a káposztaminiszter, a másik pedig a másik káposztaminiszter!
De a saláták, a céklák és tökök mit szólnak ehhez?! Nekik nincsen helyük a Magyar Történelemben?!

A Gond haja

– Azt mondtad az előbb, hogy gond egy szál se? – kérdezte a Mesekönyv.
– Igen, azt mondtam.
A Mesekönyv tűnődött keveset, aztán mesélni kezdett.
– Nos, az egyik rokon Mesekönyvben a Gondnak kinőtt a haja. Előbb egy szál nőtt, aztán tíz, aztán száz, végül a válláig ért. Akkora haja lett a Gondnak, hogy már nem is látott. Csak ment ide és ment oda, gitározgatott és sápítgatott, és mert gond volt, mindenhol csak gondot okozott. Világos?
Persze, a gond csak gondot tud okozni. És különösen sok gondot okoz, ha nem lát a hajától.
Csakhogy a gyerekek a földszintről becsalták a fodrászatba, és normális frizurát vágattak neki. Jaj, mindhiába. A Gond haja újra kinőtt. A Mesekönyv fancsali képet vágott.
– Gond egy szál se, persze, és közben bozótosra nő a frizurája!
Nahát, gondolkodtam erősen. Valami furfangosat kellett kitalálni. Addig törtem, törögettem a fejem, mígnem sikerült!
– A Gond meg fog kopaszodni, addig okozza a gondokat, a galibákat!
A Mesekönyv lelkendezett.
– Kopasz Gond, tar Gond, haja nincsen Gond, na, ezt jól kitaláltad! – és ahogy ezt elkiabálta, már hullt is a Gond haja. Olyan gyorsan hullt, hogy a következő oldalon már tök kopasz volt!

A szomorú titok

Egy nap, de nem tegnap, szóval egy kicsit régebben, a Bölcs Bagoly az ablak párkányára huppant. Fázósan összehúzta a szárnyait. Tél volt, farkasordító hideg. Jégcsapok csillogtak az ereszről, a faágakról. A lélegzet úgy gomolygott, mintha lyukasfoglevest főztek volna az emberek szájában!
– Miért is jöttem? – pislogott zavartan a Bölcs Bagoly.
– Nyilván, hogy mesélj valamit – mondta a Mesekönyv.
– Tudom már! – kapott szárnyával a bagolyfejéhez. – Egyszer egy titok elszomorodott. Ő lett a legszomorúbb titok valamennyi titok közül. Sok titok van a világon, nem is nagyon tudunk róluk, hiszen azért titkok. De erről a titokról annyit mégis tudunk, hogy rettentő szomorú. Miért? Mert szegény sose tudódik ki! Őt nem fogják elmondani, kifecsegni, elkottyintani! Sok titok, titokban persze, azt várja, hogy kiderüljön. Hogy végül megtudják őt az anyukák, az apukák, a gyerekek. Általában így is lesz. A titokra fény derül.
Megtalálják egy cipős dobozban. A szekrény tetején. Kilapátolják a föld gyomrából. Kiszámolják, rácsos egyenletek tömlöcébe dugják. Megtalálják a rengetegben, egy lakatlan szigeten, a bankszekrényben, a párna alatt.
A titok azonban tudja, hogy soha nem fog kiderülni. Amíg világ a világ, amíg élnek emberek és a két vecsési káposzta, mindig titok marad. Ez az ő sorsa. Ezért bánatos.
A Bölcs Bagoly mélázott kicsit, majd megsuhogtatta a szárnyait.
– Kérlek – huhogta –, írd meg a gyerekeknek, gondoljanak a titokra, aki soha nem fog kiderülni! Üzenjetek neki, így is szeretik őt, hogy örökre titok marad.

Mi legyen a Hősök terével?

Aztán eszembe jutott a Hősök tere-fere is. Tudjátok, a dicsőséges magyar népnek van egy óriásnagy tere-feréje, ez a Hősök tere-fere, és annak a kövezetén megannyi hősies szobor álldogál, illetve üldögél, mert ló van alattuk. Arra gondolok, hogy a Hősök tere-ferén ki lehetne jelölni egy helyet játszótérnek.
Hősök játszótere a Hősök terén!
Kinyírós, kanyargós csúszda, hinta-palinta, felmászóka billenova, gumikötél háló, homokozó lenne ott! A játszótér bejáratát hét kedvesen vicsorgó póniló őrizné.
Az első pónilón ülne Kuruc Béla bácsi.
A másodikon ülne Labanc Palika.
A harmadikon ülne az egyik vecsési káposzta.
A negyediken ülne a másik vecsési káposzta.
Az ötödiken Professzor Nyihaha.
A hatodikon ülne Adjunktus Nyekerge!
Hohó, hahhó, de a hetedik pónilón nem ülne senki! S hogy miért? Azért, hogy őrá fölpattanhasson Pani, Hanna, János, Mihály, Berta, Elza és Ármin, Andriska, Sárika, Barczy Hanna és Samu, Emma és Lujza és Dávid. Vagy Dani, Balázs, aki most, amikor ezt írom, éppen akkora, mint egy ráncos téli körte. Vagy, hohó, Laci, Zina és Zsiga, aki már régen túl van a ráncoskörte-korszakon. Bernát és Berta. Kamilla, aki akkora, mint egy dagi téli alma. Cseng-csing Pityu, Szonja és Gazsi, Peti és Bori, Bálint és Kristóf! Juju Koszta és a tesói, Teo, Leo, na és Miklós! És az icipici Ádám, hát persze! No meg a lefetyéri Balázs! Lili, akinek már, persze, jócskán leér a lába.

A Mesekönyv kérése

Arra kérek minden kisgyereket és nagygyereket, hogy ne egyszerre akarjanak fölülni a kedvesen vicsorgó, utolsó pónilóra. Abból igazán komoly katasztrófa lenne! Hálás köszönettel: a Mesekönyv!

A Tanító néni és a Magyar Történelem

A Tanító néni éppen híres királyokról, véres csatákról tartott történelemórát. A gyerekek szeme csillogott, a kezük ökölbe szorult, a fiúk alig bírtak magukkal, hadvezérek, kapitányok, vitéz uraságok akartak lenni. A lányok arról ábrándoztak, hogy hercegnők és királylányok, furfangos kémkisasszonyok lesznek. Sajnos vége lett az órának, fölberregett a csengő. A gyerekek kirohantak a teremből, néhányan ebédelni futottak, mások hazafelé igyekeztek, kerekeztek, bandukoltak.
A Tanító néni szórakozottan nézegette az osztálynaplót, a vázlatfüzetét. Majd a hóna alá vette őket, és lesétált az iskola előtt elterülő parkba. Tavasz volt, zöld homlokkal bólogattak a platánok és a hársfák. A parkban táncolt a tulipán, a nárcisz. A fűben sárgállt a kutyatej. A gyalogút porában piroskabátos bodobácsok futkároztak. És persze kékítőt szórtak az ég vizébe. Akkor valaki leült a Tanító néni mellé.
– Bocsánat, hogy csak úgy… de gondoltam, beszélgethetnénk kicsit. – Az illetőn fehér galléros palást és korona volt. Jogart markolt. Nohát, a Tanító néni mellé egyenesen a Magyar Történelem huppant le.
– Hálásan köszönöm, kedves Tanító néni – dörmögte –, hogy ilyen szépen beszélt rólam!
– Nem tesz semmit.
– Azért néha, khm – köhécselt a Magyar Történelem –, nem minden úgy történt. Kicsit másképp volt, khm.
– Tulajdonképpen gondoltam már erre.
– Az az igazság, néha gyáva voltam – mondta a Magyar Történelem. – Bebújtam egy pad alá. Elárultam, hol rejtegetik a titkos rózsát. Sorsdöntő csatába hívtak, és én azt mondtam, nem érek rá, leltározom a koronaékszereket, a végvári végeket és a királyi befőtteket. Influenzás vagyok. Sokat veszekedtem. Viszálykodtam, árulkodtam. Nem volt nekem három tengerem soha, pedig ezzel dicsekedtem fűnek, fának. Amikor nagy voltam, tudja, Tanító néni, ilyen héthatár távolságok, kárpáti bércek, aranyselymes mezők, csobogó patakok, egyebek, akkor se csak a Magyar Történelem voltam. Mert Román Történelem, Német Történelem, Horvát Történelem is voltam. Meg Zsidó meg Cigány meg Szerb. Szóval ami én voltam, az nem csak én voltam. Hát így, Tanító néni!
A Magyar Történelem pihegett. Szuszogott. És fújtatott is. 
– Tudom én, kedves Magyar Történelem, nem könnyű magának – bólogatott a Tanító néni.
– Olyan sokat bántottak – a Magyar Történelem beletrombitált a zsebkendőjébe.
– Ezt is tudom – mondta a Tanító néni.
– De az ember, bocsánat, a történelem mégis igyekszik, habár tudja, hogy nem minden sikerülhet.
– Igyekezni fontos – mondta a Tanító néni.
– Az, nagyon fontos.
– Jöjjön, Történelem uraság, faljunk be egy tejfölös lángost – állt fel a Tanító néni, húzott a szoknyáján. Hagyta, hogy belekaroljon a palástos, koronás Magyar Történelem, aki néha bátor volt, néha gyáva és tanácstalan, néha túlbonyolította a dolgokat. A Magyar Történelem hasa nagyot kordult. Ekkor esett meg az a történelmi pillanat, amiről majd írnak a történelemkönyvek, amikor a Tanító néni és a Magyar Történelem együtt ebédeltek sajtos, tejfölös lángost a Lehel piacon. Vörös borovicskát kortyintottak hozzá. Kóricáltak, bámulták a tavaszt, a szaladgáló katonabogarakat, a tolakodó autókat, a bálnáskodó felhőket, a zölden kardoskodó füveket, a loholó, üldögélő, fabrikáló és szerelgető magyarokat.
– Szevasztok, magyarok – integetett a Magyar Történelem.
– Szevasztok, szevasztok! – kiabáltak a magyarok, és lótottak, futottak tovább.