Varga Imre: Reggelnapló, 4.

Idegen szavak kergetőznek bennem: álomhatártól a feszülő izmokig; német nyelvkönyvet keresek (bár ezt már nem csak lelki térben): csupa idegenséggel indul belülről ez a hajnal. De a gerlék, verebek már a nyelven innenről; közvetlenül.

Esős este, nyugtalan éjszaka, talán a bőségesebb vacsora miatt is föl-fölriadok többször, a némettel foglalkozom, tanulok, míg fáradtan vissza nem csúszok a sötét alvásba.

A mai naplótémám: a pénz. Megtapasztaltam, hogy a munkánál fontosabb, az alkotás viszont mindig előtte jár. Egy régi gondolatom, mára érvénytelenné vált: a sokpénzű emberek tervekkel, aggodalmakkal telve a külsőségekben élnek. A teljesség: a fölöslegek elosztása, továbbadása annak, amim van. A műkincsgyűjtés; sokan azt hiszik, hogy a szépség megvásárolható, akár a sarki ribancok.

Egyszer leírtam a pénzhez fűződő negatív képzettársításaimat.
Sötét, árnyékos.
Lyukas garas.
Anya: szürke papírok, aprópénz.
Apa: fiókban, tárcában, kopott kabát foltozott zsebében.
Sötét áradat – ha nem kapaszkodsz, elsodorhat.

Nos, a görcsös kapaszkodás – boldog sodródás helyett.

Először: megszüntetni az ellenállást, hiszen én (is) teremtem környezetemet. Tisztázni, mit akarok. A pénzhiány: szűkösség – örökös ellentét a világgal, önmagammal. Szorosság, ínség. Valójában betegség. A (külső) természet is pazarlóan gazdag. Nézem a gazdag virágzást. A hópelyhek elolvadó mandaláit.
Pénzhiányos időszakokban megdermed energiám a gyomorszájban. Nyilván több pénzem lenne, ha nem zárnának el a bőségtől a szegény sorsú szüleimtől kapott minták, a választott magány vagy a jegességig lehűlt kapcsolataim. Az ismeretség elismertséget is jelent/het, ösztöndíjakat (meghívásosakat, például), fordításokat, szereplést, állást, önzetlen vagy viszonzást váró segítséget, a döntésekben való (formális) részvételt. Hány nálam tehetségtelenebb ágál ott, ahol számomra nincs hívás, nincsen belépés. (Mit is érzek most, miközben másokra ezt az árnyékot vetem? Némi keserűség a számban. Ízlelgetem.)

Apám mondogatta: a pénz maradjon felváltatlan, különben hamar elcsorog, elfogy. A ruhák alatt ott a százasok, de az ebédhez vásárolt két korsó sörre inkább kölcsönkérnek. (Bár a hatvanas évek második felében ez már nemigen érvényes. A pénz akkorra már nem volt annyira értékes.) Anyám szerint takarékoskodni mindig kell, hogy legyen nagyobb bevásárlások esetére, temetésre vagy zsebpénzre az unokáknak. Kölcsönkérni, hitelbe vásárolni szégyen. Szüleim nem voltak gazdagok, igaz, nem is nyomorogtak. Falusi viszonylatú kényelemben éltek. Apám számára a föld volt a legnagyobb érték. Cserélgette, szaporítgatta a szántót, erdőrészt, kaszálót, egészen a szövetkezetesítésig. S akkor egyszerre elvettek tőle mindent.
Bár a házunkat rosszul szigetelték, volt padló, a tisztaszobában, az elsőházban parketta, lett fürdőszoba, később központi fűtés is. (Hogy aztán mindvégig vegyes tüzelésű kályhával fűtsenek télen. Apám halála után anyám így bajlódott magányosan, egyedül. Egyre keservesebben megdolgozva fűtéssel, főzéssel.)
Ha pénzem volna rá, felújítanám a  beomlott pincémet, kicserélném a szobám korhadó hajópadlóját, napkollektorokat szereltetnék fel, szigeteltetném a házat, polcokat, szekrényeket csináltatnék, hosszabb időre külföldre utaznék (India, Japán), semmit sem tennék hetekig, esővízgyűjtő rendszert építtetnék, kerti szerszámaimat megújítanám, vennék komposztáló ládát, sőt az egész házat újjáépíttetném – meditációs szoba is tervezve van, és persze egészében természetes energiával működtetném. Nappal, széllel, esővízzel.
Félő, hogy évekig az lenne az életem helyett. Ahhoz még több pénz kéne, hogy a tervektől az átépítésig pár hónap alatt megcsináltassak mindent, amíg én becsomagolt könyveimmel, írótollaimmal, számítógépemmel a közelben meghúzódom. De hát nem vagyok patikus, politikus, sem vállalkozó. Maradnak a tervek, ábrándjaim. S tudom: időről időre történik majd változás: pincefelújítás, padlócsere, később a többi.
Az anyagi-szellemi bőséghez nekem is lehet hozzáférésem. Hogyne, hisz benne élek. Bár egyelőre a telefonszámlákat is a vastartalékból fizetgetem.

Könyvmegjelenési kívánság is van. Lenne. De hát ezt majd az idő. Meg én, a jó sors segedelmével.
Ruhát, ki tudja, milyen rég vettem már. Lányom anyja ajándékozgat olykor használt ingeket, pulóvereket. Egy cipő is kéne nyárra; nyüvöm a régi lábtyűimet. Az öt éve betervezett átmeneti kabát is meglesz majd egyszer.
Nyolcévnyi tapasztalatommal akár szerkesztőségben is eldolgozgatnék, de hát nem kellek sehol. Nem keres senki. Ki emlékszik még rám?

Lányomék hazatértek a Börzsönyből, de készülnek is vissza.
S hívnak engem újra.

*

Mivel tarlóhántást kiáltottak, a gabonát le kell aratni s az életet csűrbe menteni. Ez derül ki a felébredés határán, s fel is pattanok rögtön, mintha csak magam is részarató lennék.
Köröttem a szavak, akár a kicsépelt szalma.
A nyelvtanulás mennyi kísérlete eddig. Szlovák, cseh, angol, olasz, lengyel, német. Alig jutottam bennük valamire. Egy kis ideig még a görög is. A nyelvkönyvek, szótárak maradtak, nyelvtudás alig. A zenélgetés később. Vonzalom a kémiához, bűvészkedéshez, varázsláshoz. Alkímiai olvasmányok. A belső aranycsinálás: a meditáció öröme.
Tegnap Györe Balázs telefonja. Ujjongani van kedve, mondja. Olvasta a tavaszi böjti naplómat, s hát elemi módon megrázta őt. Vissza-visszatérne hozzá örömmel. Látta, filmszerűen megképzett előtte, amit leírtam. A szemoperációja óta (talán) ez a legterjedelmesebb olvasmánya. Bárcsak lenne belőle egy kis könyv, hordozható, fellapozható, idézhető! Köszöni nagyon, köszöni az élményt.
Meghatódom; oly lelkesen, jólesően barátságos. Szomjoltó szavak a kietlen embersivatagban.
Megbeszélünk holnap fél 12-re egy találkozót az Írók Boltjában.
Jókedvem támad a telefon után, sőt több: igazi zsigeri öröm.
Élő példát kapok a barátságból.
A lelkes szavak után érzem az alkotás erejének hatását, sőt misztériumát, ne maradjon hát gazdátlan, ami rámbízatott.
Mesekönyveket adni (L.) Lajosnak, (B.) Jóskának, illetve gyermekeiknek, ha sikerül találkoznunk.

Megleltem az írásra, alkotásra serkentő örömet. Nem kell annyit tűnődni, mélázni azon, ami készül, ami láva-tűzben várja, hogy kibugyogjon. Hiszen van hozzá lélekerőm, terem, időm, a pillanat feneketlensége, örökkévalósága.
Törődni magammal, dörmögök befelé, de csak annyit, hogy másoknak is juttassak ebből; hogy tovább mehessek múlékony nevemnél, életemnél.

*

Reggel jó hosszan ejtőzöm a szaunában meg az úszómedencében. Késve indulok a könyvtárba, majd innen a könyvesboltba, ahol Balázzsal találkoznék. Mire odaérek, Balázs elment, otthagyja az egyik bolti eladónál kölcsönbe adott kéziratomat.
Lányom nagymamájánál. Jó hangulatú beszélgetés. Grafikus barátom, Lajos, vagyis inkább a kislánya kap egy tőlem mesekönyvet. Délután Szentendre, nyelvlecke a kerti asztalnál; Sándor, a Németországból hazatelepült orvos, most nyelvtanárom, saját készítésű borával kínálgat. Alattunk a Duna s az ártéri fák.
Volt még: utazótáskám bevitele a bőrműveshez, kenyérvásárlás az egyik reformboltban.

Mi úszik tova, mi siklik ki kezemből? Erről írni. Hogy otthon legyek? Hogy ne féljek? Hogy az élet örömét, biztonságát valóban megéreztem. Reggelente jó volt anyám simogató kezének illata. A frissen fejt tehéntejé foszlós kenyérrel. Az árpával érő körte zamata.
Magányos voltam, de időnként szomjaztam az igazi magányra, s közben féltem is tőle, mert nem szerettem hosszú ideig egyedül maradni. Éheztem arra, hogy figyeljenek rám. A figyelem – ez is tudatosult azóta –: szeretet.

Eszembe jut, amikor nővéreméknél nyaraltam Ostrava melett. Egy hagymahálóval addig halászgattam az egyik közeli tóban, míg a belédobált törött üvegek, fémhulladékok véresre vagdosták meztelen talpam. Terus juhtúrót tett rá pakolásnak. (Ezer szerencsém, hogy nem kaptam vérmérgezést akkor.) A kifogott pár halacska ott úszkált egy ötliteres uborkásüvegben egy üres szoba sarkában. De nem maradtak meg sokáig; elpusztultak a megposhadt csapvízben.

A tegnapi esti séta a Duna-parton. A vágy meg a feloldódás együtt. Leballag a parti sziklákra négy lány, a víz fölé négy galamb röppen. Változó alakzatokban az égen már öt madár csapong; jó lenne szavakkal sorozatszerűen repülésük mindegyik képét úgy megjeleníteni, hogy az olvasóban is olyan izgalmakat keltsen, mint amilyen bennem támadt, amíg figyeltem őket.

Most egyedül a mediterrán hangulatú zen-házban a Szent Pál-templommal szemben.
A hely szelleme meditációra biztat. Nem várok vele sokáig.

*

Bella Pista megtámadja egyik hozzászólásomat, amelyben a képet a vers szívének nevezem. Tudom, ezt mondani közhely, de mégis milyen emberi! (Mentségemre mondva utólag: őszintén gondoltam-éreztem.) Bár ellenfelem költő, ezt nem veszi észre. Kavarog bennem a megbántottság, meg vagyok sértve, vérzek, miközben fölfelé indulok a csúcsra. Egy kondérban lecsó fő a hegy lábánál, ott kéne maradnom; s két autó is áll a közelben, rádiótelefonon megkérek valakit, hogy időnként kavargassa meg az ételt, nehogy odakozmáljon. Mégis inkább visszafordulok, az étel rotyogása visszacsábít. Ott nem helyettesíthet engem senki. Így hát ma sem érem el a csúcsot.

Borús idő. A szülői ház tisztaszobájában ébredek. A reggeli mosdás után segítek anyámnak visszateregetni a rongyszőnyegeket, vagyis elhúzni kisasztalostól az egyik sarokból az évek óta nem működő tévét, majd megint visszatuszkolni a helyére.
Tegnap közös főzőcske anyámmal. Ő friss tököt párol, én rizslabdácskákat sütök hozzá, beledugva egy-egy szem kimagozott savanyúszilvát a közepükbe. Délután meggy-, majd egresszedés, anyám lekvárt főzne belőlük.
Két-három üvegnyi félérett szilvát sózok be savanyításra.
Az írásom le-leül; mit tegyek az elszürkülés ellen? A nyelvem a megmondhatója. Kérdésekre válaszolni, jobb, ha mindjárt nem is szavakkal. Ez helyzetbe hozna engem. Javítás: hisz mindig helyzetben vagyok. Csakhogy a sok szokás, készség, berögzöttség, ismeret eltakarja.

*

Egy világ várja csendben, hogy ébredjen szerelmem. A csendben azért jócskán túlzás, mert a mindenség zúgása már hajnali fél négykor hangzik mindenfelől. A csillagzenével s az ebbe ritkásan belepittyegő madarakkal; később eső paskolja, mossa az ágakat, szél fúj. Belülről a lélek hangjai, lobogó képek.
Tegnap este egy mondatot keresgélve, végigolvastam egyik tavaszi koplalási naplóm; a sztori leírása újra föllelkesített. Pedig csak esendő próba volt arra, hogy föltárjak, nem is: csak rögzítsek azon melegében valamit. Jó, hogy azonnal leírtam, de sajnos szavakat adtam annak is, ami végképp kimondhatatlan. A leírás, így utólag elolvasva, mégis szellősebbnek, tágasabbnak tűnik, mint az előtte levő oldalak. S megilletődöttebb is az eleven mámor, a csendbe ömlő, zuhogó fény és öröm.

Egy kis irkába régen regényt kezdtem el körmölni; elveszett. Csak a verseimből maradt egy füzetnyi a kamaszkor gyöngécske íráspróbáival. (S egy beragasztott korabeli fényképemmel.)
Varázslat volt az írás, csoda vagy mégsem az, inkább csak lehetőség, hogy csoda legyen; éreztem a teremtő erő hatását, de tehetségem, szakmai ismereteim hiányát is. Egeret szültek a vajúdó hegyeim.

Az erő mindig a formákon túlról érkezik. A kör(vonal) már túl sok, hogy jelezze a teremtő lehetőségekkel telt semmit.
Akár egy istenadta haiku. Alig hallható sóhaj, de (lelki) vihart támaszthat, megváltoztathatja a (belső) évszakokat.

Élt a szomszédos faluban egy öreg költő. Taktusra írta verseit, ahogy apám mondta. Ez a rímes, magyaros versszakokat jelentette, helyi témákat: egy patakba fúlt lány balladáját, az asztalosműhely hangulatát, az útszélre sodródott ember panaszait. Önéletrajzi könyvét egy rövid írásban huszonévesen nyilvánosan megdicsértem. Annak idején többen megorroltak rám, mintha elárultam volna avantgarde ifjúságomat, eszményeimet is. Pedig csak egy apám korabeli őstehetség előtt hajtottam fejet. Őszintén. Tiszteletből.

Az írás mindig naplopás, egy ilyen naplóé is; ezt a bűntudatot hoztam gyermekkoromból. Kell még valami hasznos is hozzá: kerti munka, favágás, rendtevés, légzésvezetés, jógaoktatás, hogy igazak legyenek napjaim.
Van-e becsülete annak, amit teszek? Tisztelet, pénz, taps, díjak vagy megbecsülés? S kell-e feltétlenül?
Nekem alkotni magában is értékes, s nem a dilettánsok gátlástalanságával az. Versek nélkül kihalna belőlem a zene, s talán meg is fulladnék.
Hiába volnék szakképzett légzésterapeuta.

Udvarom felé tátott arccal, esernyőt tartva feje fölé igyekszik az asszony, hogy örökös késéséből törlesszen egy keveset. Ha most megállna, beköszönne, nyugtázná, hogy megkapta a tegnap átvitt cseresznyét, az ajándék zöldborsót, időt nyerhetne vele. De ő inkább veszteséges marad, hogy mindenki lássa: mennyi a dolga. Az egyiktől nem ér el a másikig, így aztán csupa zavar, nyugodt cselekvés helyett éppen csak fölzajdítja az időt.