Haláltánc öt felvonásban

nyitott Posted 2013.06.28. | by admin

Múzeumok Éjszakája a Kerepesi temetőben / Budapest, Fiumei sírkert (Kerepesi temető), 2013. június 22.

„Az ember mindig próbált játszani a halállal, legyen szó lovagi tornáról, párbajokról, vagy számítógépes játékokról. Változott-e a halálhoz való viszonyunk a technika fejlődésével, vagy ezek a „játékok” ugyanazt a célt szolgálják: legyőzni a halálfélelmet”? – olvashattuk a mottóban: ez a múzeumi éjszaka a halált és az életet játszotta körbe a Kerepesi temetőben.

Feltámadás performansszal a kezdés, a Kegyeleti Múzeum nagytermében a két halottas hintó közé egy lyukas kartonlapot készítenek be, tetején halmozva, ragasztva csillámporos föld, beviszik a segédek, minket kivezetnek, lány kerül a lap mögé, mellé hegedűs. A hintók között indul a mozgás a koporsóban, Döme Norbert hegedűművész és Mikita Lilla Zsuzsanna színésznő kettőse a halál és a leány. A lány mocskos menyasszonyi ruhában, a „legszebben” mozog, néz fel és nyújt, megismeri a koporsó széleit, szemeiben naiv felismerés és félelem, ki merjen-e lépni? Milyen talajt ér majd a láb? Mi van a temetés után? Alapérzelmek az arcon a felismerést követően: undor és szomorúság. Undor a mocskos testtől, a besározódott tiszta ruhától, a ruha alatti csupaszságtól. Az odakészített tál, kancsó és víz segíti a tisztulást, a tárgyakat is újratanulja, mélységüket, formájukat vizsgálja a tisztálkodás alatt. Szépítkező kisállat nyomja arcát a tálba, mi meg végignézzük a feltámadást, azt is, ahogy hozzánk lép, nem szólunk, nem reagálunk. Elsétál közöttünk. Ez a feltámadás is ugyanolyan magányos, mint a pusztulás, azt is csak statisztálják a többiek, nincs különbség, nincs útitárs.

A képek kattintással nagyíthatók

A külső teremben Kecső Endre és Radvánszki Levente Katasztrofizmus és elmúlás című kiállításán vezet körbe Don Tamás. Mindkét fiatal alkotó a Magyar Képzőművészeti Egyetem másodéves hallgatója, közös kiállításuk pedig a két világháború közötti lengyel irodalomtörténeti fogalomtól kölcsönözte címét. A katasztrofizmussal Magyarországon az 1970-es években Bojár Endre is foglalkozott, mint szembehelyezkedéssel az avantgarde mozgalmakkal, „hisz a katasztrofizmusnak (szemben az avantgarde-dal) nincs pozitív kicsengése” (DT). Don Tamás előhangja után járjuk körbe immár kommentárral a szobrokat és a festményeket. Radvánszki éjszakai hazaútjainak félelmei, szorongásai és a nyomor a vakolat és a gipsz a 20-25 kg-os képeken. A Rejtőzködő oszló múmiaarcának brutalitását finom drapéria vonja be. Radvánszki új arcokat teremt, gézzel, huzalokkal, megemésztett áfonyalekvárral építi a félelem hiányos, lyukas fejeit. Ez a félelem nem bomlik, időtálló halotti maszk. Kecső kutyáit is a rettegés alkotta az álmok mellett, képein visszatérnek a testeken (kutyákon) átnyúló kezek és a fej, mint leghangsúlyosabb „elemek”. Gulácsy Lajos nyomán teremt magánmitológiát a festő, de arcai, alakjai sajátok, ahogy a télapóarcú Öreg halász is, akit épp megmentenek vagy örök utazásra bocsájtanak. Az Elsőáldozók ártatlan Jancsija és Juliskája ortodox szimbólumokba kapaszkodik a rituálé előtt, de a vallás nem ad biztonságot.

Halotti maszkok és csontvázbábok között kezdődik Don Péter Lovagias ügyek – magyar írók és újságírók párbajai (1834-1920) című kötetének bemutatója. A kultúrtörténész előbb a párviadal és a párbaj különbségét vázolja Dávid és Góliát történetén keresztül: „vegyünk egy nagydarab, erős embert, aki bunkóval mindenkit legyőzött és egy avantgarde pásztorfiút, aki összeszedett öt kavicsot és rájött, ha kellő távból eltalálja, legyőzheti a nagydarab fickót” (DP). Ez az összecsapás nem felelne meg a párbaj követelményeinek, hisz – ahogy erre a későbbiekben fény derül – a szigorú szabályok közt szerepel az egyenlő fegyverviselés is. Vándorlunk a korokon és az országokon, rendeleteken (Franciaország, az első párbajtörvények) át, megismerjük a kardpárbaj és a pisztolypárbaj szabályait, majd jönnek a konkrét esetek, nagyjaink kalandjai a fegyverekkel. Párbajalapul hajdan akár egy csípősebb verskritika is szolgálhatott, így állt ki Jókai, mint felelős szerkesztő, vagy a Nemzeti akkori igazgatója is, hisz „a társadalmi helyzet megkövetelte a párbaj szükségességét”, akkoriban a becsületet karddal is védték. Gárdonyi is vívott egy hóhérokról írt cikke miatt, de hasonlóan járt Gyulai Pál is, aki Tóth Kálmán versét kritizálta meg. Tóth ugyan bokán lőtte Gyulait, de Gyulai válasza volt a kegyelemdöfés: „Kálmán, jól lősz, de attól még rossz verset írsz.” Ady (aki később a párbajellenes liga tagja lesz), Krúdy és Herczeg Ferenc alkotta a „mesterhármast” e téren, nevükhöz fűződik a legtöbb viadal, de hallunk a fizetett álújságírókról is, akiket párbajozás miatt vettek fel a szerkesztőbizottság tagjai közé, valójában pedig katonatisztek voltak. A fogásokat a múzeum előtti réten ki is próbálhatjuk lézerkardokkal, Tibolya Péter öttusa-világbajnok mutatja a merőlegest, a lábmozgást, szúrásokat és védéseket, a hamarosan feltűnő lilás fények pedig az utat a sötétben egy réthez, melyet kör alakban kereteznek a szintén lila fényben úszó fák.

A Flying Bird Tea House és a Hanami Teaház speciális teakeverékeit és teáskészletét találom a fa alatt, de még érintetlenül hagyom, csendben guggolok a paraván elé. Mellettem a sátorban Sőrés Zsolt experimentális zenész-író és Korokani Zsolt képző- és videoművész (Szinusz/Lektronia 14 előadás) „munkaasztala”: behuzalozva a zajgépek, a hegedű, az elektromosság és a fények összejátszanak a természettel, erőtérben vagyunk, figyeljük a paravánon hintázó árnyat (Ladjánszki Márta táncművész), amely párbeszédet indít a fenti videó háromszögbe hajolt lányával, egy ritmusban lépkednek, mögöttük azték írások, lenyomatok és áramkörök fordulnak egybe. A halál általi új szubsztanciákról mesél a Wittgensteint idéző narrátor, Sőrés noise-hegedűje pedig duettet ír a fejemben a Feltámadás performansz frakkos hegedűsével, fém a lószőrrel, miközben az árnyplazma nyílik. Az irányítópult nyomógombjai és csúszkái váltják a sávot, adják a levegő, a mozgás irányát. Harcos vagy állat, kecskeszakállú patás, aztán nyakláncos gyermeklány, de mindig pilóta, utazó: dimenziókon és korokon át vezeti a körtérből, zenéből és fényből épített űrhajóját, hogy ő is háromszögbe törhessen és együtt járjon a tornászokkal, új testszögeket alakíthasson és bármikor kiléphessen…

Fejet hajtva és összedolgozva a Nagy Karmesterrel, ahogy a művészek és a múzeum dolgozói, csendes kíváncsisággal, nyitott tekintettel, ahogy az érdeklődők, a temetőben tiszta hangon szólal meg a közös mű.

„Élet és halál (dialektikusan) összefüggnek. A halál elképzelhetetlen, hacsak nem kötődik valamilyen úton-módon egy új létformához, mindegy, hogy milyenhez: lehet az a létezés utáni lét, újjászületés, reinkarnáció, a szellem halhatatlansága, a test feltámadása, vagy szellem és test digitális lemásolása a virtuális valóságban. Mai valóságunk egyszerre technológiai-reális és többféle alternatív »életjátéknak« teret adó, virtuális realitások összessége, amelyben az eddig alapvető metafizikai viszonyunk »léttel és idővel« is finomhangolásra kerül: miközben továbbra is úgy tűnik, hogy az ember csak a halál igazi megértésén keresztül válik önmagává, és tudja önmagát megnyitni a létnek, de immár a jelentés-maszkok, szemantikai léthéjak sokaságából álló sokféle létnek. A lélek elillan, de a jelenlét megmarad ‒ örökre. Ez az újonnan létrejött feszültség valójában továbbírja, értelmezi azt a metanarratívát, hogy az élet leglényege milyen sokarcú formában rejti magában a halált, és hogy a nemlétbe milyen felfedhetetlen szövevényként ágyazódik bele a létezés.” (az esemény ajánlója)

Tóth Kinga