Václav Kinga – Kulturális kontinuitás és az európai városok

A város az emberi településformák legmagasabb szerveződési szintjének számít, amelynek alapvető jellegzetessége, hogy leginkább egyetlen faj igényeit hivatott szolgálni: az emberét. A város a házak és telkek, középületek és közterületek térbeli együtteseként az emberek és közösségeik életének, a kultúrának, a civilizációnak, az ember által létrehozott értékeknek a koncentrált megjelenési formája.

Építészeti megközelítésben a város a természeti és az épített környezet, valamint a benne zajló emberi élet állandóan változó szintézise. Az urbanisztika mint műfaj pedig „minden olyan leíró, elemző vagy normatív irányultságú tudományos és tervezői, építési, igazgatási, szervezési vagy/és fenntartási jellegű elméleti és gyakorlati tevékenység gyűjtőneve, ami az emberi környezet, mindenekelőtt a települések létrejöttével, működtetésével, fejlesztésével és alakításával komplex módon foglalkozik.”1
Ilyenformán egy olyan interdiszciplináris kategóriáról beszélhetünk, amelynek alakulása és értékelése sok esetben túlmutat az építészeti kritériumokon, és a műszaki tudományok, a természettudományok, gazdaságtudományok és társadalomtudományok közös szakterületeként értelmezhető.

A várostervezés és építészet
mint társadalmi műfaj

Az urbanizáció jellegzetes szakaszainak feltérképezésekor ismertté vált, hogy a gazdaság és a társadalom változása befolyásolja a települések fejlődését, így áttételesen az építészetét is, és sok esetben magyarázatul szolgálhat fejlődési (formanyelvi és koncepcionális) irányvonalaira is. Az építészet szociális vonzatai ugyanis nemcsak a felhasználó és a rá hatással bíró épület viszonyában értelmezhetőek, hanem a fordított kapcsolat jelentősége is fontos: az építészeti és városrendezési koncepciók mindig az aktuális szükségletekre reagálnak. S bár Erő Zoltán esszéjében a város fejlődését „egy öntörvényű, ősidők óta létező, erős és spontán folyamatként”2 értelmezi, fontos tudatosítani, hogy az építészet és urbanizmus társadalmi igény nélkül nem fejlődik.

Ok-okozati viszonyok
a történelmi fejlődésben és a kontinuitás kérdése

A városok kiemelkedése az addigi falusi településrendszerből a társadalom fejlődésének abban a stádiumában kezdődött, amikor az már képes volt akkora többletet termelni, hogy kialakuljon a kereskedelem.
A városok alakulásában megkülönböztetjük a tudatosan tervezett és az organikusan szerveződő városok fogalmát. S bár ez utóbbi előfordulása gyakoribb – különösen a települések fejlődésének korai szakaszában –, már Egyiptomból is ismerünk várostervezési koncepción alapuló szerkezeteket (pl. Ekhet-Aton városa) vagy a római katonai táborok (castrum) mintájára épült ortogonális elrendezésű településeket.
Az organikusan alakuló városokban nem volt vagy csak a későbbi fejlődés során jelent meg egy előre meghatározott fejlődési irányvonal, a város mintegy organizmusként alakult ki a megfelelő természeti adottságokkal rendelkező vagy a kereskedelmi utak mentén elhelyezkedő területeken, s mintegy megszervezte saját magát, alkalmazkodva természetesen az aktuális társadalmi igényekhez és folyamatokhoz. A település a legtöbb esetben valamilyen nyilvános tér vagy ikonikus épület köré szerveződött, amely vallás és szokások függvényében lehetett szakrális építmény, vár, kereskedelmi központ (piac), esetleg ezek kombinációja. Ez a központ minden esetben közösségi térként is szolgált.
Ha a város nem esett áldozatul erőszakos külső impulzusoknak (természeti katasztrófák, háborúk), nagyon állandó elemnek bizonyult. A folyamatos változás mellett képes volt generációváltásokat, társadalmi folyamatokat és történelmi korszakokat is túlélni. Wolf Schneider nézete szerint semmi sincs annyira állandó és maradandó, mint a város utcái, amelyek évszázadokkal, sőt néha évezredekkel képesek túlélni a többi változtatást.3
Az európai városok nagy részében ezek a nyomok mindmáig megmaradtak: sokuk eredetét, a római vagy középkori alapokat akkor is olvasni lehet (kövekben, régi épületekben, a fennmaradt struktúrákban), amikor azok már egészen más dimenziókban léteznek, például nagyvárossá alakultak. Ez a fajta történelmi rétegződés és kulturális kontinuitás az európai váro-
sokban a XIX. század végéig érzékelhető. Nem jelentett különösebb eltérést az sem, ha konkrét esetekben építészetileg komoly beavatkozások történtek. Mindezek mellett a városok, s ez mai szemmel különösen érzékelhető, megőrizték a korstílusokon átívelő, egységes képüket, homogén jellegüket.

Miért bomlott meg ez a kontinualitás?

Felmerül a kérdés, hogy hogyan változott meg mindez úgy, hogy a XX. századi és kortárs építészet formanyelvi eszköztárával képtelen a történeti városokba beilleszkedni anélkül, hogy ne alkosson olyan elemet környezetében, amelyet sokan képtelenek elfogadni.
Ez az ellentét erősen érezhető, pedig a XX. századi irányzatok és a rájuk építkező kortárs trendek bizonyos formában organikus következményei az akkori tendenciáknak – legyen szó építészetről vagy várostervezésről –, de mindenféleképpen azoknak a folyamatoknak, amelyek ebben az időszakban a társadalomban végbementek. A haladás azonban olyan mértékben felgyorsult, hogy a kapcsolódási pontok nehezen érzékelhetőek.
Városépítészeti szempontból komoly változást a XIX. század és az ipari forradalom ideje hozott: a váro-
sok növekedési üteme hihetetlenül felgyorsult. Jellemző, hogy míg például 1800-ban a Föld népességének 2–3 %-a élt városokban, addig 1900-ra ez az arány 15 %-ra nőtt, vagy hogy Nagy-Britanniában a XIX. század folyamán a városlakók aránya 32 %-ról 78 %-ra emelkedett.4 London is ekkor vált gigantikus nagyvárossá, lakossága az ipari forradalom idejétől számítva emelkedett 2,5 millióról kb. 8 millióra.
A XX. század első felében tovább gyorsult a nagyvárosi fejlődés, és minden eddiginél nagyobb népességtömörülések jöttek létre. Ennek okait részben az iparosodásban és az ennek következtében fellépő foglalkozási átrétegződésben (a faluról a városba történő migráció), részben a népességrobbanásban kereshetjük.
Ezt az időszakot gyakran a városrobbanás időszakának is nevezik, s a városok addig jellemző többé-kevésbé organikus fejlődésében és harmonikus növekedésében ez akkora ütemváltást jelentett, amelyet már nem lehetett tudatos urbanisztikai koncepciók nélkül megoldani úgy, hogy működőképes rendszerek jöjjenek létre.5
A XX. század elején kialakult építészeti irányzatok mind erre a társadalmi helyzetre reagáltak. A történelmi stílusok megtagadása, s az új, dekorációmentes, funkcionalista elveken alapuló építészeti mozgalmak, a Bauhaus mind-mind az iparosított társadalom új igényeit igyekeztek kielégíteni. Ez az elsősorban mennyiségi elvárásokat teremtő új helyzet gyors és effektív építkezést és városszervezést igényelt, többé nem volt idő hosszú építkezési folyamatokra. A világháborúk okozta építészeti pusztítás csak tovább növelte ezt a sürgető igényt.
Az ekkor megjelenő lakónegyedek városrendezési stratégiáinak ‒ amelyek egyáltalán nem igyekeztek folytatni az addig jellemző urbanizációs hagyományokat ‒ is konkrét okai voltak. London esetén illusztrálhatjuk megint a helyzetet: a XIX. században gyorsan felépített városrészek és bérkaszárnyák – amelyek az iparban dolgozó tömegeknek nyújtottak lakhatási lehetőséget – higiéniai körülményei katasztrofálisak voltak: sokszor a legalapvetőbb ellátás is hiányzott (víz-, szennyvízelvezetés, fény). S mivel például jellemző volt a keletkező szennyvizek elvezetésének megoldatlansága, viszonylag gyakran léptek fel nagyobb járványok (tífusz, kolera) a rossz higiénés körülmények, a túlzsúfoltság miatt. A XX. század eleji városrendezési koncepciók igyekeztek kiküszöbölni az előnytelen beépítettség problematikáját és új, akkor korszerű városrendezési elveket alkalmazni az újjáépítés során. Általánosságban elmondhatjuk, hogy fontos szempont volt a korábbi urbanizációs folyamatok negatív hatásainak a kiküszöbölése: a lakóterületek túlzsúfoltságának megszüntetése, az egyre növekvő közlekedési káosz megoldása, a zöldterületek hiányának felszámolása, a nem kielégítő közművesítés megszüntetése. Mivel pedig a városok horizontális terjeszkedése a kor véleménye szerint közlekedési problémákat okozott volna, elterjedt az a nézet, hogy a városoknak vertikális irányban kell terjeszkedniük.

Az ilyen előzményekre alapozó építészeti-urbanista koncepciók alakulását árnyalta bizonyos avantgardista szemléleti felfogás (pl. a funkcionalizmus), amely megtagadta a történelmi építészeti előképeket, s olyat akart alkotni, ami megfelelt a modern ember ideáljának. S bár Camillo Sitte még 1889-ben megjelenő könyvében felhívta a figyelmet arra, hogy „a fejlődés csak akkor igazán fenntartható, ha a városépítészet legjobb hagyományait folytatják”6, s a meglévő történeti értékek megtartását és tudatos továbbfejlesztését szorgalmazta, erre a XX. század eleji várostervezők és építészek nem igazán reagáltak.
Mára már felszínre kerültek az ilyen városrendezési koncepciók hiányosságai: megszüntették például a hagyományos utcákat és tereket, a város természetes hierarchiáját (tér–utca viszonya), s így olyan városrészeket hoztak létre, amelyekben nehéz orientálódni, a környezet monoton, ezáltal identifikálhatatlan és elfogadhatatlan a felhasználók számára. A londoni Paternoster negyed története remekül illusztrálja ezt a folyamatot: a Szent Pál-székesegyház szomszédságában lévő terület a II. világháborús bombázáskor elpusztult, helyébe 1959-ben modernista együttes épült fel, amelyet azonban a közvélemény nem tudott elfogadni, így a hely üzleti szempontból is hamar elvesztette vonzerejét. Ez végül az épületek bontásához, új beépítés kialakításához vezetett (2000‒2004).

Város és műemlékvédelem

A XX. század folyamán, a II. világháború pusztításában a történeti építészet jelentős része odaveszett. A 60-as, 70-es években a nyugat-európai városokban emellett egy olyan folyamat kezdődött, amely a korábbi épületállományt irodaházakkal, modern építészeti elemekkel helyettesítette. Erő Zoltán szerint ez túlzott szabadsággal zajlott, amit azzal magyaráz, hogy az ingatlanfejlesztés és a városok fejlődési ereje „kellően nagy volt ahhoz, hogy a korábbi struktúrákat habozás nélkül átlépje.”7
Az irodaszektor fejlődése például gyakran egész városrészek létrejöttét eredményezte, így épült fel a londoni City, ekkor változott át Milánó, és ekkor bontották le Victor Horta brüsszeli épületét, a Maison de Peuple-t, hogy helyébe irodaház épüljön.  
A módszer kicsit megidézi Hans Bernoulli svájci építész és várostervező provokatív felvetését, aki szerint „minden új városnegyedet már eleve meghatározott élettartamra kellene létesíteni, majd lebontani és alapjaitól kezdve újraépíteni, új utcarendszerrel és egészen másként. A város csak ebben az esetben felelhet meg mindenkori feladatainak.”8
Ma már ezek a módszerek egyáltalán nem elfogadhatóak, nemzetközi egyezmények igyekeznek védeni épített örökségünket, s irányítani a városok további fejlődését. A város és a műemlékvédelem kapcsolata is sokat fejlődött, s az európai várostervezés gondolatvilágában mára már elterjedtté vált a műemlékvédelem gondolata.

Bernoulli felvetése természetesen egy szélsőségesen funkcionalista hozzáállásnak tűnik, amely kivitelezhetetlen azok miatt az értékek miatt, amelyeket a történeti építészet kulturális, emocionális, sőt gazdasági szinten produkált, azonban rámutat arra, hogy a jól működő várossal szemben támasztott társadalmi igények a XX. század folyamán milyen dinamikusan változtak.
A probléma elemi erejű része az egyébként is általános városformáló erőként számon tartott közlekedés módjainak változása. Történelmi vonatkozásaiban szintén látható, hogy míg például a középkori városi struktúrák láthatóan a gyalogos közlekedésre készültek, s ennek megfelelően szűk utcasorokat és egymásra tapadó házakat terveztek, később, a lovas kocsi elterjedésével az utcasorok szélesebbé váltak.
A XIX. században megjelenő vonat, majd az autó és a légi forgalom pedig szintén meghatározták a város képének alakulását, s nemcsak primáris síkon, hanem áttételesen is: a felgyorsuló élet ritmusában többé nem volt idő arra, hogy egy épület sokáig épüljön, gyorsan és effektíven kellett dolgozni. Ehhez társult az iparosított társadalom építészeti formanyelve, a funkcionalizmus és a Bauhaus szellemisége, az előre gyártott, tipizált elemek használata. Formanyelvi szempontból ez magyarázatul szolgálhat a XX. századi és kortárs alkotások jelentős eltéréseire a történeti struktúrákkal szemben (például a homlokzatok részletgazdagságának eltűnése).  

Kortárs városrevitalizációk

Fontos belátni, hogy a történeti városokkal szembeni kizárólag konzerváló hozzáállás nem tud teljes mértékben működni. Előfordulhat, hogy olyan városrészek alakulnak ki, amelyek múzeumként képesek csak továbbműködni, vagy hogy a funkcionálisan kevésbé attraktív negyedek (például régi ipari negyedek) pusztulásnak indulnak. A városnak nemcsak konzerválásra és műemlékvédelemre, ahogy nem is csak üvegre és betonra, nemcsak a régire és nemcsak az újra, hanem hol erre, hol arra, vagy akár mindkettőre szüksége lehet.
A városrevitalizáció érdekes példáját látjuk a londoni Dokknegyed megújításakor. Az egykori kikötőnegyed elnéptelenedése után a városrészt felújították, vonzóvá tették a befektetők számára, s mára a Dokknegyed London egyik legdinamikusabban megújuló, fejlődő városrésze, ahol a világ legnagyobb vállalatai székelnek.
További nagyon sikeres példa Bécs esete, ahol szintén harmonikusan tud együtt működni az épített örökség a kortárs építészeti alkotásokkal, legyen szó városrészekről (Museums Quartier, Gasometers) vagy akár kisebb építészeti beavatkozásokról (Falkestrasse, 1987–88 a Coop Himmelb(l)au építészcsoport alkotása).
A koncepciózus kortárs várostervezés egyik mintapéldája Párizs. A város építészete egyébként is a legkülönbözőbb építészeti stílusok kulturális keveréke, s ebbe a kavalkádba remekül tud illeszkedni megannyi újszerű elem is, elég csak ikonikus épületeinek egész sorát felvonultatni: az Eiffel-torony, a Louvre üvegpiramisa, a Pompidou központ stb.
Mindemellett Párizs nemcsak épületeiben képes remekül alkalmazni az újításokat, hanem egész városrendezési koncepciót dolgozott ki a további terjeszkedés számára, s ennek új városrészt alkotott (La Défense negyed). Az új városrész szimbóluma Johan Otto von Spreckelsen modern Diadalíve, a Grande Arche. A modern városrész organikusan csatlakozik a történelmi struktúrára: az útvonal, amely köré összpontosul, a Louvre-tól indul, majd a Champs-Élysées-n végighaladva éri el a negyedet, érintve a Diadalíveket. Ennek az útvonalnak a végén található a Grande Arche. S már 2011-ben workshopot hirdettek a városrész további 50 évének fejlesztésére, amelyben kulcsszavakként a fenntarthatóság és a környezetvédelem domináltak.
Az említett városok szélesebb merítésű urbanisztikai viszonylatban és konkrét épületek szintjén is képesek voltak arra, hogy azt a történelmi rétegződést, amely sajátos világuk meghatározó eleme, egy újabb réteggel gazdagítsák, s így nemcsak építészeti értékeket teremtettek, hanem az aktuális társadalmi igényeket is ki tudták elégíteni. Mindeközben a történeti környezetre úgy tekintenek, mint a „szakszerű kreativitás terepére”,9 s ebben a kontextusban a régi és új olyan összhangot teremt, amely Szentpéteri Márton szerint „csak olyan kultúrákban evidens, ahol évszázados kulturális kontinuitással van dolgunk”.10

Irodalom

Bernoulli, Hans: Die Stadt und ihr Boden. Basel, 1991, Birkhäuser.
Erő Zoltán: Műemlékvédelem és városfejlődés. In Egedy Tamás (szerk.): Városrehabilitáció és társadalom. Budapest, 2005, Magyar Tudományos Akadémia, Földrajztudományi Kutatóintézet.
Gregorová, Jana: Moderné v tradičnom.
http://www.archinet.sk/magazine/Clanok.asp?ClanokID=3&VydanieKOD=42&Magazine=projekt
Kovács Dániel: De mi lesz a szocreállal? http://hg.hu/cikk/epiteszet/12129-de-mi-lesz-a-szocreallal
Meggyesi Tamás: Városépítészeti alaktan. Budapest, 2009, TERC.
Schneider, Wolf: Városok Urtól Utópiáig. Budapest, 1973, Gondolat.
Sitte, Camillo: Stavba měst podle uměleckých zásad. Ford.: Vladimír Buriánek. Prága, 1995, ARCH.
Szentpéteri Márton: Műemlékvédelem Hollandiában. http://regi.epiteszforum.hu/node/4663, letöltés ideje: 2013.05.01.
Szűcsné Kerti Anna ‒ Szűcs István: Településföldrajz. Debrecen, 2007, Debreceni Egyetem Agrár- és Műszaki Tudományok Centruma, Agrárgazdasági és Vidékfejlesztési Kar.

1 Meggyesi Tamás: Városépítészeti alaktan. Budapest, 2009, TERC. 312.
2 Erő Zoltán: Műemlékvédelem és városfejlődés. In Egedy Tamás (szerk.): Városrehabilitáció és társadalom. Budapest, 2005, Magyar Tudományos Akadémia, Földrajztudományi Kutatóintézet.
3 Állítása szerint a II. világháború után, amikor a német nagyvárosokat ismét fel kellett építeni, csak nagy ritkán változtatták meg az utcákat. A kölni Hohe Strasse ma is úgy halad, mint a rómaiak idején. Wolf Schneider: Városok Urtól Utópiáig. Budapest, 1973, Gondolat. 324.
4 Szűcsné Kerti Anna, Szűcs István: Településföldrajz. Debrecen, 2007, Debreceni Egyetem Agrár- és Műszaki Tudományok Centruma, Agrárgazdasági és Vidékfejlesztési Kar.
5 Uo.
6 Sitte, Camillo: Stavba měst podle uměleckých zásad. Ford.: Vladimír Buriánek. Prága, 1995, ARCH.
7 Erő Zoltán: i. m.
8 Bernoulli, Hans: Die Stadt und ihr Boden. Basel, 1991, Birkhäuser. 134.
9 Szentpéteri Márton: Műemlékvédelem Hollandiában. http://regi.epiteszforum.hu/node/4663 Letöltés ideje: 2013.05.01.
10 Uo.