Polgár Anikó: Megalvadt folyók

„Az idő nagy úr, aki messziről néz, az messzebbre lát” – állapítja meg Borbély Szilárd Gyerekkor falun című írásában, melyet akár új regénye előzményének is tekinthetünk. Ez az időben egyre mélyebbre hatolás a gyermekkortól gyermekkora öregjeinek irányába halad, akik „a hatvanas években voltak hetven-nyolcvan évesek”, „még a tizenkilencedik században születtek”, s „egy nagyon-nagyon távoli múltból nézték a szocialista időket”.

A Nincstelenek című regény, melynek színhelye egy zárt faluközösség, egy gyermekkor emlékeit gyűjti össze (nemegyszer a szerző korábban megjelent önéletrajzi jellegű írásaiból, a vele készült interjúkból ismert eseményeket is felidézve), miközben arra is reflektál, hogy az emlékezés mindig valamiképpen manipulálható. „Minden emlékemből hiányzik valami, ha nem anyám mondja el. Mert ezeket az emlékeimet anyám találta ki” (128.) – mondja például a regény narrátora.

A múltról való tudásnak azonban természetesen vannak ennél mélyebb rétegei is. A családi mesélések révén továbbörökített, egy-két emberöltőre visszanyúló emlékezet az olvasás vagy a falusi hétköznapokba is belopózó művészet révén hatolhat egyre mélyebbre. Ez azonban még mindig csak csekélység a föld emlékezetéhez viszonyítva: a föld mélyén futóhomok, „vándorló föveny” van, melytől a babonás kútásók rettegnek. Az ember fenti világa semmi ehhez képest a titokzatos föld alatti világhoz képest: „Az ember nem is sejti, hogy lassú sodrással mozgó megalvadt folyók felett lépked” (74.). A rabbi meséje pedig, melyet a narrátor felidéz, egyenesen az örökkévalóság egy szeleteként láttatja a regényben elbeszélt történéseket. A folyó metaforája, az örökké mozgó, mindenütt jelenlévő vizek képe azokra a megváltoztathatatlan alapviszonyokra utal, melyeket csak megszokni lehet, hozzájuk edződni; kikerülni sosem („Hidakat kell keresni, gázlókat, tutajokat, kompokat, hogy haladni lehessen”, 77.). A víz mindenütt jelenvalóságának hétköznapi képe a vízzel telt sírgödör, melyből – mielőtt leeresztik bele a koporsót – vödrökkel kell kimerni a talajvizet (80.).

A vízmetaforához kapcsolhatók a regényben hangsúlyos szerepet kapó identitásproblémák is. „Idővel az emlékezet nehézkes folyója azonban már nem sodorta tovább az idegenül csengő szavakat” (172.) – hangzik el például egy népcsoport kényszerű nyelvcseréjével kapcsolatban. A lassú folyású, ám feltartóztathatatlan emlékezet mindig az aktuális elvárások szerint sodor magával vagy hagy ott az iszapba ülepedve tárgyakat és szavakat, melyeket a későbbi generációk hasznavehetetlennek minősítenek. Az emlékek eltűnését segíti az uniformizálódás, akár az erőszakkal elmagyarosított románok, akár a holokausztot túlélő, beolvadni próbáló zsidók esetében („Amikor Mózsi hazajött a munkaszolgálatból, már nem hasonlított a zsidókhoz. Olyan volt, mint akárki más”, 187.). A gyermek előtt fokozatosan tárulnak fel a család kevert identitásának egyes elemei (rutén, román, zsidó ősök), miközben hangsúlyozódik, hogy az identitás nem az emberrel vele született dolog, leginkább a nevelés és a tudatos választás befolyásolja. A történelem azt igazolja, hogy a magyarsággal való külsődleges azonosulás megvéd ugyan a kirekesztettségtől („…az anyja sose beszélt előtte ruténul, hogy neki jobb legyen”, 145.), másfelől azonban a külvilág nem feltétlenül fogadja el a választott identitást valódinak („Mert nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született”, 154.).

Az elbeszélés színhelye, az Erdőhát misztifikálódik, szinte bibliai térré lesz („itt a víz lelke lakik”, 73.), ám a regénynek ez a szerző költészetét is idéző misztikus aurája nem egy felülstilizált nyelven fejeződik ki: természetes módon kapcsolódik a falusi szokások naturalisztikus leírásához, a falusi szókimondó beszédmód leképezéséhez, melynek ugyanúgy megvannak a maga ismétlődő szólamai, mint az eposz fennkölt nyelvezetének. A sajátos nyelv a sajátos tapasztalati térhez és az életmódból fakadó élményanyaghoz kötődik („Aki még nem kapott be poloskát, az nem tudhatja, milyen”, 23.). A falu és a falusi élet leírása olyan ellentétpárokra épül (például ember–állat, tisztaság–kosz, a család – a falubeliek, felnőtt–gyerek, kint–bent, férfi–nő, szerves–szervetlen, cigány–magyar, ember–gép), melyek elemei gyakran felcserélhetők egymással. Emberi és állati sors nemegyszer összemosódik: az állat (a macska) is az emberrel lakik, a macskával való rideg bánásmód a gyerekkel való bánásmódra hasonlít („…nekem nem fogsz te is ideszarni”, 19.). Felnőtt és gyerek közt sincs minden esetben éles határ, hiszen a gyereknek is felnőttes feladatai vannak (például: „Nekem kell kipucolnom a tyúkólat. A szaros deszkákat kapargatom, amelyre vastagon rákeményedett a tyúkszar. Nyáron havonta ki kell meszelnem a deszkafalat”, 60.). Közben a felnőttek is gyerekesen viselkednek néha, Máli, a nagynéni különösen, hiszen ő „olyan, mint a gyerek. Lehet vele kötözködni”, „nem kell tisztelni, mint a felnőtteket”(103.). A kint és bent közötti különbség elmosódik, mert „a küszöbön belül is föld van” (21.), a szerves anyag pedig olykor felcserélődik a szervetlennel: a lószarral mázolt padló „kemény kéreggé válik” (21.), mintha a padló maga is növény volna, vagy mintha bőrréteg lenne egy emberi arcon.

Az emberek és az állatok a faluban hierarchikus rendszerbe illeszkednek. A kicsi, a gyenge, a kirekesztett sose lehet annyira alul, hogy ne kerüljön még az ő fennhatósága alá is valami. Az elbeszélő „nincstelen” családja, melynek tagjait lenézik a falubeliek, még így is köztes helyet foglal el a falusi parasztok és a mindenki által megvetett cigányok között, akikkel a magyarok jóformán szóba se állnak („Anyám Arankát szereti, de a cigányokat nem”, 38.). A gyermeknek kisebb testvére és a kisállatok fölött van hatalma: az elnyomottság érzését kompenzálják az állatkínzó játékok (a kisegerek és a fészekből kihullott verebek villával való átszúrása, a macskakölykök vízbe fojtása vagy kőhöz csapkodása, a bogarak gyötrése). Az erőszak és a durva naturalizmus képei a barokk vallásosság drasztikumával keverednek: a falon függő Mária-kép a Szűzanyát nyitott mellkassal ábrázolja, „mintha kívül hordozná a szívét a ruha fölött” (55.), Mária szívének leírásától viszont a disznóöléshez, az állat szívének kivágásához vezet minket az elbeszélő. Közben még a tyúkfelbontás naturalisztikus részletezésének is allegorikus értelme van: „Ő is kereszt alakban vág bele a csupa izom szívbe, mint a levesbe dobott hagymába szokott” (56.).

A sűrített, tőmondatos stílus, a gyermeki látásmód bemutatása bravúros. A leghatásosabbak azok a képek, amelyek nem tartalmaznak implicit utalást az allegorikus értelmezés lehetőségére, ám a regény kontextusába ágyazva önmagukban is több lehetséges értelmezési mélyréteget nyitnak meg. Ilyen például a túl nagy falatnak bizonyuló békát kiöklendező macska döbbenetes képe: a lenyeletést túlélő békát akár a munkaszolgálatból hazatért s a családjából egyedüli túlélőként megmaradt zsidó Mózsival is párhuzamba hozhatnánk, de allegorikus értelemben a poklokat megjárt s három nap után feltámadó Krisztus képe is lehet. Az alcímmel is kiemelt allegória értelmezéséhez azonban nem egyszer túlságosan egyértelműsítő támpontokat és magyarázatokat nyújt a szöveg. A Messiás várása egyszerre profán és szakrális: az alcímben is szereplő írásmóddal a Mesijás egy a faluban szerencsétlennek, féleszűnek tartott szakállas cigány ragadványneve, aki mindenkitől valamely rokona egészsége felől érdeklődik, s akit a falusiak a legalantasabbnak tartott munkára, a budi kimerésére alkalmaznak. A budit, ahová a falusiak a döglött kiscsibéket és a csipásmacskákat is dobják, ebben a kontextusban értelmezhetjük a pokol képeként, hiszen a Mesijás az egyetlen, aki elmerül benne, majd élve visszajön, s a feladatot küldetése biztos tudatában mindig mosolyogva vállalja. Feltűnő, hogy a Nincstelenek regényvilágában nagyon kevés a nevetés, így a munkát nem szenvedésként felfogó Mesijás mosolygása különös jelentőséggel bír. Akár annak a tételnek a demonstrálását is láthatjuk ebben, amit Borbély Szilárd egy interjúban kijelentett, mely szerint „a szenvedés nem emel föl” és a munka sem nemesít, „csak a nevetés, a játékosság, a szeretet képes ilyesmire”. Amikor a regényben szereplő cigány Mesijást leköpik és cigányvicceket mesélnek a jelenlétében, alakját az elbeszélő egy újabb egyértelműsítő gesztussal köti a faluból kirekesztett családhoz: „Mesijás hasonlít hozzánk. Nem tartozik sehová” (300.). Ahogy a Mesijás gúnynévben a transzcendens és az immanens találkozik, úgy kerül párhuzamba a kutyanevek révén az állati és az emberi kiszolgáltatottság („Minden kutyánkat Cigánynak hívjuk”, 46.).

A Messiás várása nemcsak ennek az allegorikus alaknak a szerepeltetésében demonstrálódik, hanem ott van a húsvéti készülődésben és a gyermeki látomásokban is: a gyermek a közeledő angyal lépteit véli hallani, miközben az angyal arca és a fiú csecsemőként meghalt kisöccsének az arca összemosódik. A név nélkül emlegetett kistestvér (nagybetűvel: „a Kicsi”) az elveszített reményt testesítette meg: „Azt hittük, ő lesz a mi Messiásunk” (265.). A várt Messiással áttételesen maga a főhős is azonosítható, hiszen a Kicsi az ő kicsinyített képe, s a halott csecsemőre is az ő kinőtt ruháit adják rá („Olyan volt, mintha én feküdnék ott a fekete drapériával leterített asztalon”, 266.).

A Messiás-várással összefüggő, az egész regényen végigvonuló számmisztika mellett a betűknek is misztikus jelentésük van. A hiperérzékeny gyermek fél a Messiáshoz kötődő betűktől: a Kicsit, a meghalt kisdedet jelentő nagy K-tól és a zsidót jelentő kis zs-től. A regény a csak önmagukkal és 1-el osztható prímszámok sorozataként is leírható: a mű elejére iktatott, 2-től 101-ig tartó prímszámlistát az emberi élet lehetséges határa zárja le, miközben a prímszámok sorozata a végtelenségig folytatható lenne. A legkisebb prímszámoknak ez a véges sorozata tehát az emberi időnek, a tempusnak a végességét mutatja be az aeternitas, az örökkévalóság végtelenségével szemben. A családon belüli (anya–fiú, nővér–öcs, apa–fiú közti) nézetkülönbségek számokkal mérhetők: „Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani” (9.), „Harmincegy év van köztünk. A harmincegyet nem lehet osztani” (26.). A visszatérő mondatvázak az eposzok ismétlődő formuláira emlékeztetnek, a számok oszthatatlansága pedig a szereplők magányosságát jelzi.
A „nincstelenek” útja, akár a láncra kötött, a támadásokkal szemben tehetetlen kutyáé, az összeomláshoz, a megőrüléshez vezethet: a hétköznapi gyötrelmek mögött azonban titkos vágyként mindig ott van a kiszabadulást jelentő elköltözés. Végül a család valóban elköltözik (igaz, nem álmodozásaik színhelyére, Kanadába, csak a szomszéd faluba), s a régi nincstelenség színhelyének, a régi háznak csak a tervrajza marad, mely bekeretezés helyett (vagyis ahelyett, hogy központi helyet kapjon az új ház egyik falán, tehát megmerevített és kiemelt emlékképpé váljon) kiiktatódik, kitörlődik a családi emlékezetből. Mivel azonban nem a nincstelenséget illusztráló fényképről, hanem egy „ideális sémáról” van szó, tulajdonképpen az emlékek átstrukturálása lett volna a célja: „Ha jobban meggondolom, nem is hasonlított a tervrajzra. A rajzon egy másik ház volt, a tökéletes ház, amelyben nem élnek emberek” (326.). A családi – nem tudni, milyen mértékben öröklött, s lehet, hogy egyes aspektusaiban már csupán a puszta szavakban létező – identitás keretei is állandóan módosulnak, mintha a lakás tervrajzát rajzolnák újra meg újra („Az én nagyszüleim ruténok voltak”, 144., „Mi románok vagyunk…”, 161.). Egyedül a megvilágosodás révén végül mintegy spontán feltörő zsidó identitás nem öltődik ilyen direkt módon szavakba, mintegy azt sugallva, hogy ez az identitás állandóság helyett úton levést, stabilitás helyett „ideiglenességet”, folytonos dinamikát s valamiféle határtartalan szabadságot jelent.
(Borbély Szilárd: Nincstelenek. Már elment a Mesijás? Kalligram, Pozsony, 2013, 328 oldal, 3000 Ft)