Csepregi János: Ki cseszi el az életünket?

(Háy János: A mélygarázs)
Háy Jánost jó néhány alkalommal hallottam régebben szerzői estjein arról beszélni, mit jelent számára a nyelv, a prózaírás. Miért nem alkot, miért nem alkothat újabb meg újabb műveket azonos recept alapján. Csak azért, mert az előzőt sokra értékelte a szakma vagy a közönség, azok is, akik olvasták és azok is, akik nem, miközben a népszerűségért cserébe gyakran szeretne elvárásokat támasztani a nagyérdemű.

Háy az én olvasatomban mindig a megújulásról, az alkotófolyamat egyszerre kényszeres és egyszerre nagyon is tudatos jellegéről beszélt, ami nagyon izgalmas kettőség. Én pedig tudni és érteni véltem, hogy miről beszél, ahogy azt is elhittem magamról, hogy már tudok valamit az írásról, az olvasásról, az életről. Aztán, ahogy a rá sokáig nagyon is jellemző, lehetetlenül finom és erősen felülretorizált prózanyelvről átváltott egy sokkal közelebbi, hétköznapibb nyelvre, úgy éreztem, a tétek is megváltoznak; nem, egyáltalán nem a nagyságuk, sokkal inkább a helyük.

Bár A bogyósgyümölcskertész fiával kezdődött ez a fordulat, ami ugyan sok szempontból nagyon fontos mű számomra ma is, mégsem éreztem meg még benne, pontosabban csak nyomokban, azt a mélységet, ami aztán megmutatta magát nekem,  az  olvasónak  Háy  későbbi  prózaműveiben.  Azt  a  mélységet,  amitől  a Házasságon innen és túl nehézzé vált, A gyerek sokak számára szinte befogadhatatlanná, a szerző pedig végképp megkerülhetetlenné az én életemben is. Ezekben éreztem meg először és igazán, hogy valami olyasfajta szükségletemet elégíti ki, amely már egyáltalán nem csak a műélvezettel, a szórakozással vagy épp a gyönyörködéssel van összefüggésben. (Na, az is micsoda mondat volt, nem igaz?) Hogy olyasmikkel foglalkozik, amikkel általában nem szoktunk, miközben nagyon is kellene. A mélygarázs pedig még továbbmegy ezen az úton.

Jaj. Visszaolvasom az eddig leírt sorokat és közben egyre kellemetlenebbül érzem magam. Nehéz meghatároznom, mi készül itt. Mi lesz ez a szöveg, ha a végére érek. Coming out? Közhelyes prédikáció? Vagy olcsó publicisztika? Kritika a hagyományos értelemben biztosan nem. Ahhoz kevesebb érintettség és kérdés kellene. A mélygarázs ugyanis rendesen betalál. De akkor milyen pozícióból írjak Háy új kötetéről? Mi alapján értelmezzem és értékeljem? És mi a fenéért van az, hogy annyira, olyan rohadtul rímel az én mindennapjaimra is? Jó és kényelmes dolog lenne elemezni, kiemelni ezt vagy hiányolni valami mást, belepréselni a jól bejáratott halmazok rendszerébe, amivel az élet összes pillanatát  igyekszik  az  ember  leegyszerűsíteni, a zoknik párosításától egészen a legösszetettebb kapcsolatokig (egymással, a családunkkal, a közösségeinkkel, önmagunkkal és  a  hazugságainkkal), hogy ismertté, kiszámíthatóvá, biztonságossá tegye maga körül, amit csak lehet. Jó lenne egy biztos pont, egy megingathatatlan szerep, amiből pontosan következik, mit kell tennem, de a szerepek csak békeidőben szolgálják ki a gazdájukat, akkor, amikor és ameddig mindenki belemegy a játékba. A mélygarázs viszont gonosz és szenvtelenül nyílt könyv, nem olyan, amit az ember szeret, amit szerethet vagy szeretni akarna. Amiről foghegyről tudnék beszélni, osztani róla az észt meg esztétikáról rizsázni. Éppen ezért működik igazán. Ennél a könyvnél nem nagyon marad helye a haverkodásnak, ha komolyan veszed. Nem hagy elegendő teret az elégedett hátradőléshez, miután a napi olvasási penzumot teljesítetted. A mélygarázs nyomasztó, mert túlzottan, mert zavaróan közeli és ismerős, mert az embert a saját életébe repíti, abba az életbe, amiről nem szeretne tudni, ami olyan kérdésekkel van tele, amiket érdemes folyton elkerülni vagy elhallgatni, inkább a békesség, mint az igazság kedvéért. Abba az életbe, amelyik mindig csak a másé, de a miénk, a tiéd vagy az enyém soha. Az ilyesmire meg kinek van szüksége? Neked? Vagy nekem? Ugyan már! (Mindezt, bármennyire hihetetlen is, nem teátrálisan vagy pátoszosan mondom, az ilyesmihez már fáradt vagyok, szóval nem áll szándékomban semmit kinyilatkoztatni, egyszerűen csak van, amikor vállalni kell, hogy nevetségessé váljunk, ha őszintén szeretnénk kifejezni a gondolatainkat, én pedig most ezzel próbálkozom.)

Ha jól emlékszem, talán hetedikes lehettem, amikor egy barátom suli után arról kezdett mesélni a várparkban, ahol gyakran lógtunk, hogy a hangyák igazából  nem  is  önálló  lények.  Mert  rohadtul nem tehetik azt, amit akarnak. Sőt, önmagában semmi értelme sincs egy hangyának, totál olyan, mintha nem is létezne. Esélye sincs egyedül, képtelen ellátni magát, ha elveszik, ha valamiért a többiek számára idegenné válik a szaga. Mert csak annyit tud, amennyi a dolga, nem többet. A hangyák mind-mind csak részei a nagy egésznek, annak, ami igazából gondolkodik meg irányít. A boly. Ő mondja meg, hogy most költözés van egyik fa odvaiból és járataiból a másikéba, vagy azt, hogy megtámadják-e azt a szelet kenyeret, ami épp a kuka mellett fekszik, mert valamelyik gyerek ebéd után kihozta a menzáról, annak ellenére, hogy tilos. Én meg azt mondtam neki, hogy az egész egy bődületes baromság, hiába olvas anynyi bulvár zsebkönyvet, meg bizonygatja, hogy egyszer majd állatorvos lesz, attól még ne higgye magáról, hogy annyira rohadtul okos. Hogy micsoda hülyeség ez a hangyaszellem. Inkább majd akkor szövegeljen, ha végre átmásolta az Accepttől a Metal heartot, ahogy még korábban megígérte. Meg különben is, a hangyákat nem gyógyítja senki, szóval semmi köze az egészhez. Végül nem lett állatorvos, pedig annak idején annyira akarta; azt hiszem, nemrég szabadult.

Akkor talán azt hittem, az zavar, hogy olyan kioktató volt. Ahogy beszélt erről az egészről, mint amikor valaki olvas valahol valamit, aztán csak arra vár, hogy másoknak  beszámolhasson  róla.  Elmondhassa az osztálytársainak, a biológiatanárának, vagy beszúrhassa valami nevetséges vita során a végső győzelem reményében, mert aki kellően okos, az talán megúszhatja a pofont tízórai szünetben, mert biztosan van egy mondat, egy érv, ami megállítja a támadást, ami erőssé teszi a nyeszletteket is, amilyenek mi voltunk. Mert 12–13 évesen még ilyesmikről szól az élet. Különben is, miért engedelmeskednének annak a megfoghatatlan izének a hangyák? Hogy ne lennének önálló lények, amikor vannak lábaik, szemeik, mászkálnak öszszevissza, mindenki láthatja.

Aztán nyolcadik után elkerültem Simontornyáról Székesfehérvárra. A kicsi és barátságos hely után ‒ ahol jó tanuló lehettem és mindenki ismert mindenkit, ahol gyakran kaptam évzárókon az ájulások közti intermezzók idején ajándékkönyveket – jött a nagyváros, a sokemeletes panelkollégium, a középiskola, ahol hat évfolyamon tanultak a diákok, azok a diákok, akiket A-tól F-ig osztottak osztályokba, aszerint, hogy a műszaki pálya melyik része érdekli őket. Megváltoztak a szabályok. Hirtelen senki lettem, akinek nem nézik el mosolyogva, ha néha kicsit elkésik, ha csak következő órára tanulja meg a verset vagy azt, hogy a baktatartályokban milyen eljárással növesztik a kristályokat. Előbb iskolát kellett váltanom, aztán az új szakközép kollégiumából rúgtak ki. Túl nagy volt a szám. Szerintem meg nem, csak kiálltam az igazamért. Másként láttuk. A lényeg persze az volt függetlenül az okoktól, hogy nem azt csináltam, amit elvártak tőlem. Azt senki nem kérdezte, hogy én mit várok el, hiszen nem erről szóltak a státuszunkból adódó szerepek. Ennyi. Persze ez akkor nagyon menő dolognak tűnt. Lázadó lehettem, Fly on the wall-os póló, kordnadrág és tornacipő meg persze lógás, amíg el nem éri az ember a 240 órát. Szerintük kallódó kölyök, az én akkori értelmezésemben valaki. Megtehettem, volt egy családom, amire támaszkodtam, volt hova mennem, ha éhes voltam, ha nem volt pénzem, ha szükségem volt arra, hogy újra értékesnek érezhessem magam. (Ők nem nagyon érezhették magukat annak az én viselkedésemtől.) Azokba a szabályokba belefért, ha csak szűkösen is, mindez. Én soha nem leszek hangya, nekem senki nem mondja meg, mit tegyek, nem tűnt lehetetlennek a dolog.

Idén lett volna a tizenötödik évfordulója az érettséginknek, ami elmaradt, de az is lehet, hogy amúgy sem mentem volna el, legutóbb se voltam, mégis van valami különleges jelentősége számomra, talán az, hogy azóta mennyi minden történt. Tizenöt év kellemetlenül sok döntésre elegendő idő, látszólag jóra és biztosan rosszra egyaránt. Ha például lakáshiteled van, ráadásul éppen válsz, akkor már nem biztos, hogy olyan könnyű ugrálni. Elvekről beszélni úgy, hogy közben ne keresnéd a kiskapukat, hiszen ennyi még belefér, hiszen más is ezt és így csinálja, hiszen összességében tök érthető és elfogadható. Ki tehetné szóvá, ha nem állsz ki egy kollégádért, akit igazságtalanság ér? Félted az állásod, érthető, nem? Ha te, az örök lázadó, inkább nem szólsz vissza a főnöknek, amikor az megaláz, amikor úgy beszél veled, akár a kutyával, hiszen egyértelmű, hogy nincs esélyed? Ha mosolyogva mondod azt annak, aki mellett ébredsz, hogy mennyire szereted, miközben már azon jár az eszed, milyen mesét találj ki, amitől legalább a kétely felmerülhet benne, mikor az orvosától majd megkapja a diagnózisát, hogy nem te fertőzted meg? Ha egyszer csak ráébredsz, hogy sok év ment el az életedből valamire, amiből soha nem lett, és soha nem lehet az, amit szerettél volna?  Amikor  megpróbálod  meggyőzni a világot, hogy valójában a gyereknek vagy  a  feleségednek  volt  szüksége  arra a pofonra, nem pedig neked, hogy újra érezhesd, hogy vannak még dolgok, amiket te tartasz irányításod alatt?

A mélygarázs a kérdésekről és a viszonylagosságról szól, amikkel és amivel nem akarunk törődni. Inkább vállalunk konszenzussal hazugságot, csak legalább ideig-óráig elkerülhessük az őszinteséget. A regény három főszereplőjének monológjai életünk legalapvetőbb, épp ettől egyszerre a leghétköznapibb és a létünk értelmét, ha van ilyen, leginkább meghatározó kérdéseire irányítják az olvasó figyelmét. Nem didaktikusan vagy színpadiasan, hanem pont lehetetlen természetességükkel. A szerelmi háromszöget alkotó személyek saját valóság-interpretációik segítségével próbálnak értelmet és rendszert találni magukban és maguk körül, kísérletet téve az őszinteségre, amenynyire az ilyen kísérlet és az őszinteség egyáltalán valós lehet. Ahogy a könyvet olvastam, az az érzés vált bennem egyre meghatározóbbá, hogy Háy, ez az író, ez az ember valami olyasmire próbálja felhívni a figyelmet, ami más horizonton működik, mint amin általában az ember a válaszait keresi. Valami olyasmire próbálja felhívni a figyelmet, ami talán a magyar társadalom, a magyar közösségek, a magyar családok legnagyobb betegsége.

Minden eleve el van rendelve, belénk van programozva? Az a milliónyi szabály, ami átszövi az életünket, szüleink mintái, amik bennünk élnek tovább, leküzdhetetlenül sodornak, akár egy másik odú, akár a szelet kenyér vagy a félrelépés, a hazugságok irányába? Ha így van, akkor, ahogyan valódi választásunk, úgy felelősségünk sincsen. Vagy mégis mi formáljuk, mi irányítjuk az életünket, de akkor mit kezdünk azzal, ami elromlott, mit kezdünk azzal a temérdek súllyal, amit vinni kell, ami fárasztó, aminél könnyebb a belenyugvás, a másokra mutogatás, az én-nem-tehetek-róla, bezzeg ők, ők mindenről. Háy regényének minden mondata a szembenézés szükségességét üzeni, nem mondja meg, hogy kinek és mit kell tenni, mégis azt érzi az olvasó, hogy kellene valamit. El lehet vonulni a világtól? Ki lehet bújni a megfelelési kényszer követelményei alól? Remeteként élni egy mélygarázsban távol a többiektől? És vajon tényleg ez volna a megoldás? És a saját kérdéseim: mégis hogyan tudok hatni én, a szerencsétlen hangya a bolyra, ha úgy érzem, rossz irányba megy? És honnan tudhatom, hogy én magam merre tartok? Mindenkinek magának kell megválaszolnia ezeket, mert épp ideje lenne valamit kezdenünk magunkkal. Az, hogy emellett A mélygarázs minden mondata a helyén van, na, az már csak hab a tortán.