Szabó Lovas Emőke: Hasábkrumpli, pálinka és pástétom leveles tésztában

(az Átrium Film-Színház Vaknyugat című előadásáról) Martin McDonagh Vaknyugat című drámájának zajos magyarországi sikerét semmiképpen sem magyarázhatja az ír színház kimondottan jó helyzete a „világpiacon”. A nagyrészt csupán kisebbségi sztereotípiákat ábrázoló, közhelyekkel dolgozó drámákká kikiáltott művek ugyanis jócskán célpontjai a negatív kritikáknak.

Szereplőiket egyes kritikusok – akik ezekből a drámákból mindössze az ír valóságra vonatkozóan képesek/hajlandóak következtetéseket levonni –, csupán rosszindulatú karikatúráknak, lenézett, komikus alakoknak minősítik, illúzióromboló tendenciájuktól, vagy akár szentimentálissá (félre)minősített életfelfogásuktól messzebb nem jutnak. Mindezek ellenére miért van mégis a Vaknyugatnak Magyarországon weboldala, közösségi oldalon külön csoportja és rajongótábora? Miért több ez a történet szappanoperánál vagy egy szatirikus mesénél, némi szakralitással fűszerezve?

McDonagh Vaknyugata a racionalitásnál mélyebben gyökerező kérdéseket feszeget, elveti a realizmus eszményét, Gothár Péter rendezése az Átriumban is kilép a helyéből és az idejéből, azaz a 90es évekből és Galway megyéből. A néző pedig teljesen tudatában van saját színházi helyzetének, jelen van, és próbálja megérteni és birtokba venni saját magát.A szerző 1970-ben született Londonban, bár családjának ír gyökerei vannak. 1996ban, a húszas évei közepén szinte berobbant a köztudatba a Leenane szépe című drámájával. Darabjai új kihívást jelentenek a színházi reprezentációk számára és a szemérmes hagyományba illeszkedő európai drámairodalom szempontjából is. Ez a dráma az „új brutalitásával” a test és teatralitás kérdését értelmezi újra: a test ellen elkövetett atrocitások mértéktelenségükkel önmaguk paródiájává válnak.

A kitchen-sink drámákhoz hasonlóan McDonagh darabjai is konyhaiak, de az ő konyháiban kínzások, gyilkosságok, gyújtogatások játszódnak le. De mivel a színház az a hely, ahol látásmódunk, érzéseink sztereotípiáit megtörjük, a Vaknyugatbeli Welsh atya áldozata érzelmileg olyannyira kényszerítő ránk, a közönségre nézve is, hogy nem tudunk kívülállók maradni, akarva-akaratlanul nyakig benne vagyunk a színházi helyzetben. Színházunk a „nézésben van”.
A darabnak nem csupán a brutalitása jellegzetesen mcDonagh-i, hanem az is, ahogy a korunk és a saját létezésének problémáival megküzdeni nem tudó katolicizmussal foglalkozik.

A dráma kulcsfigurája Welsh atya (Alföldi Róbert), azaz Walsh vagy Wolsh, az eléggé lestrapált, vagy csak: a kiszuperált megváltó, hiszen a nevét sem tudja a nyája megjegyezni rendesen. Welsh az egymást állandóan hergelő, egymással folyamatosan csatázó Connor testvéreket, Valene-t és Colemant (Ficza István és Rétfalvi Tamás) próbálná megváltani. Teszi ezt először részegen előadott szónoklatokkal, majd brutális öncsonkítással (forró maszzába mártja a kezét). Bár mindez eleve reménytelen próbálkozás, hiszen épp abban a városban volna kénytelen az Urat szolgálni, ahová annak történetesen „nem terjed ki az illetékessége”. A pap Varró Dániel fordította sokismétléses, dinamikus, kocsmai „agyhalottakat” idéző szövege nagyon erősen „történik” a színpadon.
Alföldi Róbert rendkívül intellektuálisan játszott, nyüzüge papját, Welsh atyát a szerző egyházi iskolai papélményeiből alkothatta. Az atya, miközben „hörpinti a kortyintást” reggeltől estig a krumlipálinkából, egyre inkább meghasonlik hitével. Egyrészt képtelen feldolgozni, hogy a rá bízott gyülekezetben lassan több a gyilkos és az öngyilkos, mint a „rendes ember”, hogy Kicsilány (Mészáros Piroska) az apja krumplipálinkáját árulja, s ki tudja, talán még mást is, vagy hogy a Connor testvérek szünet nélkül gyűlölködnek egymásra, másrészt pedig hol teli pofával röhög, hol sír amiatt, hogy „kinyírhatunk bár egy tucat embert, gyónással feloldozást nyerünk, de ha egyetlen szerencsétlen semmirekellőt teszünk el láb alól: magunkat, mehetünk is a pokolra máris, nincs bocsánat”. Welsh a pár dühödt vagy éppen ájulós-földönfetrengőszokogós próbálkozás után a többiek megtérítésére saját magát áldozza fel, hiszen a halottak igazsága mégiscsak elevenebb az élőkénél.

Vissza a konyhához. Már rögtön az elején oda érkezünk, s jönnek a Connor testvérek apjuk temetéséről. Bár a „gyászoló sokaság” őszinte bánatában kénytelenek vagyunk erősen kételkedni, hiszen nem is egy részvétteljes falubeli kérdeztette az árváktól, „lesz-e a halottbúcsúztatón pástétom leveles tésztában?” (S ez a legfontosabb kérdése később a gyászoló Mrs. Hanlonhoz Colemannek is, amikor gyerekkori barátjuk, Thomas Hanlon holttestét kihúzzák a folyóból, s az anyjának hazaviszik.)

Gothár Péter díszletén azonnal szembetűnik nekünk a sok „V”-vel jelölt konyhai kacat, a dédi lepusztult kredence, az átvilágított falak, Valene gázrezsója s a szent szobrocskák. A szentek mintha cseppet túl is lennénk adagolva…
McDonagh Párnaember című drámájához hasonlóan itt is szerepet kap az egyéni mellett a szülői vonatkozás: az apja Coleman hajviseletét kritizálja. Az apát e rossz mondatért lepuffantó Colemant az apja csúfolódása változtatja hóhérrá. Ő a fivére hallgatását vásárolja meg azzal, hogy a teljes örökségéről lemond. Ezt Valene persze maximálisan kihasználja a minden tárgyra és ételre ragasztott „V”jével és ennek az állandó felhánytorgatásával. Közben Coleman szünet nélkül lopja a testvére krumplipálinkáját és Chióját. [Bár az a „hasábkrumpli”, aminek a „tetején kis hullámocskák vannak”, Coleman és Valene szerint finomabb, a Chio mégis az előadás fő szponzora lett. Jöttek is a kritikák, hogy eladta magát a színház. Biztosan szimpatikusabb lenne, ha a komplett stáb a házát jelzálogosítaná inkább el. Csak semmi kurválkodás (sic!)!]

Welsh tehát az első felvonás végére sikeresen beleöli magát a folyóba, a tizenhét éves Kicsilány állapotos (de reméljük, ezzel is csak a papot ugratta), Coleman űzött vadként szabadulna a sok „V”-től, de addig is töretlenül lop, s feszegeti a határokat, Valene pedig „szúrópróbaszerű ellenőrzéseket” tart, s finomkodó modorával, gázrezsókkal és szentszobrocskákkal mérgesíti testvérét.
Ekkor érkezik Kicsilány a Connor testvérek házába, s hozza az aktuális krumplipálinka-adagjukat, Welsh búcsúlevelével. A levél aztán szögre akasztva, átdöfve végig ott is marad a színen, emlékeztetőül: az atya azért áldozta fel magát, hogy megbékítse a testvéreket. Feladatuk, hogy evilági egyetértésükkel könnyebbé tegyék Welsh túlvilági szenvedéseit a pokolban.

Miközben a Connorok között lévő, eddigi legfőbb kapocs – a folyamatos, vég nélküli vita mindenen – egy időre megszűnik, létrejön az új „közös hobbi”: a teátrális bocsánatkérések. Ezzel a színpadias bocsánatkérés-özönnel a rendező szinte a legvégsőkig kísérletezik a tűrőképességünkkel, de mégis kár lenne meghúzni itt a szöveget, hiszen a jelenet fergeteges fokozása dinamikát ad az előadásnak, s előkészíti a záróképek mozgalmasságát.
Csakúgy, mint a veszekedésnél, a testvérek a gyónásban sem tudják, hol az elég. Az eleinte talán őszinte bánkódásuk ismét versengésbe megy át, egymást túllicitálva vallják be gaztetteiket. S mit ad isten, az apa lepuffantását egy rossz mondatért önmagában még rendben is találták volna. Amiért újra kitör a botrány, az a kutya gyilkosának (ön)leleplezése. Elvégre nyerni kell a „ki a nagyobb disznó” játékban, s Coleman már éppen alulmaradna, merthogy neki csak egy apagyilkosság jutott.
Ezzel a kutyás ütőkártyával viszont újra elszabadul a pokol. Akaratlanul is eszünkbe ötlenek Az innishmore-i hadnagy mondatai:
„Davey: Te megvakítanád a bátyádat egy döglött macskáért.
Mairead: Meg. Egyértelmű.”

Ezek után viszont már senki nem törődik a színpadias meghajlással s a bocsánatkéréssel. A testvérek inkább fegyvert fognak egymásra, s tönkrement, „duplán csavart” életük és szeretetük romjai felett kezdenek lövöldözni, a konyhában. Valene lövései elől Coleman kimenekül a házból. A darab dinamikus (és fölöttébb hangos) befejezését rekeszti meg Valene döntése, amivel persze semmi újat nem mond: „Egy csepp sört sem veszek Colemannek.” Innen, magunk után hagyva a maradék reményeinket is, megyünk haza a tönkrement, illúziótlan (nem csupán ír) életek élményével.

Több héttel az előadás után sem hagy nyugodni, s újraés újrajátszom a folyamatot, hogyan lesz a sem a tisztánlátását, sem az önbecsülését el nem vesztő Welsh atya értelmes halálából egy kicsit dilinyós pap felesleges és értelmetlen önfeláldozása. S a pap temetésén a két testvér által énekelt Si Do Mhaimeóból puskalövések? És vajon sütött-e valaki Welsh halotti torára pástétomot leveles tésztában?