Bencsik Orsolya: Irodalom és akcióművészet 1.

Apám 2012. augusztus 1-jén lett nyugdíjas. Igazából még két éve hátravolt a nyugdíjig, csak fárasztotta a sok munka meg a koránkelés, vagy inkább, noha erről soha nem beszél, de én tudom, a kollégái (mind magyar) zavarták. Most álló nap otthon van, anyám meg fizetheti utána a járulékokat, akárcsak a kilencvenes években, amikor szintén otthon volt, bár akkor, ugyanúgy, ahogy ’44-ben a tata, a katonaság elől bujkált. Szóval több mint egy éve egy fizetésből élnek és velük lakik még a nővérem is, akinek hosszú, fekete haja van, és attól fél, apám öregségére anorexiás lesz.  Anyám szerint nincs azzal semmi baj, ha az ember, túl a hatvanon odafigyel arra, mit eszik. A mama nem akar véleményt nyilvánítani, de én tudom, nem tartja normálisnak, ha egy férfi fogyókúrázik. Apám újabban nem eszik húst, csak zöldségeket és levest, és feszt vitaminozza magát. Többek között ebben is hasonlítok rá. A bérházban, ahol lakom (ez már Magyarország), az összes szomszédom ismeri, és bármikor, amikor találkozom velük, a tudtomra adják, mennyire sajnálják, hogy apám már nem a vágóhídon dolgozik. Azt hiszem, korábban abban reménykedtek, általa olcsóbban jutnak majd fél disznóhoz, hurkához, kolbászhoz, esetleg szalámihoz, pedig apám csak vért és zsírt lopott.

A Katona József utca nincs messze a vágóhídtól, naponta egyszer elbiciklizek oda és a reggeli műszaktól csontot veszek. A portások már ismernek, apámnak is még megvannak a kapcsolatai, noha apám, annak ellenére, hogy a kollégái (mind magyar) állandóan skype-olni akarnak vele, folyton rejtőzködik. A kollégái olvasták a könyvem, és várják a következőt, noha mostanában egyáltalán nem is írok, csak csontokat sikálok, miközben férfiakról (a világ összes férfijáról) gondolkodom. A Tescóban veszem a drótkefét, néha műanyag körömkefét, hasonlót, mint amivel a tata, míg közöttünk volt, a pörsenéses lábát súrolta.

Anyám gyűjti nekem a stafírungot, a mama cuccai között turkál, szortíroz, és pótlásként újabb ágyneműt vesz, törülközőt, konyharuhát. Az ágyam alatt dobozokban állnak a még nem használt holmik, egyedül csak a mama fehér, slingelt hálóinge nem érintetlen. A vágóhídon legritkábban tehéncsonthoz jutok, főleg a disznóét adják, bár már arra is volt példa, hogy csak csirkét tudtam venni, noha ez utóbbit nem igazán szeretem. A csirkecsont olyan pici, hogy csak körömkefével lehet minden kis hajlatához hozzáférni. A körömkefe viszont erre a munkára nem a legmegfelelőbb eszköz, még a finom húscafatokat is csak kínkeservesen lehet ledörzsölni vele.

Amikor csontot súrolok, mindig ünneplőbe öltözöm. A mama fehér, slingelt hálóingét húzom fel, aminek a nyak- és mellszegélyére még a dédmama apró nefelejcseket hímzett. A fehér anyag gyorsan összepiszkolódik, ezért súrolás után mindig le kell áztatni. A mama azt mondja, a vér csak hideg vízzel jön ki a ruhából, ebben anyám is egyetért vele. Sok csontom van, már lefolyik az ágyamról, én meg ennek ellenére se tudom megállni, hogy ne vegyek újabbat. A szomszédok, ha bekopognak hozzám, zsebkendőt szorítanak az orrukra, és csúnyán néznek, de a jó szomszédi viszony fenntartása végett egy rossz szót sem szólnak. Apám felől érdeklődnek, azt hiszem, abban bíznak, meggondolja magát és ismét munkába áll. De apám, ha újra dolgozna is, akkor se hozna nekik fél disznót, hurkát, kolbászt, esetleg szalámit, mert apám haragszik a magyarországi magyarokra. Az összes magyarországi magyart gyűlöli, de ugyanígy ki nem bírja állni a vajdasági magyarokat sem, vagy a szerbeket, horvátokat, bosnyákokat és crnagorácokat. Miközben csontot veszek, mindig apámra gondolok. Apámra, aki utálja a Balkánt, amibe, és ez tény, Magyarországot is beleérti.

A nővéremnek nem gyűjt anyám stafírungot, mert a család róla már rég lemondott. Pedig ha a nővéremnek is lenne stafírungja, neki is csontot kellene súrolnia. A mama fehér, slingelt hálóinge az övé lenne, nekem meg keresnem kellene másik ünneplő ruhát. Valami másik fehéret, ami csinos, mégis könnyű benne a munka. A nővérem napközben fehér, hajtogatott blokklapokat márt fekete festékbe, majd tűvel pici nefelejcseket karcol rájuk. Óvatosan, éppen hogy csak érinti a papír felületét. Finom keze, ez nem kérdés, ha kellene, nem bírná el a súrolást. Apám zöldséget eszik, ebédre levest, reggel és este egy-egy vitamint. Amikor felhív, mindig megkérdezi, van-e pénzem, küldjön-e, pedig neki sincs, anyám tartja el. Ha jó sok pénzem lenne, csak tehéncsontot vennék. Nyugat-Európából hozatnám, teherautóval, és nem fizetnék vámot. Reggeltől estig súrolnék, ez a leghőbb vágyam, hiszen tudom, a lányoknak egy életre sok a dolguk, ha jóvá akarják tenni, hogy apjuk van.