Borbély András: Milyen is a túlvilág?

A túlvilág olyan, mintha kicsi széken állnál a villamosmegállóban. Nagyanyámnak volt egy ilyen kicsi széke, amire akkor ült le, mikor krumplit hámozott vagy zoknit stoppolt. Nagyapám ilyenkor a fásládán ült és szűrő nélkülit szívott. Egyáltalán nem voltak egy hullámhosszon, ez csak a látszat, nagyanyám ugyanis folyton tűrt és rettegett, nagyapám pedig mindegyre okot szolgáltatott a tűrésre és a rettegésre. Így telt el egy fél, sőt háromnegyed élet. Nehéz lenne nagyapámat elképzelni a túlvilágon, hogy ő ott mit csinál. Neki a túlvilág, azt hiszem, azzal az emelvénnyel volt egyenlő, amit a kerítés mellé ácsolt, hogy ráállva kinézhessen az útra a kerítés fölött. Van-e szivarad? – kérdezte, de már nyújtotta is felém a csomagot, hogy vegyek belőle. Tizenöt éves voltam. Mindig tövig szívta, s ha a csutak már égette a kezét, hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette, s nyugodtan slukkolt belőle még négyet vagy ötöt.

Ezen a (vagy egy ehhez hasonló) kicsi széken álltunk egyik barátommal ott a villamosmegállóban is. Pontosabban néhány méterre a buszmegállótól, egy sarkon. Akkor már túl voltam a nehezén, s arra vágytam, bárcsak elkeveredhetnék valahogyan a buszmegállóig. Ő pedig olyan volt, mintha másvalaki küldte volna, hogy megmutassa nekem, milyen a túlvilág. Ahogy a lakótelepen sétáltunk, mindegyre kérdéseket tett föl, a lehető legegyszerűbb kérdéseket, s én tudtam, ha helytelenül válaszolok, akkor végem. A lehetetlent várta tőlem, hiszen az embernek csak megérzései vannak a helyességet illetően, így hát el-eltévedtünk. De ő mindig kisegített, ha mint egy vizsgázó gyermek, elvétettem, ami annyira evidens.

Két fontos eseményre emlékszem a legerősebben ebből a sétából. Az egyik: álltunk a kicsi széken, és a távol-keleti kórházakat bámultuk. A sebesültek koszos fehér gyolccsal, igen, azt hiszem, hogy gyolccsal voltak bekötözve, de nem szenvedtek nagyon, legalábbis odáig, ahol mi álltunk, nem hatolt el semmiféle sírás-rívás. Az egészet valahogy „ferde szögből” lehetett látni. A kórházakban béke honolt. A legfurcsább pedig, hogy nem volt megkövetelve tőlem semmiféle részvét. Már nem emlékszem pontosan a szavakra, de valami olyasmit mondott nekem az a barátom, hogy hát látod, ilyen most a világ. Még mosolygott is hozzá. A szavaiból kiéreztem – hisz nem volt kegyetlen akkor velem –, hogy nem azt kéri, hogy elborzadjak, hanem hogy vegyem tudomásul: most, igen, ebben a pillanatban, ez a világ ilyen, egy csendes és békés kórház tele sebesültekkel. Katonákat nem láttunk, civil sebesültek voltak. De hát, azt hiszem, az mégiscsak a túlvilág volt inkább.

A másik eset: a barátom megkérdezte, hogy emlékszem-e, amikor bedagadt a csuklója – mivel folyton a bokszzsákot püfölte a szobájában –, és átjött hozzám megkérni, hogy kötözzem be egy darab gézzel. Valami barna lé volt a gézre csepegtetve. Volt valami túlságosan is barátságos akkor az egészben, amitől én távol akartam tartani magam, de mégis bekötöztem, s azt hiszem, elsőre meg is ijedtem egy kicsit a géztől, mivel azt hittem a barna léről, hogy vér. S most, amikor azt kérdezte, hogy emlékszem-e minderre, nem is tudom, hogy ő állt-e a kicsi széken vagy én, mindenestre egyikünk már nem rajta állt. Emlékeztem az esetre, persze, sőt le is játszódott bennem a jelenet, mintha ott az utcasarkon, abban a pillanatban történne az egész. S mintha éppen ez lett volna a válasz, pontosabban a célja a kérdésének, hogy lejátszódjon bennem az eset, mivel nem folytatta tovább a kérdezősködést. Azt mondta, jó, akkor visszamegyünk oda, ahol mindez történt s még számtalanszor megtörténhet.

Tehát egy túlvilági kórház gyógyítható szenvedésekkel. Vagy lehet, hogy ez mégsem a túlvilág?

Egy alkalommal meglátogattam nagyanyámat, akkor már enyhén tébolyult volt. Nagyapám, aki sokáig – egy hosszú életen át – kínozta, pár éve már halott volt. Emlékezett rám, de nem tudta, hogy pontosan ki vagyok. Amikor beléptem, a kicsi széken állt, hogy láthassa magát a tükörben, ami a konyhaszekrény fölé volt akasztva. Furcsa látvány volt. Nem viselt fejkendőt, és teljes megőszült hajzata ott volt a feje tetején. Ki hitte volna, hogy ennyi haja van még? Ahhoz hasonló hatás volt ez, mint ha kivette volna a műfogsorát, csak éppen fordítva: ez fiatalította, az meg öregítette. Hová készül? – kérdezem. És mintha semmi sem volna ennél természetesebb, mondja, hogy ő most akkor férjhez megy. Úgy mondja, mintha először történne ez vele.

Az utóbbi időben nem hajlandó emlékezni a nagyapámra. Ha szóba hozom, csak legyint: ja, az az ember. A túlvilág olyan, mint ha egy kicsi széken állnál, ami épp csak annyival növeli meg a magasságodat, hogy elviselhető legyen, ami egyébként elviselhetetlen. És ez így rendben is van.