Tokaji Zsolt: Akutagava – egy bomló elme öröksége (portré)

„Nagy író az, akinek halála után harminc évvel tíz elbeszélését még olvassák. Ha öt elbeszélését, akkor híres, ha hármat, akkor is írónak nevezheti magát.”
A távol-keleti kultúrák tolmácsolójaként rendszeresen találkozom azzal, hogy  milyen nehéz feladat híven közvetíteni korban és térben távoli gondolatokat, s lett légyen bármilyen tehetséges és felkészült a fordító, e feladatát csak részben tudja teljesíteni, a tökéletesség eszménye minden esetben elérhetetlen marad. Van-e arra lehetőség, esély, hogy a modern japán irodalom legkiemelkedőbb alkotóját a magyar nagyközönség ne csak olvassa, hanem értse is?

Érteni a műveit, s megérteni azt, hogy a mindössze harmincöt esztendeig élt Akutagava Rjúnoszuke mitől mindmáig ható, megkerülhetetlen óriása a japán irodalomnak. Értjük-e, vagy csak elfogadjuk a tényt, hogy művei nem csupán a japán prózairodalomnak, hanem a világirodalomnak is kiemelkedő alkotásai? Ez a rövid írás csupán egy kísérlet, hogy válaszokat találjunk, melyet az a remény táplál, hogy minél több magyar olvasóban megszülessék arra az igény, hogy művein keresztül megismerje és megszeresse a furcsa, távoli történetek nagy mesélőjét, Akutagava Rjúnoszukét.

Akutagava Rjúnoszuke 1892-ben született abban a Japánban, amely ekkor már  mintegy két és fél évtizede, 1868-tól, a Meidzsireformtól kezdődően a nyugatosodás  útjára lépett. Több évszázada tartó hosszú bezártság

Akutagava Rjúnoszuke után az élet minden területén új impulzusok záporoztak az országra. A sokszor felfoghatatlan és feldolgozhatatlan változások korszaka volt ez, amelyben egyaránt jelen volt a hagyományok elvesztése miatti félelem és a modern dolgok iránti telhetetlen kíváncsiság. Az irodalom sem volt ez alól kivétel. Az irodalmi stílusok Japánban nem természetesen, egymásból táplálkozó vagy egymásra reflektáló módon születettek meg, mint Európában, hanem egyszerre, mintegy előzmények nélkül jelentek meg. Egyszerre jelentkezett a romantika, a naturalizmus és a realizmus, s az alkotók a saját ízlésük szerint válogathattak belőlük, ám ez a legtöbb esetben kimerült az utánzásban és az eredetiséget nélkülöző klisékben és sablonokban. Akutagava azonban úgy gondolta, hogy Japánnak eredeti, saját kultúrával kell rendelkeznie. Miközben az eredeti, a hamisítatlan modern japán próza megteremtésén fáradozott, saját belső démonaival is meg kellett küzdenie.

Akutagava egész életét a szélsőségek, a feloldhatatlan ellentmondások jellemezték: Kelet és Nyugat, ősi és modern, élet és halál, realitás és őrület, álom és valóság szorításában vergődött. Idős szülők első fiúgyermekeként született, akiről az akkori szokás szerint szülei  lemondtak,  hogy  ne  ártsanak  neki.  Épp ezért soha nem volt része az anyai szeretetben. Anyai nagynénje nevelte, akinek a saját könyvtárában szerezte a gyermek Akutagava az első irodalmi élményeit. Csupán tizennégy esztendős volt, amikor idegbetegségben szenvedő édesanyja elhunyt. Egész élete során kísértette ez az esemény, és állandóan rettegett attól, vajon örökölte-e anyja betegségét.

Már a középiskolában annyira kivált diáktársai közül, hogy az egyetemre felvételi vizsga nélkül került be angol irodalom szakra. Az egyetem elvégzése után még a tanszékvezetést is felajánlották a számára, de azt ő közönyösen utasította vissza. Előbb műfordítóként hívta fel magára a figyelmet, A. France és W. B. Yeats művet tolmácsolta, de később is rengeteget fordított angol, francia és orosz szerzők műveiből. Később a modern japán próza első kiemelkedő alkotója, Nacume Szószeki biztatására saját novelláit is publikálta.

Akutagavának rövid élete során mintegy másfél száz elbeszélését tartalmazó nyolc kötete jelent meg. Írásai az emberi cselekedetek mozgatórugóit, a kor etikai problémáit vizsgálják, a művész és az alkotás viszonyát elemzik, műveiben a lét és a nemlét, a filozófia és az erkölcs legfontosabb kérdéseire keresi a választ. Alkotói munkásságát négy korszakra szokás osztani.

Az 1912-től 1914-ig tartó időszakot a tanulóévek, a nyugat irodalom inspirációja jellemzi, ám mégis gyakorta a múltból meríti témáit. Előszeretettel dolgoz fel klasszikus kínai anekdotákat, történeteket vagy a régi japán krónikákban olvasható leírásokat. Írásait a klasszikus tömörségű stílus, a pontos és világos fogalmazásmód jellemzi.

1915-től 1917-ig írt műveiben az emberi lélek belső rezdüléseinek ábrázolására koncentrál.

E korszakának kiemelkedő novellája Az orr című elbeszélés, melyben egy buddhista szerzetesnek a hatalmas orra keseríti meg az életét. Ám, amikor kikúrálják, és az orra immár szokványos méretű lesz, az élete nemhogy jobbra fordulna, de még inkább szenved mások gúnyolódásaitól. Így valóságos megváltás a számára, amikor egy reggel az orra ismét megnő. A zsebkendő című elbeszélésében a régi japán buddhista erkölcs, a busidó kritikáját fogalmazza meg. Az egyik leghíresebb elbeszélésének, A vihar kapujában címűnek történetét Akutagava egy régi japán krónikából kölcsönzi.  Egy elkeseredett lakáj  amiatt emészti magát, hogy az éhhalált vagy a rablást válassza. Döntéséhez egy nincstelen öregaszszony adja meg a végső lökést, aki hasonlóan kilátástalan helyzetében a halottak haját tépkedi, hogy az így szerzett hajból parókát készítsen. A lakáj kezdeti vívódása az erkölcs és az erkölcstelenség között egyszeriben eloszlik, első áldozata az öregasszony lesz.

1917 és 1921 közé tehető Akutagava legtermékenyebb korszaka. Az ekkor megjelent írásai az emberi önzéssel, az erkölccsel és a vallással foglalkoznak. A pókfonál című elbeszélésében Buddha egy pókfonalat ereszt le a pokolba a tömeggyilkosnak, mert az egyszer megmentette egy kis pók életét. Már-már sikerül felkapaszkodnia a pokolból,  de ekkor hirtelen lenéz, s azt látja, hogy alatta egyre többen másznak a fonálon felfelé. Kétségbeesetten rúgja le társait, mire a pókfonál elszakad. A Móri tanár úr című elbeszélésében az esendő kisember önfeláldozó módon igyekszik szétosztani az emberek között mindazt a keveset, amit tud. Ebben az időszakban vetődik fel Akutagava írásaiban a XX. század íróinak nagy kérdése, nevezetesen, hogy mi ér többet, az élet vagy a művészet. A pokol kínjai című elbeszélésében Josihide, a festő csak úgy tudja megfesteni a képet, ha maga is látja, átéli az iszonyat pillanatát, amint leánya a tűz martalékává lesz. A páratlan alkotás elkészül ugyan, de a művész felakasztja magát, s nevét örökre elfelejtik.

1921-től haláláig, 1927-ig tehető Akutagava irodalmi karrierjének utolsó korszaka, amelyet a hanyatló fizikai és mentális állapota jellemez. Ez a kritikai korszaka, amikor filozófiai tárgyú művei egyes szám harmadik személyben íródnak, és a korabeli japán viszonyok éles bírálata csendül ki belőlük. Ebben az időszakban jelenik meg A bozótmélyben című, megrendítő erejű írása. Egy gyilkosság történetét mind a három szereplő a maga szemszögéből meséli el. Mindegyiknek igaza van a saját szempontjából nézve, ám az abszolút igazság – ha létezik egyáltalán ilyen – nem derül ki. A Halottaskönyv című írása a szerző növekvő depresszióját és

neurotikus állapotával kapcsolatos nyugtalanságát tükrözi. Akutagava utolsó művei közül a Víz alatti emberek a japán folklórból átvett lényeket szerepeltető szatíra, a Fogaskerekek pedig egy rémtörténet, ami egy érzékeny, ám a valós világgal a kapcsolatát lassan elveszítő elme hanyatlását mutatja be.

Élete végéhez közeledve Akutagava nyugtalanító látomásoktól, démoni félelmektől szenvedett. 1927-ben öngyilkosságot kísérelt meg felesége egyik barátnőjével közösen, de ekkor még életben maradt. Még ebben az évben, július 24-én újból megkísérli az öngyilkosságot. S akárcsak tíz évvel később, a világ túlsó felén, az ugyancsak tragikus sorsú Juhász Gyulát, Akutagavát is a „vén gyermekek dadája”, a veronál szenderíti a talán békésebb örök álomra.