Cserna-Szabó András: Pincérek, tigrisek, hollók (Hrabal 100)

Ősz van, a Bohumil századik szülinapja előtti utolsó ősz.
Kint hideg és sötét, én bent, a meleg és gyertyafényes szobába bújva kedvenc Hrabalomat,
az Őfelsége pincére voltam című regényt olvasom. Nem először támad gyanúm: Bohuš szinte kiszakíthatatlan a magyar irodalmi hagyományból.

A könyv első harmada mintha egy zseniális Krúdy-tanítvány keze munkája lenne; éppen úgy veszik el a szerző a vendéglátó-ipari végtelenség labirintusában (hogy közben lételméleti falatokon rágódjon), mint a Boldogult úrfikoromban írója. Éppen akkor a legélvezhetőbb, mikor Gyula: mikor elereszti az elbeszélés fonalát, és oldalakon keresztül időzik, mondjuk, az abesszin töltött teve elkészítési módjánál. A regény utolsó harmadában pedig mintha a tiszapalkonyai remete, Hamvas Béla filozófiája köszönne vissza, miszerint „akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, mi lesz”, és „az élet abban az arányban gazdagszik, amilyen arányban elszórják”. A pincér éppen azt az utat járja végig, mint a hamvasi Arlequin: kilép a birtoklás köréből és belép a létezés körébe; rájön, a világ legnagyobb csodája a derű, mely (mivel a létezés logikája paradox) a melankóliából él. Eléri a beavatás bolond-fokát, kilép a sorsából, nulla lesz: nem fél többé, szabad.

Nem kell hozzá sok fantázia, hogy észrevegyük, művészregényről van szó. A pincér éppúgy mások kényeztetésére született ember, akár az író. Az egyik a vendéget szeretné kielégíteni, a másik az olvasót (és itt tegyük hozzá, a regényben tömegével felbukkanó kurtizánok hivatása se szól másról). A karriert önként maga mögött hagyó pincér ars poeticája egyben az író hitvallása is: a szórakozás metafizikai szükséglet, „mert ami szórakoztatja az embert, az az igazi”. Pincér és író mindketten a bohócok királyi családjából valók.

És ahogy egy igazi pincér komolyan gondolja a vendég kiszolgálását, Bohumil sem ismer tréfát az olvasó szórakoztatásában. A Prága Szálló egykori pikolófiújának visszaemlékezése egyszerre tablója a huszadik század kelet-európai történelmének (a felhőtlennek tűnő békeidőktől a fasizmuson át a kommunizmusig) és csodálatos rajza egy beavatási utazásnak, amely során a főhős a sikert, a hatalmat, a pénzt, a politikát, a szexet és a szerelmet útba ejtve eljut a nulla kilométerkőig, önmagáig – nem tagadja meg az előző stációkat, csak éppen kilép belőlük, hogy belépjen a magány nagyszerű birodalmába, ahol a melankólia legközepén rátalál az igazi derűre.

Megint nem ördöngösség meglátni a regényhős mögött a személyes sorsot: 1968 után vagyunk, tavasz után ősz jön, Hrabalt hétévnyi írói csillogás után kizárják az Írószövetségből, publikálni nem engedik – a sötét prágai spleen elől menekül a kerskói magányba, Seneca halálfilozófiájához, önmagához.

Ősz van, a Bohumil századik szülinapja előtti utolsó ősz.

Esik az eső, nyirkos, vigasztalan az idő, és én a békebeli Slavia kávéházban, a Nemzeti Színházzal szemben forró melanzst iszom. Aztán a Lokalban (Dlouhá 731/33) igazi csehszlovák köményes pacallevest (polévka dršťková) eszem, desszertnek pedig egy vérfagyasztó vérlevest, mely az angol nyelvű étlapon mint „Butcher’s Soup” szerepel, és nagyjából két összetevője van: meleg disznóvér és gersli. Közben Hrabal könyvét olvasom, a Véres történetek és legendákat. A Várból lefelé jövet betérek a Kandúrba (U Kocoura, Nerudova 2.), specialitásuk a füstölt csirkecomb párolt vöröskáposztával, sült hagymával és knédlivel, remekül csúszik rá a sör. A jó kocsmát Prágában is úgy ismerjük meg, hogy nem tudunk benne leülni. Ilyen például a Víziló (U Hrochá, Thunovská 10.). Fatányéron adják a grilltarját és az oldalast, viszont esélytelen, hogy helyet találj, az ablakban is ülnek, a pulton is, még a csilláron is lógnak.

Hogy miért vannak ennyien a rendes prágai kocsmákban? Hrabal erre is tudja a választ: „Kocsmában halnak meg a legkevesebben, ezért olyan sok ott az ember.”

Bohumil törzshelyére, az Arany Tigrisbe (U Zlatého Tygra, Husová 17.) sem könnyű bebocsátást nyerni. A szemközti Puskin csehóba ülök be, az ablak mellé 14:30-kor, a Tigris nyitása előtt fél órával. Kérek egy sört. Közben az üvegen keresztül folyamatosan figyelem a gyülekező szeszfalkát. Ha 10 fő fölé duzzad a tömeg, azonnal fizetek, és én is beállok a sorba. 15:00-kor már húszan toporgunk fázósan a Tigris kapuja előtt. 15:10-kor végre megnyílik a szentély ajtaja.

De még ez is csak félgyőzelem. Minden asztalon RESERVE tábla fogad. Az aranyozott azt jelenti, ide soha nem ülhetsz le, mert ide törzsvendéget várnak. A sima táblán pedig egy időpont: 5-ig, 6-ig, talán még 7-ig is ronthatod itt a levegőt, egészen addig, míg a „rendes vendég” meg nem érkezik.

Fájdalom, de a turista itt másodrendű polgár, az osztályhatalmat a törzsvendég birtokolja. De így van ez rendjén. 6-ig vagy esetleg 7-ig eltűrik, hogy bohóckodjál. Sörözzél, egyél, vakuzzál, hülyeségeket kérdezzél, aztán viszont kezdődik az igazi élet. Egészen 11-ig. Mintha Blake éppen itt írta volna: „Tigris! Tigris! éjszakánk / erdejében sárga láng…”

Tehát a műsor 15:10-kor kezdődik. Lehuppanok egy régi faasztal mellé a padra. Rögvest utánam még 6-8 ember lehuppan mellém. Magam elé teszek egy söralátétet (avagy kekszet), jelezvén, hogy innék némi aranyló sert. Közben gyönyörködöm a világ elsőszámú kocsmájában. Semmi extra egyébként. A hosszúkás terem padlóját vörös linóleum takarja. A falon tigrisek és hrabalok. Minden mennyiségben. A bejárattal szemben Bohumil fejszobra a falon, mellette az évszámok. A másik oldalon gusztustalan olajfestmény, rajta Hrabal és egy tigris. Odébb fotográfia, rajta három művész (két író és egy szaxis): Hrabal, Havel és Clinton. Régi reklámok, plakátok, táblák.

A pincér kiöregedett, ősz focista, akkora pocakkal, mintha az utolsó meccsén lenyelte volna a lasztit. Ha éppen nem száguld néhány korsó pilsenivel a kezében, akkor az őskori sörcsap tetején lévő tigrist fogja blazírt arccal, abba kapaszkodik, el ne essen.

A csapos Néma Bob. Bőrkötényt visel, a frizurája tökéletesen olyan, mint Blažej doktoré
a Kórház a város szélén sorozatban. Nem szól, néha rágyújt egy cigire. Képtelenség belőle érzelmet kicsiholni. Csak csapolja a sört, egyiket a másik után. A korsó falán csorog a hab, csöpög a padlóra.

A pincér robog a korsókkal a soron következő asztalokhoz. Nem szól hozzám, de figyel.
A szeme sarkából figyel. És abban a pillanatban, ahogy az üres korsómat leteszem az asztalra, már ott is van előttem a következő sör és a cédulámon a következő strigula. A korsót a lehető legvastagabb közönnyel rakja elém. Ha épp nagyon szeret, már az utolsó kortyok előtt ott van az újabb sör. De akkor se barátkozik. Csak int a szemével: – Bírlak, öcsi, te tegnap is itt voltál, te meg bírsz inni három óra alatt hetet. Nem vagy te véletlenül író?

A Tigrisbe persze nem lehet csak úgy betérni. Ide születni kell. Áll a füst, nem szól a rádió, a kocsmai tömeg zaja a legszebb muzsika. Nagyjából ezt hívják emberi párbeszédnek.

Igen, van még ilyen. A Tigrisben még van.

A harmadik sör után rendszerint étlapot kérek. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Sörkorcsolyák. Például rántott karaj, jó vastagon, alig kipotyolva, zsírban sütve, sok savanyúval, macskapöcse, ilyesmi. Vagy goulash, ami itt bő szaftú, nagyon barna, vörösboros marhapörköltet jelent öklömnyi lábszárdarabokkal. (A szomszédos Švejkben meg darált marhahúsos gulyáslevest.)

Mikor a karaj és a gulyás is elfogyott, beszélgetni kezdek az asztaltársaimmal. Persze csehül. Mert az ötödik sör után már minden nyelven tudok. „I’m a maďarský dršťková fan!” – súgom ordítva a mellettem ülő szakállas egyén fülébe, és ő magyarul válaszol: „Nem baj, gyerekem, igyál még egy 12-est!” És a cédulára egyre több strigula kerül, egyik a másik után.

Na nem annyi, mint a legenda szerint Helena asszony első cédulájára, de azért számos. Ki volt ez a nevezetes Helena? A cseh kocsmatörténészektől tudjuk, a Tigris mai formáját 1935-ben nyerte el, amikor František Skořepa lett a tulajdonos. Ő bizony nem támogatta, hogy nők is látogassák a sörözőjét, ezért a betérni szándékozó hölgyvendégeknek a kapuban aprópénzt nyomott a kezébe, és közölte velük: – Menjél inkább moziba, kedves, az való neked.

Helena asszony azonban addig hisztizett, míg végül František beengedte őt a férjével. És 44 strigulát csináltak egyetlen este alatt. Felét az asszony, felét az ura itta. Záráskor Skořepa úr térdre ereszkedett, és bocsánatot kért a hölgytől. Attól a naptól kezdve Helena asszonyé volt a törzshely a pénztárgép mellett. Helena, az isteni Helena azóta meghalt, persze, a férje is, de az ódon kasszagép ma is ott áll a Tigrisben a pult mellett. De ennél sokkal régebbi tigrises legendák is léteznek. Maga az épület XIII. századi. A középkorban házszámokat nem használtak, inkább jelekkel dolgoztak, mint manapság az óvodában. A XV. században kapa volt a jele a háznak, a XVI. században fekete oroszlán. 1702-ben lett arany tigris, ekkor került a sétáló vadállat reliefje a kapu fölé. Talán nem véletlen a jelválasztás: a tigris (a hiúzzal és a párduccal együtt) Dionüszosz-Bacchus állata. 1816-ban már biztosan működött a sörkimérés, az 1830-as években hazafias kávéház lett, pilsenit pedig a múlt századforduló óta csapolnak.

Na de milyet? A Prágai kocsmakalauz szakértője szerint: „a Plzeňský Prazdrojt óriási kádból mérik, miáltal a sör kevésbé törik meg, mint a szokásos 50 literes hordóban. Ráadásul széndioxid helyett levegővel préselik ki a lét a tankban lévő zsákból, így szénsav pont annyi kerül elénk, amennyit a Mžeparti sörfőzőmester nekünk szánt.”

Ám különösebb hozzáértés nélkül is érzem, hogy a duci korsókban elénk perdülő serital elsőrangú, csodálatos, utánozhatatlan. És nemcsak a sör minősége, hanem a miliő, a társaság, a hangulat miatt. Még „turistaosztályon utazva” is érzem a falakból áramló szellemet. Hašekot, Hrabalt, Egon Erwin Kischt, még Kafkát is, aki talán sose járt itt. Érzem az egész várost, sőt az egész Monarchiát, a békeidőket és a későbbi borzalmakat, a prágai tavaszt, mindent. Érzem a kocsmai Arlequin-lét boldogságát. A hetedik korsó sör után kilépek a birtoklás köréből, és belépek a tiszta létezésbe: újra nulla leszek, körön kívüli és szabad.

Egy sokadik legenda szerint Edouard Herriot francia miniszterelnök egyszer azt kérte Prágában, vigyék el egy igazi prágai sörözőbe. A politikus aztán a hangos-füstös Tigrisben ezt kérdezte: Kik ezek? „Ott ül egy képviselőházi szekcióelnök, amott egy nagyon híres festő, emitt meg egy író, a másik asztalnál a bíróság elnöke és egy bádogos” – hangzott a válasz. Mire Herriot csak ennyit mondott: „Uraim, ez a demokrácia, és nem az, ami Franciaországban van!”

Hrabal is valami ilyesmiről beszél az Arany Tigris belső zugában az agancsok alatt: „A sörivás eufóriájában érzem a legjobban magam. Itt mindenki egyforma. Bárkire nézek is, itt mindenki volt már boldogtalan szerelmes, csalódott férj, apa, mindenkinek voltak már halottai, beteg rokonai, ezzel együtt mégis szeretik az életet.”

Ősz van, a Bohumil századik szülinapja előtti
utolsó ősz.

Talán semmi sem kedvez jobban a másnapos spleennek, mint az őszi kora este. Nincs is üdvösebb ilyenkor, mint meleg pokróccal és egy pohárka hideg gyógyrizlinggel kiülni az erkélyre, némán megvetni a világot, és Hrabal-mondatforgácsokat morzsolgatni tépett lelkünkben: „Az ivás a génjeimben van, és nem lehet ellene semmit sem tenni, ahogyan ezzel a nemzettel sem…” „Közép-Európában jobb nem kijózanodni…” „A másnapos gondolatok az igazi gondolatok, ezek viszik az embert, ha nem is sokkal, de legalábbis valamivel előbbre…”

Ezt a szinte fokozhatatlan kéjt már csak úgy lehet fokozni, ha olvasgatunk valamit a vén és részeges, magányos és kiállhatatlan, bölcs és cinikus, depressziós és végtelenül szeretetéhes Bohumiltól is.

Az utolsó Hrabaltól.

Mondjuk valamit a nagyszerű halálról. Mondjuk a Soha már…-t a hollókról. Tudjuk, a legbotorabb, amit a macskajaj foglya csak tehet, ha gyáván megfutamodik a rettenet elől. De azért ez már kicsit sok a szeszrágta léleknek, valahogy ma este a szokásosnál is sötétebb az öreg. Brikettsötét. Még alig lódult neki az írásnak, és máris fagyott hollók potyognak sziléziai szénrögökként a szilfákról. Fejemre húzom a takarót, megmarkolom a zseblámpát.

Kersko, kilencvenhárom tavasza.

Bohuš az ablakban látja, ahogy az eget átlósan szelik a hollók. Már jó ideje csak a saját halálát fabrikálja. Elvadult macskái között veri az írógépet, és a koromfekete kandúrnak, Cassiusnak magyaráz. Egészen biztos benne, hogy a hollók a prágai zsidótemetőbe járnak zsinatolni, oda, ahol a rabbikat állva temették el.

Igen, már csak ez érdekli. Hogyan lehet a méltóságot megőrizni a halálban? Hogyan lehet állva maradni az elkerülhetetlen pusztulásban? Nem retteg, és nem próbál kibúvót találni. Tudja, az egyetlen igazi hűség a világban: a hollók hűsége. Nők, macskák, hattyúk és vadlibák: jönnek-mennek. De a hollók nem hagynak faképnél soha, nem húznak el sehova, csak kódorognak az égen, és mikor megéheznek, aláereszkednek, a maradék számukra ínyencség.

Nincs visszaút.

A fekete cigányok talán kihantolhatták a Dög-ligetben az orbáncban elhullott malacokat, de akit egyszer a holló csőrébe vesz, annak annyi. Annak soha már.

És ahogy ődöngenek a kerskói égen a hollók, Bohumil számba veszi őket. Szinte válogat a hollók között. Ott vannak például van Gogh hollói, akiket két nappal azelőtt festett, hogy hasba lőtte volna magát. Bosch, Lully, a misztika, a boszorkányok, az alkímia hollói. Vagy éppen az a holló, aki Aiszkhülosz tengeri sasát példaképének választva uborkásüveget ejt a magasból Hrabal fejére. És persze Poe hollója, aki Kadlec úrról ugrik eszébe. A költő, miután elkészítette a tizenhetedik cseh fordítását Edgar Allan poémájának, húsz korsót nyakalt be, majd elindult borozni, mert a felesége nem szenvedhette a sörszagot. (Na ilyenkor mordul egy sátánit a másnapos gyomor a takaró alatt.)

Hátborzongató, hogy ez a lump vénember micsoda alázattal, precizitással és elhivatottsággal tervezi utolsó művét, a halálát. Minden lehetőséget megfontol, hosszú évekig csiszolja tökéletesre a végső opust. Irigylésre méltó alaposság.

Tudta, mit akar.

Nem úgy, mint például szegény Poe. Vannak, akik egész életükben a Stílus Országútján járnak, aztán az egészet elbaltázzák egy elhamarkodott, kellően át nem gondolt, kidolgozatlan zárlattal. Edgár minden zseniális sorára piciny árnyékot vet, hogy egy kocsma előtti pocsolyába fulladt bele részegen (talán innen a pocsolyarészeg terminus technicus?). Nem gondolta végig rendesen. Ha kellő formai töprengések után választ halálnemet, sokkal jobban járhatott volna. Kocsmai verekedés közben csillogó coltgolyó végez vele. Például. Micsoda pompás amerikai halál lehetett volna. Halott kedvese után öli magát a végtelen tengerbe. A rajongó fehérnép még mindig könnybe borulna neve hallatán. Egy titokzatos bűnügy során végleg eltűnik. Igen! Még jobb: Kempelen sakkgépével játszik, aTörökkel, leleplezi a csalást, ezért a vállalkozó, aki az automatát a matematikus fiától megvette, s most jó pénzért keresztülhurcolja a világon – kinyírja a költőt. Ezután a még meleg hullát a gépben kicsempészi Amerikából, és egy pincesetét éjjelen Európa felé titokban az óceán habjai közé hajítja. Tökéletes halál a krimi apjának!

De egy nyomorult pocsolyába belefulladni?! Na nem, ez még egy foltozóvargához is méltatlan befejezés.

Ellenben Hrabal halálával is a legnagyobbak közé tudott kerülni.

A Halni Tudók Klubjába olyan legendás spílerek nyertek felvételt, mint például a prágai Munkás-balesetbiztosító Intézet hegyesfülű tisztviselője, Az éhezőművész szerzője, ki éhen halt, vagy az emberi koponyából bort vedelő Lord, ki méltóztatott mocsárlázban elhunyni a görög szabadságharcban, s amely tettéért Szerb Antal ilyen sorokkal jutalmazza: „A nagy pozőr, a felületes dandy meg tudott halni az eszméért, amelyet nála sokkal komolyabb és meggyőződésesebb költők ezrei csak íróasztaluk biztos fedezéke mögül hirdettek. Halála visszamenőlegesen hitelesít mindent, emberi súlyt és méltóságot ad mindennek, amit írt.” Ebbe a klubba egyébként különleges szavazással felvették Casanovát is, azért az emlékezetes öngyilkossági kísérletéért, mikor legszebb ruhájában, Tassót szavalva büszkén menetelt a szürke és csonthideg Temzébe.

Hrabal is felöltötte legszebb ruháját a bulovkai kórházban: belebújt agyonmosott farmerjába, mélyet húzott a finn vodkából, majd kitette a pontot az utolsó mű végére.

A tökéletesre csiszolt alkotás egyszerre viseli magán a sajátosan prágai móka, a defenesztráció (ablakon való kihajítás) és az ikaroszi istenkísértés hatását. Alászállt, hogy megetesse a maradékra éhesen várakozó hollókat.

Állva tudott maradni a halálban, mint a prágai temető rabbijai.

Meg tudott halni a méltóságért, amelyet nála sokkal komolyabb írók csak íróasztaluk biztos fedezéke mögül hirdetnek.

Halála hitelesít mindent, súlyt ad mindennek, amit írt.