Grendel Lajos: Találkozások Hraballal (visszaemlékezés)

1984 novemberében lettem írószövetségi tag,1  abban az évben tehát, amelyet később a diktatúra legszomorúbb évének neveztem. Akkoriban azt hittem, hogy örökké fog tartani a rezsim. Harminchat éves voltam, megjelent három kötetem, a negyedik éppen készült. A negyedik, amely a legkritikusabb volt a rezsimmel szemben.2 

Hraballal már összeismerkedtem, a Nő 1983-as karácsonyi számának a „sztárjai” voltunk, persze a pártközpontból nézve meglehetősen negatívak, pedig tulajdonképpen nem csináltunk semmit sem – de a nem csinálás is negatív dolog volt – tipikus abszurdisztáni helyzet.

Az írószövetségben találkozgattunk, mármint a  régiben, hellyel-közzel, úgy nyolcvanhétig. Egyszer már nem bírtam a sok abszurdisztáni szöveget, lementem a büfébe, hogy kiszellőztessem a fejemet. Kisvártatva jött Hrabal, mert ugyancsak elege volt a szövegelésből. Ittunk egy sört. Aztán még egyet. Nem volt kedvünk visszamenni. Kettesben ültünk a büfében, és nagyon jól megvoltunk egymással. Egyszer (immár Pozsonyban volt az írószövetségi ülés) elolvasta Mészöly Miklóstól Az atléta halálát, és zengedezett róla.

„Így kell írni” – mondta. Később (vagy korábban?) Pesten találkoztak is, a Csehszlovák Kulturális Intézet referense majd felrobbant dühében, mert Szigeti kiállítást szervezett az egyik egyetemi klubban. No nem ő, bocsánat, de jó összeköttetései voltak a féldisszidens egyetemistákkal, így hát meglett a kiállítás, éppen a könyvhét alkalmával. A Csehszlovák Kulturális Intézetet pedig kihagyta. Úgysem engedték volna. A csehszlovákok följelentették Hrabalt és Szigetit. Csakhogy Hrabal már szent volt, és a följelentésből diplomáciai ügy és bonyodalom lett. A magyar kommunista párt megvédte Hrabalt. Hát ez elég eszméletlen… Persze, ez már nyolcvanhétben volt. Itt találkozott Mészöllyel – Szigeti úgy ügyeskedte ki a dolgot, hogy találkozzanak, és Mészöly levitte Kisorosziba is. Hrabal és Mészöly jól tudtak németül. Meg egyébként is jól megértették egymást.

Hrabal szerette Pestet, és utólag megszerette Szegedet is, pedig de nem akart elmenni oda. „Oda már nem megyek. Fáradt vagyok”
– stb. De Szigeti addig unszolta, hogy végül is elment. És végül is egy nap helyett három napig maradt ott. A kollégiumba, ahol az estje volt, tömérdek embert vonzott, még a folyosón is álltak. Természetesen hízelgett neki a dolog. Persze, nem mutatta, hogy hízeleg neki, de a három nap mégiscsak három nap. Hogy szerette a  magyarokat? Erről sosem beszélt. Legalábbis előttem nem. Egyáltalán nem szeretett nyilatkozatokat tenni, csöndes volt és gyakran melankolikus.
Egyszer láttam mérgesnek, de akkor sem emelte meg a hangját. Pedig irtó dühös volt. Ez már a rendszerváltás után történt néhány hónappal, Párizsban, a  Salon du Livre-en.
1989-ben a magyar küldöttségben, 1990-ben a csehszlovák küldöttségben vettem részt a Párizsban rendezett konferencián – íme, két hazában egy író, mondhatnám némi cinizmussal. A többi kilenc cseh volt, plusz egyetlen magyar, és Karol Wlachovský, a fordítóm.

Annak köszönhettem a részvételt, hogy megjelent egy könyvem franciául. Az egyetlen szlovákiainak, aki ráadásul magyar. Tehát most mint csehszlovákiai (magyar) vettem részt a Salon du Livre-en. (Ezt egy kicsit bonyolult volt megmagyarázni a franciáknak, egy idő után le is tettem róla.) Egy nappal előtte „magyar nap” volt, teli volt a nézőtér a derék franciákkal. Szabadok lettünk, kíváncsiak voltak ránk. Esterházy bon mot-ját ma is előszeretettel emlegetem. Az volt a kérdés, hogy vajon posztmodern írónak tartja-e magát. A válasz frappáns volt. „Posztmodern író? Ez az, amikor két néger keresi egymást az alagútban?” Jót röhögtek a franciák, a legjobban egy néger francia.
Szóval a csehszlovák délután az más volt. Leültettek egy neves cseh költő mellé (nem árulom el a nevét, nevezzük X-nek), és mivel már délután volt, a jó ég tudja, hogy hány sört ivott meg. Elég spicces volt. Vagy négyöt dobozos sört rakott el az asztal mögé, hogy a közönség ne lássa. És mintha az orrát fújná, két-három percenként lehajolt, és ivott belőle. Magyarán több volt, mint spicces. Két évtizede nem publikálhatott, mert betiltották a kommunisták. Most itt állt a francia közönség előtt, és elejétől a végéig Hrabalt piszkálta. Lehet, hogy a franciák félreértették, mindenesetre mosolyogtak és derültek. X úgy érezte, hogy még lovat is adnak alája.

Hrabal pedig csak tűrte, nem szólt semmit. Majd csak abbahagyja, gondolta. Hát nem hagyta abba, és Hrabal türelme is fogytán volt. Egyszer csak fölkelt, és elindult kifelé. Mi tagadás, a vér megfagyott az ereimben. Amikor a színpad széléhez ért, meggondolta magát, legyintett, és visszaosont a helyére. A botrány elmaradt. A franciák egy része megjátszottnak vélte a jelenetet – ezek a cseh írók szórakoznak, és szórakoztatnak minket is. De talán másképpen történt a dolog. Négy év megszállás tulajdonképpen semmi. (Adna nekem egy francia, hogy semminek nevezem. Na mindegy…) Negyvenéves diktatúrához képest semmi, maradjunk ennyiben. Hrabal előbb-utóbb kompromisszumot kötött, hogy egyáltalán írhasson. Kundera más eset. 1975-ben elment Párizsba, és világhírű lett. Hrabal nem ment Párizsba, otthon maradt egy diktatórikus rendszerben, és kompromisszumot kötött. X költő nem kötött kompromisszumot, viszont nem is volt olyan jelentős, mint Hrabal. Talán igaza volt? Vagy mégsem volt igaza hosszabb távon? Nem tudom. 1990-ben sem tudhattam. A dráma lezajlott, de csak a csehek értették igazán, hogy miről is van szó. A franciák nem értették, de remekül szórakoztak rajta, és megállapították, hogy nagyszerű nemzet ez a cseh, mindig meg tudnak nevettetni bennünket.

1 A csehszlovák írószövetségről van szó. – A szerk.
2 Az Áttételek című regény (1985). – A szerk.