Kiss Gy. Csaba: Hrabal Budapesten. Pillanatfölvételek emlékezetből (visszaemlékezés)

Majd a szorgalmas filológusok kiderítik, mikor és hányszor járt a magyar fővárosban. Csupán azokat az alkalmakat szeretném fölidézni, amikor találkozhattam vele. Ismerni persze – nevét és írásait ‒ ismertem jóval azelőtt.

Igaz, nem volt kellemes meglepetés, amikor a szolnoki laktanyában (1969 tavaszán) egyik tisztjelölt társam róla kérdezett, hiszen ott lépten-nyomon megföllebbezhetetlen  szakértelemmel  magyaráztam a „csehszlovák” ʼ68 minéműségét, így próbáltam  gyorsan  csavarni  a  szón,  amikor egyenesen megkérdezte, olvastam-e a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című kötetét. Akkor még csak a Szigorúan ellenőrzött vonatokat ismertem, főként pedig a
filmet, az szorosan hozzátartozott a prágai tavasz budapesti fogadtatásához. 1967 ősze óta rendületlenül figyeltem Csehszlovákiára (a strahovi kollégium diákjainak tiltakozása, az Írószövetség tanácskozása ‒ a Szabad Európa Rádió hírei alapján). Fölfedeztem a szlovákiai magyar sajtót, benne az Irodalmi Szemlét, 1968 áprilisában pedig utolsó éves egyetemistaként  tanúja  lehettem  Pozsony reményeket  keltő  pezsgésének.  A  nyelvi korlátot sem éreztem átléphetetlennek, hiszen annak idején három hónapig kóstolgattam alapfokon a cseh nyelvet (Lojka Kati néni,   gimnáziumunk   könyvtáros   tanára barátkoztatott vele, akinek 1945 után a pozsonyi  magyarok többségének a sorsában kellett osztoznia), hátha több esélyem lesz egyetemre  kerülni.  Mivel  1963-ban  nem indult  Budapesten  cseh  szak,  akkor  még ideiglenesen kicsúsztam a rám váró rendelés hatálya alól, csak 1964-ben Krakkóban telt be rajtam a sors, amikor megfogott a lengyel világ. Így azután a lengyel nyelv segítségével egész jól el lehetett boldogulni az áprilisi napokban az utcán, a szlovák újságokat lapozva a kávéházakban.

De  ennek  a  tavasznak  a  friss  szellője még nem hozta elém Hrabal mestert. A cseh és szlovák drámák magyarul megjelent kötetéből is elsősorban Kunderát, Havelt, Peter Karvašt jegyeztem meg. A könyvhéten fedezte föl egyik barátom Kundera Nevetséges szerelmek című kötetét. Júniusban pedig az Új Ifjúságban olvashattuk Ludvík Vaculík nagy hatású írását, a Kétezer szót. Szóval hozzám Hrabal csak később érkezett. A hetvenes években. Magyar és cseh nyelvű kötetetekkel. A Sörgyári capriccióval, a kisregénnyel és a filmmel. 1975 után a Nagyvilág szerkesztőségében dolgoztam, még föl is kereshettem ama borult egű csehszlovákiai években a partner szerkesztőségeket, Prágában a Světová literaturát, Pozsonyban a Revue svetovej literatúryt, hogy a csereúton tájékozódhassam az irodalmi újdonságokról.

A „normalizációs” cseh fővárosban tudták, hogy nálunk mennyire népszerű Hrabal, de a hivatalos ajánlásokban szót sem ejtettek műveiről. Tiltani nem tiltották, csak elmondták, hogy művészete és személye nem igazán reprezentálja a szocialista Csehszlovákiát. A Nagyvilágnál a Hóvirágünnepből választottam részleteket közlésre.

Két személyes találkozás emlékét eleveníthetem föl. Az egyik a nevezetes dedikáció volt az EMKE-nél, a nyolcvanas évek közepén. A könyvhét idején akkor is meglehetősen meleg volt. Hosszú sor kanyargott a mester asztala előtt. Nem akart vége szakadni, jöttek és jöttek az aláírást kérők. Nem tudom már, magyar vagy lengyel interjújában olvastam, hogy külföldi sikereit tekintve főleg annak örül, hogy Lengyelországban és Magyarországon sok olvasója van. Közép-európai vallomásnak éreztem, mint ahogy azt is, amikor elmondta a Kortársban, hogy hol élne szívesen Prágán kívül, és Budapest szintén rajta volt képzelete térképén.  Tanulságosan  hívta  ki  párbajra az ismert magyar–cseh kölcsönös előítélet hagyományát (a „csehül áll” és a „magyarul beszél”, vagyis összevissza, értelmetlenül), amikor több ízben arra hivatkozott – s közben kiálló pofacsontjaira mutatott –, hogy neki föltehetően magyar ősei is voltak. Nos, ama dedikáció alkalmával voltak kíséretében szlovákiai magyarok és persze magyarországi tisztelői (nem tudnám fölsorolni a jelenlévőket), türelmesen vártuk, míg vége lesz a szertartásnak. Ki is néztük jó előre a közeli Bástya sörözőt az áldomás helyének. Nagyjából a Rákóczi úti Szent Rókus-kápolnával szemben, a kertből most Tormay Cécile (meglepett, amikor regényét Grendel Lajos dicsérte nekem egy prágai közös reggelinél) mellszobra tekint a vendéglőre, amely rég elfelejtette egykori nevét. Pedig, ha valahol, itt lehetne emléktáblát állítani Hrabalnak, nem pedig, ahogy az interneten lehet olvasni a tréfás ötletről, a Kopaszi gátnál. Díszes és legalább tízfős társaság vonult be akkor az említett söröző csarnokába. Korsónál kisebb rendelés nem is történt a fülledt  délutánon.  Kisvártatva  megjelent a fekete kabátos pincér a sörökkel és vele egy zakós, nyakkendős úr, akiről kiderült, hogy a vendéglő üzletvezetője. Ő egy más formájú korsóval a kezében állt meg Hraballal szemben, és néhány keresetlen szóval köszöntötte, mennyire örvend, hogy az író megtisztelte a Bástya sörözőt, és arra kérte, fogadja el emlékül ezt a korsót. Hogy irodalombarát volt-e a vendéglős, olvasó ember, nem tudom, mindenesetre a következő söröket azután rendre ebbe a korsóba kérte a mester.

Ez alkalommal csupán tanú lehettem, a Bethlen Gábor Alapítvány díjátadó ünnepségénél viszont kísérője lehettem az írónak. A Bethlen Gábor Alapítvány a demokratikus ellenállás jelentős intézménye volt. Hatvankilenc neves értelmiségi civil társadalmi  kezdeményezéseként  indult,  fölhívását 1979 karácsonyára bocsátotta közre. Első alapítói: Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor. Az alapítvány arra a célra született, hogy minden állami hatástól autonóm módon működjék, független intézményként adjon díjakat és támogatást a magyar szellemi élet képviselőinek – beleértve a külhoni magyarokat –, továbbá a közép-európai együttműködés iránt elkötelezett nem magyar személyeknek. Évek múltak el, mire a kommunista hatalom engedélyezte az alapítvány működését. 1986-ban kaphatta az első Bethlen Gábor-díjat Domokos Pál Péter néprajztudós, a csángók kutatója, egy évvel később pedig Király Károly erdélyi politikus és Szabó T. Attila nyelvész mellett Zbigniew Herbert, a világhírű lengyel költő. Az alapítvány kuratóriumának elnöke Márton János közgazdász volt, tagjai: Juhász Gyula történész, Király Tibor jogász, Kiss Ferenc irodalomtörténész (később: Für Lajos történész), Kósa Ferenc filmrendező, Szabó Gábor professzor és Vekerdi László tudománytörténész. A titkárság munkáját Nagy Gáspár irányította, az alapítókat a testületekben Csoóri Sándor képviselte. Amikor 1988-ban a titkárságnak a nem magyar díjazottról kellett döntenie, nem sok vita volt, amint szóba került Bohumil Hrabal neve. Az ő nevét terjesztettük föl a kuratóriumnak. Abban az évben négy díjat osztottak ki: a cseh írón kívül Újszászy Kálmán sárospataki református teológiaprofesszornak, Duray Miklósnak és Janics Kálmánnak. Ha úgy tetszik, annak az évnek volt egy bizonyos felföldi, „csehszlovák” orientációja.

Szóvá is tették Hrabalnak rosszallásukat a repülőtéren a követségi „elvtársak”. Nekem jutott az a föladat, hogy kimenjek az író elé a repülőtérre. Szoros volt az idő, ha jól emlékszem, délután hat órakor kezdődött az ünnepség a budai Királyi Palotában, az Országos Széchényi Könyvtár nagytermében. Valószínű volt, hogy taxival sem tudunk időre odaérni. A várócsarnokban pillantottam meg a követségi embereket, akik ismertek, hiszen akkor már nyakig voltam a Magyar Demokrata Fórum szervezésében. Hozzám léptek, s azt kérdezték, beszélhetnek-e Hraballal. Annyit mondhattam,  megkérdezem  tőle.  Hamar  kijött  az író az előtérbe, kis aktatáska volt a kezében, mintha egy akkurátus hivatalnok érkezett volna személyében Budapestre, nyakkendővel, zakóban, nem látszott művészembernek, inkább békés kispolgárnak. Próbálom visszaidézni, minek szólított. Talán doktor úrnak, mert kérdésére azt mondtam, hogy irodalomtörténész vagyok. Be kellett vallanom neki, hogy szeretnének vele szót váltani. A csehszlovák nagykövetségről. Nem örült  ennek.  Félrehúzódtam,  vagy  öt-hat

percet várakoztam. Kissé idegesen jött velem a taxihoz. Tudja, azt magyarázták, hogy a szocialista Csehszlovákia két ellenségének adnak díjat velem együtt.
Mire fölértünk a nagyteremhez, már elkezdődött az ünnepség. Dugig telve volt a terem, lehettek vagy 300–400-an. Amikor beléptünk, vastaps köszöntötte az írót. Folyamatban volt a díjak kiosztása, kissé izgultam, rám várt a laudáció elmondásának a föladata. Duray Miklós nem tudott eljönni Budapestre, az Egyesült Államokban tartózkodott, laudációját Csengey Dénes tartotta, utána mi következtünk. Negyedszázad távlatából idézem vissza a köszöntő szavaimat:
„Itt van közöttünk ismét Bohumil Hrabal. Újra eljött, mint máskor, most sem egyedül. A nagy író teremtett világával együtt létezik, hősei elkísérik mindenüvé, jönnek vele színek, hangulatok, emberi gesztusok. Észrevétlenül utána lopakodnak a Királyi Palota lépcsőin a sörgyári munkások, a harsányan rikoltozó Pepin bácsi, Vladimir, a »gyöngéd barbár«, Hrma gyakornok a kisvárosi vasútállomás forgalmi irodájából, és annyian mások; Prágából, cseh kisvárosokból, életükkel, történetükkel, a maguk esendő mivoltában – ahogy az író őket fölfedezte és megörökítette számunkra, a hétköznapiság és a gyarlóságok mögött is láttatván mindegyikükben, személy szerint, az emberi sokféleség megismételhetetlen, egyszeri esetét, az eredendő jóságot, amely együtt lakozik mindannyiunkban  a  gonoszsággal.  (…) Már-már magyar íróként köszönthetjük, hiszen idestova két évtizede belekerült a magyar irodalom vérkeringésébe, műveinek túlnyomó része megjelent a mi nyelvünkön, nem egy közülük több kiadásban is. (…)

És ahogy elbeszéléseiben szól hozzánk, egyáltalán nem szokatlan a mi fülünknek, hiszen olyan mesélők, történetmondók iskolázták, akik bizony szívesen elvesztek a részletekben, az anekdotákban, nemegyszer még a koncepció rovására is. Ma már persze, túl a XIX. század nagy emberiségboldogító utópiáinak mákonyán, jobban látjuk a részletek szépségeit, a valóság látható és láthatatlan sokféleségét. Hrabal szavai jellegzetesen közép-európai módon formált szavak, amelyek szívesen incselkednek a többértelműséggel,  s  előszeretettel  kezdik ki a túlzó általánosításokat. A kételkedés szavai, a józan paraszti ész kifejezései, olyan emberé, aki gyanakvó az iskolamesterekkel szemben. Aki szelíd bölcsességgel tekint át az ideológiák szitáján. Tudja jól, nem először és nem is utoljára mondják neki, hogy éretlen és elmaradott. Önjelölt tanító bácsik szeretik fölvilágosítani arról, amit ő jobban tud náluk, hogy mi a demokrácia. Hrabal világa kézzelfoghatóan tanúsítja, hogy Közép-Európa népei nem valami rakoncátlan nebulók, akik újra és újra fegyelmezésre szorulnak, hanem a történelem prése alatt eltorzult alakok, akik mégis átmentették magukban Európát. Súlyos áldozatok árán, fortélyokkal és meghunyászkodva is. (…) Köszöntöm Bohumil Hrabalban az írót, a gondolkodót, aki műveiben az emberek és a népek megértésének szükségességéről tesz tanúságot, a cseh írót, akiben közös KözépEurópánk szelleme öltött testet…” A végére jutva megkönnyebbültem kissé. Ezután az író a mikrofonhoz lépett, s készült megköszönni a kitüntetést. Meglehetősen zavarban voltam, nem mertem vállalni szavainak fordítását. Kuratóriumunk tagja, Király Tibor tolmácsolta magyarul Hrabal mondan-

dóját. Az volt talán a legfontosabb benne, hogy szerinte mind a magyar, mind a cseh nemzet számára a művelődés, a kultúra volt az igazi politika, s e felfogásban éljünk tovább ezután is.
Az ünnepség után a Széchényi Könyvtár igazgatója, mint a kuratórium tagja, a szobájába hívta egy koccintásra a díjazottakat és az alapítvány képviselőit. Itt Hrabal már  föloldódott,  vidáman  bekapcsolódott a társaságba. Nagy Gáspár elővette az alapítványi pecsétet, s kérte a mestert, hadd nyomjon vele egyet a tenyerére, célozva a Szigorúan ellenőrzött vonatok emlékezetes pecsételős  jelenetére.  Tartott  akármeddig ez a baráti záróaktus, mégis hivatalos hely volt az igazgatói szoba, lassan fölkerekedtünk. Két kedves magyar szakos egyetemista cseh hölgy várta még az írót, akik Budapesten tanultak, s nagyon büszkék voltak, hogy mennyire népszerű itt honfitársuk. Simona Kolmanová azóta a magyar szakot irányítja a Károly Egyetemen. Lucie pedig Varsóban él lengyel férjével és három gyermekével, neki kedveskedve mondta nádszál termetére utalva az író: „vy ste gotická žena” („maga egy gótikus nő”). A kisebb, öt-hat fős társaságot azután meghívta az újdonsült Bethlen-díjas egy pohár sörre. Fönt dolgozván a Palotában, habozás nélkül a Tabáni sörözőt ajánlottam. Egykönnyen le lehetett oda sétálni. Itt azután teljesen fölszabadult a mester, anyanyelvén folyhatott a beszélgetés, mintha Hrabal-hős lépett volna közénk, történetek, hétköznapok, irodalmi idézetek, filozofáló betétek következtek egymás után. Igazán elemében volt. A Tabán irodalmi legendáriumának 1988 óta van tehát cseh tagja is.