Tóth László: Kapaszkodás a mocsárból. Újabb futamok – nemzedékemhez (esszék)

LEVELEK A „ZÖLDRUHÁS BOLONDOK HÁZÁBÓL”, AVAGY MIÉRT NEM LETTEM FÖLTERJESZTVE NOBEL-DÍJRA ZALABAI ZSIGMOND IDÉZÉSE

Zalabai Zsigmond – barátom – mániás ember volt. A szó szoros s a szó legjobb értelmében. Mondhatnék küldetésest is, de a küldetésesség mára nagyon kiment a divatból, némelyek ajkán egyfajta szitokszóvá is vált.

Korszerűtlenné, mondhatnám így is, bár nála a korszerűségnek kevés odaadóbb hívét ismertem (igaz, ha így mondanám, az elsősorban napjainkat, korunkat tüntetné fel kedvezőtlen színben). S magát Zalabait is érte már vád – életében is, és halála után is nem sokkal – a küldetésessége miatt, például, a már az 1989-es rendszerváltás után, illetve a magyar irodalomban az 1990-es években megjelent posztmodern kánonok jegyében indult nemzedék(ek) részéről, hogy szerkesztőként, irodalomszervezőként, kritikusként és irodalomtörténészként az irodalomra, irodalmi életre vonatkoztatott területi elv jegyében túlságos engedményeket tett a minőség rovására, a (cseh)szlovákiai magyar irodalmat karámként képzelte el, és a szerepvállaló irodalom elsőbbségét hirdette a szövegirodalommal szemben, nem ismerte fel a közfeladatok és az esztétikai igényesség egymást kizáró, de legalábbis egymást hatálytalanító voltát, és ilyenek. S noha Zalabai monográfusa, Filep Tamás Gusztáv már rögtön az első ilyen – ne mondjam nemtelennek, hanem csupán hebehurgyának –, nagyrészt puszta ráfogáson alapuló, minden mélyebb igazságot nélkülöző megnyilvánulást visszautasította, újabb nemzedékeink azóta is gyanakodva szemlélik küldetésességét. Maradjunk hát ezért a mániánál, mániákusságnál, mániásságnál. Túllépve a szó lélektani, orvosi szakjelentésén, olyan rögeszmés, megszállott, fanatikus embert látva benne, akit felkészültsége, elmejárása, vérmérséklete nem egyszer lendített elénk, hogy csak néztük: jé, tényleg… erre menni lehet… erre célszerű… erre kell…

A lehető legjobbkor érkezett a csehszlovákiai magyar irodalomba, irodalmi és közéletbe. Az 1968-as reformfolyamatok és embereszmények elbukását követő posztsztálinista restauráció szinte első óráiban, amikor a szellem és a gondolat szabad mozgása egyre több akadályba ütközött, s példát hozott arra vonatkozóan, hogy a levegőhiányos években – korlátaink tudomásul vétele mellett – sem szabad feladni alapvető szabadságigényünket, erkölcsi tartásunkat, alapvető irodalmi plánumainkat, esztétikai igényességünket, emberi-alkotói tisztességünket. Személyében nemzedékemnek egyben kritikusa, szervezője, buzdítója-irányítója  is támadt, akinek valamennyiünk közül a legkifejezőbben sikerült megfogalmaznia azokat az alkotói-szellemi törekvéseket, nemzedéki tartalmakat, amelyek íráskísérleteinket jellemezték, és arra is nagy súlyt helyezett, hogy szerkesztői-kritikai tevékenységével a csehszlovákiai magyar irodalomban elfoglalható helyünk kijelölése – és kikövetelése – mellett, az összmagyar irodalomba való betagolódásunkat is segítse, s céltudatosan építse kapcsolatainkat a különböző magyarországi lapokkal (a tatabányai Új Forrással, a szegedi Kincskeresővel, a miskolci Napjainkkal) és más fórumokkal is. És ugyanez elmondható róla általában a csehszlovákiai magyar irodalommal kapcsolatban, mely elé egységes – egységesen magas – mércét állított, s amely felnőtté válásának előmozdítására föltette az életét. A Németh László-i minőségeszmény megtestesítője volt munkássága minden ízében, azt kérte számon irodalmon, művészeten, s azt a társadalmon, közéleten is; felfogását a minőség forradalmának eszménye határozta meg, miközben a nemzetiségi lét feltételrendszere, illetve azok a kisebbségi körülmények, melyekbe beleszületett, nemhogy megkötötték volna mozgásában, hanem újabb és újabb feladatokra, munkaformákra sarkallták. És természetesen e nemzetiségi léthelyzet és -forma nagyobb egységekbe való beágyazottságát, a csehszlovákiai magyar irodalomnak és művelődésnek a magyar irodalom és művelődés egészébe való tartozását is megmásíthatatlan adottságnak tartotta, s emellett a közép-európai népek szintén Németh László-i tejtestvérisége jegyében az ezeket a nemzeteket összekötő kapcsokról sem feledkezett meg. Legismertebb vállalkozása e tekintetben a már gyalázatosan rövid élete vége felé, 2001-ben megjelent Verses magyar Bohémia, melyben a magyar költők Csehország-élményét, a magyar költészet csehországi vonatkozásait kötötte verses csokorba, s hagyatékában bőséges anyag található az e gyűjteménye pandanjának szánt, a magyar lírának a mai Szlovákia területére eső településekhez, tájakhoz kötődő opusait egybegyűjteni szándékozott, korai halála miatt azonban már meg nem valósulhatott antológiatervéhez, az Utazás a Felvidékenhez is.

Mégis, számos az adósságunk vele szemben, s ez évi kettős évfordulója is e vele kapcsolatos, egyre gyarapodó hiányokat juttatja eszünkbe, melyeket egy korábbi futamomban is érintettem már. Hiszen például – soroltam akkor – a halála óta eltelt évtizedben nem akadt egyetlen kiadó sem, amely valamelyik művét érdemesnek tartotta volna új kiadásra, s arra sem volt(ak) vállalkozó(k), aki(k) irodalmi hagyatékából válogatás(oka)t készített(ek) vagy írói életművét átfogóan értékelte (-ék), árnyalatos írói arcképét (arcképeit) megfestette (-ék) volna; mi több – teszem hozzá most – továbbra is feltáratlan a mi viszonyaink között tetemesnek feltételezhető levelezése, melyből nélkülözhetetlen adatok, adalékok kerülhetnének elő irodalmunk, helyzetünk, gondolkodásunk, kapcsolataink, taktikai megfontolásaink és stratégiáink alakulásához is. Kihullott volna, ahogy mondani szokás, emlékezetünk rostáján, vagy azok az eszmék és eszmények, azok az értékek veszítették volna el mára a (valamikori) jelentőségüket, (egykori) súlyukat, amelyek munkásságával kapcsolatba hozhatók? Ez utóbbit illetően, a halála után elszelelt évtizedben kétségtelenül bizonyos valaha-volt értékek nagy mértékű devalválódása, valaha-volt illúziók teljes szertefoszlása figyelhető meg életünk minden összetevőjében (így az irodalomban is), ami ugyancsak kapcsolatba hozható a fentiekkel. Irodalombeli jelenlétének (időleges?) elhalványulása mellett azonban az is tény, hogy tevékenységének további, irodalmon kívüli, főleg társadalmi-közművelési-közéleti jelentésű és jelentőségű vonatkozásai változatlanul élnek és hatnak a fogyatkozó szlovákiai magyarság mindennapjainak, művelődésének változatos területein is.

A következőkben arra teszek kísérletet, hogy a fiatal Zalabai: az induló kritikus-szerkesztő, irodalomés művelődésszervező, kereken négy évtizeddel ezelőtti levelezésünk tükrében megjelenő vonásai, tulajdonságai, értékei segítségével próbáljam megragadni mindazt, amit későbbi munkásságának egészéről is el lehetett majd mondani.

Zalabai Zsigmond, miután 1972 tavaszán befejezte tanulmányait a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom tanszékén, ugyanazon év szeptember 1-jével – a távozó Tőzsér Árpád helyébe, illetve Duba Gyula főszerkesztő és Koncsol László szerkesztő mellé – belépett a pozsonyi Irodalmi Szemle szerkesztőségébe, ahonnan egy év múlva, 1973. szeptember 1-jén, a csehszlovák néphadsereg őrvezetőjeként bevonult eleget tenni egyéves kötelező katonai szolgálatának a besztercebányai katonai gimnáziumba. Magam akkor a dunaszerdahelyi járási hetilapot szerkesztettem, s mivel a városban és vonzáskörzetében az időben meglehetősen sok fiatal író élt, nem volt gond kisebb literátusi műhelyt szerveznem a lap köré, ahol havonta egy teljes irodalmi oldalt is összeállíthattam, 1973-tól pedig negyedévenként afféle munkaértekezleteket, műhelytalálkozókat is szervezhettem. Mi több, ahhoz is minden együtt volt, hogy egy irodalmilap-kezdeményt is elindítsunk, valahogy ezekkel is szolgálva mozgásés autonómiaigényünket az egyre belterjesebbnek, fádabbnak és irányítottabbnak érzékelt (csehszlovákiai magyar) irodalmi-szellemi életben. Irodalmi oldalaink, majd rendezvényeink persze csak fedőnevük szerint voltak a helyi alkotók fórumai, Párbeszéd címmel tervezett lapunk pedig még annyira sem, és figyelmünk körébe egyre tudatosabban és tervszerűbben igyekeztük bevonni a fiatal szlovákiai magyar irodalom egészét, miközben a szlovák és a magyarországi literatúrához való kapcsolódásunkról sem feledkeztünk meg. Idetartozik, hogy akkori szerkesztői és irodalomszervezői törekvéseim – és a későbbiek is – szoros párhuzamban haladtak az az időben már Somorjára költözött Zalabai Zsigmond szerkesztői, valamint irodalomés közösségszervezői elképzeléseivel és ambícióival, akit ez irányú tevékenységében tényszerűen a katonai szolgálat kényszere akasztott meg.

Nem szakadt meg viszont Zalabai kapcsolata velem, velünk – nemzedéktársaival –, amit azok a levelei is jeleznek, melyeket Besztercebányáról kaptam, kaptunk tőle. Ezek a levelek a fent mondottak ellenére valamiképpen mégis szerkesztői-szervezői munkájának az adott körülmények közötti folytatását jelentették, mely leveleiben változatlan hevülettel értékelte, s ha kellett, aprólékosan elemezte, keményen bírálta munkáinkat. Ötleteivel, tanácsaival, javaslataival vagy csupán jóváhagyó gesztusaival bekapcsolódott irodalmi oldalunk szerkesztésébe, tanácskozásaink szervezésébe, számon tartott s munkára buzdított bennünket, és nemcsak minket, hanem akár hirtelen ötleteinket, átgondolatlan elképzeléseinket is számon tartotta, sőt, számon is kérte rajtunk, s mert mániás ember volt, addig hajtott-űzött bennünket, hogy végül mégiscsak meg kellett írnunk azt, amit meggondolatlanul felvetettünk, megígértünk neki. De ez a – mondjam így, nem csekély képzavarral – igen szoros távkapcsolat számára is a levegővételt jelentette, az éltető kapcsolatot a külvilággal, melyet a „zöldruhás bolondok házából” tartott fenn velünk, a civil élettel, a normálisok világával. Pedig akkor már idekint is egyre kevesebb dolog működött normálisan, s míg mi a kapaszkodás, a túlélés esélyét jelentettük számára – egy másik metaforájával – a „zöld mocsárból”, számomra a már vázolt szerkesztősdi-szervezősdi, a szellem legalább minimális önmozgása illúziójának a megtartása, s a Zalabaival való szoros kapcsolatom, kapcsolatunk is a nem kis hatalmi iróniával normalizációnak becézett husáki konszolidáció, s nem utolsósorban az igénytelenség mocsarából való kapaszkodás, kilábalás s a túlélés esélynek hitt illúzióját jelentette.

Az első, rögtön a bevonulását követő héten, szeptember 7-én írt levelében még bizakodó, a körülményeket elviselhetőnek tartja, s külön pozitívumként említi, hogy már ez egy hét alatt háromszor annyit elsörözhetett, mint a civil életben ugyanennyi idő alatt, és a város történelmi levegője is kedvére való, amire az 1308-ban épült, Szűz Mária Mennybemenetelének tiszteletére szentelt gótikus plébániatemploma mellett a város Bél Mátyásés Ipolyi Arnold-vonatkozásait hozza fel példaként. De már ekkor is panaszolja, hogy bár könyveket bőven cipelt ide is magával, hiányzik neki a szerkesztőség – Sára asszonyostul (a lap legendás titkárnője volt) –, s hiányoznak neki a társak, és nekem osztotta ki levelében feladatul, hogy – terveim és a Csallóköz mellett – írjak a fiúkról. Emellett arra is megkért, szerezzek be Somorján hagyott felesége számára egy hivatalos nyomtatványt, melyen az beadhatja a katonai szolgálatát töltő férje utáni törvényes segély iránti kérelmét. Következő, október 29-i levelében Vörösmarty Jóslatának ma százszorosan időszerű intésére figyelmeztet bennünket („Legyen minden magyar utód / Különb ember, mint apja volt”), s arra, hogy különösen kisebbségi körülmények között nem lehet más ösztönzőnk, mint a minőség követelménye, mellyel kapcsolatban Dobossy László meg Krammer Jenő idevonatkozó passzusaira utal. Dicséri ugyanekkor legújabb irodalmi oldalunk „homogén szerkesztését” (írásait azonban már kevesebb lelkesedéssel fogadta), s mérgelődik a szeptemberi Irodalmi Szemle miatt, melyet még ő készített elő leadásra, de melynek koncepciójába – távozása után – a főszerkesztő érzéketlenül belenyúlt, s a lap versanyagának összekeveredése miatt dohog egyik költőnk korrektori tevékenységén is, hiszen az, „aki nem veszi észre, hogy egy szerves költeményben idegen anyag van, hogy egy sor lemaradt a versről, aki nem hallja ki, hogy oda valami még kívánkozik, az nem lehet költő”, s az ilyen embernek
„Nem dobog együtt a szíve a verssel”, márpedig az ilyen „aritmia botfülűségről tanúskodik”. Ekkor azonban már panaszkodik, hogy bár hiába próbál dolgozni, „hiszen ha verem a billentyűket, mégis jobban érzem magam”, ez „nem nagyon megy” neki. S ismét a kérés: „Tudósíts a srácokról”, majd szintén refrénszerűen ismétlődő felszólítása: „Dolgozzatok!”, megtoldva olykor még az „örüljetek az életnek, a jó boroknak és a szép lányoknak” katonakívánságával.

Ez utáni, november 20-i levelében engem szapul egyik versemért, figyelmeztetve, hogy stílusom „kezd árulkodóvá válni”, új verseim mintha „kissé merevek” lennének, „mintha a szavak már készen állnának”, s talán vissza kellene térnem első verseskönyvem opusainak „tömörségéhez”, de – teszi hozzá – ezt már nekem kell tudnom. De egy-egy friss próbálkozásáért nemzedéktársaink közül megkapja a magáét Szigeti László, Kulcsár Ferenc, Bereck József, Szitási Ferenc, Mészáros László, Wurczell Gábor is, s prózaíró barátaink antológiájának címét idézve megjegyzi: „A Fekete szél erőtlenebbül fúj, [mint] ahogy föltételeztem”, majd a „Sok a hallgatás, kevés a komoly teljesítmény” tételben összegzi benyomásait, egyedül csak Fülöp Antal novelláit dicséri maradéktalanul. S mivel ekkor már javában szerveztem decemberre tervezett munkaértekezletünket irodalom és népköltészet kapcsolatáról, melyre Csoóri Sándort hívtam meg előadónak, tőlünk pedig Tőzsér Árpádot kértem fel, s a Dózsa-film vetítését is szerettem volna elérni, mely elképzeléseimet természetesen Zalabaival is megosztottam, a továbbiakban ezekről fejti ki – jóváhagyólag – a véleményét. S leveléből az is kiderül, hogy ek-

dalmi Szemle mellett (mellé) kívántam valamilyen formában létrehozni, amiért, ha e tervem megvalósul, barátom egyenesen Nobel-díjra kívánt fölterjeszteni! Nos, bár e sokszorosítással előállítandó lap első száma hamarosan össze is állt, és már a hivatalos engedély is a birtokunkban volt rá a járási hatóságoktól, s csupán nyomdába kellett volna adnunk, ettől azonban a kiadói szerepre vállalkozó járási népművelési központ igazgatója az utolsó pillanatban visszatáncolt, meghiúsítva ezzel a csehszlovákiai magyar irodalom s az azt magában foglaló világ megváltására szőtt szépreményű terveinket is, meg Nobel-díjra való felterjesztésemet is.

Hát igen, néha igazán nem rajtunk múlnak a dolgok, akkoriban pedig különösen nem – vagy legalábbis nem elsősorban – rajtunk múltak… Ezt bizonyítja pályája során Zalabai Zsigmond több kezdeményezésének a sorsa, története is, miként ez időből például azé a levelezésünkben ugyancsak megtalálható, 1974. január 20-i keletű társadalomtudományi évkönyvtervezetéé is (ekkor Az Irodalmi Szemle Mindenes Gyűjteménye címen), mely a még fejletlen, tetszhalott állapotban levő szlovákiai magyar tudományosság megszervezését, előremozdítását lett volna hivatott szolgálni már 1973–1974-től, amely aztán végül is az 1981-ben, hét évvel később elindított Új Mindenes Gyűjtemény című évkönyvsorozat tíz évfolyamával valósult meg, amely tervezetet Zalabai már ekkor kidolgozta és beterjesztette a Madách Kiadónak. (Lásd róla bővebben Adalék a [cseh]szlovákiai magyar tudományosság megszervezéséhez című közleményemet a Fórum Társadalomtudományi Szemle 2013. évi 1. számában!) Viszont ahogy múltak a napok, teltek a hetek, hónapok, január táján Zalabai már egyre nehezebben viselte a seregbeli semmittevést, elzártságot; első 1974-es levelében már a menekülésszabadulás útját keresi – miként fuldokló a szalmaszálat, az ő hasonlata ez –, hogyan rövidíthetné meg a még hátralevő időt, többek közt tőlem is segítséget kérve ahhoz, szerezzünk neki olyan orvost, aki valamilyen ürüggyel „beteggé” nyilváníthatná a feleségét, aki ilyformán nem gondoskodhat a gyerekekről egyedül, mire ő hivatalosan is kérhetné a még hátralevő szolgálati ideje lerövidítését, ám a következő levelében már el is vetette ez ötletet, belátva, hogy „nem sok esélye van a szabadulásra”, amely felismerését a következő kifakadással nyugtázta: „Az isten verné meg még a hátralevő 216 napot!” S később, valamelyik következő levelében is „letargikus állapotáról” beszél, és arról, „megadta magát a sorsnak”, belesüppedt a katonaság „zöld mocsarába”, s egykedvűen nyugtázza, hogy még mindig 160 napja van hátra. Az irodalom, a nemzedéktársak – az irodalomról, a közös gondokról és tervekről való beszéd – viszont változatlanul a túlélés lehetőségét jelentik számára; ismét szóba hozza tervezett alternatív kiadványunkat, mely ha megjelenne, szerinte „történelmi” esemény lenne, de rögtön hozzá is teszi: egyúttal „kicsit szimptómája is a mi életünknek: ilyen provinciális és anyagi lehetőségek között kell egypár embernek irodalmat csinálnia”. Persze, nyomatékosítja, az egész csak úgy érdekes, ha már mindjárt az „1. próbálkozás” átütő lesz, hiszen „másként kudarcra van ítélve a dolog”, s kiköti, nagyon nézzem meg, mit adok ki a kezemből, minek adunk helyet ebben „a neve sincs lapban”, majd újból tervez, rovatokat s rovatbeosztást javasol, szerzői névsort állít össze, lapcímeket ajánl, megelégedéssel nyilatkozik az első szám tartalomjegyzékéről, mely alapján úgy látja, hogy az elég erősnek ígérkezik. Rendkívüli mód elégedetlen viszont az Irodalmi Szemle távollétében megjelent négy számával, és úgy véli, „nagyot esett a színvonal, kísért a koncepciótlanság veszélye, az ösztönösség átka”, a lap kezd „eldubásodni”, ahogy írja, annál is inkább, mivel szerinte „Koncsol nem elég erős és provokatív egyéniség, nem »tőzséri« típus, hogy rákényszerítse az akaratát Dubára”.

Az utolsó, még Besztercebányáról küldött, augusztus 17-i keletű levelét már teljesen a civil élet bűvöletében fogalmazza, s azt annak öröme hatja át, hogy „közeleg a […] a nyomdaszag, a tervek, a kéziratok, a viták, a »jobbra át!«-nál értelmesebb tettek”, s újból a Szemle „elszürküléséről”, koncepciótlanságáról, súlyponttalanságáról beszél, rosszul értelmezett, az aktuális ideológiai sablonra ráhúzott politikai „elkötelezettségéről”, mert szerinte az elkötelezettség
„nemzetközelség” is egyben. Visszatér a Szemle-évkönyvet szorgalmazó elképzeléséhez, mert szerinte „tehermentesíteni” kell a lapot, ezért – hisz mániás ember volt – „egy egész évfolyamra szóló tervezetet” dolgozott ki, melyet ha sikerül megvalósítania, „akkor ilyen jó Szemleévfolyam még nem volt a 15 esztendő alatt”, s anyagokat kér tőlem is, és felszólít, hogy társainktól is szerezzek-sürgessek közölnivalókat, majd szeptember 6-ára, 7-ére vagy 8-ára meghív bennünket – „csallóközi íróembereket” – magához Somorjára, hogy „egy év után újból” jól „kiirodalmazzuk” magunkat, mert sürgősen „tennünk kell valamit”. (Elképzeléseinek továbbvitele azután már jórészt a szerkesztőségben Koncsolt felváltó nemzedéktársunkra: Varga Imrére, illetve rám maradt, hiszen úgy fél év múlva, amikor meghívták őt főszerkesztőnek a Madách Könyvkiadóhoz, Irodalmi Szemle-beli szerkesztői székét nekem adta át.)

A kérdéses, utolsó „zöld bolondok háza”-beli levelének végére illesztett, a fiatal Zalabai Zsigmond korát – s a mi kereken négy évtizeddel ezelőtti előidőnket – is rendkívül érzékletesen és tömören kifejező Babits-verssorok pedig valamiképpen, örök időszerűségük okán, mostani futamom zárószavainak is megfelelnek, noha az időközben elszelelt négy évtized alatt országok, rendszerek, világok dőltek romba s épültek helyükbe újak Európának ezen a miáltalunk lakott s jellemzett vidékein is, s háttérbe szoríttatott vagy egyenesen feledésre ítéltetett jó néhány azon eszmék és eszmények közül is, melyek Zalabai – korai? mindenkori? – munkásságával kapcsolatba hozhatók: „Itt, hol nincs, aki lásson, / s senki sem jő hozzánk közel, / hogy halljon és továbbkiáltson / ragyogni, gyújtogatni kell.” (Dsz, 131203)

ARITMIÁBÓL RITMIÁBA
FUTAMOK BODNÁR GYULÁHOZ

Két versidézettel kezdeném.
Az első: „hegyvállon lebeg a nap / glóriát nyit / piros esőben áznak a felhők / halálig //
nézd kedves e temetést / e hangtalan jelenést / ahogy a nap lecsúszik a fák haján / / egy másik
kék-ég-sírba talán / s a bőrünkön aranyszemölcsök / a göncölszekér is elődöcög”.
A másik pedig: „a kövér takarító / dúdolgatva tologatta körülöttem / felmosóvizes rongyát
/ az ágyam alá is benyúlt / ütemre festett hegyet folyót / s oly kedvvel mintha / Aritmiából
Ritmiába / ő akarná visszaterelni szívemet”.

A két vers között negyvenhárom év telt el; az első 1970 júniusában jelent meg az Irodalmi Szemle Új hangok rovatában, a második 2013 júliusában ugyanebben a lapban; szerzőjük pedig, bármily meglepő: Bodnár Gyula.

Igen, ismert közírónk, szerkesztőnk, irodalomés színházkritikusunk, akiről kevesen tudják, hogy legelső közleményei versek voltak, még nyitrai főiskolásként (aki az említett  esztendőben annyira új és ismeretlen volt még a pályán, hogy Szőke József alapvető bibliográfia-folyamának az 1961–1970 közti időszak csehszlovákiai magyar írástudóinak és skriblereinek publikációit feldolgozó II. kötetébe az ifjú poétát még föl sem vette), s csak 1972-től kezdett fokozatosan egyéb műfajok felé fordulni. Aztán, ahogy egyre inkább magával ragadta az újságírás, napilapszerkesztés kíméletlen robotja, s a publicisztika heves kihívásai kötötték le minden erejét, hamarosan felhagyott a versírással, s úgy tűnt, teljesen meghalt benne a költő. Ez azonban – az alatt a négy évtized alatt sem, melynek során írónk egyáltalán nem publikált, s talán nem is írt verset – sosem felelt meg a valóságnak. Bodnár ugyanis 1918 után, (cseh)szlovákiai magyar térfélen, nemcsak hogy az egyik legpontosabb szavú és leghitelesebb kulturális újságírónk lett, aki összmagyar összehasonlításban is okkal mérhető a szakma legjavához, egyrészt lapja, az utóbbi két évtizedben már bűnösen s helyrehozhatatlan károkat okozva verstelenített és novellátlanított Új Szó 1974–1994 között általa is szerkesztett példaszerű és napjainkban egyértelműen visszasírandó (szép)irodalmi, illetve versrovatával, továbbá verskritikáival és költőportréival is folyamatosan bizonyította esztétikai és versszakmai felkészültségét, tág lírai horizontját, miközben a költői érzékenység, a míves nyelv és a képes beszéd a legprózaibb publicisztikai műfajait is áthatotta. Így történhetett, hogy nagy kedvvel és erudícióval írt karcolatait és tárcáit a legnemesebb szépirodalom rangjára volt képes emelni (valahol Tőzsér Árpád is ezt a képességét dicséri benne; Bodnár, mondja, ezekben az irodalmi kisformákban „igazi mester”), azaz, valahol, legbelül, mindvégig megmaradt költőnek, eredendően lírikus alkata mindegyik írásán átsütött, a költő, a szépíró – kifinomult szépérzékével – folyamatosan felügyelte újságírói műfajait, s nem engedte elszürkülni, ellaposodni azok nyelvét, látásának árnyaltságát. Emlékszem például, hogy a nemzedékemhez tartozó fiatal írótársaim részére általam kitalált s a hivatalosan megszabott irányoktól erősen elütő alternatív munkaértekezleteink, műhelytalálkozóink egyikén, melyet a csehszlovákiai magyar publicisztika és tényfeltáró irodalom helyzetéről: hiányosságairól és lehetőségeiről szerveztünk – Magyarországról meghívott vendégünk ezúttal, korábbi előadónk, Csoóri Sándor után Simonffy András volt –, korábbi nyitrai tanára, a bevezető előadásra felkért Szeberényi Zoltán épp azt nehezményezte a még induló Bodnár Gyulával kapcsolatban, hogy „olyan szépen ír, hogy az néha már fáj”. Később azonban, negyedszázad múltán, összefoglaló pályarajzaiban ugyanő már olyan „széles látókörű, érzékeny intellektus”-nak nevezte őt, akinek„A közírás az igazi területe, leginkább a kulturális publicisztika, az emberi kommunikáció változatai”. S meg kell hagyni, Bodnár esetleges – de mindenképp csak időleges – zsákutcái, pillanatnyi elcsúszásai, hellyel-közeli modorosságokba tévedései mögött is ugyanazt kell látni, ami erényeit is teszi: a nyelv – és a mesterség – mindenek fölötti tiszteletét, anyanyelvének: mestersége alapeszközének mai nyelvi közállapotainkat tekintve különösen dicséretes képviseletét. A nyelvet, mint valamely adott közösség hosszú évszázadokon, évezredeken át csiszolt termékét és kincsét, mint közösségszervező erőt. Ilyen értelemben a negyvenvalahány esztendővel ezelőtt a XX. századi szellemi-irodalmi-művészeti avantgárd bűvöletében indult Bodnárt akár régimódi embernek is nevezhetnénk, akinek gondolkodása középpontjában a közösség – szűkebb-tágabb emberi közössége – áll, s akár ars poeticának is felfoghatjuk a következő vallomását: „…gyötör a kétely, meg tudom-e találni azt a szót, az egyetlent anyanyelvem végtelen gazdag szótárában, szinonimaerdejében, mellyel a legpontosabban fejezem ki magam – magam? –, a valóságot, egyetlen szóban az embert.” És valóban ebben ragadható meg munkásságának lényege: a pontosságban, a pontosság igényében, a mindenkori adekvát kifejezés meglelésének a vágyában, ami – nézzünk szét, különösen mai napság, magunk körül – nem is annyira újságírói magatartás, hanem írói igény, s főleg a költői munka lényege. Amihez további olyan írói-újságírói erények is társulnak nála, mint a sokrétűség és a sokszínűség, a hagyományos, mondhatni klasszikus értékek hiánytalan ismerete és jelentőségük átérzése, illetve a széles körű tájékozottság, alapos anyagismeret és a mindenkori új iránti fogékonysága („Ha ő valamiről ír”, foglalja össze megint a lényeget Tőzsér, „akkor az […] fontosságban, komolyságban, jelentőségben megnő, sok irányban funkcionálódik, többszörös, tágas kontextusokba emelődik”), s ekkor még emberi tulajdonságairól – a mértéktartásáról, a saját ízlésen való felülemelkedni tudásáról, s arról, amilyen összhangot tudott teremteni magában egyéni és közösségi között – még nem is szóltunk. Látjuk tehát, olyan állandósult értékek futnak öszsze s teljesednek ki személyében, személyiségében, amelyek hovatovább, egyre inkább már a múltéi, sőt már hagyományként is egyre kevésbé élnek és működnek köztünk, közvetlen és tágabb környezetünkben.

Kedvenc könyvem Bodnár Gyulától a Szavak, színek, színképek 2001-ből. S nemcsak azért, mert a kötet ötlete, de talán még a címe is – ha jól emlékszem – az enyém volt (még a dunaszerdahelyi NAP Kiadó szerkesztőjeként ültettem annak bogarát a fülébe valamikor az 1990es évek derekán), hanem mert irodalomés művelődés-, továbbá kortörténészként, valamint önéletíróként is rendkívüli haszonnal tudom forgatni. Korábban vele is írtam egyet, az 1994es Nyomkeresőnket, de azt ma már nemigen van okom akárcsak mégoly ritkán is kezembe venni. Nem így az imént említettet, melyet Tőzsér Árpád olyan „szomorúan-szép könyvnek” nevez, amely korés társadalomkritikának is beillő analízise szerint „annak a cca. negyven évig tartó hazai irodalmi-színházi-művészeti múltnak a megidézése, amely egyrészt – neofitáink fals visszaemlékezéseiben, lihegő licitjeiben – lassan már csaknem valamiféle szellemi haláltáborrá növi ki magát, másrészt viszont – főleg fiataljaink közönyének köszönhetően – egyszerűen nem létezik, a szellemtörténelem tévedésének, elhanyagolható féregnyúlványának tekintendő”. A Szavak, színek, színképek ugyanis Bodnár kulturális publicisztikájának e kiemelt darabjaival egy év híján egy teljes negyedszázad krónikáját adja, tudniillik időrendben, szinte naplószerűen követik és váltják benne egymást huszonnégy esztendő szlovákiai magyar kulturális eseményeiről – könyveiről, színházi bemutatóiról, képzőés fotóművész személyiségeiről, rádióadásairól, kulturális rendezvényeiről és fesztiváljairól – szóló értékelő cikkei, eseménybeszámolói, vagyis annak lenyomatai: hogyan igyekezett írásaival, észrevételeivel, értékeléseivel kisegíteni közössége művelődését a husáki normalizáció és nem utolsósorban a felsőbb politikai szándékoknak az időben – is? – igencsak megfelelő igénytelenség mocsarából, s ha valakinek ez nem lenne elég széles panoráma, van itt tájékozódó kitekintés idősebb mesterek munkásságára (Beke Györgyére, Ruffy Péterére), van varsói színházi élménybeszámoló Andrzej Wajda vagy Henryk Tomaszewszky rendezéseiről, vannak pillanatfelvételek szlovák és cseh írókról, költőkről, versekről, a személyes szférából pedig: van vallomás színházi és színikritikusi tapasztalatairól – de ezek még így is szinte csak véletlenszerűen ideemelt morzsák Bodnár Gyula sokszínű egyéniségének és sokrétű érdeklődésének, felkészültségének példázására. S még valami feltűnik ezen írások utólagos szemlézésekor: jóllehet túlnyomórészt az 1968 utáni posztsztálinista visszarendeződés levegőhiányos és árnyékos esztendeiben íródtak s jobbára Szlovákia Kommunista Pártjának központi napilapjában, az akkori Új Szóban jelentek meg, a kor bélyegét és ideológiai kényszereinek nyomait alig-alig viselik magukon: minőség dolgában soha nem beszéltek mellé, s olyan értékszemléletet képviseltek, amely nemegyszer szembement a hivatalos kívánalmakkal, és fokról fokra igyekeztek egyre nagyobb rést nyitni azon a társadalmi, szellemi bezártságon, amelyet a kérdéses időben az egész cseh és szlovák társadalom is alaposan megszenvedett. Vagyis Bodnár Gyula a pártállamban is megőrzött etikai-morális tartásával, értékszemléletével máig hiteles tudott maradni, sőt napjaink nem egy újdogmatikus és újdemagóg megnyilvánulásával, viselkedési mintájával, opportúnus, önös érdekektől mozgatott – alaposan át-, sőt túlideologizált hajbókolásával is bátran szembe lehetne őt állítani.

Szilvássy József – aki évtizedekig a kollégája, majd rovatvezetője, később főszerkesztője volt az Új Szónál – idézi fel Bodnár kifakadását egyik szerkesztőségi ülésükön az 1980-as évekből, mondván, ő semmit nem tanulhatott, mert nem volt mit, idősebb – csehszlovákiai magyar – kollégáitól. Hát igen, olyan idők voltak azok akkor még; kevesen voltak itt, e szűkebb pátriában, akiktől tanulni lehetett. Bodnár Gyuláról viszont már bizton elmondható, hogy mestere lehetne sokaknak, ha hívnák őt, ha figyelnének rá, ha lenne rá igény. Hiszen ma már összmagyar viszonylatban is egyre kevesebb az olyan, klasszikus – polgári, népi, illetve értelmiségi – szellemi-erkölcsi hagyományokat képviselő, erényőrző és közösségmentő, életünket, értékeinket úgymond Aritmiából Ritmiába terelgető újságíró, közíró, mint ő, vagyis nem túlzok, amikor azt mondom, bármelyik magyarországi újságíró-iskolának, egyetemi szemináriumnak is megbecsült és tapasztalt oktatója lehetne. Akit a magam részéről a lehető legnyugodtabb szívvel neveznék a ([cseh]szlovákiai) magyar újságírás, újságcsinálás egyik jelentős alakjának, alkotójának (apropó: miért is nincs még Aranytolla, Pulitzer-emlékdíja, de még Fábryja sem?), akinek tágabb összevetésekben sem lenne szégyellnivalója, s aki művelődésünk egyéb fontos terepein – irodalomkritikusként, színházi és televíziókritikusként, televíziós újságíróként (fényíróként) és színházcsinálóként, nyelvművelőként és pedagógusként – is sokszorosan letette a névjegyét. (Dsz, 130614; 131205)