Az olvasás felettébb szükséges voltáról
Beszélgetés Tőzsér Árpáddal, Grendel Lajossal és Mizser Attilával
A nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete és az Arany A. László Polgári Társulás 2013 őszén immár harmadik alkalommal szervezte meg a Legere Irodalmi Versenyt középiskolások számára.
A háromfordulós csapatvetélkedő témája ezúttal a szlovákiai magyar irodalom volt. A rendezvény kuriózumának számított az a beszélgetés, mely során Tőzsér Árpádot, Grendel Lajost és Mizser Attilát faggattam olvasási szokásaikról, olvasmányaikról.
N. Tóth Anikó: A Legere verseny szervezőinek és a felkészítő tanároknak nem titkolt célja az, hogy felkeltsék a fiatalokban az olvasás iránti vágyat. Azért hívtuk meg az itt ülő írókat, hogy osszák meg az olvasmányaikkal kapcsolatos gondolataikat, hogy még több kedvet kapjanak a fiatalok. Mit olvastatok középiskolás korotokban?
Tőzsér Árpád: Mindenevő, mindenolvasó voltam gyerekkoromban is, mint ahogy most is. S töredelmesen be kell vallanom, hogy ponyvákból, cowboy-könyvekből ismertem meg a betűket. A nálam sokkal idősebb testvérbátyám már gimnazista volt, mikor én még iskolába sem jártam, nyalábostul hordta haza a ponyvaregényeket, Buffalo Billt, ilyesmiket, és ezekből, magam sem tudom, hogyan, de megtanultam olvasni. Mikor bekerültem iskolába, olvasni már tudtam, de írni nem. Később, rimaszombati diákként, elhatároztam, hogy Mikszáth Kálmán minden könyvét elolvasom. Az egyik tanárunk ugyanis felhívta rá a figyelmünket, hogy iskolánkban Mikszáth is tanult valaha. Erre nagyon büszke lettem, s megfogadtam, hogy én pedig Mikszáth minden könyvét felkutatom és elolvasom. És lőn. Az ugrás Buffalo Billtől Mikszáthig elég nagy és csavaros volt, de az én szellemi növekedésem mindig is ilyen csavart szaltókban történt.
NTA: Lajos, neked milyen olvasmányélményeid voltak középiskolás korodban? Ki volt a mentorod?
Grendel Lajos: Nekem az apám. 12-13 éves koromban kezdtem el Jókait olvasni, és 50 vagy 60 kötet Jókait elolvastam. És aztán Mikszáthot. És Kemény Zsigmondot.
NTA: Kemény is apai tanács volt?
GL: Már meghalt az apám, amikor 16-17 éves koromban fanyalodtam rá, illetve lettem Kemény Zsigmond-rajongó.
NTA: Úgy tűnik, a családtagoknak elég nagy szerepük volt az olvasóvá nevelésben. Attila, a te esetedben is így volt?
Mizser Attila: Én azt hiszem, hogy a Rakéta regényújság lapszámait apukám hozta haza, megrögzött olvasója voltam, ez volt az alapélmény. Aztán valahogy abban az időben jött be Salinger meg Orwell, őket kezdtem olvasgatni. Középiskolás koromban a legmeghatározóbb a Pegazus1 megjelenése volt. Évente jártunk az alkotótáborba, Komáromba, ahol pályatársakkal találkoztunk. Mindig elhangzott néhány könyv címe is persze, és ha a kapcsolatot (és a lépést) tartani akarta az ember, akkor ezeket megpróbálta elolvasni, képbe kerülni általuk. Meg a mindenkori zsűri stílusára és igényeire is kíváncsi voltam.
NTA: Tehát te kortárs szlovákiai magyar szerzőkön nőttél fel. Nyilván a középiskolai olvasmányélmények is beleszóltak abba, hogy magyar szakra jelentkeztetek, magyar irodalmat tanultatok az egyetemen. Volt-e olyan meghatározó olvasmányélmény, ami erős hátszelet adott ahhoz, hogy írókká váltatok?
TÁ: Én ’54-ben kerültem föl Pozsonyba, egyetemre, és akkor találkoztam először életemben élő írókkal, az úgynevezett csehszlovákiai magyar irodalom képviselőivel, és bizony azt kell mondanom, hogy nem hatottak rám valami lelkesítő erővel. Rájöttem, elég korán, hogy irodalomtörténetből, irodalomelméletből, verstanból kezdő egyetemistaként többet tudok náluk, s ez lehangolt s gőgössé is tett.
NTA: De hát ők nyilván nem a tanáraid voltak.
TÁ: A legmeghatározóbb tanárom Turczel Lajos volt, aki már Komáromban is tanított, én ugyanis ott érettségiztem. Hogy úgy mondjam, egy időben kerültünk föl Pozsonyba, én diákként, ő tanárként, s úgy esett, hogy továbbra is ő tanította nekem a magyar irodalmat. Irodalmi műveltségét, olvasottságát tekintve eléggé népi beállítottságú volt, úgyhogy olvasásra is elsősorban népieket ajánlott. Emlékszem, ő adta a kezembe, még Komáromban, Veres Péter Számadás című könyvét is. Veres Péter neve a mai fiataloknak nemigen mond már sokat, de a ’30-as évek ún. népi és szociográfiai irodalmának kiemelkedő alakja volt, prózaíróként sem annyira rossz, mint ahogy most állítják. Én az önéletrajzi ihletésű Számadásából több filozófiát tanultam, mint a marxista-leninista kurzusokból és közgazdaságtanokból. Sajnos akkor, az ’50-es években még teljesen el voltunk zárva a magyarországi tudományos iskoláktól, irodalomtudósok nem jártak át hozzánk, be voltunk zárva az ún. csehszlovákiai magyar irodalomba.
NTA: Lajos, te magyar–angol szakon végeztél, ami, gondolom, a világirodalom felé is tágította az érdeklődésed.
GL: Én 13 évvel fiatalabb vagyok Árpádnál, ’68-ban voltam húszéves. A ’68-as Csehszlovákia egy egészen más korszak volt, mint az ’50-es évek időszaka. Ami az irodalmat illeti, elsősorban az amerikai irodalom vonzott és vonz ma is. Akkor ismerkedtem meg az amerikai irodalommal Fitzgeraldtól Hemingwayn át Faulknerig, és sorolhatnám, és persze az akkori élő magyar irodalomból Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Mándy Iván prózáját olvastam.
NTA: Akik ráadásul akkor kultúrpolitikailag nem voltak éppen elfogadottak, támogatottak.
GL: Sőt mondhatni, hogy megtűrtek voltak a magyar irodalomban.
NTA: Attila, te vagy a legfiatalabb az itt ülő szerzők közül, és Magyarországon végezted az egyetemet. Milyen hatások értek?
MA: A miskolci egyetemen a stilisztika tantárgyat Péterfy Gergely tanította, s hát ez erősen meghatározta az olvasmányélményeimet (azóta is szeretem a könyveit). Már akkor Erdős Virágot olvastunk, azt hiszem, Térey is téma volt, és Garaczi. Ugyanakkor olvastam – bár ezt eléggé furcsa mondani itt, így – az itt, mellettem ülő urakat. És még egy szerző hatott erősen, ez később a szakdolgozatomban is visszatért: Hajnóczy Péter. Így kialakult egy csapásvonal.
GL: Amely mentén író lettél.
MA: Pont azt akartam mondani, hogy költőként indultam tulajdonképpen, de amikor leírták valahol egy folyóirat végére, hogy költő vagyok, onnantól csak prózát mertem olvasni. Elég korán lettem „folyóirat-olvasó”, próbáltam kideríteni az évszámok alapján, hogy kik lehetnek a pályatársaim, hol tartanak éppen. Én nem jártam gyakran irodalmi társaságokba, de a folyóiratokat olvasva megpróbáltam a kortárs irodalom ütőerén tartani az ujjamat.
NTA: Elhivatott olvasókból aztán hivatásos olvasókká váltatok, merthogy mindenkinek van közületek hosszabb-rövidebb ideig tartó szerkesztői múltja, sőt Attilának jelene is. Folyóiratoknál, könyvkiadókban dolgoztatok. Milyen érzés kéziratokat olvasni, bábáskodni a megjelenő szövegek születésénél?
TÁ: Már egyetemistaként bekerültem az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe. Akkor persze még nem szerkesztőként, hanem többnyire csak recenzensként foglalkoztattak. Az Irodalmi Szemle 1958-ban indult, s tulajdonképpen akkor indult a mi költői nemzedékünk is, antológiánk, a Fiatal szlovákiai magyar költők szinte egy időben jelent meg az Irodalmi Szemle első számával. Emlékszem, hogy az első könyv, amit Dobos László, az akkori főszerkesztő recenzálásra a kezembe nyomott, Franz Werfel Nápolyi testvérek című regénye volt. Lelkiismeretesen megírtam róla a kért ismertetést. A második harci feladat egy kézirat megszerkesztése volt. 22 évesen, elég korán kezdtem tehát idegen kéziratokkal ismerkedni. És rájöttem, hogy szerkesztő is van a világon, megtudtam, hogy mi a feladata, hogy a szerkesztő, ha jól végzi a dolgát, tulajdonképpen társszerző, csak nem nevezik néven, nem írják ki a címlapra a nevét. Később valóságosan is szerkesztője lettem az Irodalmi Szemlének, s akkor már egyre inkább robotnak éreztem a szerkesztést. Az ’50-es évek második felében tértem el radikálisan a korábbi magyar irodalmi élményektől, és fordultam a világirodalom felé. A közép-európai tájékozódást az Irodalmi Szemlének köszönhetem. A szerkesztőségünk a Szlovák Írószövetség épületében volt, és azok az íróvendégek, akik a Szlovák Írószövetséget meglátogatták, rendre benyitottak a mi szerkesztőségünkbe is. Azt kell mondanom, hogy így szinte az egész közép-európai irodalmat személyesen ismertem, a cseh Vilém Závadától a lengyel Tadeusz Różewiczig. Ebből az időből származik a közép-európai avantgárd iránti érdeklődésem, a cseh, lengyel, szerb-horvát költészetet fordítani is kezdtem. A hatvanas évek szabadabb légkörében jött aztán a nyugat-európai irodalom. 1963-ban zajlott a csehországi Liblicében a Kafka-konferencia (addig Franz Kafka Csehszlovákiában szinte tiltott író volt), s onnantól kezdve zuhogni kezdtek ránk a nyugati irodalmi hatások. Számomra ez a gátszakadás elsősorban az Eliot, Ezra Pound, Henri Michaux, René Char költészetével való ismerkedést jelentette. Az élmény olyan letaglózó volt, hogy hatásukra majdnem abbahagytam a versírást. Úgy éreztem, hogy amit addig írtam, nem versek voltak, hanem gyermekmondókák.
NTA: Lajos, te ott voltál a Kalligram születésénél. Miben látod a folyóirat jelentőségét?
GL: Megszűnt a diktatúra. ’89-ig egy behatárolt térben mozogtunk, ’89 után viszont a saját képünkre alakítottuk az irodalmat, így 1992-ben létrehoztuk a Kalligram című folyóiratot, és ez meglehetősen új utat vágott a közép-európai irodalomban. Nem is csak a magyar irodalom számára volt fontos, hanem a közép-európaiság fogalmát mintegy megerősítette a ’90-es években. Véleményem szerint a Kalligram azóta is az első öt magyar folyóirat között van.
NTA: Attila pedig ötödik éve a Palócföld című irodalmi lapnak a főszerkesztője. Beszélnél erről a szerkesztői-olvasói munkádról?
MA: A Palócföldet megelőzte a József Attila Kör füzeteinek szerkesztése, amit pályázat útján nyertem el Kabai Lóránttal, két évre szóló feladat volt. Pont egy olyan generációt sikerült kifognunk, akik ma már a magyar irodalom jelentős szerzői – a teljesség igénye nélkül említem Nemes Z. Márió, Sopotnik Zoltán és a tragikusan elhunyt Málik Roland nevét. A szerkesztett könyvek és a szerzők utóélete nagyon pozitív visszacsatolás volt arról, hogy valamilyen szinten érdemes szerzőket, kéziratokat gondozni. Amikor letelt a kétéves megbízatás, akkor jött a felkérés a Palócföld folyóirat részéről a főszerkesztői posztra. A JAK minden szempontból másfajta kihívást jelentett, furcsa volt ebből a légkörből átlépni a Nógrád megyei Palócföldhöz, ami akkor bizonytalan időket élt. Amiket akkoriban olvastam róla, nem volt túl biztató. Egy meglehetősen kis csapattal megpróbáltam a saját elképzeléseim szerint formálni, azzá, amiért merem vállalni a felelősséget, végig próbáltam kiállni amellett, amit elképzeltem. Azt gondoltam, hogy a nógrádi fiatal irodalomnak mindenféleképpen helye kell, hogy legyen az országos mezőnyben. Akkor is, ha Salgótarján nincs is abban a szerencsés helyzetben, mint az egyetemi városok, hogy nagyobb kultúrközösségből tudna toborozni „saját” szerzőket. Ebből a szempontból más helyzetben van a Palócföld, mint a többi jelentős vidéki irodalmi folyóirat, mint az Alföld, a Jelenkor, a Tiszatáj. De csapataink, bár egyre fáradtabbak, azóta is harcban állnak. Már ötödik éve szerkesztem a lapot, és jó látni, hogy olyan pályakezdő szerzőknek adtunk teret, akik akár a Kalligram Kiadónál jelentettek meg később kötetet. 2014-ben lesz 60 éves a folyóirat, ez azért elég megrettentő és egyben nagyon izgalmas tény.
NTA: Lajos, te például Tőzsér Árpád verseskötetének is voltál a szerkesztője. Te, akiről úgy tudni, verset egyáltalán nem ír, hogyan szerkesztettél verseket?
GL: Tőzsért könnyű volt szerkeszteni, mert minden klappolt, sokkal nehezebb volt szerkeszteni – nem említek neveket – prózaköteteteket. Én pedig Tőzsér Árpádhoz vittem be az első novellámat 1969-ben az Irodalmi Szemlébe. Hú, de izgultam!
NTA: Mit mondtál neki, Árpád?
TÁ: A kezdő írókat akkoriban nemigen szoktam dicsérni, úgy gondoltam, elégséges dicséret írásuknak a közlése. Grendelt meg egyébként sem éreztem kezdő írónak, az első novellájának az volt a címe, hogy Labda, Lajos, javíts ki, ha nem jól mondom.
GL: Teniszlabda.
TÁ: Abban nem kellett egyetlen szót sem javítani. Tettem már az előbb egy megjegyzést, hogy bizonyos szerzőknek a kéziratát annyira át kell írni, hogy az szinte egyenlő a műnek a megírásával. A néhai népi írókról, Szabó Pálról, az előbb említett Veres Péterről, Darvas Józsefről köztudott volt, hogy egyenesen ráhagyatkoztak a szerkesztőkre, hogy itt van a kézirat, csinálj belőle művet. Hát azt kell mondanom, Grendel novellájából nem kellett művet csinálni, az komplett kész volt, és Lajos azóta is tartja a színvonalát, hála Istennek.
NTA: Annak, hogy hivatásos írók vagytok, másféle kézzelfogható bizonyítékai is vannak: igen gyakran írtok kritikát, recenziót, esszét, tanulmányt az olvasmányélményeitekről. Az egyik legutolsó Tőzsér-kötet, a Faustus Pozsonyban is egy ilyen könyv, tavaly2 jelent meg. Árpád, kiket olvastál az utóbbi időben? Mesélj egy kicsit a fiataloknak erről a kötetről!
TÁ: Ez elég hosszú történet lenne, mert hál’istennek, váltig mindenevő és mindenolvasó vagyok. Bár az idő telik, s minél idősebb az ember, annál inkább megválogatja, mibe fekteti az energiáját. A Faustus Pozsonyban az utóbbi tíz évem publicisztikáját tartalmazza, azaz nemcsak „olvasónapló”, hanem esszéket, interjúkat s egyéb, az irodalomról szóló reflexiókat is tartalmaz. A címét úgy kapta, hogy egy magyarországi kritikus, Bedecs László készített velem egy interjút, s ezt a címet adta neki, célozva az egykori Faustus Prágában című drámakölteményemre, amely Szenczi Molnár Albertről szólt. Nekem nagyon megtetszett az interjúcím, ezért adtam ezt a címet az új könyvemnek. S hogy kikről szól? Természetesen az olvasmányaimról, Borbély Szilárdtól Bertók Lászlóig, Grendel Lajostól Esterházy Péterig, Schopenhauertől Heideggerig, s Keatstől Umberto Ecóig, a magyar és a világirodalomról.
NTA: Faustusi alkat vagy netán?TÁ: Ha ezt állítanám magamról, az elég nagyképűen hangzana, mert így akarva, nem akarva Goethével is összevetném magamat. Bár ha úgy gondolkodunk, hogy minden stílusiskola vagy a romantikához, vagy a klasszicizmushoz kapcsolható, akkor lehetne talán mondani, hogy egy kicsit Goethe nyomában járok, mert a klasszicizmus mindig összefoglal, a romantika pedig eredeti nyelvvel, eredeti mondanivalóval kísérletezik, s állítólag (utoljára Csehy Zoli állította ezt rólam) én is inkább összefoglaló alkat vagyok, s nem kísérletező, nem formabontó. Ami, ha azt veszszük, hogy Dantéról, Miltonról, Goethéről szokták azt mondani, hogy szintetizáló szellem, még mindig nagyon hízelgő reám nézve. Ugyanakkor jó volna közelebbről megnézni, ki írt le a világirodalomban olyasmit, amihez hasonlót előtte valaki már nem tett papírra. Azaz abszolút eredetiség nem létezik. De ezt most hagyjuk.
NTA: Lajos, te pár évvel ezelőtt szintén nagy fába vágtad a fejszéd, amikor a modern magyar irodalomról kíséreltél meg egy szintézist írni. GL: Inkább bevezetőnek szántam a XX. századi magyar irodalomba. Véleményem szerint nem tudományos munka, hanem olyan félig tudományos, félig népszerűsítő mű, melyben valamennyi jelentős XX. századi író megtalálja a helyét és a funkcióját.
NTA: De azért nem tudtad teljesen távol tartani magadtól a témát, hiszen vannak kedvencek, akikről bensőségesebben fogalmaztál. GL: Vannak kedvenceim, de ezek részben a
XX. század kedvenc, vagyis kanonikus írói közé tartoznak, részben pedig nem. Szathmári Sándornak a Kazohinia című regényét nem tudom, hányan ismerik, pedig a XX. század legjelentősebb művei közé tartozik, vagy Remenyik Zsigmondnak az Élők és holtak című regényét, vagy Füst Milántól a Feleségem történetét. Vagy ott van Hunyady Sándor, az egyik legnagyobb XX. századi novellista. Vagy Márainak nem a főbb műveit veszem példaként, hanem a Csutorát, ami egy kutyaregény. Vannak tehát eltérések a hivatalos kánontól.
NTA: Éppen ettől izgalmas, hogy a magánkánonodról lebbented fel a fátylat. Mizser Attilának is megjelent egy esszékötete vagy kritikakötete tavaly Lapos vidék címmel,3 ami kifejezetten kortárs művekre koncentrál, talán a Neubauer Pálról és a Mikszáthról szóló írás kivételével. MA: A címadás arra utal, hogy amióta szerkesztek, lapok között élek, és azóta nem olvasok „spontán”. És hát eléggé „ellaposodott” az irodalmi életformám, hiszen azelőtt örömből olvastam. A kötet első fejezete kritikákat tartalmaz, amelyek szintén lapokban, folyóiratokban és egy magyarországi napilap recenziórovatában jelentek meg. Vannak Madáchhoz, Mikszáthhoz kapcsolódó írások, ennek a térségnek ez a két szerző a két nagy idolja, így voltaképp adta magát a téma. De szerepelnek tanulmányok a kánon, az ún. határon túli irodalom témájáról is. Sokféle kérdést felvet, érint ez a nem túlságosan vaskos kötet, nem véletlen, hogy a dunaszerdahelyi Nap Kiadó Kaleidoszkóp sorozatában jelent meg.
NTA: Három beszélgetőtársamban elég sok közös vonás van, például az is, hogy tanárként is tevékenykedtek/nek. Milyen fortélyokkal dolgoz(ta)tok, milyen technikákat vet(ette)tek be, hogy olvasásra bírjátok a tanítványaitokat? Mit lehet elérni tanárként e téren?
TÁ: Nagyon keveset. Az olvasást gyerekkorban kell megszeretni. Az olvasás ugyanis életforma. Az életformát pedig gyerekkorban kell kialakítani. Nálunk ezt a szempontot valahogy elhanyagolják. Az olvasás készsége egyébként egy bűvös kör, mert kialakítása természetesen nemcsak a szülőkön, hanem a tanítókon, tanárokon is múlik, akik sajnos nem állnak sokszor a helyzet magaslatán, maguk sem olvasnak eleget. Ennek következtében nem olyan anyag kerül ki a kezük alól s kerül fel az egyetemekre, főiskolákra, amilyet elvárnánk. Én 1990-től 2002-ig tanítottam a pozsonyi Comenius Tudományegyetemen, és azt kell mondanom, hogy már akkor is (és gondolom, azóta sem nagyon változott a helyzet) azt tanítottuk, amit a középiskolában meg kellett volna tanulniuk a gyerekeknek. Az egyetemi oktatásnak erősen középiskolai szintje van, ami természetesen anomália. Én szerzői és címlistákat írattam halomra a diákjaimmal, hogy bevésődjön a tudatukba, mi mindennek a létéről kell tudniuk, s hogy amikor szükség van rá, levehessék a könyvespolcról. Másképp olvassa a diák a könyvet, ha érdekelve van az olvasásban. Van persze spontán olvasás is, amikor érdeklődés visz el egy könyvhöz, de ez a mindenféle internetes műfajok idején, amelyek felszínes tudással eltömik az ilyen érdeklődést, egyre ritkább.
NTA: Nekem Grendel Lajos nagyon jó tanárom volt, bár sose tanított hivatalosan. Amikor 16 évesen eljártam az Iródiára, Lajos adott a kezünkbe listákat, hogy mit kellene olvasnunk. Sokkal izgalmasabb volt, mint az iskolai kötelezők, hiszen főleg kortárs irodalomról tájékoztatott. Nekem az olvasóvá válásomban tehát te elég nagy szerepet játszottál. Köszönöm utólag is.
GL: Na tessék! Egyébként egyetértve Árpáddal csak annyit teszek hozzá, hogy az én koromban az olvasás mást jelentett, mint a ti korotokban. Nemhogy számítógép vagy mobil nem volt, hanem még televízió sem. Tehát az olvasás bizonyos mértékben kultusz volt, mára azonban ez a kultusz már megszűnt, ennek e szerepét átvették a technikai eszközök.
TÁ: Szabad egyetlen megjegyzést? Egy hete zajlott le a Tűnődés a trópusokon című kétnapos konferencia a pozsonyi Magyar Intézetben, Zalabai Zsigmond korán elhunyt szlovákiai magyar irodalomteoretikus, irodalomtörténész emlékére. Ott akartam elmondani, de nem sikerült, hát elsütöm itt a poént. Hamvas Béla annak idején azt mondta és le is írta, hogy a költészetet nem popularizálni, népszerűsíteni, „tömegiesíteni” kell, hanem éppen fordítva, meg kell menteni a tömegtől. A költészet mindig is a kevesek műfaja volt, s ha a sokaság kezébe kerül, akkor elposványosodik, elmocsarasodik, elszínvonaltalanodik. S azt hiszem, ma pontosan itt tartunk: az internet a költészet számára maga a posvány.
NTA: Attila, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem vagy az íróiskola oktatójaként egészen friss tapasztalatokkal hogyan látod az olvasási szokásokat?
MA: Elég nehéz általánosítani, de az egészen biztos, hogy az olvasás más kondíciókat követel. Ahogy minden sportban fontos a téli alapozás, hogy bírják-e teljesíteni megfelelő kondícióval a következő idényt egy adott sportág, például valamilyen labdajáték képviselői, ugyanilyen fontos a szinten tartás az egyetemeken vagy az íróiskolákban. Ha úgy próbálnak a diákoknak könyveket ajánlani, hogy azokat valamilyen mértékben birtokba tudják venni, arra már lehet építeni, ha több ilyen könyv van, akkor megedződnek, és így szép lassan össze tudunk állítani egy olyan csapatot, amelynek tagjai egyre többet, újabb műfajokat, szerzőket bírnak el, így lehet tovább építkezni. Hogy mennyi idő kell erre, az változó, de arra a kérdésre, hogy ez a folyamat elindítható-e, a válaszom az, hogy igen. Nekem olyan tapasztalataim vannak, hogy ahol volt erre megfelelő idő, pár ember mindig akadt, akinek végül jelentett valamit az olvasás. Szerintem nem kell ebből tömeghisztériát csinálni, egyáltalán nem kell, hogy mindenki olvasson, ez hülyeség. Ebben a korban, amikor ennyire megváltoztak a kommunikációs kondíciók, ezt biztosan nem lehet elérni. De ha tényleg megtalálja azokat az embereket ez a bizonyos érzés, a könyv olvasásának a szeretete vagy igénye, akkor azért lehet (azzal a néhánnyal) egy ideát megvalósítani, ma is.
NTA: És milyen az, amikor a saját szövegeteket olvassátok? Újraolvassátok-e az alkotás folyamatában, szöszöltök-e rajta? Elolvassátok-e, amikor megjelenik, örültök-e neki?
GL: Nem olvasom. Illetve addig olvasom, amíg meg nem jelenik. Évtizedek múltán esetleg elolvasom újra, de egyfajta szégyen a kezedbe venni a könyvet, mert attól tartasz, hogy még jobb lehetett volna. Lehet, hogy teljesen jó, csak arra évek és évtizedek múlva jössz rá, hogy talán nem is volt olyan rossz.
NTA: Ezek szerint szigorú olvasója vagy a saját szövegeidnek.
GL: Hát igen, igen.
NTA: Attila, bólogattál nagyokat.MA: Én rettegek bármilyen könyvem megjelenésétől, és tulajdonképpen az első kötetem után rögtön abba is akartam hagyni az írást, mert rájöttem, hogy annyira rendbe kellene tenni, hogy folt lesz az életemen, anynyira szörnyű, hogy úgy jött ki, hogy amolyan lett, és nem ilyen. De aztán próbáltam könyvekkel helyrehozni, hogy talán majd a következő fölülírja azt az elsőt, reméltem, hogy nem lesz rosszabb a helyzet. És nagyon örülök, amikor csúszik a megjelenés, ami a mai könyvkiadásra eléggé jellemző. Ilyenkor félek, nem akarom azt látni, hogy például két szonettet egybeírtak, attól mentsen meg, aki megmenthet. Persze azért van egy egészséges várakozás is, most is egy ilyen előtt állok, tanulmánykötetem jelenik meg legközelebb. Megnyugvással veszem, hogy még nem jött ki, majd karácsony után, hát jó, legalább a karácsony boldog lesz.
NTA: Árpád?TÁ: Az nagyon érdekes, ahogy a szöveg viselkedik a szerzővel szemben: olykor megtréfálja a szerzőt. Az én költészetem, hadd beszéljek csak a verseimről, radikálisan két részre osztható, az első két kötetem az teljes egészében ún. vallomásos líra, az utána következő köteteim az 1971-ben napvilágot látott Érintések című kötetemmel kezdve – ez az a bizonyos, amit Grendel Lajos szerkesztett annak idején…
NTA: Neki köszönheted a fordulatot?
GL: Nem, dehogy!
TÁ: Grendel szerkesztette a kötetemet, tehát bizonyos értelemben társszerző is volt, akkor is, ha őszerinte nem kellett javítani.
NTA: Jóváírta.
TÁ: Ott lebeg felette a szelleme, s az is valami. Tehát ettől az 1971-es kötettől számítva már inkább magam is szövegköltészetet műveltem, ahol a szöveg írja magát, akármenynyire is szólammá tették ezt a posztmodern iskolák. Valóban létezik olyan versbeszéd, amelyikben az egyik szó, az egyik mondat adja a másikat, a mű a nyelv önmozgása és kevésbé az ún. valóság hatása alatt alakul. De vissza az eredeti kérdéshez: költészetem „vallomásos” szakasza, ha újraolvasom, nem jelent számomra meglepetést, az akkor írt verseimről tudom, mikor írtam őket, mi volt a mögöttesük. Ha viszont a szövegkorszakomban írt verseimet olvasom újra, sokszor csodálkozom: ezt valóban én írtam? Az ún. szövegverstől nagyon könnyen el lehet idegenedni, azaz van egy időpont, amikor már a szerzőjére is úgy hat, mint egy idegen mű: a szerző saját maga olvasójává válik. Ebben az „időpontban” tudsz a legkritikusabb lenni önmagadhoz. Paul Valéry mondja, hogy végül minden költő annyit fog érni, amennyit kritikusként ér önmagával szemben. Amikor saját magad olvasójává válsz, az a legönkritikusabb időszakod. Akkor lenne leghitelesebb és leghasznosabb a belenyúlkálás a saját szövegbe. Csak akkor ezt már nem jó szemmel nézik a kritikus urak. Még mindig él ugyanis az a nézet, hogy létezik pont a vers végén, azaz a mű véglegesíthető. Szerintem nincs pont. Amíg a szerző él, addig a műve mindig átírható. Nekem nemegyszer szóvá tették már kritikusaim, hogy nehéz kiigazodni a verseimben, mert egyiknek-másiknak 5–15 variációja is van, most akkor melyikről írjanak, melyik a mérvadó. Ez kemény dió. Persze azért kritikusok a kritikusok, hogy oldják meg az ilyenfajta dilemmákat. Az a bizonyos horatiusi maxima, amely szerint kilenc évig kell fektetni a kéziratot, és azután elővenni és kiadni, nem volt más, mint a lehető legszigorúbb kritikai hozzáállás az alkotáshoz.
GL: Addig kicserélődnek a sejtek.
TÁ: Ezt a kilenc évet ma megint kötelezővé kellene tenni. Kevesebb lenne az író, főleg a dilettáns, és több lenne a tehetség.
NTA: Az olvasás felettébb szükséges voltáról szólt a beszélgetésünk, most még egy utolsó kérdés, kérem, röviden válaszoljatok: mire jó az olvasás? (Hosszú csend.) Addig nem megyünk haza, amíg nem válaszoltok!
TÁ: No Lajos, most légy okos!
GL: Tulajdonképpen semmire sem jó. (Taps.)
NTA: Na most meggyőztük a fiatalokat!
GL: De van, akinek jólesik olvasni, és van, akinek nem, és akinek nem esik jól, szerintem menjen táncdalénekesnek, vagy fedezze fel a saját maga tehetségét, és boldoguljon ott, ahol a tehetsége felszólítja.
MA: Azért kell olvasni, és ez talán patetikus lesz, de tanárként azt tapasztalom meg, hogy nem tudunk beszélni az érzelmeinkről, még komoly helyzetben sem. Amikor betegek vagyunk, vagy valami trauma éri a családot, mondjuk halál, vagy épp szerelmesek vagyunk, ugyanazt az avítt nyelvet használjuk, próbáljuk használni, amit Petőfi, Arany, Mikszáth, mert nincsenek rá modern szavaink. Egyesek azt mondják, jó, lehet, hogy kell olvasni, de a kortárs irodalmat, azt meg már tényleg minek. Egyszerűen azért, mert nem él bennünk a nyelv, vagy nem tudunk a nyelvvel élni, pedig a nyelv fejlődik. Ma is megvan az a magas irodalmi nyelv, nem is akármilyen szinten szerintem, amit érdemes lenne olvasni. Ha másra nem, az olvasás arra jó, hogy megtanítson bennünket beszélni. Hogy legyenek szavaink azokra a helyzetekre, amelyekben élünk. Hogy várunk egy zebrán, hogy bemegyünk a kórházba, vagy épp valakit meg szeretnénk szólítani, hódítani. Vagy ha trauma ér minket, akkor hirtelen elakad, nem lesznek szavaink, csak valami régi olvasmányélmények derengenek, azok meg már nem jók. Mint ahogy frissítjük a gépeinket, laptopjainkat, mobiljainkat, okostelefonjainkat, így kellene a nyelvet is frissíteni. De ezt csak könyvekből lehet letölteni. (Taps.)
TÁ: Ez a taps határozottan gyengébb volt, mint az első. Grendel Lajos mondatára feltehetően a facebookos tömeg tört ki tapsban. Mizser Attilát, aki egyébként lelkemből beszélt, nagyon okos dolgokat mondott, csak úgy tessék-lássék tapsolták meg. Meg tudom erősíteni, hogy többnyire valóban csak akkor fanyalodunk a könyvre, amikor egyedül maradunk, amikor már nincs kihez fordulnunk. Ne felejtsük el, hogy a kultusz és a kultúra szavak ugyanarról a tőről fakadnak. A kultúra, benne az irodalom is, közvetlenül kapcsolódik a kultuszhoz, a valláshoz. Valamikor legalábbis így volt, az antik görög időkben Szophoklész műveit templomokban mutatták be. Akkor, amikor egyedül érezzük magunkat, nincs kihez fordulnunk, Istenhez fordulnánk, ha istenhívők lennénk. Ha viszont olvasunk, úgy „imádkozunk”, hogy nem kell okvetlenül istenhívőnek lennünk: önmagunkkal beszélgetünk, ami valamiképpen az ima meghittségével rokon. Ekkor vagyunk a legőszintébbek önmagunkhoz. S azt hiszem, ez a belső őszinteség az olvasás végső értelme.
Nyitra, 2013. december 16.
3 Dunaszerdahely, 2012, Nap Kiadó. – A szerk.
1 A Pegazus középiskolások számára évente meghirdetett irodalmi verseny, melynek eredményhirdetésére általában egy nyári alkotótáborban kerül sor, mely során költők, írók foglalkoznak a pályakezdőkkel.