Az olvasás felettébb szükséges voltáról

Beszélgetés Tőzsér Árpáddal, Grendel Lajossal és Mizser Attilával
A nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete és az Arany A. László Polgári Társulás 2013 őszén immár harmadik alkalommal  szervezte meg a Legere Irodalmi Versenyt középiskolások számára.

 

A háromfordulós csapatvetélkedő témája ezúttal a szlovákiai magyar irodalom volt.  A rendezvény kuriózumának számított az a beszélgetés, mely során  Tőzsér Árpá­dot, Grendel Lajost és Mizser Attilát faggattam olvasási szokásaikról, olvasmányaikról.

N. Tóth Anikó: A Legere verseny szerve­zőinek és a felkészítő tanároknak nem tit­kolt célja az, hogy felkeltsék a fiatalokban az olvasás iránti vágyat. Azért hívtuk meg az itt ülő írókat, hogy osszák meg az ol­vasmányaikkal kapcsolatos gondolataikat, hogy még több kedvet kapjanak a fiatalok. Mit olvastatok középiskolás korotokban?

Tőzsér Árpád: Mindenevő, mindenolvasó voltam gyerekkoromban is, mint ahogy most is. S töredelmesen be kell vallanom, hogy ponyvákból, cowboy-könyvekből ismertem meg a betűket. A nálam sokkal idősebb test­vérbátyám már gimnazista volt, mikor én még iskolába sem jártam, nyalábostul hord­ta haza a ponyvaregényeket, Buffalo Billt, ilyesmiket, és ezekből, magam sem tudom, hogyan, de megtanultam olvasni. Mikor be­kerültem iskolába, olvasni már tudtam, de írni nem. Később, rimaszombati diákként, elhatároztam, hogy Mikszáth Kálmán min­den könyvét elolvasom. Az egyik tanárunk ugyanis felhívta rá a figyelmünket, hogy is­kolánkban Mikszáth is tanult valaha. Erre nagyon büszke lettem, s megfogadtam, hogy én pedig Mikszáth minden könyvét felkuta­tom és elolvasom. És lőn. Az ugrás Buffalo Billtől Mikszáthig elég nagy és csavaros volt, de az én szellemi növekedésem mindig is ilyen csavart szaltókban történt.

NTA: Lajos, neked milyen olvasmányél­ményeid voltak középiskolás korodban? Ki volt a mentorod?

Grendel Lajos: Nekem az apám. 12-13 éves koromban kezdtem el Jókait olvasni, és 50 vagy 60 kötet Jókait elolvastam. És aztán Mikszáthot. És Kemény Zsigmondot.

NTA: Kemény is apai tanács volt?

GL: Már meghalt az apám, amikor 16-17 éves koromban fanyalodtam rá, illetve lettem Ke­mény Zsigmond-rajongó.

NTA: Úgy tűnik, a családtagoknak elég nagy szerepük volt az olvasóvá nevelésben. Attila, a te esetedben is így volt?

Mizser Attila: Én azt hiszem, hogy a Rakéta regényújság lapszámait apukám hozta haza, megrögzött olvasója voltam, ez volt az alap­élmény. Aztán valahogy abban az időben jött be Salinger meg Orwell, őket kezdtem olvasgatni. Középiskolás koromban a leg­meghatározóbb a Pegazus1 megjelenése volt. Évente jártunk az alkotótáborba, Komárom­ba, ahol pályatársakkal találkoztunk. Mindig elhangzott néhány könyv címe is persze, és ha a kapcsolatot (és a lépést) tartani akarta az ember, akkor ezeket megpróbálta elolvas­ni, képbe kerülni általuk. Meg a mindenkori zsűri stílusára és igényeire is kíváncsi voltam.

NTA: Tehát te kortárs szlovákiai magyar szerzőkön nőttél fel. Nyilván a középisko­lai olvasmányélmények is beleszóltak abba, hogy magyar szakra jelentkeztetek, magyar irodalmat tanultatok az egyetemen. Volt-e olyan meghatározó olvasmányélmény, ami erős hátszelet adott ahhoz, hogy írókká vál­tatok?

TÁ: Én ’54-ben kerültem föl Pozsonyba, egye­temre, és akkor találkoztam először életem­ben élő írókkal, az úgynevezett csehszlováki­ai magyar irodalom képviselőivel, és bizony azt kell mondanom, hogy nem hatottak rám valami lelkesítő erővel. Rájöttem, elég korán, hogy irodalomtörténetből, irodalomelmélet­ből, verstanból kezdő egyetemistaként többet tudok náluk, s ez lehangolt s gőgössé is tett.

NTA: De hát ők nyilván nem a tanáraid voltak.

TÁ: A legmeghatározóbb tanárom Turczel Lajos volt, aki már Komáromban is taní­tott, én ugyanis ott érettségiztem. Hogy úgy mondjam, egy időben kerültünk föl Pozsony­ba, én diákként, ő tanárként, s úgy esett, hogy továbbra is ő tanította nekem a magyar iro­dalmat. Irodalmi műveltségét, olvasottsá­gát tekintve eléggé népi beállítottságú volt, úgyhogy olvasásra is elsősorban népieket ajánlott. Emlékszem, ő adta a kezembe, még Komáromban, Veres Péter Számadás című könyvét is. Veres Péter neve a mai fiatalok­nak nemigen mond már sokat, de a ’30-as évek ún. népi és szociográfiai irodalmának kiemelkedő alakja volt, prózaíróként sem annyira rossz, mint ahogy most állítják. Én az önéletrajzi ihletésű Számadásából több fi­lozófiát tanultam, mint a marxista-leninista kurzusokból és közgazdaságtanokból. Saj­nos akkor, az ’50-es években még teljesen el voltunk zárva a magyarországi tudományos iskoláktól, irodalomtudósok nem jártak át hozzánk, be voltunk zárva az ún. csehszlová­kiai magyar irodalomba.

NTA: Lajos, te magyar–angol szakon vé­geztél, ami, gondolom, a világirodalom felé is tágította az érdeklődésed.

GL: Én 13 évvel fiatalabb vagyok Árpádnál, ’68-ban voltam húszéves. A ’68-as Csehszlo­vákia egy egészen más korszak volt, mint az ’50-es évek időszaka. Ami az irodalmat illeti, elsősorban az amerikai irodalom von­zott és vonz ma is. Akkor ismerkedtem meg az amerikai irodalommal Fitzgeraldtól Hemingwayn át Faulknerig, és sorolhatnám, és persze az akkori élő magyar irodalomból Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Mándy Iván prózáját olvastam.

NTA: Akik ráadásul akkor kultúrpoliti­kailag nem voltak éppen elfogadottak, tá­mogatottak.

GL: Sőt mondhatni, hogy megtűrtek voltak a magyar irodalomban.

NTA: Attila, te vagy a legfiatalabb az itt ülő szerzők közül, és Magyarországon vé­gezted az egyetemet. Milyen hatások értek?

MA: A miskolci egyetemen a stilisztika tan­tárgyat Péterfy Gergely tanította, s hát ez erő­sen meghatározta az olvasmányélményeimet (azóta is szeretem a könyveit). Már akkor Erdős Virágot olvastunk, azt hiszem, Térey is téma volt, és Garaczi. Ugyanakkor olvastam – bár ezt eléggé furcsa mondani itt, így – az itt, mellettem ülő urakat. És még egy szerző hatott erősen, ez később a szakdolgozatom­ban is visszatért: Hajnóczy Péter. Így kiala­kult egy csapásvonal.

GL: Amely mentén író lettél.

MA: Pont azt akartam mondani, hogy köl­tőként indultam tulajdonképpen, de amikor leírták valahol egy folyóirat végére, hogy költő vagyok, onnantól csak prózát mertem olvasni. Elég korán lettem „folyóirat-olvasó”, próbáltam kideríteni az évszámok alapján, hogy kik lehetnek a pályatársaim, hol tarta­nak éppen. Én nem jártam gyakran irodalmi társaságokba, de a folyóiratokat olvasva meg­próbáltam a kortárs irodalom ütőerén tartani az ujjamat.

NTA: Elhivatott olvasókból aztán hivatá­sos olvasókká váltatok, merthogy minden­kinek van közületek hosszabb-rövidebb ideig tartó szerkesztői múltja, sőt Attilá­nak jelene is. Folyóiratoknál, könyvkiadók­ban dolgoztatok. Milyen érzés kéziratokat olvasni, bábáskodni a megjelenő szövegek születésénél?

TÁ: Már egyetemistaként bekerültem az Iro­dalmi Szemle szerkesztőségébe. Akkor persze még nem szerkesztőként, hanem többnyire csak recenzensként foglalkoztattak. Az Iro­dalmi Szemle 1958-ban indult, s tulajdonkép­pen akkor indult a mi költői nemzedékünk is, antológiánk, a Fiatal szlovákiai magyar költők szinte egy időben jelent meg az Irodal­mi Szemle első számával. Emlékszem, hogy az első könyv, amit Dobos László, az akkori főszerkesztő recenzálásra a kezembe nyo­mott, Franz Werfel Nápolyi testvérek című regénye volt. Lelkiismeretesen megírtam róla a kért ismertetést. A második harci feladat egy kézirat megszerkesztése volt. 22 évesen, elég korán kezdtem tehát idegen kéziratok­kal ismerkedni. És rájöttem, hogy szerkesztő is van a világon, megtudtam, hogy mi a fel­adata, hogy a szerkesztő, ha jól végzi a dolgát, tulajdonképpen társszerző, csak nem neve­zik néven, nem írják ki a címlapra a nevét. Később valóságosan is szerkesztője lettem az Irodalmi Szemlének, s akkor már egyre inkább robotnak éreztem a szerkesztést. Az ’50-es évek második felében tértem el radiká­lisan a korábbi magyar irodalmi élményektől, és fordultam a világirodalom felé. A közép­-európai tájékozódást az Irodalmi Szemlének köszönhetem. A szerkesztőségünk a Szlovák Írószövetség épületében volt, és azok az író­vendégek, akik a Szlovák Írószövetséget meg­látogatták, rendre benyitottak a mi szerkesz­tőségünkbe is. Azt kell mondanom, hogy így szinte az egész közép-európai irodalmat sze­mélyesen ismertem, a cseh Vilém Závadától a lengyel Tadeusz Różewiczig. Ebből az időből származik a közép-európai avantgárd iránti érdeklődésem, a cseh, lengyel, szerb-horvát költészetet fordítani is kezdtem. A hatva­nas évek szabadabb légkörében jött aztán a nyugat-európai irodalom. 1963-ban zajlott a csehországi Liblicében a Kafka-konferencia (addig Franz Kafka Csehszlovákiában szinte tiltott író volt), s onnantól kezdve zuhogni kezdtek ránk a nyugati irodalmi hatások. Szá­momra ez a gátszakadás elsősorban az Eli­ot, Ezra Pound, Henri Michaux, René Char költészetével való ismerkedést jelentette. Az élmény olyan letaglózó volt, hogy hatásukra majdnem abbahagytam a versírást. Úgy érez­tem, hogy amit addig írtam, nem versek vol­tak, hanem gyermekmondókák.

NTA: Lajos, te ott voltál a Kalligram szü­letésénél. Miben látod a folyóirat jelentő­ségét?

GL: Megszűnt a diktatúra. ’89-ig egy beha­tárolt térben mozogtunk, ’89 után viszont a saját képünkre alakítottuk az irodalmat, így 1992-ben létrehoztuk a Kalligram című fo­lyóiratot, és ez meglehetősen új utat vágott a közép-európai irodalomban. Nem is csak a magyar irodalom számára volt fontos, ha­nem a közép-európaiság fogalmát mintegy megerősítette a ’90-es években. Véleményem szerint a Kalligram azóta is az első öt magyar folyóirat között van.

NTA: Attila pedig ötödik éve a Palócföld című irodalmi lapnak a főszerkesztője. Beszélnél erről a szerkesztői-olvasói mun­kádról?

MA: A Palócföldet megelőzte a József Attila Kör füzeteinek szerkesztése, amit pályázat útján nyertem el Kabai Lóránttal, két évre szóló feladat volt. Pont egy olyan generációt sikerült kifognunk, akik ma már a magyar irodalom jelentős szerzői – a teljesség igénye nélkül említem Nemes Z. Márió, Sopotnik Zoltán és a tragikusan elhunyt Málik Roland nevét. A szerkesztett könyvek és a szerzők utóélete nagyon pozitív visszacsatolás volt arról, hogy valamilyen szinten érdemes szer­zőket, kéziratokat gondozni. Amikor letelt a kétéves megbízatás, akkor jött a felkérés a Palócföld folyóirat részéről a főszerkesztői posztra. A JAK minden szempontból másfaj­ta kihívást jelentett, furcsa volt ebből a lég­körből átlépni a Nógrád megyei Palócföld­höz, ami akkor bizonytalan időket élt. Amiket akkoriban olvastam róla, nem volt túl biztató. Egy meglehetősen kis csapattal megpróbál­tam a saját elképzeléseim szerint formálni, azzá, amiért merem vállalni a felelősséget, végig próbáltam kiállni amellett, amit elkép­zeltem. Azt gondoltam, hogy a nógrádi fiatal irodalomnak mindenféleképpen helye kell, hogy legyen az országos mezőnyben. Akkor is, ha Salgótarján nincs is abban a szerencsés helyzetben, mint az egyetemi városok, hogy nagyobb kultúrközösségből tudna toborozni „saját” szerzőket. Ebből a szempontból más helyzetben van a Palócföld, mint a többi je­lentős vidéki irodalmi folyóirat, mint az Al­föld, a Jelenkor, a Tiszatáj. De csapataink, bár egyre fáradtabbak, azóta is harcban áll­nak. Már ötödik éve szerkesztem a lapot, és jó látni, hogy olyan pályakezdő szerzőknek adtunk teret, akik akár a Kalligram Kiadónál jelentettek meg később kötetet. 2014-ben lesz 60 éves a folyóirat, ez azért elég megrettentő és egyben nagyon izgalmas tény.

NTA: Lajos, te például Tőzsér Árpád ver­seskötetének is voltál a szerkesztője. Te, akiről úgy tudni, verset egyáltalán nem ír, hogyan szerkesztettél verseket?

GL: Tőzsért könnyű volt szerkeszteni, mert minden klappolt, sokkal nehezebb volt szer­keszteni – nem említek neveket – prózakö­teteteket. Én pedig Tőzsér Árpádhoz vittem be az első novellámat 1969-ben az Irodalmi Szemlébe. Hú, de izgultam!

NTA: Mit mondtál neki, Árpád?

TÁ: A kezdő írókat akkoriban nemigen szoktam dicsérni, úgy gondoltam, elégséges dicséret írásuknak a közlése. Grendelt meg egyébként sem éreztem kezdő írónak, az első novellájának az volt a címe, hogy Labda, La­jos, javíts ki, ha nem jól mondom.

GL: Teniszlabda.

TÁ: Abban nem kellett egyetlen szót sem javítani. Tettem már az előbb egy megjegy­zést, hogy bizonyos szerzőknek a kéziratát annyira át kell írni, hogy az szinte egyenlő a műnek a megírásával. A néhai népi írókról, Szabó Pálról, az előbb említett Veres Péterről, Darvas Józsefről köztudott volt, hogy egye­nesen ráhagyatkoztak a szerkesztőkre, hogy itt van a kézirat, csinálj belőle művet. Hát azt kell mondanom, Grendel novellájából nem kellett művet csinálni, az komplett kész volt, és Lajos azóta is tartja a színvonalát, hála Is­tennek.

NTA: Annak, hogy hivatásos írók vagy­tok, másféle kézzelfogható bizonyítékai is vannak: igen gyakran írtok kritikát, recen­ziót, esszét, tanulmányt az olvasmányélmé­nyeitekről. Az egyik legutolsó Tőzsér-kötet, a Faustus Pozsonyban is egy ilyen könyv, tavaly2 jelent meg. Árpád, kiket olvastál az utóbbi időben? Mesélj egy kicsit a fiatalok­nak erről a kötetről!

TÁ: Ez elég hosszú történet lenne, mert hál’istennek, váltig mindenevő és mindenol­vasó vagyok. Bár az idő telik, s minél idősebb az ember, annál inkább megválogatja, mibe fekteti az energiáját. A Faustus Pozsonyban az utóbbi tíz évem publicisztikáját tartalmazza, azaz nemcsak „olvasónapló”, hanem esszéket, interjúkat s egyéb, az irodalomról szóló refle­xiókat is tartalmaz. A címét úgy kapta, hogy egy magyarországi kritikus, Bedecs László készített velem egy interjút, s ezt a címet adta neki, célozva az egykori Faustus Prágában című drámakölteményemre, amely Szen­czi Molnár Albertről szólt. Nekem nagyon megtetszett az interjúcím, ezért adtam ezt a címet az új könyvemnek. S hogy kikről szól? Természetesen az olvasmányaimról, Borbély Szilárdtól Bertók Lászlóig, Grendel Lajostól Esterházy Péterig, Schopenhauertől Heideg­gerig, s Keatstől Umberto Ecóig, a magyar és a világirodalomról.

NTA: Faustusi alkat vagy netán?TÁ: Ha ezt állítanám magamról, az elég nagyképűen hangzana, mert így akarva, nem akarva Goethével is összevetném magamat. Bár ha úgy gondolkodunk, hogy minden stí­lusiskola vagy a romantikához, vagy a klasszi­cizmushoz kapcsolható, akkor lehetne talán mondani, hogy egy kicsit Goethe nyomában járok, mert a klasszicizmus mindig összefog­lal, a romantika pedig eredeti nyelvvel, ere­deti mondanivalóval kísérletezik, s állítólag (utoljára Csehy Zoli állította ezt rólam) én is inkább összefoglaló alkat vagyok, s nem kí­sérletező, nem formabontó. Ami, ha azt vesz­szük, hogy Dantéról, Miltonról, Goethéről szokták azt mondani, hogy szintetizáló szel­lem, még mindig nagyon hízelgő reám nézve. Ugyanakkor jó volna közelebbről megnézni, ki írt le a világirodalomban olyasmit, amihez hasonlót előtte valaki már nem tett papírra. Azaz abszolút eredetiség nem létezik. De ezt most hagyjuk.

NTA: Lajos, te pár évvel ezelőtt szintén nagy fába vágtad a fejszéd, amikor a mo­dern magyar irodalomról kíséreltél meg egy szintézist írni. GL: Inkább bevezetőnek szántam a XX. szá­zadi magyar irodalomba. Véleményem sze­rint nem tudományos munka, hanem olyan félig tudományos, félig népszerűsítő mű, melyben valamennyi jelentős XX. századi író megtalálja a helyét és a funkcióját.

NTA: De azért nem tudtad teljesen távol tartani magadtól a témát, hiszen vannak kedvencek, akikről bensőségesebben fogal­maztál. GL: Vannak kedvenceim, de ezek részben a
XX. század kedvenc, vagyis kanonikus írói közé tartoznak, részben pedig nem. Szath­mári Sándornak a Kazohinia című regényét nem tudom, hányan ismerik, pedig a XX. század legjelentősebb művei közé tartozik, vagy Remenyik Zsigmondnak az Élők és holtak című regényét, vagy Füst Milántól a Feleségem történetét. Vagy ott van Hunyady Sándor, az egyik legnagyobb XX. századi no­vellista. Vagy Márainak nem a főbb műveit veszem példaként, hanem a Csutorát, ami egy kutyaregény. Vannak tehát eltérések a hi­vatalos kánontól.

NTA: Éppen ettől izgalmas, hogy a ma­gánkánonodról lebbented fel a fátylat. Mizser Attilának is megjelent egy esszékö­tete vagy kritikakötete tavaly Lapos vidék címmel,3 ami kifejezetten kortárs művekre koncentrál, talán a Neubauer Pálról és a Mikszáthról szóló írás kivételével. MA: A címadás arra utal, hogy amióta szer­kesztek, lapok között élek, és azóta nem olvasok „spontán”. És hát eléggé „ellaposo­dott” az irodalmi életformám, hiszen azelőtt örömből olvastam. A kötet első fejezete kri­tikákat tartalmaz, amelyek szintén lapokban, folyóiratokban és egy magyarországi napilap recenziórovatában jelentek meg. Vannak Madáchhoz, Mikszáthhoz kapcsolódó írá­sok, ennek a térségnek ez a két szerző a két nagy idolja, így voltaképp adta magát a téma. De szerepelnek tanulmányok a kánon, az ún. határon túli irodalom témájáról is. Sokféle kérdést felvet, érint ez a nem túlságosan vas­kos kötet, nem véletlen, hogy a dunaszerda­helyi Nap Kiadó Kaleidoszkóp sorozatában jelent meg.

NTA: Három beszélgetőtársamban elég sok közös vonás van, például az is, hogy tanárként is tevékenykedtek/nek. Milyen fortélyokkal dolgoz(ta)tok, milyen techni­kákat vet(ette)tek be, hogy olvasásra bír­játok a tanítványaitokat? Mit lehet elérni tanárként e téren?

TÁ: Nagyon keveset. Az olvasást gyerekkor­ban kell megszeretni. Az olvasás ugyanis életforma. Az életformát pedig gyerekkor­ban kell kialakítani. Nálunk ezt a szempontot valahogy elhanyagolják. Az olvasás készsége egyébként egy bűvös kör, mert kialakítása természetesen nemcsak a szülőkön, hanem a tanítókon, tanárokon is múlik, akik sajnos nem állnak sokszor a helyzet magaslatán, maguk sem olvasnak eleget. Ennek következ­tében nem olyan anyag kerül ki a kezük alól s kerül fel az egyetemekre, főiskolákra, amilyet elvárnánk. Én 1990-től 2002-ig tanítottam a pozsonyi Comenius Tudományegyetemen, és azt kell mondanom, hogy már akkor is (és gondolom, azóta sem nagyon változott a helyzet) azt tanítottuk, amit a középiskolában meg kellett volna tanulniuk a gyerekeknek. Az egyetemi oktatásnak erősen középisko­lai szintje van, ami természetesen anomália. Én szerzői és címlistákat írattam halomra a diákjaimmal, hogy bevésődjön a tudatukba, mi mindennek a létéről kell tudniuk, s hogy amikor szükség van rá, levehessék a könyves­polcról. Másképp olvassa a diák a könyvet, ha érdekelve van az olvasásban. Van persze spontán olvasás is, amikor érdeklődés visz el egy könyvhöz, de ez a mindenféle internetes műfajok idején, amelyek felszínes tudással el­tömik az ilyen érdeklődést, egyre ritkább.

NTA: Nekem Grendel Lajos nagyon jó tanárom volt, bár sose tanított hivatalosan. Amikor 16 évesen eljártam az Iródiára, Lajos adott a kezünkbe listákat, hogy mit kellene olvasnunk. Sokkal izgalmasabb volt, mint az iskolai kötelezők, hiszen főleg kortárs irodalomról tájékoztatott. Nekem az olvasóvá válásomban tehát te elég nagy szerepet játszottál. Köszönöm utólag is.

GL: Na tessék! Egyébként egyetértve Árpád­dal csak annyit teszek hozzá, hogy az én ko­romban az olvasás mást jelentett, mint a ti korotokban. Nemhogy számítógép vagy mo­bil nem volt, hanem még televízió sem. Tehát az olvasás bizonyos mértékben kultusz volt, mára azonban ez a kultusz már megszűnt, en­nek e szerepét átvették a technikai eszközök.

TÁ: Szabad egyetlen megjegyzést? Egy hete zajlott le a Tűnődés a trópusokon című két­napos konferencia a pozsonyi Magyar In­tézetben, Zalabai Zsigmond korán elhunyt szlovákiai magyar irodalomteoretikus, iroda­lomtörténész emlékére. Ott akartam elmon­dani, de nem sikerült, hát elsütöm itt a poént. Hamvas Béla annak idején azt mondta és le is írta, hogy a költészetet nem popularizálni, népszerűsíteni, „tömegiesíteni” kell, hanem éppen fordítva, meg kell menteni a tömegtől. A költészet mindig is a kevesek műfaja volt, s ha a sokaság kezébe kerül, akkor elposványo­sodik, elmocsarasodik, elszínvonaltalanodik. S azt hiszem, ma pontosan itt tartunk: az in­ternet a költészet számára maga a posvány.

NTA: Attila, a besztercebányai Bél Má­tyás Egyetem vagy az íróiskola oktatója­ként egészen friss tapasztalatokkal hogyan látod az olvasási szokásokat?

MA: Elég nehéz általánosítani, de az egészen biztos, hogy az olvasás más kondíciókat kö­vetel. Ahogy minden sportban fontos a téli alapozás, hogy bírják-e teljesíteni megfele­lő kondícióval a következő idényt egy adott sportág, például valamilyen labdajáték kép­viselői, ugyanilyen fontos a szinten tartás az egyetemeken vagy az íróiskolákban. Ha úgy próbálnak a diákoknak könyveket ajánlani, hogy azokat valamilyen mértékben birtok­ba tudják venni, arra már lehet építeni, ha több ilyen könyv van, akkor megedződnek, és így szép lassan össze tudunk állítani egy olyan csapatot, amelynek tagjai egyre többet, újabb műfajokat, szerzőket bírnak el, így le­het tovább építkezni. Hogy mennyi idő kell erre, az változó, de arra a kérdésre, hogy ez a folyamat elindítható-e, a válaszom az, hogy igen. Nekem olyan tapasztalataim vannak, hogy ahol volt erre megfelelő idő, pár em­ber mindig akadt, akinek végül jelentett va­lamit az olvasás. Szerintem nem kell ebből tömeghisztériát csinálni, egyáltalán nem kell, hogy mindenki olvasson, ez hülyeség. Eb­ben a korban, amikor ennyire megváltoztak a kommunikációs kondíciók, ezt biztosan nem lehet elérni. De ha tényleg megtalálja azokat az embereket ez a bizonyos érzés, a könyv olvasásának a szeretete vagy igénye, akkor azért lehet (azzal a néhánnyal) egy ide­át megvalósítani, ma is.

NTA: És milyen az, amikor a saját szö­vegeteket olvassátok? Újraolvassátok-e az alkotás folyamatában, szöszöltök-e rajta? Elolvassátok-e, amikor megjelenik, örül­tök-e neki?

GL: Nem olvasom. Illetve addig olvasom, amíg meg nem jelenik. Évtizedek múltán esetleg elolvasom újra, de egyfajta szégyen a kezedbe venni a könyvet, mert attól tartasz, hogy még jobb lehetett volna. Lehet, hogy teljesen jó, csak arra évek és évtizedek múlva jössz rá, hogy talán nem is volt olyan rossz.

NTA: Ezek szerint szigorú olvasója vagy a saját szövegeidnek.

GL: Hát igen, igen.

NTA: Attila, bólogattál nagyokat.MA: Én rettegek bármilyen könyvem meg­jelenésétől, és tulajdonképpen az első köte­tem után rögtön abba is akartam hagyni az írást, mert rájöttem, hogy annyira rendbe kellene tenni, hogy folt lesz az életemen, any­nyira szörnyű, hogy úgy jött ki, hogy amo­lyan lett, és nem ilyen. De aztán próbáltam könyvekkel helyrehozni, hogy talán majd a következő fölülírja azt az elsőt, reméltem, hogy nem lesz rosszabb a helyzet. És nagyon örülök, amikor csúszik a megjelenés, ami a mai könyvkiadásra eléggé jellemző. Ilyenkor félek, nem akarom azt látni, hogy például két szonettet egybeírtak, attól mentsen meg, aki megmenthet. Persze azért van egy egészsé­ges várakozás is, most is egy ilyen előtt állok, tanulmánykötetem jelenik meg legközelebb. Megnyugvással veszem, hogy még nem jött ki, majd karácsony után, hát jó, legalább a ka­rácsony boldog lesz.

NTA: Árpád?TÁ: Az nagyon érdekes, ahogy a szöveg vi­selkedik a szerzővel szemben: olykor meg­tréfálja a szerzőt. Az én költészetem, hadd beszéljek csak a verseimről, radikálisan két részre osztható, az első két kötetem az teljes egészében ún. vallomásos líra, az utána kö­vetkező köteteim az 1971-ben napvilágot lá­tott Érintések című kötetemmel kezdve – ez az a bizonyos, amit Grendel Lajos szerkesz­tett annak idején…

NTA: Neki köszönheted a fordulatot?

GL: Nem, dehogy!

TÁ: Grendel szerkesztette a kötetemet, tehát bizonyos értelemben társszerző is volt, akkor is, ha őszerinte nem kellett javítani.

NTA: Jóváírta.

TÁ: Ott lebeg felette a szelleme, s az is vala­mi. Tehát ettől az 1971-es kötettől számítva már inkább magam is szövegköltészetet mű­veltem, ahol a szöveg írja magát, akármeny­nyire is szólammá tették ezt a posztmodern iskolák. Valóban létezik olyan versbeszéd, amelyikben az egyik szó, az egyik mondat adja a másikat, a mű a nyelv önmozgása és kevésbé az ún. valóság hatása alatt alakul. De vissza az eredeti kérdéshez: költészetem „vallomásos” szakasza, ha újraolvasom, nem jelent számomra meglepetést, az akkor írt verseimről tudom, mikor írtam őket, mi volt a mögöttesük. Ha viszont a szövegkorsza­komban írt verseimet olvasom újra, sokszor csodálkozom: ezt valóban én írtam? Az ún. szövegverstől nagyon könnyen el lehet ide­genedni, azaz van egy időpont, amikor már a szerzőjére is úgy hat, mint egy idegen mű: a szerző saját maga olvasójává válik. Ebben az „időpontban” tudsz a legkritikusabb lenni önmagadhoz. Paul Valéry mondja, hogy vé­gül minden költő annyit fog érni, amennyit kritikusként ér önmagával szemben. Amikor saját magad olvasójává válsz, az a legönkriti­kusabb időszakod. Akkor lenne leghitelesebb és leghasznosabb a belenyúlkálás a saját szö­vegbe. Csak akkor ezt már nem jó szemmel nézik a kritikus urak. Még mindig él ugyan­is az a nézet, hogy létezik pont a vers végén, azaz a mű véglegesíthető. Szerintem nincs pont. Amíg a szerző él, addig a műve min­dig átírható. Nekem nemegyszer szóvá tették már kritikusaim, hogy nehéz kiigazodni a verseimben, mert egyiknek-másiknak 5–15 variációja is van, most akkor melyikről írja­nak, melyik a mérvadó. Ez kemény dió. Per­sze azért kritikusok a kritikusok, hogy oldják meg az ilyenfajta dilemmákat. Az a bizonyos horatiusi maxima, amely szerint kilenc évig kell fektetni a kéziratot, és azután elővenni és kiadni, nem volt más, mint a lehető legszigo­rúbb kritikai hozzáállás az alkotáshoz.

GL: Addig kicserélődnek a sejtek.

TÁ: Ezt a kilenc évet ma megint kötelezővé kellene tenni. Kevesebb lenne az író, főleg a dilettáns, és több lenne a tehetség.

NTA: Az olvasás felettébb szükséges vol­táról szólt a beszélgetésünk, most még egy utolsó kérdés, kérem, röviden válaszol­jatok: mire jó az olvasás?  (Hosszú csend.) Addig nem megyünk haza, amíg nem vála­szoltok!

TÁ: No Lajos, most légy okos!

GL: Tulajdonképpen semmire sem jó. (Taps.)

NTA: Na most meggyőztük a fiatalokat!

GL: De van, akinek jólesik olvasni, és van, akinek nem, és akinek nem esik jól, szerin­tem menjen táncdalénekesnek, vagy fedezze fel a saját maga tehetségét, és boldoguljon ott, ahol a tehetsége felszólítja.

MA: Azért kell olvasni, és ez talán pateti­kus lesz, de tanárként azt tapasztalom meg, hogy nem tudunk beszélni az érzelmeinkről, még komoly helyzetben sem. Amikor bete­gek vagyunk, vagy valami trauma éri a csa­ládot, mondjuk halál, vagy épp szerelmesek vagyunk, ugyanazt az avítt nyelvet használ­juk, próbáljuk használni, amit Petőfi, Arany, Mikszáth, mert nincsenek rá modern sza­vaink. Egyesek azt mondják, jó, lehet, hogy kell olvasni, de a kortárs irodalmat, azt meg már tényleg minek. Egyszerűen azért, mert nem él bennünk a nyelv, vagy nem tudunk a nyelvvel élni, pedig a nyelv fejlődik. Ma is megvan az a magas irodalmi nyelv, nem is akármilyen szinten szerintem, amit érde­mes lenne olvasni. Ha másra nem, az olva­sás arra jó, hogy megtanítson bennünket beszélni. Hogy legyenek szavaink azokra a helyzetekre, amelyekben élünk. Hogy várunk egy zebrán, hogy bemegyünk a kórházba, vagy épp valakit meg szeretnénk szólítani, hódítani. Vagy ha trauma ér minket, akkor hirtelen elakad, nem lesznek szavaink, csak valami régi olvasmányélmények derengenek, azok meg már nem jók. Mint ahogy frissít­jük a gépeinket, laptopjainkat, mobiljainkat, okostelefonjainkat, így kellene a nyelvet is frissíteni. De ezt csak könyvekből lehet letöl­teni. (Taps.)

TÁ: Ez a taps határozottan gyengébb volt, mint az első. Grendel Lajos mondatára felte­hetően a facebookos tömeg tört ki tapsban. Mizser Attilát, aki egyébként lelkemből be­szélt, nagyon okos dolgokat mondott, csak úgy tessék-lássék tapsolták meg. Meg tudom erősíteni, hogy többnyire valóban csak akkor fanyalodunk a könyvre, amikor egyedül ma­radunk, amikor már nincs kihez fordulnunk. Ne felejtsük el, hogy a kultusz és a kultúra sza­vak ugyanarról a tőről fakadnak. A kultúra, benne az irodalom is, közvetlenül kapcsoló­dik a kultuszhoz, a valláshoz. Valamikor leg­alábbis így volt, az antik görög időkben Szo­phoklész műveit templomokban mutatták be. Akkor, amikor egyedül érezzük magunkat, nincs kihez fordulnunk, Istenhez fordulnánk, ha istenhívők lennénk. Ha viszont olvasunk, úgy „imádkozunk”, hogy nem kell okvetlenül istenhívőnek lennünk: önmagunkkal beszél­getünk, ami valamiképpen az ima meghittsé­gével rokon. Ekkor vagyunk a legőszintébbek önmagunkhoz. S azt hiszem, ez a belső őszin­teség az olvasás végső értelme.

Nyitra, 2013. december 16.

3 Dunaszerdahely, 2012, Nap Kiadó. – A szerk.

1 A Pegazus középiskolások számára évente meg­hirdetett irodalmi verseny, melynek eredményhir­detésére általában egy nyári alkotótáborban kerül sor, mely során költők, írók foglalkoznak a pálya­kezdőkkel.