Hizsnyai András: Tajtékos kapcsolat – „…helyettem én” (próza)

(Folytatás előző számunkból.) A kiállításnak helyet adó hatalmas csarnokot széltében három részre osztották. A talaj fele egyszerű hajópadló volt, itt fuldokolt a közönség.

A talaj utolsó negyede öt méterrel magaso­dott a nézőtér fölé, és egy hatalmas szakadék választotta el tőle, ami egyenesen a Föld közepén forgó, izzó vasmagba vezetett – ez a szakadék képezte a harmadik negyedet. Az emelvény ara­nyozott gyémánt padlószőnyegén a világ elnöke állt a fajokat képviselő nagykövetek karéjá­ban, és Gabrielre vártak. A tömeget nézték és arról beszélgettek, hogy milyen remek ötlet volt Vakond dandártábornoktól ez a magmaárkos megoldás, hiszen így a befelé nyomuló emberek folyamatosan belelökik a már benn lévőket, ezzel biztosítva azt, hogy mindenki be tud jutni, és mégis gond nélkül elférnek.
–
Ráadásul a férőhely is maximálisan ki van használva – tette hozzá a gesztenyeormányo­sok nagykövete –, a teltház sűrűsége stabilan az optimális kvóciens felé konvergál! A beltér hasábja ezzel a modern szendvicsember fültőviaszához lesz hasonló, nem gondolja, elnök úr?

– Ahogy mondja, barátom – mondta a világ elnöke, de csak amúgy félvállról, diploma­tikusan, összes szemével ugyanis az óráját nézte és izgult. Még sosem találkozott Gabriellel.

A szakadékból hangulatos füst szálldogált – az elpárolgott közönség égi maradványai –, amit hangulatreflektorok és speciális elme-lézerek világítottak meg a legkülönbözőbb szögekből, mégpedig olyan furfangosan, hogy Gabriel képeinek holo-lenyomatát lehetett így a füstben látni. A képek elő-elősejlettek, de ahogy a füst oszladozott, egyre inkább elhalványodtak. Ilyenkor a közönség hőbörögni kezdett és lármázva újabb áldozatokkal hódolt Gabriel szaka­dék-oltáránál, hogy legalább még egy pillanatra újra élesen lássa a Csatornaszag című kiállí­tás-sorozat előző negyvenegy állomásán kiállított műveket.

–… és legalább a lőszer sem fogy addig – tette hozzá az egerész albatroszok nagykövete –, hisz’ ki tudja, mi lesz még a hidegfronton, lehet, hogy közbe kell avatkoznunk… Erre azért már felkapta a világ elnöke is a fejét, és leeresztette az óráját a térdkalácsa fölé, ahol a csuklója már amúgy is hiányolta az időgép társaságát.
– De uraim, kérem, ne itt! – fordult hátra a nagykövetek karához. – Vagy egyáltalán ne. Jobb erről nem is beszélni.

Ekkor diszkrét villanásokkal megjelent mellettük a tribünön Gabriel és André, aztán kis idő múlva Vakond dandártábornok és David is követte őket, és a háttérbe vonultak. Vakond dandártábornok a biztonsági protokollal foglalkozott egy sámlin Václav hercegnő jáde­Chardonnay-plutónium ötvözet trónja mellett, David pedig nekilátott meginni a tribün sar­kában lévő, gyémántagancsos arany szarvasokkal és kordbársony baglyokkal díszített bár egész tartalmát, gyártási számsorrendben. Gabriel inkarnációja heves reakciót váltott ki: a tömeg belökte magát a szakadékba, és sűrű, szinte szilárd formában felkúszott a másik szirt mentén, egészen Gabriel lába elé az emelvényre. A sikolyokat elnyomta a sercegés és a sister­gés, Gabriel képei élesen felvillantak a füstgomoly pernyefényben pislákoló hátán, a közönség pedig pillanatokon belül újratöltötte magát. A Gabriel lábát csókolgató rajongói ködöt fecnik­ké lőtték a páholyokban tanyázó mesterlövészek.

– Sziasztok! – mondta mosolyogva Gabriel a mikrofonba.
Újabb üdvrivalgás, sikolyok és sistergés. A tumultusban szorongó gyanútlan orrszarvúnak álcázott egyének megvadultak és felnyársalták a tumultusban szorongó gyanútlan mezőgaz­dasági minisztereknek álcázott egyéneket, bezárva így a kört.

II

Gabriel integetett, aztán átadta a mikrofont Andrénak.
– Kedve1s barátaim, mélyen tisztelt homo sapiens sapiensek, jelenlévő mikroorganizmusok és más, kilétük felől kételkedő életformák! – nyitotta résnyire a kiállítást André.

A gyanútlan mikroorganizmusoknak álcázott homo sapiens sapiensek vadul csápoltak. A bombázók bombáztak, a hangulat tetőzött, a tető repedezett, André egyre tágabbra nyitotta a kiállítást, és már majdnem a végére ért, mikor Gabriel odalépett hozzá.

– André, André!

– Mi az? – hagyta félbe a szöveget André.

– Azt nézd! – Azzal egy távcsövet nyomott a kezébe. – Ott, amellett az ember mellett, akinek február harmadikán van a szülinapja, látod?

– Melyikre gondolsz, kettő van. Amelyik a jégcsapfejű ember mellett táncol?

– Nem, dehogyis! Ott a vércsepp és a gombostű között, akinek fáj a lába.

– Fúú, tényleg! Ott mellette! De hogy lehet valaki ennyire gyönyörű és tehetséges egyszerre?

– Nem tudom, de ki kell mentenünk azt a lányt, még mielőtt belelökik a szakadékba!

– Jó, jó, szólj Vakond dandártábornoknak, hogy vegyék fel a listára, Claudie-nak hívják. Én addig gyorsan megnyitom a kiállításodat, már nincs sok, oké?

– Rendben, fejezd csak be, aztán elmegyünk szaxofonozni…

Ekkor jött az első csapás. Kicsit gyengébb volt, mint a következők, de ahhoz elég harsány, hogy a bombázás nyugodt, dallamos lüktetését kettészelje a tetővel egyetemben. Egy hatalmas hópehely zúzta be a mennyezetet, legalább akkora, mint egy negyed venezuelai szénbánya, és nagy robajjal belezuhant a szakadékba. A tömegre üvegszilánk záporozott, melyet csak az itt-ott leomló vasszerkezet dobogása tört meg. Szeretett volna pánik kitörni. Lehetett érezni a levegőben, hogy ezt mindenki helyénvalónak tartaná, de az őrjöngés már így is maximumon tombolt. Csupán egyet lehetett tenni: a közönség megnyugodott, katonás rendbe fejlődött és figyelmesen végighallgatta, ahogy André elhadarja a szöveg maradékát.

III

Ahogy a végszó elhangzott, a fények és a lézerek kialudtak, csak a Föld közepének izzása világította meg a csarnokot. A kutyák nagykövete kitárta a tribün hátulján terpeszkedő ha­talmas, sarkiróka-szőrmével burkolt márványkaput, és betessékelte rajta az előző évi Miss Szuka győzteseit. A szukák táncot járva, ívben a tribün egyik sarkához tipegtek, majd végig­masíroztak a szélén úgy, hogy amikor az első elérte a végét, az egész peremet szebbnél szebb szukák szegélyezték. A hátukon kis bőrtartókon függtek a kiállítás képei. De ezzel Gabriel és André már nem foglalkozott, segítettek Davidnak kiinni a bár maradék tartalékait, amíg a katonai helikopter bemanőverezett a mennyezet helyén tátongó lyukon, és leeresztette nekik a mozgólépcsőt. Nem volt már elég hely az emelvényen, úgyhogy kénytelen volt belelökni az egyik szukát a Föld magjába, amit Gabriel és a kutyák nagykövete egyaránt sajnált, de aztán túltették magukat rajta egy tuba vörösbor mellett a helikopter csehójában.
–
Hol van Claudie?! – rontott be a kocsmába André.

– Ja, igen a lány… – nézett fel a söréből Vakond dandártábornok kissé fölényesen –, nos, Gab­riel említette, hogy szeretné őt felszedni, de sajnos taktikai okok miatt erre nincs lehetőség.

– Mi?! Hogyhogy nincs lehetőség? Mi az akadálya?

– Hát, például, hogy nincs már hely.

– Miről beszél? Hiszen félig üres ez a kocsma, egy egész marhavagon szőke lány elférne benne, nekem pedig csak ez az egy kell!

– Nyugodjon meg, fiatalember, mielőtt még lejáratja magát! Ha nem vette volna észre, ez a helikopter tömve van. Mégpedig levegővel.

– Levegővel? Miről beszél…

– Nem akármilyen levegővel. Ezt a helikoptert arra tervezték, hogy vészhelyzet esetén kényelmes otthont tudjon nyújtani a világ legragyogóbb íróinak. A felszereléshez tartozik egy füstfalú pici nyomorgószoba, füstüvegekkel és néhány üveg remek pekingi füsttel, egy összeköpködött budapesti kávéház, a magyar építőipar nagyságainak izzadságával, és egy ír kocsma, a legkiválóbb ír levegővel, itt vagyunk most. És az albérlet is nevetségesen alacsony.

– És ezért nem engedik fel az életem szerelmét? Az ír levegő miatt? Ezért ítélik halálra?

– Túldramatizálja a dolgot, kisfiam – mondta hűvösen Vakond dandártábornok –, hiszen még csak most látta meg! Hogy lehetne az élete szerelme?

– Igenis az, és követelem, hogy forduljunk vissza érte!

– Maga csak ne követelőzzön, maga baba! Itt én parancsolok, és én azt mondtam, hogy taktikai okokból ez lehetetlen! Fogadja el ezt a rejtélyes kifejezést, és fújjon el egy klarinét gint.

– Nem, ebből nem engedek, vissza kell fordulnunk Claudie-ért! Vagy kiszellőztetem a kocsmát, a kávéházat, sőt még a szobát is!

– Na, ez már több a soknál! – horkant fel Vakond dandártábornok. – Megparancsolom, maga csecsemő, hogy ne legyen szerelmes, és főleg, hogy ne szenvedélyeskedjen az én kocs­mámban! Tisztára olyan, mint valami író!

– De hiszen az vagyok!

– Micsoda, maga író?

– Tényleg, André, hiszen te ki tudod bérelni a helikoptert! – szólt közbe Gabriel.

– Igen, kibérelem a helikoptert, és akkor azt kell csinálnia, amit én mondok! Mennyibe kerül?

– Á, csak felejtse el azt a lányt, maga zigóta. Ha csakugyan író, akkor sosem lesz annyi pénze…

– Azt mondta, hogy nevetségesen alacsony!

– Az is. Egy rendes embernek. De nem egy írónak!

– Mégis mennyi?

– Na ide figyeljen, maga spermium és petesejt: egy egész hallér!

– Tessék itt, van.

– Micsoda? – hőkölt hátra Vakond dandártábornok, és kis híján leesett a székről. Sze­rencséjére épp mögötte szaladt el egy dámvad egy teli tálca sörszaxofonnal, és az visszalökte.

– Honnan lopta?

– Családi örökség, de ezzel maga ne foglalkozzon. Mostantól nekem dolgozik, és Monsieur Andrénak szólít, értve vagyok?

– Nonono! Ahogy mondtam, ez a helikopter a legragyogóbb íróknak készült, magáról pedig még csak nem is hallottam! Nem bánom, kiveheti, és nem bánom, nem fogom egyre degradálóbb dolgoknak nevezni magát, de „Monsieur”-nek sem! Azt felejtse el!

– Rendben, nem érdekel. De most forduljon vissza Claudie-ért, és készíttessen elő két borsinthe-házmestert a fogadására!

– Jól van, André, ahogy gondolja – sóhajtott Vakond dandártábornok.

– Azért egy „uram”-at megereszthetne…

– Felejtse el, az ugyanaz, mint a „Monsieur”, csak még vesszőt is kell tenni elé.

Azzal elviharzott intézkedni, André pedig helyet foglalt az asztalnál barátai körében, és kiné­zett az ablakon. Ekkor jött a második csapás. André tisztán látta, ahogy a lebombázott város füstje fekete hófellegekbe áll össze az égben, és rögtön havazni kezd. De a pelyhek nem esnek le, hanem nagyjából száz méterrel a fellegek alatt megállnak, és kis állványokat képeznek. Az­tán sűrűbb havazás kezdődik, ezek a hópelyhek az állványzat közé hullanak és szépen lassan összetapadnak egy hatalmas, fénylő hópehellyé, a munkálat vége felé az állványzat is bele­olvad, és a kész hópehely, félig még a felhőbe kapaszkodva, ott csüng a város felett – a felhő céloz. Amikor a Nemzeti Színház fölé ér, elengedi a százméteres, masszív jégkristályt, amely egyenesen a Karamazov testvérek fejére hullik, és betapossa őket a színpaddal együtt a földbe. Ekkor a helikopter a kiállítás színterére ért. A közönség még mindig fegyelmezett volt. Decens tetszésnyilvánítást hallottak mindenfelől, és halk tapsot. Aztán André meglátta Claudie-t. A földön ült a tömeg közepén, és egy kartonlapra festett. Töltött magának házipálinkát, kicsit a képre is locsolt. Andréban valami megmozdul. Leengedték a mozgólépcsőt.
(Folytatjuk)