Test-festés

Gergye Krisztián Aukció című performansza a VI. Nemzetközi Monotánc Fesztiválon

Budapest, Bethlen Téri Színház, 2014. május 7.

Kitölteni a rendelkezésre álló teret – művészt próbáló feladat. E köré a gondolat köré építette fel kiállításmegnyitóját Szögi Csaba, a Közép-Európa Táncszínház igazgatója a VI. Nemzetközi Monotánc Fesztivál első napján. A gondolatot magától a kiállítótól, Dusa Gábor fotóművésztől, a kortárs tánc elhivatott dokumentátorától kölcsönözte, aki ezúttal Monománia címmel adta közre műveit a fesztiválnak otthont adó Bethlen Téri Színházban. De ez a mondat mottója lehetne az egész fesztiválnak is, hiszen ha egyetlen ember táncol a színpadon, nincs mese, nem lehet sumákolni, mások mögé bújni, a nézőnek egyértelmű lesz, hogy a táncos képes-e kitölteni, önmagával megtölteni a táncteret vagy sem. Hogy ez a megközelítés éppen egy évtizedek óta táncosokat megörökítő fotóművésztől ered, már csak azért sem lehet véletlen, hiszen a művészeti ágak közül éppen ez a kettő: a tánc és a – legszélesebb értelemben vett – képzőművészet rokon abban, hogy meghatározó elemeik a tér és a látvány.

És ha már képzőművészet és kortárs tánc: Gergye Krisztián azok közé az alkotók közé tartozik, akik előszeretettel merítenek inspirációt képzőművészeti alkotásokból. Emlékezetes példák erre eddigi koreográfiáiból az Egon Schiele világából kiinduló egonegon (2007) vagy a Trilógia Maraton (2011–2012) Francis Bacon és Lucian Freud festészetét megidéző darabjai.

A fesztiválon bemutatott Aukció azonban egészen más módon viszonyul a képzőművészethez. Gergye Krisztián ezúttal nem inspirációnak használta, nem felidézte mások festményeit, hanem egy sajátos performansz keretében táncosként maga hozott létre képeket. Vagyis a tánc ebben az esetben a gesztusfestészetként ismert képzőművészeti irányzattal kapcsolódott össze.

Az előadás három részre oszlott, és ebből a három részből az első volt a szorosabb értelemben vett alkotás, a testfestés és a testtel való festés fázisa.  A színházterembe belépve mintha egy divatbemutatóra csöppentünk volna: Gergye Krisztián a fehér kifutón patyolatfehér ruhában, artisztikus pózban várt minket. Hogy ez a nagy fehérség nem tart majd sokáig, arra a kifutó két oldalán elhelyezett színes festékes tégelyek utaltak. De mielőtt még a Bolero dallamára megkezdődött volna a színekben való – ezúttal szó szerinti – tobzódás, meggyőződhettünk róla, hogy, a közmondással ellentétben, mely szerint senki sem lépheti át a saját árnyékát, a művészetben még ez is lehetséges. Ugyanis arról a szürke alakról, amelyet a fehér kifutón a táncos árnyékának hihettünk, kiderült, hogy mégsem az. Talán ez is arra utalt, hogy ezúttal a táncos túl szeretne lépni a saját művészeti ága keretein. Aztán Gergye Krisztián kezével, lábával, hajával nyúlt a festékesdobozokba, beleült a kiöntött festékbe, topogott-csúszott-araszolt benne, színesre táncolta-mozogta a kifutó fehér vásznát.  És amikor már se a vásznon, se a táncoson nem nagyon maradt fehér folt, keret is került a vászonból kihasított két képnek. A tánc, mint minden előadó-művészet, a pillanatban él. Ha nem készül róla felvétel, csak az emlékezetben marad nyoma. Ezúttal azonban a színesre festett vászon is megőrizte a tánc egyfajta sajátos lenyomatát.

A második részben mintha a művész öltözőjébe leshettünk volna be, végignézhettük, ahogy több-kevesebb sikerrel lemosakszik, átöltözik, stílust vált. A már régen nem fehér ruha helyett feketébe bújt, művészgúnyából az üzletemberébe. És ezzel el is érkeztünk az előadás címéhez, az aukcióhoz. A harmadik harmadban ugyanis – húsklopfolóval a kezében – Gergye Krisztián licitre bocsátotta az egyik képet. Azt már több korábbi munkájában tapasztalhattuk, hogy nem ódzkodik a szóbeli megnyilvánulásoktól, sőt, attól sem, hogy saját maga írjon szöveget az előadáshoz. Ezúttal valószínűleg egy eredeti árverési szabályzatot bolondított meg néhány szándékolt elszólással-félreolvasással, ki-kibillentve a szakzsargont a maga unalmas körmönfontságából. Amikor pedig a licitre került a sor, a felolvasás helyét átvette a nézőkkel folytatott „párbeszéd”, ami ebben az esetben annyit jelentett, hogy jó árverezőként reagált a vételárat feljebb tornázó, fel-fellendülő kezekre. Ezek a gesztusok persze a közönséggel való párbeszéd ennél jóval általánosabb szintjére is utaltak.  A művészszerepből való (látszólagos) kilépés, a civil és a hivatalos-álhivatalos  mozzanatok keverése, a jól adagolt irónia-önirónia mind hozzájárultak ahhoz, hogy a performansz kifejezetten üdítő, hol komolyabb, hol könnyedebb, de sohasem tét nélküli játéknak érződött.

Végiggondolva a látottakat, kitűnik, hogy a középső, átvezető rész, a szó szerinti átöltözés kötötte össze az este két – egymástól persze nem független – gondolatkörét. Míg az első az alkotás folyamatáról, két művészeti ág keresztmetszetéről, a mű megszületésének itt-és-mostjáról szólt, a második már arról, hogy – Madáchcsal szólva – pihenhet-e az alkotó, ha elkészült a nagy mű, vagy még csak itt kezdődik a neheze? Az ő feladata az is, hogy „eladja” a művet a közönségnek? És ha igen, hol a határ a mű és saját maga eladása között? Egyáltalán: nekünk, a közönségnek kell-e még a művészet, és ha igen, hajlandók vagyunk-e akár anyagi áldozatot is hozni érte? Hogy az érdeklődés és a visszajelzés mennyire fontos egy művésznek, mennyire meghatározhatja egy mű sorsát, „életét”, azt a performansz ajánlójában meglebegtetett képrombolás nyomatékosította. Erre akkor került volna sor, ha nem akad licitáló a festményre.

Az ugyan nem derült ki, hogy a vevő, aki 20.000 forintot kínált a 3.500 forintról indult képért, valóban kifizette-e ezt az árat, és hazavitte-e magával a látványos, vászonra táncolt festékkavalkádot (amit a magam részéről bármikor kitennék a nappaliba), a feltett kérdésekre azonban a licitáláson kívül más visszajelzés is érkezett: a közönségzsűri Gergye Krisztiánnak ítélte a fesztivál egyetlen elismerését, a Monodíjat.

Turbuly Lilla