Cserna-Szabó András: Irodalom és test 3. / A lélek

Ha az ember már eléggé öreg és vak, hirtelen sokfélét lát, amit régen látott, sőt néha még olyat is, amit soha nem is látott, hiszen nem is láthatott, mert nem is élt még akkor, mikor láthatta volna. De mégis látja.

Kedves, hűséges húgom, én például minden reggel, innen, a grazi kórházi ágyamról látom nagyapánk temetését, pedig valójában sohasem láttam, hiszen nem is láthattam, nem éltem még akkor. Nagyapánk pék volt, korán halt el, ereje teljében. Hogy olyan sokan ballagtak szomorúan a koporsója mögött a szemerkélő esőben, az nemcsak az embernek szólt, a szelíd, az istenfélő, a segítséget soha meg nem tagadó embernek, hanem a kenyérének is. Sőt, elsősorban a kenyérnek! Az emberek hamar hozzászoknak az ízekhez és az illatokhoz, és nem szeretik új ízekre és illatokra cserélni a megszokottakat. Így, amikor nagyapánkat temették, tulajdonképpen nem is a halott testet, jóval inkább a lágy kenyeret, az édes, foszlós kalácsot, a puha kiflit, a ropogós zsömlyét temették párás szemmel azok a bajorok. Koromfekete emberkígyó követte a koporsót és több mint száz fekete esernyő. A fejfán a halott neve: Johann Leonhard Gundel.

Minden reggel látom, hogy az ansbachi temető fái mind zöldek, a köveken moha, az égen kövér, habos felhők, nagyapa pedig megy a föld alá. Korán ütötte meg a guta, nem volt ideje elbeszélni a gyermekeinek, hogyan kell az üzletet továbbvinni. Hat árvát hagyott maga után, apánk ekkor csupán tízesztendős volt.

Nagyapánk vasárnap délben a levest kanalazta áhítatos csendben, mosolyogva, a tyúk ízében gyönyörködve, aztán a kanál egyszerre kihullott a kezéből, éppen bele a levesbe, a lé visszafröcsölt nagyapa arcába, ő pedig csodálkozva és rémülten nézett a levesbe talán fél percig is, mintha a csigatészták közül medve bújt volna elő vagy tűzokádó sárkány. Aztán nagyapa feje leesett, arccal borult bele a tányérba, és úgy maradt. A gyerekek, ott volt köztük apánk is, csak nézték az apjukat. Szent borzalommal. Senki nem mert szólani. Még nagyanyánk sem mert felállni, és hozzáérni a halotthoz. Csak ültek ott kővé dermedve. Némán, áhítatosan, mintha templomba ülnének. A halál közben már el is iszkolt új zsákmányával, egy erős, fiatal férfilélekkel, mely még teli volt vággyal, tervvel, nem úgy, mint az én kifosztott, gyenge, üres lelkem, amit oly könnyedén fog elrabolni a kaszás hamarost, mint ahogy alvó részeg zsebéből emeli el tárcáját a villamosi zsebtolvaj éjjel.

Apám – ezt később többször elmesélte nekem, zárás után, kezében szivarral, kristálypoharában óbor aranylott – akkor délben Ansbachban látta a halált. Látta, ahogy a halál lassan, sőt pimasz nyugalommal bemászik a nyitott ablakon, arcán ravaszkás mosoly, fején Girardi-kalap, jobb mutatóujját merőlegesen az ajkára nyomja, pissszt, mutatja apánknak, hogy maradjon csendben. Majd a halál benyúlt nagyapánk mellénye, inge alá, kotorászott kicsit, majd hirtelen kirántotta helyéről a lelket. Mint egy csupasz magzat, úgy festett a lélek apám szerint. Szinte arctalan, szőrtelen, nemtelen, egy kiskutyánál alig nagyobb az egész. Apánk később vett is egy festményt valami házalótól, egészen pontosan egy jó másolatot, az eredetit Patinir festette és a madridi Pradóban őrzik, az a címe: Kháron átszeli a lélekkel csónakjában a Styx folyót. Ezen mutatta meg a csupasz lelket. Azt mondta, az apja lelke is éppen így nézett ki, mikor a halál kiráncigálta ebéd közben a mellény alól. Mint a formalinban eltett öthónapos magzat, emberkebefőtt.

Nagyanyánk nem volt szép asszony, hűséges, magányos húgom, most is látom magam előtt, ahogy hajnalban kikel az ágyból kócosan, pedig sohasem láttam. Anna Katharina Schwarz, így hívták. Erős, szőke, galambalkatú, kalácsillatú, württenbergi nő volt, zöld szemekkel, halk szavú és gyámolításra vágyó. Nagyapánk halála után az első segéd asszonya lett, Johann Christian Schmidté. Volt kérője szép számmal özvegy nagyanyánknak, szebb is, jobb is, módosabb is, mint Johann Christian Schmidt, de ő ragaszkodott a Johannhoz. Nagyapánk is Johann volt. Valahogy úgy érezte nagyanyánk, ha éjjel az ágyban az első segédet ölelve azt lihegi szerelmesen: „Johannom”, akkor tulajdonképpen nagyapánkat öleli. Schmidt úr szigorú volt, fiatal, izmos, mint egy ló, vallásos és a végletekig rendszerető. Úgy ölelte nagyanyánkat az egész napi kimerítő munka után is, hogy Anna azt érezte, satuba fogták. A kéj legmagasabb pontján már nem is nyögött, nem is lihegett, hanem félőrültként ordította bele a kisváros éji csendjébe: „Johannom!” Fölkiabált a mennybe. Nagyapánk halála után a bikaerős Schmidt úr tartotta fenn nagyapánk és nagyanyánk szerelmét. A halk szavú Anna magától soha nem kiabált volna félőrültként fel a mennybe a halott férjének. De Schmidt úr karjaiban beleteljesedett szereleme egykori férjével, Johann Leonhardt Gundellel, akit ugyan mélyen szeretett, de akinek ölelése lágy volt, hanyag és fáradt, s a kalács fűszerezése jobban érdekelte, mint a hitveságyi kalandok.

Schmidt úr a dísztelen és gyors esküvő után egy táblázatot rajzolt, melyet kifüggesztett a családi ház falára. Ebben a táblázatban percre pontosan benne foglaltatott, hogy a család tagjainak (8 személy) a nap különböző óráiban hol kell lenniük, és mit kell csinálniuk. Mikor kell a kis Johann-nak felkelnie, mikor kell kis kifliskosarát nyakába vennie, mikor kell az utcára mennie és a friss, meleg péksüteményt árulni a munkába indulóknak, és mikorra kell az ipariskolába érnie. Mikor kell Annának templomba mennie és meggyónnia az éji kiabálásokat, vagy mikor kell a gimnazista Oszkárnak Schmidt úr pipáit kitisztítania. Pontos időbeosztás volt, az egész családnak e szerint kellett ezután élnie, rend lett és fegyelem. Ha valaki nem tartotta be a táblázatban foglaltakat, Schmidt úr vezetésével családi tanács ítélkezett felette. A büntetésfajták változatosak voltak: különmunka a pékségben, kukoricán térdepelés, még egy óra templomi ima. Schmidt úr szigorú volt és igazságos. Johann-nak ez tetszett. Imponált neki Schmidt úr határozottsága.

A kamasz Oszkár viselkedésében azonban csakhamar felszínre törtek a család művészi hajlamai. A Gundelek ősei parasztok voltak és vándorszínészek. Oszkár fellázadt az új apa, a zsarnok ellen. Schmidt úr szigorú volt és igazságos, valamint bivalyerős és csökönyös. Oszkár nem nyerhetett. Nem bújhatott ki a szigorú napirend, a templom, az iskola, a pékségben végzendő feladatok alól. Nem választhatta a színészi hivatást. Pék fia nem lesz csepűrágó bohóc, jelentette ki Schmidt úr megfellebbezhetetlenül. Így hát Oszkár látványos előadást rendezett a kisváros számára. Élete első és utolsó előadását. Egy tavaszi hajnalon a friss kalácsokat, kifliket, zsömlyéket mind-mind elszórta maga mögött a sétányon, majd az üres kifliskosárral elmerült a város melletti tóban. Az ansbachi polgárok a péksüteményeket követve értek a tóhoz, ahol megpillantották a kidülledt szemű, szürke arcú, cserepes szájú, halott Oszkárt, ahogy pompás fánkok között lebeg a víz felszínén. Schmidt úr másnap új táblázatot készített, az új, immár héttagú család időbeosztását. Ne sírj, úgysem lett volna jó pék belőle, mondta a könnyes szemű Annának.

Ekkor indult el apánk, Johann Adam Michael Gundel Magyarország felé. 13 éves volt, gyalogszerrel vágott neki az útnak, zsebében mindössze 30 forint volt. Minden reggel látom, ahogy magányosan bandukol a poros úton. Pedig sose láttam. Egy pléhkrisztus tövében leül az út mentén a térdig érő fűben, előveszi a kenyeret és a szalonnát, amit az anyja, nagyanyánk csomagolt neki, aztán rám néz, valamit mondani akar, talán egy mártásról, hogy nem kell annyi vaj bele, vagy valami ilyesmit, de akkor minden áldott reggel betolják a nővérek a szobába a zörgő zsúrkocsit, rajta szikadt zsömlékkel és harmadosztályú húspástétommal, s már nem hallom apánkat, és már nem is látom.