Forgács Miklós: Irodalom és zavar 4. / Sarckert
1. Sámánstóla – Örömtelen (Akherón)
NŐ: Sehová. Veled sehová.
FÉRFI: Abbahagyom.
NŐ: Legfeljebb a sehová.
FÉRFI: Te nem hagyod abba?
NŐ: Ma már sehová.
FÉRFI: Velem?
NŐ: Bárkivel.
FÉRFI: Te már abbahagytad?
NŐ: Inkább mesélj.
FÉRFI: Volt egy hely. Sehová.
NŐ: Kik laktak ott?
FÉRFI: Mindenki, aki nem jutott el valahová, de éppen nem volt sehol.
NŐ: De hogy hívták őket?
FÉRFI: Nem volt nevük.
NŐ: Senkit se hívtak úgy, hogy veled?
FÉRFI: Egy-egy mozdulat volt mindenki neve.
NŐ: Hogy mozdul az, akinek veled lenne a neve?
FÉRFI: Veled én vagyok.
NŐ: Veled sehová.
FÉRFI: Könyökét az orrához érinti néha.
NŐ: Az nem lehetetlen?
FÉRFI: Mint veled.
NŐ: Ne haragudj, ma már nem foglak föl.
FÉRFI: Én meg nem akartam kitérni.
NŐ: Te, lehet, hogy azért fáj, mert lehetetlen.
FÉRFI: Megint fáj?
NŐ: Már meséltem erről?
FÉRFI: Ha megpróbáltad, és tényleg lehetetlen, akkor fáj.
NŐ: Nem akkor fáj, ha nincs neve?
FÉRFI: Mondtad, Sehová.
NŐ: Azt mondtam, Veled.
FÉRFI: Azt mondtad, veled sehová.
NŐ: A sehová szerinted hely, nem?
FÉRFI: A veled szerinted név?
NŐ: Ma már nem megy veled.
FÉRFI: Azt mondtad ma velem soha sehová.
NŐ: Soha nem mondanám azt, hogy soha.
FÉRFI: Tehát, ha velem, akkor sehová?
NŐ: Meg kellene tudni, melyik az a mozdulat.
FÉRFI: Lehet erotikus könyökkel a másik orrához érni?
NŐ: Lehet, csak nem szabad odanézni.
FÉRFI: Már nem vagy fáradt?
NŐ: Te táncolsz?
FÉRFI: Keresem a mozdulatot.
NŐ: Velem ne.
FÉRFI: Téged kereslek a mozdulatban.
NŐ: Sehová sem juthatsz.
FÉRFI: Táncolni fogok.
NŐ: Én nem mozdulok.
FÉRFI: Csak közelítek. Könyökkel, orral, a comb belső hajlatával.
NŐ: Nem engedem.
FÉRFI: Nevet akartál. És már unom a szavakat.
NŐ: Sehová sem megyek veled.
FÉRFI: Hámlok.
2. Spórasherlock – Jajgató (Kókütosz)
NŐ: Miért nem mozdul a levegő?
FÉRFI: A bőröm mozdul.
NŐ: A szégyenérzet vagy a lelkiismeret-furdalás a rosszabb?
FÉRFI: Meséljek?
NŐ: Te, mindent meg tudsz magyarázni?
FÉRFI: Erről az elkóborolt szőrtüsző története jut eszembe.
NŐ: Ez a neve?
FÉRFI: Ez a lényege.
NŐ: És tényleg van története?
FÉRFI: Egyszer az elkóborolt szőrtűsző, aki akkor még csak megkeseredett volt, szóba elegyedett a vigasztalhatatlan könnyzacskóval.
NŐ: De ez a könnyzacskó se volt mindig vigasztalhatatlan.
FÉRFI: Nem bizony, ő korábban csak meghasonlott volt, de vesztére egy ködös, nyálkás szombaton megszólította őt az összeférhetetlen hajhagyma.
NŐ: Gondolom, az ő összeférhetetlenségének is volt oka.
FÉRFI: Természetesen. Azelőtt csak értetlenül gubbasztott, de a pimasz zsírmirigy felvilágosította, hogy úgysem jön el az ő ideje. A hajhagyma pedig ezután mindenkinek ezt mondta. Úgy bugyogott föl belőle ez a mondat, mint mikor egy folyó felszínére tör a meghasonlott mélyáram.
NŐ: Na de honnan tudta ezt a zsírmirigy?
FÉRFI: Azt nem tudta, hogy a mélyáram meghasonlott, arról kizárólag a tettre kész löszfal tehetett.
NŐ: A löszfal nem is találkozott a zsírmiriggyel?
FÉRFI: Csak majdnem, amikor a szégyenlős svédasztal szervezni kezdte azt a félresikerült ismerkedési estet.
NŐ: A svédasztal meghívta a löszfalat?
FÉRFI: Nem, dehogy. Ez ennél egy kicsit bonyolultabb, de hogy megértsd, ismerned kéne a fakó békanyál téli rémálmait.
NŐ: Csak télen vannak rémálmai?
FÉRFI: Minden másnap rémálmai vannak, de csak a téli rémálmaiban bukkan fel Csupika Mafó.
NŐ: Képzeld, róla már hallottam. Ő volt az, aki egyszer, rögtön reggeli után elhatározta, ha lesz egy olyan fülledt, légszomjas szerda, amikor éppen nem abban a kiállhatatlan városban lébecol, ahol lennie kéne, a harmadik szembejövő legszomorúbb szemű lányhoz hozzálép, és mocsárzöld tekintetét gondosan elkerülve, megszólítja: Szia, Tekla.
FÉRFI: És tudod, miért költözött át Csupika Mafó a rémálmokba.
NŐ: Igen, igen, ezt is tudom. Mert kiderült, minden megszólított lányt valóban Teklának hívnak. És Csupika Mafó, mindig is hihetetlen bizonytalan volt, soha nem tudott dönteni, se hirtelen, se komoly fontolgatások után. Most meg, hogy egyre több mocsárzöldszemű Tekla követte őt azon az úton, melyről maga sem tudta, hogy merre vezet, teljesen döntésképtelen lett. Egy idő után már csak félbehagyott mozdulatai voltak.
FÉRFI: És a gondolatai is félbemaradtak, a mondatai is befejezetlenül megszakadtak. Kívülről nézve az egész Csupika Mafó egy nagy idegrángásnak tűnt, meglódult, megtorpant, húzta, eresztette, izgett-mozgott, fújta-szívta, hebegte-habogta, gyűrte-simította, egyszerre tette is meg nem is. Reszketett, vibrált, pulzált. Egy sértett áltudós el is nevezte ezt a jelenséget az egyidejűség tehetetlenségi nyomatékának, de a bulvársajtó csak Tekla-effektus néven emlegette.
NŐ: Én azért nem gondolom, hogy Csupika Mafó egy felelőtlen alak lett volna.
FÉRFI: Hihetetlen, te megszerezted a nagy vajákos Exsuperator Praesegmen Nebulosus traktátusát a Halál kifürkészhetetlen szépségszemölcseiről?
NŐ: Azt nem, de megismerkedtem Hviezdoslava Dramenbézovával, aki, ha úszik, minden tempójával egy-egy varázsigét rajzol a folyók felszínére.
FÉRFI: Te is lefeküdtél vele?
3. Sellősárkány – Gyűlölt (Sztüx)
NŐ: Te, mondd már meg nekem kérlek, hallottál már olyasmiről, hogy ha hozzád ér valaki, akkor hányingered van, kiszárad a szád, szédülni kezdesz, sajog minden porcikád, gyorsabban lélegzel, majd kiszakad a szíved és elsötétül minden a szemed előtt?
FÉRFI: Szerintem magadtól rettegsz.
NŐ: Te, de, most komolyan, létezhet olyan, hogy ha meg hozzád sem ér, akkor sugárban hánysz, a nedvedző, véres-csipás lepedéktől nem tudod kinyitni a szemed, fetrengsz a földön a kíntól, és hörögve-zihálva fulladozol?
FÉRFI: Szerintem nyugodtan nézz a szemébe a végtelenül ismétlődő kocsonyalényeknek, a púpos griffmadárnak, a holdra nyüszítő vakondnak, a behemót rézgálicnak, a megvetemedett szúrcsohónak, az aranypihés lidércnek, a bolyhos fantazmagóriának, a zegzugos gnómnak, a vicsorgó remetepelének, a simuló kanavásznak, a kisstílű humbabának, a fanyar ortopédnak, a lüktető vronynak, a lakmározó nyaktilónak, az uszuló rapancsnak, a rovátkolt bizsernek, a kígyótestű halálvenyigének, az agybitorló remórának, és a felsorolhatatlan halványmivoltnak, és a megnevezhetetlen galibának, és a kimondhatatlan irdatlannak, meg persze a penetráns engedetlennek, és a folytathatatlan kínnak, a legyőzhetetlen magasztalhatatlannak, a sekélyek fekélyének és a csömörfekete peritronnak. Mindegyik szemében tükröződik még ezerszer mindegyik szörny, és nézzél azok szemébe is. És az összes szörny összes tükröződésének tekintetében ott van még két metafizikus állat. Akiket akkor sem értesz meg, ha bőgve-öklendezve kilefetyelted minden szörny csarnokvizét, sejtmagját és utolsó cseppjét.
NŐ: Te, miért van az, hogy már kiabálni sincs kedvem, és ha mégis szabadon elüvöltöm magam, akkor a saját hangom fojtószögesdrótja mar elviselhetetlen barázdát testembe?
FÉRFI: Te, miért van az, hogy én sem kiabálok?
NŐ: Te, miért van az, hogy tudom, hogy nem a magam életét élem, de képtelen vagyok kigabalyodni a másik életéből?
FÉRFI: Te, miért van az, hogy én meg kívül állok?
NŐ: Te, miért van az, hogy vágyom az ízekre, de félek is tőlük. Úgy tűnik, csak akkor érzem bárminek az ízét, ha szürcsölök, csámcsogok, nyeldeklek, szottyogok, de arra meg soha nem kerülhet sor, mert annál jólneveltebb vagyok.
FÉRFI: Te, miért van az, hogy megtagadsz mindent, de nem távolodsz el magadtól?
NŐ: Te, miért van az, hogy nem könyörgöm: simogass, érints, karistolj?
FÉRFI: Te, miért van az, hogy az értés vályogtéglagyúrás, és a valóság halálszlalom?
NŐ: Te, miért van az, hogy háttal neked sokkal jobb, és csak úgy meredni magam elé is a legjobb, és háttal mindennek sokkal jobb, és kiürülni a legeslegeslegjobb, de mégsem merem ezt gyakran csinálni, mert bárki szembejöhet, még ha le sem hunyom a szemem, belebotlani abba, amibe nem akarok a félszek netovábbja, de semmibe se akarok belebotlani, mert kizárom azt, hogy van olyan, hogy pontosan az van, amit akarok, mert az van mindig pontosan, amit nem akarok, de ha elhitetem magammal, hogy annak kell lennie, ami van, mert a nem akarás a saját tévedésem, és csak a hülyeségem, az, hogy belehalok abba, ami jut, és ha hadarok, akkor lehet, hogy lehagyom azt, ami nem kell, vagyis muszáj hogy kelljen, mert enélkül meg semmi sincs, vagyis ez nem lehet, hogy csak azért legyen, hogy megöljön, hiszen csinálom és megoldom és élem, és akarom is, csak éppen ha nem gyorsulok egyre inkább, de lassulok egyre kevésbé, akkor megeshet, hogy beérem azt, amit nem szabad észrevennem, vagyis már keverem a magam kínját és a mások baját, vagyis nekem már, nekem mintha nem is lehetne bajom, mert akkor mások kínlódnak, és vádolom a magamat, hogy más vagyok, de magam sem hiszem el, hogy ez ennyire súlyos, csak a hadarást kell gyakorolni, az állandó szöszmötölést, mert ha egyszer leállok, akkor hirtelen észreveszek valamit, amiben ott sem vagyok, és mégis én vagyok az, összeér a nélkülem is létező lényeg, ami éppen nekem van kitalálva, és az a lényege, hogy a én helyem üres benne és beköltözhetem, de lehet, hogy már beköltöztem és éppen azért nem vettem észre, hogy ez az én helyem, mert már benne vagyok eltakarom én magam a saját helyemet, vagyis éppenséggel annyira felgyorsultam, hogy elhagytam magam, lehagytam magam, nem is kellek a magam lényegéhez, igazán csak nélkülem vagyok?
FÉRFI: Te, hogy van az, hogy én már abba hagytam, de mintha mégis általam zuhannál.
NŐ: Te, hogy van az, hogy rád nézek és magamat látom, szóba állok veled, és elveszek magamban, és mégis mintha ilyenkor látnék a legtisztábbam?
FÉRFI: Te, hogy van az, hogy minden folyó most kérdőjelként kanyarodik?
NŐ: Sehová se jutottunk már megint.
Serpasasszé – Égő (Phlegethón)
FÉRFI: Elindultam nélküled is, ne haragudj.
NŐ: Nem haragszom, úgyse tudsz lerázni.
FÉRFI: Velem jössz, valahová?
NŐ: Most bámulnunk kellene egymást?
FÉRFI: Most lehetne, később már nem lesz erőnk?
NŐ: Ábrándos tekintetek? Nem kínos?
FÉRFI: Nincs konkrét útiterv.
NŐ: Tényleg?
FÉRFI: Na jó, azért valami halvány elképzelés van. Az ösvény képzete.
NŐ: Legalábbis mennyit vallasz be.
FÉRFI: Ha rám vagy bízva, elbizonytalanodom.
NŐ: Megoldom én egyedül is. Feltalálom magam, ne félj.
FÉRFI: Mégis én jártam már erre.
NŐ: Tényleg?
FÉRFI: Azt hiszem.
NŐ: Akkor mi a baj?
FÉRFI: Hogy csak azt hinni merem. De minden annyira megváltozott. Ahhoz képest, amikor utoljára erre jártam.
NŐ: Szerintem ne törődj a térképpel, ne nézd a jelzéseket, hagyatkozz az ösztöneidre.
FÉRFI: Összezavarodtam. Most érzek valamit, de a múltkor nem úgy volt, de nem emlékszem pontosan, hogy volt, és elég zavaros, hogy most mit is érzek.
NŐ: Azt hiszem, elbújok előled.
FÉRFI: Pont a belső szemzugba keveredtél?
NŐ: Elég tudatos keveredés volt. Nem olyan egyszerű megközelíteni egy belső szemzugot. Szinte megkerülhetetlen, hogy megmászd az orrnyerget. És elég meredek onnan az ereszkedés. Kapaszkodó nincs. Nem tudod hol megvetni a lábad.
FÉRFI: Fogd meg a kezem.
NŐ: Az majd esetleg később. Persze attól függően honnan érkezel és mennyire vagy kalandvágyó, esetleg felelőtlen a szemöldökcsont felől is megközelítheted a szemzugot. Ez viszont bármennyire is lankásabbnak tűnik, sokkal inkább ígér úttalan utakat.
FÉRFI: A szemöldök szálai összevissza karcolnak, ilyen közelről gyilkos minden rece, barázda, pikkely. Belédmar, megnyúz, hasogat.
NŐ: A szemhéj nagyon ruganyos felület, vigyázva kell haladni, mintha a Holdon járnál súlytalanságban.
FÉRFI: Emlékszel, utoljára a nagylábujj körömágyában pihentünk ilyen jót.
NŐ: Jó, már akinek jó. Kicsit nyirkos, kicsit fojtó, dohszagú. De persze az enyészet mindig otthonosabb, mint a steril örökkévalóság.
FÉRFI: Ereszkedjünk lejjebb. Nem tudom, menni fog-e kötelek nélkül.
NŐ: Vesd a hátad az orrcsontnak, és lassan hengergőzz a cimpákon az orrüreg felé.
FÉRFI: Láttad azt a vöröses szélű pórust, valami megmozdult benne.
NŐ: Képzelődsz.
FÉRFI: Nem hallottad azt a cuppogó, bugyborgó hangot? Mintha onnan jönne ez a moraj.
NŐ: Ne ijesztgess, az előbb az egyikbe majdnem beszorult a lábam.
FÉRFI: Akkor azért nevettél.
NŐ: Nem azért, inkább, hogy milyen arcot vágtál, amikor váratlanul megcsúsztál azon a vastag zsírrétegen ott az orrporc legtetején.
FÉRFI: Viszont el kell ismernem, hogy pazar színekben játszik a takony az orrüreg félhomályában. A zöldnek és a sárgának ilyen árnyalatait még sose láttam. A megpattanó hajszálerek rőtes foltjai pedig egészen hátborzongatóvá teszik ezt a malachitos, kadmiumos derengést. Gyere, erre fel is lehet mászni. Na ne undorodj már. Mégis benned vagyunk.
NŐ: Persze, ha takonyfalakat kell megmászni, akkor hirtelen rólam van szó. Miért ne lehetne ez benned?
FÉRFI: Nekem izgalmasabb a te orrod.
NŐ: Te csak itt ne gerjedj az én orromra. Főleg belülről ne.
FÉRFI: De, ha mondom, hogy lenyűgöző.
NŐ: Inkább azon mélázz el, hogyan jutunk el a hónaljárkodba.
FÉRFI: Jaj, de kicsinyes bosszú, nem is méltó hozzád.
NŐ: Kicsit lápos, ingoványos, de legalább többé-kevésbé lapos, a sok meredek után.
FÉRFI: Akkor rohangáljunk egyet.
NŐ: Óvodás.
FÉRFI: Miért, szedhetnénk virágot is. A kicsapódott sókristályok egész buján tenyésznek errefelé.
NŐ: Ne nyald már olyan vadul, az isten szerelmére.
FÉRFI: Bocs, nosztalgia.
NŐ: Csak figyelmeztetlek, hogy ez a te hónaljad.
FÉRFI: Egyértelműen a tiéd.
NŐ: Áltasd csak magad. Nyalogasd magad kéjesen. Egyelőre nem vagyok rosszul.
FÉRFI: Még szép. Ez nekünk jó.
NŐ: Köszi, hogy eldöntöd helyettem is.
FÉRFI: Egy combköz-túra?
NŐ: Nyelvcsont-mászás?
FÉRFI: Mindkettő egyszerre?
NŐ: A kellemetlent a haszontalannal?
FÉRFI: És egy hétvége a kismedencében? Ott még nem aludtam soha.
NŐ: Mi a neve, a fülkagyló és a koponya közötti résznek, annak a picit kitüremkedő csontos kupacnak, ahol még nem nő haj. Vagy magának a fül mögötti vájatnak? Hogy hívják ezeket a titkos, eldugott helyeket? Mert elmehetünk oda, de nem tudjuk, merre járunk.
FÉRFI: Latinul szeretnéd? Mert magyarul elmondtad.
NŐ: Á, ez nem volt se tudományos, se költői. Legfőképpen pontatlan. Nincs hangulata se.
FÉRFI: És a nyakszirtből a koponyára felvezető vágány, ami tényleg olyan egy darabig, mintha sínpár lenne?
NŐ: A lapocka alatti meredélybe menjünk, de az a hely nagyon szezonális, elég egy mozdulat és megszűnik. Milyen lehet ott piknikezni, amikor a test éppen szeretkezik?
FÉRFI: És ha a köldökbe folyt verejtékből innék sóvár kortyokat, vajon miféle szerzetté változnék át a mesénkben?
NŐ: Azt hiszem, egy enyhén elhízott fújtató turistává, akinek ellenállhatatlan vágya támadt a far tájékait fölfedezni.
FÉRFI: Az ujjbegyeken szinte lábujjhegyen járkálnék.
NŐ: A két kulcscsont között tudnék élni, ingergazdag és változatos vidék.
FÉRFI: Hogy mondtad?
NŐ: Kulcscsont.
FÉRFI: Nem kulcsont?
NŐ: Nem.
FÉRFI: Kimondtad gondosan mind a két „cs”-t?
NŐ: Megéri.
FÉRFI: Még ha nem is logikus.
NŐ: Logikusnak logikus, de kicsit kényelmetlen.
FÉRFI: Meg kell dolgozni a titokért.
NŐ: Kulcscsont.
FÉRFI: Akkor te az ezerarcú mellkas fölött telepedsz le, én pedig beköltözöm a két „cs” közé.
NŐ: Kinek a szó, kinek a hús.
FÉRFI: Van, akinek a szó is hús.
NŐ: Jó lesz fészkelődni.
FÉRFI: Otthonod a szupraszteriális mélyedés.
NŐ: Otthonom a testem.
FÉRFI: Végre.
NŐ: Most, hogy így besötétedett, képes vagy megtalálni a kertben egy ribizliszemet?
FÉRFI: Csak ha magadba rejtetted.
NŐ: Lehet, hogy bennem van. De bedobhattam a folyóba is.
FÉRFI: Nem csapsz be?
NŐ: Becsaphatlak?
FÉRFI: Nem hoztam fürdőruhát.