John Guzlowski: A háború harmadik tele: Buchenwald (versciklus, Zsille Gábor fordítása)

PROLÓGUS
Apám kezét feldarabolták,
minden darab apró, akár egy kavics.
Ha éjjel megéhezel,
egyet majd a szádba veszel.

 

I.
Tüzekről és téglákról álmodik,
egy templomról, mit Varsóban látott,
miután a bombázók feltépték
és szétszaggatták és összezúzták
és otthagyták vérben és halálért
fohászkodva, ahogy egy nő fohászkodik
a munkatáborban, ha tudja,
semmi sem menti meg gyermekét,
a méhében megszületni várakozót.

II.

Éjjelente az őrök szólnak neki,
hogy fejjen meg. Mosolyogva bólint.

A tehén szőre oly lágy, mint az anyja haja,
és oly meleg, mint egy gőzölgő kályha egy ólmos
téli reggel.
A sár és a trágya
a tehén alatt ugyanolyan meleg.
A sötétben felemeli tenyere kelyhét,
megissza a tejet, és tudja, több is van még,
és azt is tudja, összeverik az őrök,
ha megérzik az ajkán a tej szagát.

III.

Egy sötét folyóban úszik.

Fölötte ott a telihold,
oly nagy, mint az a színház, mit egyszer
Magdeburgban látott, csak ott nem volt fény.

A hold tündöklő pont az égen,
de egyetlen fénysugár sem hull rá,
sem a vándorútjára.

Eszébe ötlik,
hogy nem tud úszni, és süllyedni kezd
tusa nélkül, mélyebben s mélyebben
a koromsötét vízbe.

Semmi
sem menti meg. Tudja ezt s felriad,
várva, hogy a folyó fenekéről álmodjon.

IV.

A lángban álló város téglái forrók.
Nem kell hozzájuk érnie, hogy tudja.
Bármerre néz, a németek elhúzódtak
a falaktól, állnak felemelt kézzel,

mintha sakkban tartanák a haldokló várost.
Még ahol a haldoklók kiáltoznak és kérlelnek
a tüzes téglák alól, a németek ott is így állnak.
Az úttest közepén szobroznak.

Nem számít, ki van a téglahalom alatt.
Lehet egy katona vagy gyerek, egy anya vagy
valaki ama rabok közül, mint ő, kinek parancsba
adták, hogy puszta kézzel ásson a halottak után.

A németek nem akarják tudni, kik vannak
a forró téglák alatt. Úgy tartják, ha valami
alapjában rossz, nem másíthatsz rajta. Arrébb
kell húzódnod – a mennynek emelt kézzel.

V.

Mintha fák növekednének benne,
gyökereik csonttá keményednek,
a csont kővé változik,
a kő vassá keményedik,

a vas pedig felváltva keményedik
acéllá és még több bánattá.

A szívében lüktető vér micsoda?

VI.

A mezőn és az őrszemeken túl
egy cigányasszonyt lát a fenyők közt
rongyokban táncolni, hófátyol mögött,

az asszony gyereklányként forog
a tavasz csupazöld és kék világában,
mely oly dús, hogy még egy szent

sem fordítana hátat, egy cigányasszony
rázza kezét a feje fölött, melle oly telt,
mint két párna, meleg, mint a friss tej,

egy gyerekdalt énekel a tehenekről,
melyek búcsút intenek a víg mezőknek,
és a teheneket vezető bájos lányokról.

VII.

Emlékszik egy filmre, mit akkor látott,
miután megmenekült a lágerből.

A főszereplők egyike kövér férfi, a másik
egy sovány. A tengeren hányódnak egy csónakban,
éhesen egymásra néznek és zokognak.

Majd a kövér elmosolyodik,
a sovány pedig vadabbul zokog.

VIII.

Álmában egy ama katowicei cserkészfiúk
közül, kiket a nácik arra kényszerítettek,
hogy leugorjanak a park tornyából.
Apám üvöltve zuhan.

Bátorsága nem ad szárnyat neki.

Halott anyja figyeli és zokog.
Ébredés után apám felidézi a tőle
kapott szeretetet s azt, hogyan sírt,
mikor anyja a télen meghalt.

Szeretete nem adhatott szárnyat neki.

IX.

Oly nagyon éhes, akár egy kutya télen
egy erdőben, melyet úgy megtölt a hó,
hogy az összes favágó feleségestül
és gyerekestül bemenekült a faluba.

Csak a legmagasabb fenyőfák csúcsa
kandikál ki, keletnek szegezett tűkkel,
készen, hogy felragyogjon a tavasz első fénye.

X.

Álmában férfiakat lát, kiknek folyton
más színű a kezük, sárgából és feketéből
fehérbe vált és zöldbe, férfiakat, kik
szivárvány kezük bámulják és füttyentgetnek,
mint a kutyát hívó fiúk.

A változás
nem rémíti őket, inkább amiatt
aggódnak, mit mond nekik apjuk
és anyjuk, ha majd hazatérnek,
szivárványnál is vénebb kézzel.

XI.

Éjjel egy polcon hever, és tejre
gondol és narancsra, kolbászra
és csirkemellre, édesanyja kenyerére,
barna és meleg, frissen főtt pirogra
káposztával töltve, és lágy túróval,
szilvával és édes lublini cseresznyével,
és mind magozott és tökéletes.

Tudja, többé már nem kell aggódnia,
hogy kitöri a fogát egy magon.

A fogai ottmaradtak a fagyott sárban,
ahol az őr megütötte puskatussal.

XII.

Álmában a kutyák emberekké változnak,
s egy asztalhoz ülnek, megtárgyalni a háborút,
miért tört ki és hogyan ér véget.

Fel akar tenni a kutyáknak egy kérdést,
ám azok mit sem értenek a vonításából.

XIII.

A legközelebbi ablakon át
bámulja az eget és visszagondol
halott apjára és anyjára,
halott nővérére és bátyjára,
halott nénjére és nagybátyjára,
halott pajtására, Jasura, és arra
a fiúra, kinek a nevét sem tudta,
s ki ott halt meg az ölében, és mind
a többiekre, kik úgy várnak rá,
mint a nap legelső sugarára,
és a munkára, mit végeznie kell,
mihelyt a nap felébreszti.

Nem gyűlöl senkit, sem Istent,
sem a vendégségbe járó holtakat,
sem a németeket, kik foglyul ejtették,
még önmagát sem, hogy életben van.

Öltések tartják egyben,
melyeket saját kezével öltött.

XIV.

Alkarján, a bőr alatt
egyre növekvő köveket lát, melyek bőrének
feszülnek, megpróbálnak világra törni.

Visszanyomja őket, de karjában
a kín iszonyatosan ádáz,
mint egy megfékezhetetlen tűzvész.

Bolondként üvöltve, megpróbálja
kirántani a köveket, ujját egészen
a csontig vájja, de azok
mélyebbre s mélyebbre fúródnak.

XV.

Álmában egy vígjáték – férfiak mázsás
tuskókat pakolnak egy kordéra,
és trágyában csúszkálnak, folyton
felkelve, majd elcsúszva megint.

Ez így folyik, míg csak az arcuk,
a kezük és ruhájuk be nem vonja
a barna, a zöld és a sárga.
Kacag, végül valaki belerúg.

XVI.

Vizelete habos, színe,
mint a búzáé, és minden pisilésnél
fájdalmat érez.

Úgy nézi, ahogy
egy szigetlakó nézi a dagályt.

XVII.

Éjjel felriad a barakkban,
verítéke hideg a haldoklók között.

Tudja, körben mindenütt tolvajok,
akik majd ellopják a facipőjét
és az övet, mely derekán tartja a gatyát
és a kenyeret, mit ágyékán rejteget.

E tolvajok mintha a testvérei lennének,
de éjjelente a magány és a bánat
ellened fordítja a testvéred.

XVIII.

Álmában az emberek beszélő
állatok lettek, kutyák és lovak,
oroszlánok, tehenek, és oly lények,
melyeket csak hallomásból ismer,
mint az elefánt és a gorilla,
a víziló és a zebra.

Álmában már megint feldarabolják
a kezét. Álmában zuhan.

Álmában öregasszony, és
megeszi egy kisfiú összes ujját,
egy fiúét, kit halálra tiport
egy vadul ágaskodó ló.

Álmában arra kényszerítik, hogy
felöltöztesse egy lengyel nő holttestét,
aki patakba fulladt az otthona mellett,
ám a test folyton lefordul
a deszkáról, ahová az őrök vetették.

Álmában emberi húst eszik,
a nők hullákkal közösülnek,
ujjait kutyák nyaldossák,
a katonák trágyát terítenek
a vörös és fehér rózsák alá
szülőfaluja temploma körül.

Álmában egy folyamban úszik,
és nincs menekvés. Az ördög
vére az, sűrű és sötét és akár
a nyelvre csepegtetett sav.

XIX.

A téglaüzemben dolgozva, felemelve
tenyerében a téglákat és ledobva
a mögötte álló fatalicskára,
teste előbb forróságot érez, majd
betegség hidegét és végül a havat.

Retteg, csontjai megfagynak s félbetörnek,
ahogy egy fa ágai félbe szoktak törni,
mikor a tél oly ádáz, hogy megölhet
egy kutyát, vagy megölhet egy embert.

XX.

A németek kirángatják,
és a kemencék felé hajtják.

Mintha ördögök volnának, és a hőség
leégeti arcáról a szőrt.

Ellenáll, de ütik-verik
a kígyózó fekete korbácsokkal.

Feje körül
ott örvénylik a szél, a korbácsolás
és az ütlegelés hangjával.

XXI.

Álmában egy komor házban jár,
mely estéről estére összedől,
mintha a legerősebb szél, mit Isten
valaha is elgondolhatott, éppen
e házra találna minden este
és kihúzkodná meglazult szögeit.

XXII.

Emlékszik, kisfiúként egyszer
két pappal beszélgetett. Fenyők között
sétáltak vele, gyöngéden fogták
a kezét, és szóltak: „A remény létezik,
hanem létezik a várakozás is. A remény
majd eljön, ám a várakozás az út,
melyen a remény utazik, és oly lassan
utazik. Addig is, emlékezz
a hitre, melyre születtél, nem számít,
mit mondanak neked, és nem számít,
az élet látszólag mennyire elpártol,
nem számít, mennyire elpártolsz az élettől.”

XXIII.

Ez az a tél, mely nem ér véget,
a tél, mely úgy hagyja ott a teheneket,
belefagyva a hóba, a hüvelyekből
kavargó lőporszagba fagyva –

A tél, mely sosem ér véget.

XXIV.

Apám az ajak nélküli holttest,
vagy a vágy nélküli, hogy megnyalja az ajkát.

Ő a holttest, mely nem irigyli
a verebeket és a galambokat,
sem a lovakat vagy a marhákat, mik csak
állnak és várják, hogy az ember
dühödten a horpaszuk verje,
vagy a szemük és a szájuk,
mikor a férfiak teljesen őrültek.

Ő a holttest, mely megtette
az utat, és már csak a szenderületre
vár, mit Isten megígért
a Bibliában és a többi hazug könyvben.

Epilógus

Ha levágott kézfejét elülteti a földbe,
gyökeret ereszt-e majd, begyűjtve mindazt,
mit anyja és apja ígért, nő-e majd
faág a csuklójából, ujjából levelek,

lesznek-e azok a gyermekei, s tudja-e majd,
hogyan öntözze őket, képes lesz-e az ő vize
megadni a szeretetet, mely után kutatnak,
mikor rózsaként kibomlanak a tavaszi nap előtt,

válnak-e könnyei a szent, megmentő vízzé,
vagy csak káromlás lesznek az ő áldott
gazdája ellen, keserű bánata
egy tehénnek, mely csalódott a legelőben?

Zsille Gábor fordítása

John Guzlowski (1948): lengyel születésű amerikai költő, eredeti nevén Zbigniew Guzłowski. Egy hontalan
személyeknek fenntartott németországi táborban látta meg a napvilágot – lengyel szülei a buchenwaldi
koncentrációs tábor rabjai voltak, és a láger felszabadításakor ismerték meg egymást. A család 1951-ben
érkezett az Egyesült Államokba. John Guzlowski több rangos irodalmi díj birtokosa, az egyik legkiválóbb
lengyel-amerikai költő. Műveit angolul írja. Itt közölt versei a 2007-ben kötetben is kiadott, buchenwaldi
témájú ciklusából valók.