Grendel Lajos: Néhány gondolat… Tormay Cécile Emberek a kövek között és Wass Albert A funtineli boszorkány című regényéről (esszé)

I.
Kosztolányival kell kezdenem. Persze nem azért, mert most újra divatos szerző, hanem mert e nélkül az önvallomássze­rű nyilatkozata nélkül egyszerűen lehe­tetlen Tormay Cécile-t megközelítenem. „Az elefántcsonttorony még mindig em­beribb és tisztább hely, mint egy pártiro­da” – mondja Kosztolányi a XX. század első felében. Nem sokat változott a hely­zet mostanság sem, Kosztolányi szavai éppúgy érvényesek, mint nyolcvan évvel ezelőtt. Magyarán: egy kicsit sznob az irodalmi élet, és az is fog maradni. Va­jon Tormay Cécile esetében többről van szó, mint sznobizmusról? A pesszimista változat ez: most is minden a pártirodák szempontjaihoz igazodik, s ha Tormay Cécile-ről nem veszünk tudomást az egyik oldalon, vagy tudomást veszünk róla, de ledorongoljuk, akkor a túlol­dalon Tormay Cécile-t a legnagyobb magyar írónak tartjuk. Tényleg legjobb lenne elefántcsonttoronyban élni, és nem törődni az irodalmi közvéleménnyel. Még mindig jobb, mint lármázni a jobb- és baloldalon.

Holott Tormay Cécile – legalábbis az első két műve után – a XX. századi ma­gyar irodalom tehetséges írója, tudomást sem venni róla annyit jelent, hogy még mindig a marxista dogmatizmust része­sítjük előnyben. Az Emberek a kövek között semmivel sem rosszabb a Színek és évek­nél vagy az Isten háta mögöttnél, hogy csak a legjelesebb korabeli műveket említsem. Naturalizmus, impresszionizmus, sze­cesszió – a XX. század első két évtizedé­nek legmodernebb irányzatai a magyar irodalomban. Egy századdal később már mosolyogtatóak, annyira elszállt felet­tük az idő. Még a korabeli Krúdy felett is: A vörös postakocsi jóval alatta marad az Asszonyságok dijának, a Hét bagolynak vagy a Boldogult úrfikoromnak. De ezek már nem annyira szecessziós művek. Az Isten háta mögött vagy a Színek és évek ép­pen szakítás a naturalizmussal és többé-kevésbé – a Színek és évekre hivatkozom – az impresszionizmussal is.

Nos, Tormay Cécile regénye, az Em­berek a kövek között, dacára annak, hogy a szerző első regénye, ugyancsak szakí­tás a korszak legdivatosabb irányzatai­val. De nem valamiféle konzervatív for­dulatot jelez, hanem éppen ellenkezőleg: a modernitás újabb, még ismeretlen irá­nyába törekszik. Nem mesélős próza ez, az anekdotikus hagyománnyal is szakít, igaz, a balladisztikus történethez nem is illik a humor. Főhősei szerencsétlen emberek, a dalmát tengerparton szolgá­ló magyar vasutas, aki messzire került a szülőföldjétől, és Jella, a kitagadott hor­vát lány, aki szerelmes lesz a magyar fi­úba. Vajon a horvát lány és a magyar fiú szerelme tartós marad? Az írónő szerint csak illúzió és káprázat ez a szerelem – legalábbis a szerelem látszata, de az ügy végső soron nem komoly. De nem a horvát–magyar feszültség miatt (erről a feszültségről szó sincs a regényben, sőt, alkalmas pillanatokban András és Jella nagyon is jól megértik egymást), hanem, mert kiközösítve érzik magukat, elve­szettnek az idegenségben. Egyedül van­nak. A fiú is egyedül, a lány is egyedül. Ez a motívum hozza össze őket, és végső soron ez a motívum választja el őket egy­mástól, amikor a fiú közelebb kerül a szü­lőföldjéhez. A lány szerelme kitartónak bizonyul, a fiú szerelme viszont csupán az önbecsapásnak egy módja. A hihetet­lent hihetővé teszi egy pillanatra, de ez a pillanat elmúlik, mihelyt a fiú elhagyja Dalmáciát. Jella viszont nem felejtette el, számára az egyetlen szerelme volt. Hos.­szabb idő után a fiú a magyar feleségé­vel újra Dalmáciába utazik, de Jellával mégsem találkoznak, a lány ugyanis a vi­szonzatlan szerelem miatt éppen abban a pillanatban lesz öngyilkos, amikor újra találkozhatnának.

Ezt a történetet sokféleképpen meg lehetett írni, a melodramatikus, szívfa­csaró álromantikától a nyegle, a „min­denkivel megtörtént, megtörténhet ve­led is” álobjektív és egy kissé cinikus szenvtelenségig. Az írónő valóban csak a cselekményt mozgatja, a lélektani ma­gyarázatot rábízza az olvasóra. De téved az, aki lélektanilag semlegesnek nevezi e művet. Inkább, hogy úgy mondjam, lé­lektani hálót épít az író, vagyis úgy pszi­chologizál, hogy a pszichológiai monda­nivalót elrejti a helyzetekben, tehát nem mondja ki, csupán sejteti. Talán Freud előtt? Vagy Freud után? Lehetséges, hogy egyáltalán nincs köze Freudhoz, de részben mégis a freudi minta szerint íródott az Emberek a kövek között? A lélek­tani háló afféle pókháló, a figyelmetlen ember lehet, hogy észre sem veszi, csak a mű elolvasása után tapasztalja, hogy Jella ürügyén kitűnő lélekrajzot adott az író – szinte észrevétlenül. Mert a ballada is lélektanilag erős, mondhatni, a vers­ben lélektani többlet van, ami a lírában egyedülálló, de a prózai változatban is, hogyan is mondjam – ütős. Az elhallga­tások, a kihagyások, a sejtetések mind-mind a balladához hasonló alaprétegét adják történetnek. Ez a balladisztikus hang egyedülálló a modern magyar pró­zában, talán csak Petelei István a kivétel a XIX. század legvégén.

A horvát lány és a magyar fiú szerel­mében alig-alig esik szó a hősök nemzeti hovatartozásáról, inkább az idegenség az, ami bántja őket, bár megfogalmazni nem tudják. De ez az idegenség is csupa áttétel, s úgy folyik keresztül a kisregényen, mint a búvópatak. Másfelől éppen Tormay Cécile „ridegsége” az, ami kiemeli a pró­záját a középszerből, Kosáryné Réz Lola, Erdős Renée és a náluk is gyöngébb, de a korukban feltétlenül divatosabb írók és írónők garmadájából. Divatos, szeces.­sziós vagy éppen naturalista prózájukon elég hamar megjelentek a rozsdafoltok. Tormay éppen az ellenkezőjét műveli. Kopogós és rideg a stílusa, de rögtön az elején megüti azt a hangot, amely pontos és ugyanakkor sejtelmes is. Íme az első mondatok: „Megindult a lába alatt egy kő. Eleinte lassan gördült, aztán egyre se­besebben nyargalt le a láthatatlanba. Jella belekapaszkodott egy gallyba, és lihegve hajolt a mélység fölé. Mosolygott. Szeret­te a fékevesztetten rohanó követ. Szerette eliramló dörejét.”

A kommunista diktatúra irracionális voltára a szerző A régi ház című nagyre­génye hívja fel a figyelmet. Egyszerűen hihetetlen, hogy a politikailag ártalmat­lan, de annál jóval inkább figyelemre méltó mű cenzúra alatt volt 1990-ig. Én is csak Rákos Péter 1968-as, a könyvet di­csérő megjegyzéséből vettem tudomást arról, hogy létezik egy Tormay Cécile nevű írónő, aki A régi ház című családre­gényével osztatlan sikert aratott. Pedig akkor már jól ismertem a XX. századi magyar irodalmat. Leleplező erejű, hogy ez csak a kommunista diktatúra idején történhetett meg, egy kegyelmi pillanat­ban, 1968-ban.

Mi hát a helyzet most Tormay Cécile körül? Az antikommunizmusa, az anti­szemitizmusa vagy a Mussolini-imáda­ta olyan erős, hogy hetedíziglen is ezt dörgölik az orra alá? Vagy egyszerűen szembement a magyar irodalom fő ára­mával, a Nyugattal? Jó, szembement, és a Nyugathoz képest jóval konzervatívabb volt a Napkelet. De hát mégis! Schöpflin Aladár és Szerb Antal is nagyra becsül­ték, pedig nyugatosok voltak. Persze számos nem szimpatikus vonása volt. Például a Bujdosó könyvben olyan le­írást kapunk Károlyi Mihályról, mintha az ellensége lett volna mindennek, ami magyar, sőt, mintha a Sátán kisöccse lett volna, mondjuk egy kicsi Belzebub, ami nem igaz, sőt tragikus. A Bujdosó könyv­ben olyan szarkasztikus állítások vannak Károlyi Mihályról, amelyek szembemen­nek nemcsak a tényekkel, hanem a józan ésszel is. Trianon volt az oka? Vagy a Tanácsköztársaság? Vagy mind a kettő? Tormay Cécile romantikus indulattal utasítja el mindkettőt, fehéren-feketén lát, az igaz és igaztalan ítéletek átfedik egymást, sőt olyan groteszk jelenetnek is a tanúi vagyunk, amikor az őt halálra kereső vörösök elől menekülve kínjában a csehszlovák hadseregben bízik, tehát épp a megszállókban, holott, szíve sze­rint, a pokolba kívánná őket. Az efféle skizofrén helyzetekből akad néhány, mert maga a történelem is skizofrén volt (sőt az is maradt, sajnos, de ez már mai történet). A vörösöket Tormay Cécile is a pokolba kívánta.
1918 után, mint annyi magyar író, Tormay Cécile is megváltozik, mégpe­dig radikálisabban, mint bármelyik je­lentős író. Igaz, nem tartozott a Nyugat köréhez, és a legközelebbi barátai arisz­tokraták voltak. Mint nyugatos művelt­séggel megáldott modern és konzervatív író, meglehetősen egyedülálló a magyar irodalomban, hiszen az arisztokrata írók zöme (most itt nem Bánffy Miklós­ra gondolok) írástudó volt, de általában dilettáns, s nem irodalmár. Ugyanakkor természetesen nem vetekedhet sem Krú­dyval, sem Füst Milánnal, sem Móriczcal, sem Kosztolányival, sem Tersánszkyval. A jobboldal erős túlzása a legnagyobb magyar írónak nevezni. (Mégis, kicsoda a legnagyobb író? Nincs egy kicsit bul­várszaga ennek?) Viszont a baloldal is képtelen az önkritikára, foggal-köröm­mel húzza a régi nótát, és legszívesebben elfeledkezne Tormay Cécile-ről. Pedig az első két regénye semmivel sem alább­való egy Kaffka Margitnál, Török Gyu­lánál, Szomory Dezsőnél vagy éppen a prózaíró Babits Mihálynál. Márpedig ők, legjobb műveikben, kiváló írók. És itt visszatérnék Kosztolányihoz. A párt­irodák továbbra is diktálják a ritmust, és a baloldalnál nincs helye Tormay Cécile-nek. Már évek óta dúl a harc jobboldal és baloldal között, és az irodalomtól egyet várnak a „harcosok”: fölsorakoz­ni a jobb- vagy a baloldal mögé. Aki ezt elmulasztja, azt reszkírozza, hogy kihul­lik az irodalomból. Kosztolányinak iga­za van. És az is igaz, hogy megírni egy (viszonylag) előítélet-mentes irodalom­történetet meglehetősen nehéz, de nem lehetetlen feladat. Tormay Cécile mun­kássága elengedhetetlen része a magyar modernizmusnak.

II.

Wass Albert jó példája annak, hogy az ideológiai alapú kritika torz irodalomfelfogást szül, jobban mondva, az ideológiai alapú kritikáknak csupán a „szolgálója” az irodalmi mű – afféle görbe tükör. Az egészséges ember arcára mosolyt csal, semmi többet. Szándékosan hamisan játszani Beethovent? Hát úgy is lehet, de végső soron minek? A szerző Wass Albertnek a wassalbertizmust ki­csúfoló kritikákhoz semmi köze – legföl­jebb a kritikus járatja le magát. A magyar irodalomban persze ma már minden megtörténhet, ergo: úgy szidalmazzák Wass Albertet, hogy nem is olvastak tőle egyetlen sort sem. Jó. Megengedem. Gyöngébb műveket olvasott, de a fő mű­vének tartott A funtineli boszorkányt nem olvasta. Ha mégis olvasta, és elutasítót mond róla, akkor nem irodalomkritikus, csak ideológus.
Ideológusokkal viszont Dunát lehet rekeszteni. Hol van Schöpflin Aladár, hol van Béládi Miklós, hol van Lengyel Balázs? Irodalomtörténészekből van néhány igazi, irodalomkritikusokból viszont egy sincs. Az irodalomkritikát szőröstül-bőröstül felfalta az ideológia, mint egy cápa a kis halat. Tegyünk ezért különbséget az író politikai és művészi szabadsága között. Céline és Pound le­het, hogy politikailag a szélsőjobbhoz tartoztak, művészi hitelességük azonban felülírja szélsőséges politikai álláspontju­kat. Villon gyilkos volt, megérdemelte az akasztófát. Ugyanakkor maradandó ver­seket is írt. Az ideológia csak fekete-fe­hérben gondolkozik, a művészet viszont teli van paradoxonokkal. Ha a művésze­tek paradoxonát nem érti meg a kritikus, akkor menjen asztalosnak vagy szer­számgép-lakatosnak. Lehet, hogy több sikerrel jár.

Wass Albert regénye több izgalmas kérdést is fölvet. Vajon az 1959-ben meg­jelent regény mesebeli és romantikus túl­zásaival nem avult el már megjelenése pillanatában? Tényleg el kell olvasni a re­gényt, hogy meggyőződjünk róla: nem. Hogy a mesebeliség és romantikusság tu­lajdonképpen csak máz az edényen. Sok­kal jelentősebb a nem-romantikus szál. Az életben maradásé, amely legalább olyan nehéz, mint az alföldön szegény ember­nek lenni, sőt, talán kicsit nehezebb, mert itt a természet is nagyobb kihívásokkal áll elő. Az író nem hiába hangsúlyozza, hogy ember és természet itt különválaszt­hatatlanul egymásba folyik – az ember még nem teljesen ura a természetnek. Nem szembenállás ez ember és természet között, mint a modern világban, hanem sokkal ősibb: a természet ad, de ugyan­akkor el is vesz. Ősibb, mert az ember és a természet A funtineli boszorkányban még egyenrangú.
Jókai-hatás? Meglehet, de Jókai olyan hatása, amely továbbvisz, és egy ereden­dően új regényt eredményez A funtineli boszorkányban. Minden egyéb romanti­kus gőztől mentesít az író, hiszen nem­csak XIX. századi, hanem modern re­gényt is ír. Nem Krúdy, még ha Jókaiból indult ki Krúdy is. Wass regényében a cselekménynek jóval nagyobb szerepe van. Mondhatni márquezi szerepe, ha több lenne benne a fantasztikum, a gro­teszk és az önfeledt humor. Úgyhogy Márquezt sem emlegethetjük, legföljebb nagyon távoli rokonként. Szó sincs róla, hogy afféle meseregényként aposztro­fáljuk A funtineli boszorkányt, ahhoz túl­ságosan komoly és komor a regény, és Nuca földöntúli képessége, hogy meghal az a legény, akit az ágyába fogad, szé­pen harmonizál az írástudatlan románok babonáival. Akár balladai homálynak is nevezhetnénk a regénynek ezt a részét. Ennek ellenére sosem szállnak el a figu­rák – az erdő, a természet, a szegénység, a gyötrő munka nem ereszti őket. Wass Albertet elsőrangú íróvá az teszi, hogy ebből a nehéz műből is kicsikar valami lírát, megmutatja ennek a történetnek a lírai szépségét is.

Aztán a következő kérdés, amit fölvet, az erdélyiség, pontosabban a románság kérdése. Tréfásan mondhatnánk úgy, hogy A funtineli boszorkány az egyik leg­nagyobb román regény, kár, hogy ezt a román regényt egy magyar írta magya­rul. Óhatatlanul eszembe jut Mikszáth Kálmán, hiszen egy csomó novellája és regénye szlovák környezetben játszódik, és a szereplőik szlovák emberek. Csak­hogy Mikszáth is magyar író, akárcsak a jóval fiatalabb Wass. És persze óhatatla­nul eszünkbe jut a történelmi Magyaror­szág, ahol nemcsak magyarok laktak, ha­nem szlávok, románok, zsidók, cigányok – összekeveredve vagy éppen külön. Mikszáth is, Wass is magától értetődőnek tartotta, hogy éppen a szlovákság vagy a románság életében keressen a saját mű­vészi kifejezéséhez alkalmas területet. Ez a XX. század elején még érvényes volt. Petelei, Gozsdu, a Cholnokyak, Krúdy, Kosztolányi, Móricz még az egész törté­nelmi Magyarországot bejárták. Trianon következtében egyre inkább Budapest a helyszíne a regények és elbeszélések cse­lekményének. A nagyváros. Gazdagab­bak lettünk (polgáriabbak?), de egyben szegényebbek is. Egyszer talán majd el kell gondolkodnunk róla, hogy mekkora áldozatok árán lettük gazdagabbak. Wass regénye, a maga erdélyiségével, egyszer­re XIX. és XX. századi. Vagy nincs idő, ami mérhető? A funtineli boszorkányban adva van ez a lehetőség is. Ugyanis Wass nem is annyira regényt írt, mint mítoszt – legalábbis ami az idő olykori felfüggesz­tését és Nuca földöntúli képességeit illeti.

A harmadik kérdés, amely fölvetődik, a regény terjedelme, illetve terjedelmessé­ge. Manapság, illetve a 80-as évektől, egy­re jobban divatba jött az ún. nagyregény. Én nem vagyok a nagyregény híve, 200–300 oldalon meg lehet írni mindent. Persze vannak kivételek, mint A befejezetlen mon­dat Déry Tibortól vagy a Feleségem története Füst Milántól vagy Nádas Pétertől az Em­lékiratok könyve és a Párhuzamos történetek. De a többi nagyregény? A legjobb eset­ben is inkább csak kísérletek. Nos, Wass Albertnél a nagyregénnyi terjedelem nem zavar, éppen azért, mert mítoszalkotásra törekszik, s nem csak regényt ír. Egye­dülálló alkotás ez a magyar irodalomban, mítosz és regény furcsa, de időt álló ele­gye, mivel a magyar irodalom abszolút többsége (persze csak a legjobbakra gon­dolok) éppen hogy demisztifikál. Ebben a tekintetben is szembemegy Wass Albert a magyar irodalom túlnyomó részével. A funtineli boszorkány bizonyos értelemben egyedülálló mű, és külföldön született. Wass Albert első regénye, a Farkasverem figyelemre méltó alkotás, de azonkívül, hogy bántóan sok benne a „lírikus” (a szó nem véletlenül van idézőjelbe téve) természetábrázolás, nem sok köze van A funtineli boszorkányhoz. (A Wass Albert-verseknek pedig még kevésbé egy Szabó Lőrinchez vagy József Attilához.)

Nos, mit tegyünk A funtineli boszor­kánnyal? A magyar irodalom sok külön­féle műből áll össze. Esterházyval szólva: többféle legjobb magyar irodalom létezik, és a művészet több, mint ideológia. Ta­gadjuk meg, mint a baloldali érzelműek teszik? Lehetetlen, hiszen egyike minden idők legjobb magyar regényeinek. És ezekből nincs túl sok. Vagy pedig Célin, Pound, Hamsun módján tudomásul ve­hetjük, hogy irodalmi életmű és szemé­lyes magatartás nem feltétlenül azonos, ahogy Tormay Cécile esetében sem volt az. De ne menjünk messzire, a szlovák Jozef Cíger-Hronský ugyanilyen cipő­ben jár. Illetve járt még nemrég, a szlo­vák irodalomtudomány már a helyére tette: a legjobb szlovák írók egyikeként tárgyalja, bár politikailag elhatárolódott tőle. Nincs semmiféle hiszti. A jelenlegi magyar kritika képtelen erre a különb­ségtevésre.