Száz Pál prózái

A bodzabukor meséje; A bűnök meséje 1. – A káröröm. A maszlag; A bűnök meséje 2. A jegënye mëg a galagonya; A fagyöngy meséje; A fagyöngy; A galagonyabukor meséje; A nípek meséje. A törökbúza mëg a këbab; A pokolvarfű; A sënkifőggye; A szív lëkvároskënyere; Az igaz szöllőtő; Fagyöngy és rozmaring; A fagyöngy (prózák)

A bodzabukor meséje
phytolegenda

Amikor Krisztusurunk mekszületëtt, má minnyá beszít. Amin kicsusszant a Szüzmárjábú, minnyá lábro át, oszt aszonta nëki. Íme az Isten bárányo, aki ēvëszi a világ bűnejit. No ëccër osztán, ahogy nyődögét a Kisjézus, amikor ëccër a Márjácsko a serblijit a ól mögé ëggy bukor tövibe öntötte. Há a pisit mind fölitta a főd, ëccëribe kivirágzott mind a bukor. Odatötyög ēre a Kisjézus a Márjácskáho, aszongya nëkije. Ezëk a këgyelëm virágoji, a íllő vízbű sarjannak. No ēre a tenyérnyi fehír virágok mind mektētek sárgo nëktárró, csak úgy horta a szél. Aszongya akkor a Kisjézus. Aki a këgyelëm virágojit szagújja, ē nem veszik, de örökkí ínyi fog. De meglásd, idësanyám, aszongya a Márjácskánok, ēgyün a időknek folyáso, és a te szentfijad vírinek csöppjei lemossák këgyelëmmē a bűnösököt. Hát ēre a Szüzmárjo igën meg vót illetődve. Nemigën értëtte a dógot, no. Há akkor leszëdëtt ëgypár virágot, meksütötte nëktárospalacsintánok, mind Öreganyád. Krisztusurunk majszóta, olyan ízes vót, aszonta, íme a ílet kënyere. No ahogy osztán tēt-mút a idő, ēgyütt a husvít, akkor asztán a bogyók írnyi keztek. Amikor ēgyütt a aratás, pirossak lëttek, amikor ēmëntek a fëcskék, bordók. Mire begyüttek a rosszidők, feketék. Olyanok vótak, mind a vírcsëppek. Ebbű tutta osztán a Márjácsko, hogy nagy ëvangéljomot mondott a Kisjézus. De még akkor së értëtte, hogy mire gondút, csak aggódott, beborút a szívin a ég. A virágokbú csinát szirupot, a bogyókbú mëg lëkvárt, mind a Öreganyád, aszt majszóta tízórajira a oskolábo. Ezér osztán nagy csuda a bodzabukor. A bodzavirág tejájo kihajcsa a embërbű a bűnököt. Főmelegítti a lelket, télën különösen jó, jól megizzassza a embërt! Krípkáro a hársfavirággó a legjobb. A lëkvárjo jó a köhögísre. No mëg finom! Táplálló, min krisztusteste a megfárott embërnek.

A bűnök meséje 1.
– A káröröm. A maszlag.
phytoanekdota

A legjobb öröm a káröröm, mongyák a hitetlenyëk. Mer meg van ez írva a ördög biblijájjábo. Mer a Sátánynok is van biblijájjo, de még füve is! Ëccër Luciferkó kárörömibe, abbú nyőt ki a maszlag. Fuj de büdös, mírges gyom a! Aszongyák, hogy a kártyo a ördög biblijájjo, no há abba mëg csak káröröm van. Aki a ördög biblijájját forgassa, forgandós lëssz annak a sora is. Ha nyer is ëccër a embër valamit a ördög incselkëdísibű, ēveszítt másszor mindënt. Vót ëggy csendőr, aszonta, hogy a ördög biblijájjo a zsidó biblija. Ott ígettík a malom udvaránn, Öregapád látto. Elóvasnyi nem tutta, mer zsidóú vót írva. A malomba mëg gyűjtöttík a bútorokot, holmikot. Ígtek mind a imáccságos könyvek. Öregapád olyan gézëngúz gyerëk vót, ismerte ezëkët a bötűköt látásbú, a szëmbeszomszíd, a Lébus szokta itet behínyi szombaton, hogy gyújcsa meg a gyërtyákot. Zsidóknak szombaton nem lëhetëtt, tilcsa a törvínyük. Ott vót a két ezüst gyërtyatartó, előtte a imáccságos könyv. Lébustú mëg kapott mindig krumplicukrot. Mind emilyen gézëngúz gyerëk, a csendőrök mögött beszökött a malomba, ēbújt a sok bútor között. Kíváncsi vót, nem vót nyugováso. Oszt ott a holmik között ëccërcsak megtaláto a Lébusék gyërtyatartójját. Fokta, begyömöszőte a gúnyájjo alá, mekkötötte a gatyamadzagjávó, de a másikot má nem tutta ētënnyi. Hājja ëccërcsak, nagy siránkozás van odakint, kiles a ablakonn, lásso, hajcsák a nípet a állomásro, szëmbe a malomnak. Megréműt ēre Öregapád, tutta, ennek má nem lëssz jóvíge. Hajtotta ikët a csendőrsíg, rugdosták a öregëkët, leköpöztík a kicsinkókot. Leste Öregapád, de nem látto a Lébust. Nem is kerűt meg esztán së. Nem tutta a níp, hova viszik a zsidókot, āra csak a háború utánn lëtt rágyünve, de aszmá csak tutták, hogy így vagy úgy ēveszejtik ikët. Mégsë szót sënki. Fítettík a irhájjukot, há inkább odatták a lelkiösmeretüköt, aszt ugyi úgyis tisztábo lëhet tënnyi a gyónásbo. Öreg Fuxot jó ēvertík, Öregapád aszt is látto. Pintëk este vót. No, mikor megvót a bevagonírozás, ēvittík ikët, azóta së gyüttek vissza. Akkor osztán mëntek a malomba a csendőrök, mekkezdődött a ivászot. Mer begyűjtöttík a zsidók borajit. Öregapád rëszketëtt, mind a nyárfalevél a bútorok között. Ëccërcsak zörgetnek, nyílik a ajtó, há gyün a Kádárné. Ezëknek mëg jól gyütt, hogy viszik a Kohnékot. Nagy burzsujok vótak ezëk a Kádárék, szeretëtt flancónyi a asszony. A Kohnék krëdëncit akarom megvënnyi, monta a Kádárné. Cukrázdájjuk vót. Két cukrázdo vót a faluba, a Kohné mëg a Kádáré. Hugyan, hugyan nem, a asszony kijárto, hogy mekkapják a Kohn-üzletët, mer azoktú ēvëttík a ipart. Amikor a Kohnékot vittík, aznap rëggē lásso a Kohnné, kivirágzott a maszlag a ház előtt. Tutta má, hogy ez a ördög jegye. No de szíp virág, ippen nálunk nyílik! Messzirű szíp, közērű büdös. Lëgyen átkozott a ház evvel ëggyütt, mind a mi sorsunk. Aszonta a Kádárné, tuggyák, csendőr urak, má rígënn kiníztem a Kohnné krëdëncit, jól gyünne a konyhábo. Há mit fognak csinányi ennyi hóbëlëbanccā, aggyák ē nëkëm jó áronn. Mit acc érte, te burzsuj asszony? A csëcseidér odadom, röhögte a csendőr, jó megcsöcsöríszte. De a asszony nem hatta magát. Annyit szabódott, hogy csak ráátok. Idefigyējj, te burzsuj asszony, nëkëd adom jó pízér, de ëccót së sënkinek! No akkor ezëk nekiátok ākunnyi, amikor kiākutták, aszongya a csendőr a Kádárnénak. No mutasd meg, mëllik az a krëdënc. Ēre nëkifoktak a csendőrök ēhuzigányi a bútorokot. Há öregapád ijettibe maj befosott. De a krëdënc csak meglëtt. Akkorasztánn észrevëszi a Kádárné a gyërtyatartót a stokëdlinn, ott lapút alatta Öregapád. Fővëszi, de szíp ez a gyërtyatartó, kár, hogy nincs párjo. No ēviszëm ezt is. Így esztán ëggyikët a Kádárné vitte, másikot Öregapád. No asztán nemsokáro mektaláto a Lébust. Kint legētette ëgy rëggē a libákot a Mocsola mellett, nos a nádosbú ëccërcsak kigyütt a Lébus. Hugyan, hugyan nem, sikerűt ēmënekűnyie. Osztán Öregapád hordott nëki ënnyi, ammëg ott bujdokót a sënkifőggyinn, min Szentijjés. Lébus Ëlijáhunak hítta. Mondogatta, Salom, salom, Ëlijáhu, megëtet még maj a varjú. Öregapád vót a varjújja. De ēvitte nëki a gyërtyatartót is, így osztánn ott is tutta tartanyi a szombatot, ha ëggy gyertyávó is. A níp mëg aszitte, hogy lidérc van a Mocsolábo. Fítek is, nem mert odamënnyi sënki. A láng mijatt. Aszittík, nyitva maratt a pokol pitvara, pedig csak a Lébus imátkozott, mer fíte a Istent. Öregapád meggyújtotta nëki, de ammá nem tudott krumplicukrot annyi, helëtte Öregapád adott nëki ënnyivalót. Esztán, amikor víge lëtt a háborúnak, ēmënt ëccër a Lébus a cukrázdábo. A Kádárékho, mert akkor má csak ëggy vót. De a Kádár cukrázdo má a Kohn-házbo vót. Mert a Kádárné valahogy kiügyeskëtte, hogy mekkapják a házot. No de nem vót sënki së a üzletbe. Kopogtatott, benyitott a lakás felé, hogy beszójjon, há lásso a konyhaasztalon a gyërtyatartójját. Elégyün ēre a Kádárné. No Kádárné, milyen szíp gyërtyatartójja van, csak nem ezüst, aszongya nëkije. Ēhűt ēre a Kádárné. Kár, hogy nincs párjo, ugyi? No hát a párjo, kípzēje, nálom van. Ez a én szombati gyërtyatartóm. Tuggya, mér van kettő belülle? Ez jelënti a két angyalt. A Van angyalát, mëg a Nincs angyalát, akik Atyámteremtőmnek segítkëznek jobbrú-bārú a világ igazgatásábo. Hun a ëggyik, hun a másikho fordúll. Ugyi, Kádárné, milyen kár, hogy a Kohnék most a Nincs angyaláho kerűtek. Azzā fokta magát a Lébus, és ēmënt. Akkor másnap rëggēre másoccor virágzott ki a maszlag a Kohn-ház előtt. No de szíp virág, ilyen osztán másnok nincsen! Ha büdös is, messzirű nem érëznyi. Gondúta a Kádárné. De a Kádárné së rázhotta sokáig a rongyot. Visszagyüttek a komiszárok, nëkifogtak telepíttenyi a nípet. Sokakot ēvittek, minní tëhetőssebb vót, anná inkább vittík. Fít a Kádárné, rëszketëtt, mind a nyárfalevél. Fít, hogy nëkik is az lëssz a soruk, mind a Kohnéknak. Nem is gyüttek vissza osztánn, biztos megtaláták a számíttásoikot ott, ahun lëttek. Itmaratt a üres ház, de nem soká. Bekőtöztek valami szlovákok. Nem tuttak azok ëgy mukkot së magyarú, nem is akartak. Legyüttek valahunnan Oravárú. Hunné gyüttek? Árvárú na Vágrú, felētík, csak ennyit tuttak mondanyi. Há ha Vágrú, akkor Vágrú, árvánok ippensíggē árvánok níztek ki. Szëgínyëk vótak azok is. Ki monta nëkik, ki nem, legyüttek, hítták ikët, hogy itt még a keríttís is kóbászbú van. No ha nem is így vót, de mekkapták a Kohn-házot a cukrázdávó. Igën kevílek lëttek, ëccëribe mindën lëtt. Naszlovenszku poszlovenszkí. Kirakták táblán a ablakba. Én üzletëmbe magyarú beszínyi në merjen sënki, monta. Akkor osztán másnap rëggēre harmaccor virágzott ki a maszlag. Jáki krászni kvet, hoc aj smerdzi, naháme, z dálki nyecítyity, monta a Kohútné. No nagy elftárs lëtt esztán ebbül a Kohútbú, Kohútnak híták iket, úgy is visēkëttek, oszt jelëntgettík fő a nípet, amér magyarú beszítek. Ha vígigmënt a Kohút a uccán, ëccëribe mindënki ēhāgatott. No meg is lëtt ennek a bőjtye. Ëgy nap leígëtt a ház, a Kohúték is maj bentvesztek. Maradt a nagy nincs. No el is mëntek osztánn a falubú, amilyen árván gyüttek, olyan árvánn mëntek. Hova, kitudja. Esztánn a romok között megtaláto a Lébus a gyërtyatartójja párját. Ëccsëpët megóvatt, ëccsëpët belapút, de át. A két ëggypárt nem szabad ēválosztanyi. Úgy jó, ha ëgybe marannak. Atyámteremtőm is hun jobbra, a Van angyaláro níz, hun bāra, a Nincs angyaláro. Monta Lébus Öregapádnok. Kituggya, mér gyút fő a ház. Aszongyák, valakit ēvittek a Kohút miatt a elftársok, nos haragbú. Mások aszongyák, hogy ēdőt a gyërtyatartó, lángro lobbant a firhang. Hanem ëggy biztos. A káröröm a ördög szeretete. De Atyámteremtőm bőccsen igazgassa a idők folyását. Asztánn kituggya. Öregapád olyant is hallott, hogy a Kohn, amikor ki köllött mennyiük, megátkoszta a házot. Aszt a átkot monta rá, amit Szentijjés mondott a bálványimádókra. Ez is mutassa, hogy a káröröm a legnagyobb hitetlensíg, a ördög szeretete. Ott virágzik a maszlag.

A bűnök meséje 2.
– A jegënye mëg a galagonya.
phytoanekdota

Ëccër, amikor zsákónyi köllött a búzát, Öregapád még csak olyan incfinc oskolás gyerëk vót. Hínyi köllött a komiszárt, kimíretnyi előtte a búzát, oszt beszógátotnyi a mindënt. Többet nem szabadott, csak a mindënt. A saját udvarrú. A közösbe. Do szpolocsného. Szpolocsné. Szpolocsnyë. Szpolocsnoszty. Szpolu. Beannyi. Öregapádékot igën nyírta a rencer, mer kulákok vótak. Vót hét hód főggyük, ha hat és fé lëtt vóna, nem lëttek vóna kulákok. Többet nem szabadott. Akkor Öregapádnok köllött szóvā tartanyi a komiszárt, mer az tudott legjobban szlovákú. Mektanút a oskolábo, mer akkor nem szabadott magyar oskolánok lënnyie. Amikor Öregapádot beíratták a oskolábo a háború alatt, még magyarú tanút meg írnyióvasnyi. Osztán bezárt a oskola. Osztán amikor újra kinyitott, má a háború utánn, má szlovák vót a oskola. Hoztak szlovák tanárokot, hogy megtaníjják szlovákú a níp gyerëkit. No mëg akkor gyüttek a komiszárok is vissza, egísz szúprava, nyomorgatnyi a nípet. Ëccër csak gondúll ëggyet Öregapád, aszongya a komiszárnok. Pán komiszár, szmëd nyëmás? Mer há nyár vót, ugyi, pétërpálro időre megvót a aratás. Já dám pánkomiszáru pity. Pottyë! Hát addig mondogatta nëki, hogy csak ráát. Pedig az igën kemín komiszár vót, még a embër zsebibe is belenízëtt. Utáto is a níp, mindënki azonn imátkozott, hogy ētűnnyön. Pottyë szomnov do pivnyice, tam je hlad. Akkor osztán levezette a pincébe, elővësz fél üveg bort a üres dëmizsonyok mögű. Tag mátyë vi víno! Jáj, pánkomiszáru, sak sztyë sëtko zobrali minule szerdu. Pamëtátyë? Toto dal szumszed. Gondúta, míg szóvā tarcsa, addig ē tunnak csennyi a búzábú. A közösbű a sajátbo. Zná pánkomiszár dobrú roszprávku? Kérdëszte, de a nemtudott. Vagy nem akart tunnyi. Tak povëdám já. Lëbo szom mal knyisku, këty szom hodil do oskoli magyarszkëj ëstyë. No ēkerekëttek ēre a szëmeji a pánkomiszárnok, hogy hogy mer olyant emlëgetnyi, hogy itten valamikor vót is magyar oskola. Bol tam roszprávok. Volá sza topol a galagonya. Znátyë galagonyu? Takí malí krík, má tüskü, tak pichá, také biëlé kvëti má. Aszongya nëki, poznám, hloh sza to volá, nem galagonya, hloh. Mi? Holoch? Jóvan, vakarta Öregapád a buksiját, ha hloh, akkor lëgyën hloh. De ám nemigën értëtte, mer olyant hallottam, hogy Hlohovëc, avvót a Galgóc. No de a Galgócnak mi köze a galagonyáho? Akkor meg a Hlohovëcba csak galagonya terëm, nem? No, ölíg az hozzá, hogy osztán Öregapád ēmonta nëki a gőg meséjjit. Hogy mit értëtt belülle, mit nem! Lëhet, hogy ëggyik Galgócon vót, másik mëg Hlohovëcon. Kinyőt ëccër a fődbű ëggy jegënyefa mëg ëgy galagonyabukor. Ggyebolo tambolo, vrásztol tam, kgye bolo topol a hloh. Ahogy tēt-mút a idő, a jegënyefa magosra nyőt, a galagonyabukor mëg megbukrosodott a töviné. Jëdën gyëny topol povedá galagonyi. Sak husztí tövisës bukor vagy, a vëlmi malí. Nem vagy rá méltó, hogy mellettem ájj. Lëbo já szom pëkní viszokí, annyira, hogy a fejem a egekët verdësi. Nagy böcsületbe vagyok. Mer ëngëmët a hajókba középëránt fölállíttanak, árbocfát csinánok belüllem. Alëbo këty budujú. Këty budujú rencer, napríklad. Alëbo oskolu, alebo kosztoltornyot, ja szom tam posztavëní. No alë kdo szi ti? Sztojís tu jak takí míkaptár málo, nyëviszoko, oszt nem áhotnak, mer olyan tövisës vagy. Ja szom horë, ti szi dolë, ē vagy nyomva, morë. Haszontalan vatte, galagonya. Holoh povëdá. Pravdu hovorís. Pëkní szi a ja szom hitvány posztavëní, málo, nyëviszoko. Nyëpodobám na tyëba. Alë mózsëm já za to, zsë ma Búh, Atyámteremtőm takí urobil? Ilyen termíszetnek teremtëtt. Mostan úgy van, hogy igën fönt vagy vele, és tisztáro megútátá ëngëm, mind nëkëd áll a dicsősíg. De ha kevés idő múva ēgyün a favágó, nos megkezd keringenyi, élës fejszévē tígëd kocoktatnyi, a fődre leejtenyi a szíp ágojidot, konárë pëkné tyi odrëzsë, sok szíp rangjelzísejidët min lenyesi, kcel bi szi aj ti potom, abi szi bol takí tövisbukor krík ako já. Sak pánkomiszár. Mer ëngëm má jobban nem bánt sënki, povëdá holoh, de tígëd gyönyörűsíggē levágnok, tyëba pëknyë odrëzsú. Tak cso tyi dobré robí tvojë kírkëdovanyije? Ëmlíkëzëtt Öregapád a mesére, de csak mire most ēmonta a pánkomiszárnok, nagynehezen, makogva, időhúzva, értëtte meg, hugyan kő eszt értenyi. De a pánkomiszárnok magyarázhotta vóna, së értëtte vóna szlovákú së. Kiitta a üvegbű a maradík bort, mënt vissza fő. De addigra má szërëncsére Öregapádék, nohá ha nem is szabadott, átvittek három zsák búzát a szomszídba. A szuszëdnak. A sajátot. Máskípp még vetőmagnak së maratt vóna. Esztán nemsokáro begyüttek a elftársok, ēffokták a pánkomiszárt, ēvittík. Aszongya a níp, hogy ēvittík Szibérijábo gályorabságro. Mások mëg hogy csak máshova vezínyőtík. Asztán gyütt persze másik komiszár, csak aszt má pánszúdruhozni köllött. Mëg nem szabadott aggyistent köszönnyi. Olyan ez, mind amikor ha kivágják a jegënyefát, nos, újrasarjad. De a galagonyát a töviné sënki së báncso. Kinek kőne ëggy tövisbukor. Accsak bukrosoggyon. Fújjon a szél, lëgyën aszáj, árvíz. Nemigaz, elftársok? Csësztypráci!

A fagyöngy meséje
phytolegenda

Ëccër, amikor a Szüzmárjo megszülte Krisztusurunkot, ēvittík itet Szenjózsëffē a templomba, hogy megkërësztűjjík. Amikor gyüttek ki a templombú, rájuk kijátott ëggy sánto fogatlan vínembër. Ezrët megírtem már, ëzërëggyedikig köllött várnom. Aszongya. Ime a istenfija, hagy vëgyem a kezembe. Hát mit vót mit tënnyi, áttatták a sánto kódúsnak a Kisjézuskát. Ammëg dajkágotta itet, főkapta, aszongya, Atyámteremtőm, no mosmá magadho vëhecc, megláttom a mësijást, világnok megváltóját. Oszt a kódús visszaatta Márjánok a Kisjézust. Meglássátok, aszongya nëkik, ez a gyerëk nagy csudákot művēll, taníttanyi fogja a nípet a ëvangéljomra, gyógyíttanyi. De jelet tësz mindën embër homlokáro. Ēválossza a konkolyt a búzátú. A te szíved, asszony, meg fog szakannyi, a fájdalom kése üti átt, mër a fijadnak meg kő hānyi a níp bűniér. Fájdalom nékű szülted, minha csak a Paradicsomkerbe, fájdalommā kő ēveszejtenëd míhednek gyümölcsit. No ēréműll ēre a Márjácsko, csak úgy susogta, mikor kő ennek meglënnyie? Bizony mondom nëkëd, asszony, ződ bukor ződet virágzik a fekete fánn, az hozza meg a te könnyeidët. Asztán a sánto kódús fakípné hatta ikët, mënt, mind a fénótás, ínekőte örömibe a szíp litánijákot, úgy ētűnt, minha a főd nyēte vóna ē. Mekkérdëszte osztán a Szenjózsëf a sëkrëstyést, ippen a gyërtyákot gyújtogatta, miféle szërzet ez a sánto kódús. Itt van e, mióta eszëmët tudom, itt kódújja a hivek këgyelmit, oszt összebeszíll nëkik mindënfélét. Aszongyák a hivek, hogy benne van a lílek ereje. Mëg hogy meksúkta nëki a lílek, hogy addig meg nem hāl, amíg meg nem lásso a mësijást, Isten fiját. No több së köllött Márjánok, tutta má, hogy Szentijjéssē talákozott, a szívibe víste a szavait. Azóta rëttëgëtt Márjo, hogy meg në lásso a ződvirágzó ződ bukrot valami fekete fánn. Tēt-mút a idő. Ëccër osztánn, mikor Krisztusurunk főnyőt, Kërësztülő Szenjános megkërësztűte, gyógyította a nípet, csináto a csudákot, hirdette a ëvangéljomot. Keresi akkor az annya itet, nem leli a házbo. Nízi a kerbe, nem leli ott së. Kimëgy a Jordám folyó partyáro, háha ott kërësztűlli a nípet, sëhun sënki. Ēmëgy az ácsműhelybe, ott sincs, lásso, hogy a ácsok ácsójják a nagy kërësztët. Mëgy a kovácsműhelybe, ott së leli, lásso, hogy a kovácsok kovácsójják a nagy szëgekët. No ekkor má rosszat sejtëtt. Főníz ekkor a égre, lásso, a útmënti kopasz, feketenagy fánn bukor virítt. Há hogy kerűll a bukor a fáro? Lásso, hogy apró ződ virágoji vannak. Ekkor jutott eszibe a sánto kódús. Tutta, mosmá meg kő lënnyie. Megerettek ēre a könnyeji. Szalad hozzá Szempétër, ammongya nëki. Jajistenëm, jóistenëm, te Márjácsko, Krisztusurunk má a kërësztfán lóg. Akkor osztán szalattak, meg së átok a kopaszhëgyig. Lásso ott Márjácsko szentfiját a kërësztën, hát meghasatt a szíve. Nëkirontott ekkor a nípnek, kërësztűnyomakodott, szalatt fő a kërëszt tövibe, ott siratta Krisztusurunkot. De a Szempétër nem mënt vele, mer az fít a níp haragjátú. Ērejtőzött a níp háto mögött. Lásso ekkor Szempétër, hogy fehír galambok szánok le a kërëszt alá, csőrükbe csippentik a Márjácsko könncsëppjeit, ēröpűnek vele. Nos, a fehír galambok mind összeszëttík a könncsëppekët. Mënt nyomukba Szempétër, lásso, szëdëgetik a galambok vígig a úton, nos viszik fő a part mënti kopasz fáro, annak is ződíttő bukráro, főtëszik a könncsëppekët a virágok csúcsáro. Hát a könncsëppek olyanok vótak, mind a gyöngy, csak úgy csilloktak. Megkemínkëttek a fájdalom fagyátú. Ēröstēte magát Szempétër, tutta má, hogy angyalok a galambok. Ebbű osztán tutta a Márjácsko fájdalmát meg a fagyöngy gyógyerejit. Ēre osztán bűnbánotot tartott és megtért, mënt hirdetnyi a ëvangéljomot, meséte a fagyöngy erejit. A fagyöngyöt mëg ēterjesztëttík a galambok. Mer bizony a fagyöngy meggyógyíccsa a meghasatt szívet. De csak a ződ virágjo, ződ levele a kopasz fekete fárú. A bogyójjit nem szabad megënnyi, biztos meghānánk tűle, mer nem bírnánk ēvisēnyi aszt a órjásnagy fájdalmat.

A fagyöngy
phytoenigma

Öregapád monta. Mér van az, hogy télvíz idejinn, fagyba, sötíccsígbe virágzik és terëm a fagyöngy? Amikor a kopasz fák a téli álmukot alusszák, a tavaszrú ámonnak, a főtámodásrú. Ettű osztán ámukba úgy megörűnek, asziszik, má ēgyütt a kikelet. Ekkor virágzik rajtuk a fagyöngy. A fagyöngy úgy gyün, mind a Krisztusurunk. Vízkërëszttű gyërtyaszentölőig lëhet szënnyi. Előtte bíkin kő hannyi, mer Krisztusurunk születik, csak ha má a háromkirályok főszentőllik. A Gyertyaszentölő Boldogasszonkor a legjobb. Ez a ēső Márjácskonövíny. Ez a Szüzmárjo koronájjo. Hirdeti a főtámodást. Ezér osztán a öregëk legjobb baráttyo a fagyöngy. No csak lëgyën, aki leszëdi, ugyi, fijam. Mer a vín csont má fáro nem mászik. Ezér jó a fagyöngy. Javíccsa a vírt, ēhozza a örökkívalóság remínsígit. Igën jó a szívre, még ha motor is van benne, ugyi, fijam. Olyan a fagyöngy tejájo, mind a jó kenyőolaj. Hogy a motor në rozsdájjon, vín csont në nyikorogjon. De le ne forázd, mer ēszökik belülle a lílek ereje. Hideghë van szokva az. Vágd apróra, íjjēre tëdd bele ëccsésze vízbe, rëggēre minha talánád. Aki aszt a rëggeli szomjúságro megissza, olyan fürge lëssz tűle, hogy estére má unatkoznyi fog. No akkor csináhossa a követkëzőt. Mozsárbo megtörnyi a legjobb. Jaj, és soha le nem eshet! Mer ha fődhö ír, megüti magát, kimëgy belülle a lílek ereje. Ezér osztán jó, ha a Öreg a fa alatt áll, hogy ēkapja, le në essën, amíg valaki levágjo, ugyi, fijam!

A galagonyabukor meséje
phytolegenda

Ëccër, amikor Szentanna és Jovákim megírtík a nyugdíjjat, aszittík, má soha së lëssz gyerëkük. Valami bűnér veri iket Atyámteremtőm, sugdosták a nípek. Mer hitetlenyëk vótak. Mer Jovákim és Szentanna a legjámborabb házosíletët ítík. A embër nem ivott, nem kártyázott, nem járt lányokho, még bagóznyi së szokott, fizetísit hazavitte. Koránn kētek, korán feküttek. Szentanna is igën példássonn ít, nem törődött a, csak a szencsígës dógokkā. Csak há gyerëk nem vót. Hijábo imátkozott Jovákim, hijábo ínekőte a szíp litánijákot Szentanna a templomba, látto minden vasárnop a misénn, esztendőrű esztendőre, hogy nyőnek a családok, gyünnek a kicsinkók. Jajistenëm, jóistenëm, álgy meg ëggy gyerëkkē minkët, imátkoszták. Furcsa páros emmá, monták a nípek, olyan szentëssek, effolytábo a ótárkövet koptassák, itt valami nagy vítëk lëhet. Ē nem tutták a nípek kípzēnyi, minek lëhet ëggy kicsinkójér ennyit imátkoznyi. Hisz öregëk má, ha eddig nem lëtt, ezutánn së lëssz, monták, mer hitetlenyëk vótak. Annyira útákottak velük, hogy Jovákimot még a falubú is kiűdöztík. Bánotábo megbomlott a elméje, kimënt a határbo, ott bolgott a mezőkönn hontalan, bőjtőt nëgyven napot, imátkozott nëgyven íccakát. Bánto Szentanna, hogy így ēvadútak egymástú Jovákimmā, rít, mind a záporeső. Há még a embër íletibe megözvegyűtem, ki látott má ilyet, gyerëk nincsen, mosmá embër sincsen. Szítmëntek egymástú, ēre kokas, ēre tyúk, jobra-bāra gyalogút. Jovákimnak ēborút a elméje, Szentannánok mekszakatt a szíve. Ballagott nagy sanyarúnn Szentanna a erdőszílbe, fájdította a szivit. De nem lëtt hitetleny, ínekőte a szíp litánijákot. Sántított is, nem bírt mënnyi, öreg vót má. Leűll a galagonyabukor mellé, levëtte ëgy vërës bogyójját. Ëszëgette, nyammogta, gondúta, no ezzē jóll nem lakok, de legalább nem lëssz üres a hasam. Ahogy ottann ínekőgeti a szíp litánijákot, ëccërcsak hajja, hogy a galagonyabukor visszaínekőll nëkije. Mire lenyēte azt a bogyót, főderűt a szíve. Lásso, hogy egy fehír galamb röppen a galagonyabukorra. Akkor vëtte észre a físzket, ippen kētek ki benne a hét fijókák, azok ínekőtek csudaszíp litánijákot. A púha físzëk olyan vót, mind a meleg szív, āra szát le a fehír galamb. No összeszëtte ēre Szentanna a lílek mindën erejit, nem rít, csak imátkozott.

jajistenëm jóistenëm
eszmá most utószor kírëm
lám a főd fájji terëmnek
fűjje sarjad mezőnek
a szárokonn virágok
bogyót terëm a bukor
fijadznak a madarak
mekkölkeznek a vadak
szaporonnak mindënëk
sokasonnak embërëk
csak minëkünk a házbo
hijánzik ëggy kicsinkó
jajistenëm jóistenëm
ëggy gyerëcskét aggyá nëkëm
hotyha te is úgy itíllëd.

Ēre nagy fínyëssíg támodott a égbű. Leszát hozzá Mihál, a Isten angyala. Jóvan Szentanna, mosmá föláhocc. Atyámteremtőd mekhāgatta a imáccságod, máho kilenc hónapra lëánkát foksz szűnyi. Szentanna meg vót szëppemve, nem hitt a szëminek. Hisz öreg vagyok émmá, hugyan lëhet gyerëkëm, Jovákim, a uram is vínembër má. No, sëmmi së lëhetetlen, csak a hitetlensígbe, felēlli nëki Mihál. Szíved házánok meleg kemencéjjibe írik má a ílet kënyere, nem érzëd, hogy a illattya betőtti a házot, hogy fijatalodik meg tűle a testëd? Szentanna nem értëtte Mihált, csak hebëgëtt-habogott. De mégis hugyann, hotyha embërt nem ismerëk, de má a saját uramot së? A galagonyabukor bogyójja ejtëtt meg, amit a előbb megëtté. Szentanna ēre má tisztáro ē vót tívedve. De há akkor még nem is kírtem, csak asztánn keztem imátkoznyi, hogy lenyētem a szëmët. No ēhāgassá Szentanna, mer szencsíktörís, amit beszísz! Há nem tudod, hogy Atyámteremtőd azt is tuggya, amit te sohasë tuthacc? Még mielőtt anyád míhibe kerűté, ő má akkor tutta, hogy nëkëd ippen mámo köll ënnëd, ippen ennek a galagonyabukornak ezt és ezt a bogyójját. Ezér a mestër má a teremtís idejinn ērejtëtte benne a Szentlílek erejit. Ezér a galagonyabukor a öregëk segedelme, jámborok remínsíge. Ëccërcsak főszát a galamb a bukorrú, ragyogott, mind a nap. Hét angyalok kísírtëttík, minnek más szinű vót a szárnyo, mind a szivárvány, röpűtek fő a mënyországbo. Lásso is ebbű Szentanna mindënëk igasságát. De ëggy valamit még mindig nem értëtt. És ha nem imátkosztam vóna Atyámteremtőmhö, miután megëttem a bogyót? Kérdi Miháltú. Akkor nem esté vóna meg. Rajtad múlik. De a mestër azt is tuggya, mi hugyann múlik rajtad. Így osztánn nem lëtté hitetlennyé. Te talátottá a világ legjámborabb asszonyánok, nëkëd kő megszűnyi a Szüzmárját, nëki mëg a istenfiját, a megváltó Krisztusurunkot. Ēhűt ēre Szentanna, térgyre esëtt, lëgyën nëkëm a te igéd szërint, monta. Meg van írva, mongya Mihál, meg kő lënnyi. Krisztusurunkot szülte Szüzmárjo, Szüzmárját szülte Szentanna, Szentannát szülte virágjo, virágját szülte fa ágo, fa ágát szülte főd fájjo, főd fájját szülte a főd gyomra, a fődet szülte Atyámteremtőnk Krisztusurunk kezdettyibe. Mongya Mihál. Kilenc hónap alatt, míg meksűll a ílet kënyere, mekfiatalottok. No mënny istenhírivē, monta Mihál, és ētünt a szëmeji elű. Megjelëntëtte Mihál Jovákimnak is, hogy gyün a gyerëk, hazamëntek, és nagy bódokságbo tētek a napjaik. A galagonyabukronn még azóta is a Szentlílek áldáso van. Ezér mongyák, hogy a öregëk segedelme, mer mekfijatalíccsa a íletbe mekfárott testët, nos, azér jámborok remínsíge, mer főderítti a bánotos szívet.

A nípek meséje. A törökbúza mëg a këbab.
phytoanekdota

Mámo má mi mindënféle níp van a faluba! Há mútkor látom, begyüttek a törökök is mëgin. Itt árújják a sarkonn a këbabot ë! Há miféle bab lëhet az a këbab? Gondúta Öregapád, biztos valami török bab. Van ugyi a törökbúza, assë búza, hanem kukurica. A törökmíz së míz. Gondúta Öregapád, ëggy íletëm, ëggy halálom, a këbabot megpróbállom. No mi van, gyerëkëk, visszagyüttetëk? Kérdi tűlük. Nem értëttík azok, nem tuttak, csak szlovákú. Osz mé gyüttetëk, rossz vót otthonn? De há nem értëttík. Zlé bolo domá? No ēre pislognak, csóvájják a fejüköt. No jak szvami? Sëtko posztarom? Komu vi modlítyë, estye Aláhovi, csi uzs Jézuskrisztusovi? No, ēre felētík, Aláhovi, pëtykrát gyënnyë. No tag bisztye uzs mohli Jézuskrisztusovi modlity. Aláhovi modlí pëtykrát, aszongya Öregapád, Jézuskrisztusovi modlí lën nyëgyëlu tunák vgyëgyinye. Örűne nëki a Krisztusurunk is. Annyi imánok. Imám, imám, mongyák a törökök. Mámo má nem imátkoznak nálunk a nípek. Változik a níp, gyünnek közibük újak. Há még visszagyünnek a tatárok is. Csak mos csincsungoknak híjják ikët. Kivëttík a zëlovocot, ott üzletőnek. Öregapád csak ēmënt hozzájuk. Köllött nëki a szöllőnyíró alló, venyigét akart vágnyi. No azok még szlovákú së tunnak. Imátkoznak-ë, kihë, kituggya. No de abba a üzledbe mindën van. És ócsóér. Lógnak a tyëplákik, montërkák, parókák, mamuszkik, húzentróglik, teniszkik, villanlámpák, még csëngettyűs patkányok is futkosnak ott! Mindën van. De āra má csak a Öregapád emlíkszik, hogy a zëlovoc a Fuxéké vót. Még a rígi világbo. Vót ott mindën. Öregapád tutta, hogy ott lëhet kapnyi a legjobb krumplicukrot a faluba, még mámo is megcsordúll a nyálo, pedig hun vannak má a Fuxék. Oszt a háború utánn lëtt a zsidó bódbú jëdnota, oszt zëlovoc, oszt drogérija, mosmëg csincsung bót. Nögon baj, avvan kiírva, enngé óenn béa ipszilon. Milyen baj ammá, nögon baj, fene tuggya. Mënt a níp mindíg, a rígi világbo is, most is, mindënkinek meg köllött ínyi valahugyann. Ha mëg nem mënt, vittík. Ēvittek minkët is, mind a zsidókot a babilonyi fokságbo. De mink megmarattunk legalább. A Fuxék nem gyüttek vissza. A Lébus vót a utósó zsidó a faluba. Van annak má huszonöt éve is, hogy meghāt. No azok megmarattak, a Lébus a két lányávó. Ëggyik vót a Sáro, másik mëg a Ësztër. Ēsőt Sáránok neveztem, mer jó időkbe születëtt, mind a Ábrahám felesíge, a zsidó níp annya. Másik akkor születëtt, amikor begyüttek a rossz idők, Ësztër lëtt, hogy a veszedelëmtű megszabadíccson. Monta a Lébus. No osztánn a háború utánn, mikor jelëntëttík, hogy a zsidóknak lëhet mënnyi Palësztinábo, ēmënt a két lánko, de a Lébus nem tutta magát rászánnyi. Ölíg vót a törődísbű, ölíg vót a szenvedísbű, émmá bíkessígët akarok. Itt van nëkëm a igíret főggye. Ha ēnízëk bāra, ott folyik a Hótvág, az nëkëm a Jordám folyó. Ha hátro nízëk a Këllécs felé, látom Salamon szöllejit, ha jobbra nízëk, Gilëád hëgyit látom a Disznódomb helyinn. Ha előre nízëk, látom a mënyasszon és a vőlegíny gyümőccsösit a Sebësën túl. Így esztán ittmaratt a Lébus. Amikor meghāt, ő vót a utósó zsidó a faluba. Monta is. Ëngëmët űve fognak ētemetnyi, a jëruzsálëmi templom felé fogok níznyi. Ott fogom várnyi a mëssijást. Osztánn, amikor ēgyün a utósó napon, örömömbe tāpra ugrok, nos futok utánno. Há így is lëtt. Sok zsidó gyütt a faluba, mikor meghāt. Nem is tuttuk, hogy ekkora rokonságo vót a Lébusnak, há hun bujkátok eddig? Monta a sok zsidópap a imáccságot zsidóú, há úgy űve temettík ē ëccál lepedőbe csavarva. Azt maj könnyen kettétípëm, ha mënnyi kő a mëssijás utánn, monta. Várto a mëssijást, várto, de csak nemgyütt. Úgy hittem, még íletëmbe ēgyün a mëssijás, nos nem gyütt. De ha nem hittem vóna, íni së lëtt vóna érdëmës. Mosmá legalább tudom. Ha nem gyütt íletëmbe, gyün maj a halálomba a utósó napon, monta Lébus, oszt fokta magát, meghāt. Várják azok is a mëssijást, mink mëg Krisztusurunkot. Kituggya, mikor találl gyünnyi. Bolgott rígënn is a níp, bolog mámo is. Kituggya, nem-e bolog ott a Krisztusurunk is közöttük. Mindënki vallja a magájjét, annak imátkozik, mer ëggy a Isten. Csak imáccság lëgyën, mer akkor jámbor a níp. Öccör naponta, ammá igën ë! No Öregapád kapott këbabot. Hisz hús ez, húsbab, húsfagyi. Aszongya nëki. Nyëbojtye sza táta, známe mi Jézusa. No ēre meglepődött Öregapád, aszonták nëki a törökök, hogy benne van a Krisztusurunk a ő biblijájjukba a Márjácskávó ëggyütt. De még a Kërësztüllő Szenjános is. Sőt, a Szemmózës is. Ismerte a Lébus is a nagy szentëkët, prófétákot mind. Oszt hogy milyen az a török biblija, kituggya. Lëhet, ugyi, nem bab, nem míz, hogy assë biblija. Ëggyik ennek mongya, másik annak. Ëggyiknek bót, másiknak baj. Nögon baj, nincsen baj! Mesének a nípek mindënfélét Krisztusurunkrú mëg a szentëkrű.

A pokolvarfű
phytolegenda
In memoriam Borbély Szilárd

Vót ëccër ëggy nattudományos embër, úgyhítták, Szenlévi. Hirdette az a ëvangéljomot, gyógyította a betegëkët. Ëccër osztánn ëggy kilisës leánt köllött meggyógyítanyija. Olyan kilisës vót, mozdúnyi má nem tudott, csak az ágyot nyomta. Törte a fejit Szenlévi, imátkozott, de nem tudott írt a bajra. Kimënt ëccër a határbo, kóborót a sënkifőggyin, kereste a gyógyfüvekët. Szenlévi olyan tudományos embër vót, beszíte a füvek nyēvit. No te nem vagy jó a pokolvarra? No te nem ójtod meg a kilist? Kérdëszte mindëggyiktű. De ëggy së tudott segíttenyi. Hát ahogy ott kódorgott, valami hóttágszërűsíghë írt. Ëccërcsak kigyün a bukrokbú ëgy vín cigányembër. Megijett ēre Szenlévi. No, aszongya nëki, ha pokolvarra kereső orvosságot, mér nem szëcc a pokolvarfűbű, dikh, ëhummennyi, ottvan minden árokparton, bëngézzē more! Fokta a Szenlévit, megmutatta nëki. Aszongya ammëg: Hisz eccsak gyom! Jáj dilino, na dikhesz, nem lácc a szëmëttű! Nagy davipé a devlátú a pokolvarfű. Olyan az, mind a cigányok, ott terëm mindën árokparton, mind a khul! Én hosszú íletëmbe amēre mëntem, amēre szadzsav bologtam, ha főverte a tāpam a tëvis, megluggatták a irhámot a dzsukel kóborkutyák, megdobátok a gádzsó csávók, csumidáv tyo jiloro, ott vót mindig a pokolvarfű. Nos a gádzsók mëg gyomnak nízik! Szëdëtt is ēre Szenlévi ëccsokorrā, ammeg mongya nëki. Zoralo, mind a poklok kénköves lángjo, kiszíjja a kernyolt, a rohadást a húsbú, mind a pokolbéli kígyó. Nem marad naszvájipën a manuszba! Olyan a pokolvarfű, mind a mësijás. Emmëgmá mit jelëncsën, kérdi. Várjátok a mësijást, mindën naszvájipën orvasát, szóllongassátok, de nem lássátok, hijábo ádigáll ott mindën árokparton, vinkë akanak kothe szi! Aszongya ēre a Szenlévi, ojvé, te talánn tudod, mikor gyün ē a Mosija? Ojvé, el is gyütt ammá mámo. Ott áll a város kapuji előtt az árokpartonn. Kérdezd meg attú, ha nëkëm nem hisző. Ēre ētűnt a vín cigányembër a Szenlévi elű. De nattudományos embër vót a, tutta má ekkor, hogy Szentijjéssē talákozott. Ēmënt ekkor a kilisës lánho, leszëtte a összes pokolvarfüvet, ami a udvarba termëtt, összetörte, meggőzőte, beborította vele a lëján testit. Asztánn főkerekëdëtt, elindút a városba. Útközbe mekkérdëzte mindënkitű, nem-ë te vagy a Messijás? Mëntek āra vásárosok, parasztok szekerekkē, kódúsok, mëg ëggy kispap. De a embërëk persze bolondnak nísztík. Én vagyok, én vagyok, monták, de a Szenlévi látto, hogy nemigaz. No ahogy a város határábo ír, lásso, hogy a árokpartonn túl a sënkifőggyin gyülekëznek pokolvarosok. Ott szëtte a Messijás a pokolvarfüvet a árokpartonn. Odamëgy Szenlévi, lásso, ott kötözgeti a Krisztusurunk a betegëk sebejit, a Szempétër meg adogassa nëki a pokolvarfüvet. Kérdi tűle, nem-ë te vagy a Messijás? Magad montad, felēlli az nëki. Mikor gyűsz má ē, Krisztusurunk? Mámo. Há nem látod, má itt is vagyok? Mongya az nëki. Osztánn rá së hederítëtt, gyógyították a nípet. Kötözgette a sebejikët, Szempétër mëg adogatta nëki a pokolvarfüvet, rá së hederítëttek. No gyere, Pétër, monta nëki, azzā továbbátok, a nagy sok níp között ētűntek a szëm elű. Amikor hazafele mënt a Szenlévi, mëgin elégyütt a vín cigányembër. Bánkódott a Szenlévi. Nemigazat mondott nëkëm a Messijás. Panaszkodott. Aszonta, mámo ēgyün, oszt mégsë gyütt. Jáj Szenlévi, dikh a gádzsó dilino, nem mëgy a sëhova, nem gyün a sëhunnan, ott van a sënkifőggyin. Maj ha má mindën sebënn kicserēte a ketíst, bevonúll Jeruzsálëm városábo, oszt ēgyünnek a jóidők. Ezér osztánn sëgíttenünk kő nëki cserényi a këtísekët. Monta Szentijjés, azzā ētűnt, minha a főd nyēte vóna ē. Eszibe jutott ekkor a Szenlévinek a kilisës lánko, mënt, hogy megnízze. No ammá lábodozott. Kicseréte a kötíst rajta, másnapra főgyógyút, mire a díli harangszóra má a kerbe rohangát. Ebbű tutta osztán Szenlévi, hogy nagy ajándík a pokolvarfű, akkora, min Krisztusurunk a szentëk között. Ott nyőll mindën árokparton, de csak gyomnak nízik. Várjuk a Messijást, ëccër má csak ēgyün. De ha bekopoktat hozzánk Krisztusurunk Szempétërrē, adunk-e nëki szállást?

A sënkifőggye
phytoaforizma

A sënkifőggyin nyőnek a legjobb füvek. A sënkifőggye átkozott ëggy hel, tenyíszik ottan a burján. Az nem határ, mező, sënkinek nincs ott főggye. Tavasszā főgyün a talajvíz, nyáron kiaszik mindën. Nyőnek a gyomok, ē van bukrosodva. Ott húzzák meg magukot a kódúsok, akiknek nincs hajlíkuk, ott vackónak be a csavargók, ott bujdosnak a bëtyárok, oda szöknek a haramiják, a huligányok. A bukrok tövibe a bűnösök lelkeji hajcsák le a fejüköt, akik nem talánok nyugovást, nem mënnek átt a másvilágro. Oda mëntek ki rígën a szentëk, a Szentantal, vagy a Szentijjést ott ëtettík a galambok. Ott bolgott a Szemmózës a níppē. Vad a sënkifőggye, mer a sënkifőggye jelënti a világot. Mer Ádámévát kiverte Atyámteremtőm a sënkifőggyire. A sënkifőggyin tenyésznek a rút bűnök. De ahun a baj, ott a orvosság! Ahun a bűn, ott a megváltás. Ahun a Ádáméva, ott a Jézusmárjo. Ezér osztán a sënkifőggyin a burjánbo talányi a legjobb füvekët, fákot. Bennük van a lílek ereje.

A szív lëkvároskënyere
phytoaforizma

Amikortú Öregapádro rágyütt a szívbaj, rászokott a lëkvároskënyérre. Sëmmi szalunnát, sëmmi kóbászt nem szabadott, mer dijétáznyi köllött, ëtte a lëkvároskënyeret. Öreganyád csináto a lëkvárt galagonyabogyókbú. Mer az a megtört szív legjobb orvosa. Öregëknek igen jó. Amikortú Öreganyád meghāt, nem gyógyíccsa meg a töríst a szív lëkvároskënyere.

Az igaz szöllőtő
phytoikon

A jól megtermëtt szöllő olyan, mind a ige. Ebbű lëssz a legnemesebb bor, ez a ëvangéljom. Mer Krisztusurunk monta. Én vagyok a ige, én vagyok a igaz szöllőtő. Ha bennem marattok, ídës szöllőt terëmtëk, de ha nem marattok bennem, nem terëmtëk, olyanok lësztëk, mind a konkoly a búzábo. Akkor majd ēgyün a arató, vagyis a szöllőműves a venyigevágó allóvā, lemetszi, amëllik nem termëtt. Hugyan kő ezt értenyi? A ige a szöllőtő, belülle nyőnek ki a apastalok mëg a boldog szentëk, ezëk a ágok, vagyis ez a ëvangéljom. A lílek bora, Krisztusurunk víre kíszűll ennek szöllejibű, ez a szomjazó lelkek vigasza. A főggye a Szentlílek këgyelme, a gyükereji mëg a rígi nagy szent próféták. A Márjácsko mëg a szöllővirág! Így osztán mindënëvangéljom a Krisztusurunkbú sarjad, mer kezdetbe vót a ige.

Fagyöngy és rozmaring
phytoaforizma

Aszongyák, ëgyedű van a embër a világbo, mind a öregújjam. De ez nemigaz. Mer két öregújja van mindënkinek.
Öreganyád monta. Mindënkinek párjo van ebbe a világbo.
Öregapád monta. Úgy van ez, mind a fagyöngyē. Annak kettőbe mënnek az ágocskái. Örökkí ződítt, ē nem hërvad. A levelkéi is kettőbe nyőnek, mind a Szentlílek szárnyoji.
Öreganyád monta. Úgy van ez, mind a rozmaring ágocskái. Azon kettőbe nyőnek a levelkék, minnek szëmbe van a párjo.
Öregapád monta. A fagyöngy jelënti a örök íletët, mer ē nem hërvad, télën is ződítt.
Öreganyád monta. A rozmaring jelënti a örök szerelmet, mer ē nem hërvad, télën is ződítt.

A fagyöngy
phytoikon

Aszongyák a nípek, hogy a ēső virág, ami kivirágzik, a hóvirág. Mer ammég a hóbú is kidugja a fejit. De nemigazat beszíll a níp. Van ëggy virág, ami a magosba virágzik, fődhö së ír, a halálbo virágzik, pusztábo terëm, levelit ē nem hullajcsa, csak akkor szárod ē, ha megöli az annyát. Olyan, mind a Márjácsko meg a Kisjézus. Ez a fagyöngy, ami karácsonkor virágzik, vízkërësztre terëm, örök ződ, a fák tetejin nyől a fa ágábú, a fődbe ēszárod, vagy ha ēszárod a fa, amin terëm. Olyan, mind a Krisztusurunk. Szülőjjin nyőll, hirdeti a főtámodást. Olyan, mind Atyámteremtőm. Ő az ág, belülle nyőll ki a egísz mindënsíg. Olyan ez, mind a teremtís. Ha megnízëd a fagyöngy ágojit, olyanok, mind az angyalok. Kétfelé áll a levélszárnyuk, rügyarcuk a sëmmibe níz. Ott van a ződ örökkívalóság az angyalgömbön túl.