Weiner Sennyey Tibor: Fehér Orr (novella)

Itt ébredtem az Intézetben. Nem volt előtte, csak utána. Csak az ébredés után. Pedig nagyon rég itt lehetek. Napok és hónapok, évek vagy évtizedek úgy szállnak, mint a megragadhatatlan emlékek arról, hogy valaha voltam valaki, valaki, akit ismertek, akinek ismerősei voltak. Valaki, aki valahová hazament, és ahová hazament, oda önszántából ment. Ha az ajtó bezárult, akkor én magam zártam be, s a kulcsok nálam voltak, nem pedig az őröknél. Nem jártak körülöttem orvosok és ápolók sápadt fehérben, mint a kora hajnali álmok, melyek arról mesélnek, hogy volt valaha másik életem is. Másik, amely több volt és jobb, mint itt, ennek a fergetegnek a gyomrában. A város szárazat és vöröset köhög a börtönre, amit ezek itt kórháznak hívnak. Kó-

rok háza, mely kórokat ők oltják belénk. Az udvar közepén kiszáradt fák és romok. Valahol háború lehet, mert idehallatszódik a dübörgés, de oly távoli, mint a lépések, amiket azután hallok, hogy belőtték ismét vérembe a kék mérget.
„Ma kék” – mondja felettem egy hang, és én nem emlékszem, hogy valaha másmilyen színű lett volna. Pedig lehetett. Lehetett sárga, piros, zöld vagy lila. De ezekre a színekre épphogy emlékszem. Itt minden sápadt színű, megmagyarázhatatlanul sápadt. Nincs tiszta fehér, nincs valódi fény, csak a füstös felhők mögül sápadtan ballagó nap és a folyosók és termek plafonján sápadtan villódzó neonok. Miután a „kék” végigáramlik bennem: kivisznek az udvarra, a többiekhez. Körbeállítanak, egymás vállára kell hogy tegyük kezeink, és úgy követjük a másikat, mintha vakok lennénk. Van is közöttünk már jó pár vak, azt mondják, ők legalább már nem látják a sápadt színt, nem látják, ahogy az orvos rajtunk vigyorog, nem látják az ápolónők szomorú arcát. Egymás vállára tesszük a kezünk, és így megyünk körbe a hatalmas udvaron. Haláltánc ez, én tudom, haláltánc, amit a függöny mögül vezényel a főorvos. Nem nézek fel, nem is pislantok oda. Legutoljára, amikor úgy vélték, hogy ébren vagyok, megkétszerezték az adagom, és hetekbe telt, míg újra magamhoz tértem. Lelkem lebegett a haláltáncban vonagló testem felett, és így kívülről pontosan láttam, hogy mi történik velünk. Aztán lassan, nagyon lassan, néhány mozdulattal elnyertem az egyik szomorú ápolónő bizalmát, és megengedte, hogy az esti gyógyszereket magam vegyem be. Eleinte bevettem, aztán már nem, csak úgy csináltam.

Körbejárunk háromszor az udvaron, majd szabadon engednek. Botladozunk, leülünk. Van, aki rohamot kap. Hagyják. Ez az udvar az ő kísérleti terepük. Most nézik, vigyorogva nézik, hogyan dolgozik a „kék”. Rajtunk kísérleteznek. Hallottam, amikor az egyik orvosnak azt mondta a főorvos, hogy „jó kis emberanyag”. Mi itt „emberanyag” vagyunk. Egész délután erre a nagy udvarra kiengedve. Néhány romos házikó, régi szervizépületek, középett egy kút, száraz fák és autóroncsok. Nem, nem voltam mindig ilyen, nem is ismertem fel a környezetem, a gyógyszerektől, a „kéktől” víziók gyötörtek, másik világokban jártam. Nem láttam őket, sem a sápadt orvosokat, sem a szomorú nővéreket, sem a többieket, sem pedig a főorvost. Nem láttam senkit és semmit.

Egészen addig, amíg ennek, igen, pontosan ennek a kis romnak a falához nem dőltem. A nyálam csorgott, összehugyoztam magam, fogalmam sem volt, hogy ki vagyok és mi vagyok, valóban emberanyaggá változtattak.

Mi mentett meg? Mi indította el bennem ezt az egész őrült tervet? Ő. Ahogy ott ültem, egy kicsiny résből, magam sem tudom, hogyan lehetséges ez, de kidugta az orrát. Fehér orra volt. Fehér, és nem sápadt. A kezemhez ért. Nyüszített, és én elsírtam magam. Ez a sírás ütött akkora rést, hogy a lelkem, ami addig csak lebegett felettem, most, mint egy villámcsapás, visszatérjen belém. Nem látta meg senki. Senki. Azonnal éreztem, hogy ezt, Őt titokban kell tartanom.

Napra napok jöttek, és én visszaéltem a szomorú ápolónők bizalmával, eljátszottam, hogy nem vagyok más, csak emberanyag, mert azt akarták látni. Már láttam, hogy a „kéket” nem kerülhetem ki, csak a többit. A „kéket” mindig ő adja be, a főorvos, és figyel, résnyire húzott szemmel figyel, hogy elkezd-e hatni. És mindig elkezd. Valamennyi ellenállást sikerült legbévül felépítenem, de be kell vallanom, hogy már várom a „kéket”. Aztán jön az udvar, ott a haláltánc körbe, végül lézengünk a poros, szmogos, füstös levegővel pácolt hatalmas udvaron, a sápadt romok között. És én mindig ugyanahhoz a réshez ülök vissza. Zsebembe ázott kenyércsücsköket gyűrtem, gombóccá passzírozott ételt, előre megrágott almát. Senkinek sem tűnt fel, hogy kérődzök, sőt még meg is dicsértek, hogy milyen „különleges eset vagyok”. Aztán ezeket a galacsinokat előkotortam a résnél, ahol, valahányszor odakucorodtam, mindig kidugta az orrát. A feje alig fért ki, de az ételt be tudtam neki nyomni. Senkinek nem tűnt fel, hiszen a többi „emberanyag” nálamnál sokkal különösebb dolgokat is művelt mindennel, amihez csak hozzáért. Előfordult, hogy az udvar közepén kaptak rohamot. Minden előjel nélkül képesek voltak rohamot kapni a zuhogó esőben. Volt, aki az égbe ugrált, volt, aki megette a földet, és volt, aki saját árnyékával közösült. És ezek még csak az enyhébb esetek voltak. Én egy gödörbe ételt dugdostam, és a kiváló főorvos ebben nem látott semmi kivetnivalót. Sőt, megjegyezte, hogy „különleges eset vagyok”, aztán benyomta a „kéket”. Egy idő után még jobban kitisztult a kép, és nagyon vigyáznom kellett. Megértettem, hogy valahol vagyok, ahonnan valahová el lehet, sőt kell mennem. Hónapok telhettek el közben, és én egy nap többre vetemedtem, mint addig bármikor. Felkeltem éjszaka, kimentem az udvarra, eljártam háromszor a haláltáncot, már csak megszokásból is. Aztán vártam. Vártam, hogy jönnek értem, de semmi. A háború zaja akkor már egyre hangosabb volt, mintha egyre közelebb dőlnének le azok a falak. Elmentem a romomhoz, a résemhez, leültem. Vártam, de csak a fehér orr jelent meg, szimatolva és vakkantva egyet. Először hallottam a hangját. Elsírtam magam. Ekkor, a második síráskor tért belém vissza a szellemem. Már tudtam, ki vagyok, és volt néhány, alig megragadható, foszlott emlékem. Elkezdtem keresni a rom alatti pince bejáratát. Amikor megtaláltam, láttam, hogy beomlott. Hogy Ő ott benn épp oly rab, mint én itt kinn. Odakúsztam a réshez, és minden félelem nélkül bedugtam a kezem. Egy nagy nyelv kezdte nyalogatni, és közben sűrű vakkantásokat hallottam. Kihúztam a kezem, és benéztem. Két fényes, sötét szempár csillogott vissza rám. Megértettem, hogy arra kér: mentsem ki innen. Mentsem végre meg. Szabadítsam ki.

Napokig tartott, amíg részletesen kidolgoztam a tervemet. A csempe alatt gondosan gyűjtöttem a be nem vett gyógyszereket, és a főorvos utolsó látogatásánál, amikor azt mondta: „Kedves Darvell Ágoston, ön egy igazán különleges eset” – akkor, bár nagyon vágytam a „kéket”, elkaptam a kezét. Láttam, ahogy felhőköl, és megdöbben, majd elvigyorodik és segítséget kér. Vártam pár másodpercet, amíg a szeme a szemembe téved. Tudtam, hogy meg fogja érteni pillanatok alatt, hogy a saját esti gyógyszereimet hogyan kevertem bele a szomorú ápolók vizébe. Tudtam, hogy még két másodpercem van, hogy felmérje, senki sem jön neki segíteni az osztályról. Láttam, ahogy a sarokba felszerelt biztonsági kamera felé viszi a tekintetét, aminek drótját már hetekkel korábban egy színlelt rohamomban elrágtam. Tudtam, hogy soha nem fogják megjavítani, ahogy ez a hely nem is arról szól, hogy a dolgokat helyrehozzák, hanem arról, hogy még tovább rontsák. Ekkor jutott csak eszébe az a korábbi roham, a kár, amit okoztam, és az elmulasztott javítás. Megvártam, amíg visszanéz rám, majd megszólaltam: „igazán különleges eset”. Csak ezután fordítottam meg a fecskendőt, és toltam tiszta erőből a tűt a szemébe. Mielőtt felüvölthetett volna, befecskendeztem neki a „kéket”. Remegve kiterült. A többieket nem is kellett késztetni. Ápolók és főorvos nélkül is elindultak az udvarra szokásos haláltáncukat járni, nekem csak fel kellett vennem az egyik ápoló köpenyét, és nyíltak a kapuk maguktól. Beálltam a haláltánc legelejére, és ahelyett, hogy körbevezettem volna őket, egyenesen a beomlott lejáróhoz vittem a mindössze hat-hét fősre csökkent társaságot. Eszembe jutott, hogy amikor felébredtem, még háromszor, négyszer ennyien lehettünk. Elkezdtem félredobálni a köveket, és kértem őket is, segítsenek, csinálják utánam, de ők vagy ugrándoztak, vagy a nyálukat csorgatták, vagy csak remegtek.

Egyedül az egyikük, akit magamban Medvének hívtam, hiszen akkora volt és olyan szőrös, mint egy medve, guggolt mozdulatlanul, még akkor is, amikor elkezdett zuhogni az eső. Ekkor hallottam meg, hogy a romok alatt hogyan ugat fel Ő. Megdermedtem. Hirtelen a hátam mögött valami embertelen üvöltést hallottam. Medve volt az. Zokogott. Félrelökte a félhalottakat az útból, és anélkül, hogy rámnézett volna, hihetlen erővel szórni kezdte a köveket. Együtt bontottuk most már le a romot, míg végre kicsiny rés keletkezett, ezen a kicsiny résen keresztül húztam ki Őt. Olyan koszos és kormos volt, hogy alig látszódott eredeti színe, talán csak az orránál… az orránál, ami nem sápadt volt, hanem valóban fehér. Ezt a fehér orrát dugta oda hozzám, és nyalt rögtön arcon. Medve ott magasodott felettünk, és fogalmam sem volt, hogy most mi lesz, mert még mindig hörgött, még mindig zokogott. Kis idő után megnyugodott, leguggolt, és ránk bökött: „Kutya”, csak ennyit mondott.
A háború éppen akkor érte el a kórházat, amikor a főorvos vérző szemmel és két őr kíséretében kirontott az udvarra. Három találat is érte a kórház épületét, amelyen egy hatalmas rés keletkezett, egyenesen a külvilágra. Medve a három robbanás után ismét ránk nézett, és megint csak annyit mondott: „kutya”. És aztán elindult a közelgő főorvos és a két őr felé. Én pedig mindent értettem, fogtam a kutyámat, és a bomba ütötte rés felé rohantunk. A romokon másztunk, mindketten, egymás mellett, egymást támogatva. Kifelé. Kifelé ebből az egész rettenetből, ki ebből az egész borzalomból. Ahogy visszapillantottam, láttam, ahogy Medve előbb letépi az egyik őr fejét, majd a másikkal kezd el verekedni. Láttam, ahogy a főorvos kihúzza a fejetlen őr pisztolyát, és négy-öt lövéssel, nagy nehezen leteríti Medvét. A kutya, nevezzük Fehér Orrnak, hiszen így ismertem meg, közben vadul rángatni kezdte szakadt ruhámat, mint aki jelzi: tovább! Át a romokon, tovább!

Már jó húsz méter magasba értünk, amikor a főorvos az udvarról lőni kezdett ránk. Szerencsénkre nem hogy nem talált el, de még a töltényei is elfogytak. Egyik kezét vérző szemére helyezve, másikban a pisztoly, úgy kiáltott utánam: „Darvell Ágoston, maga egy igazán különleges eset!” – Megdermedtem. Éreztem véremben a „kék” hullámzását, éreztem, ahogy teljesen elzsibbaszt, ahogy minden napot olyanná varázsol, mintha az lenne az első. Éreztem, ahogy a „kék” valami láthatatalan fallal különválasztja a testem a lelkemtől, majd pedig sápadt hártyát húz szellemem köré. Éreztem, hogy ez a könnyűség jó, átható. „Darvell Ágoston, tudja maga, mi van a fal mögött? Háború és szenvedés! Élet és halál! Küzdelem és emlékek tömege. Döntések, melyeket magának kell meghoznia magáért! Más emberek vannak ott, akik épp olyan haláltáncot járnak, mint amit maguk jártak idebent!” – üvöltötte dühöngve utánam a főorvos.

Ekkor a kezemhez hozzáért az Ő fehér orra, és meghallottam nyüszítését. „Igen, emberek” – mondtam. „Mit beszél, maga féleszű?” – üvöltötte tovább. „Emberek, nem pedig emberanyag.”

Követtem a kutyát, át a romokon, át a háborún. Követtem őt, küzdelmek és emlékek romjai mellett. Láttam a benti haláltánc után a kintit is. De aztán, ahogy kikopott belőlem a „kék” emléke, elmúltak a sápadt fellegek. Fehér Orr pedig hazavezetett.