Bánki Éva: Majd kárpótol a képzelet (próza)

De már nem volt visszaút. Ez a sok-sok lágy csípő, ez a versekből megismert sze­relmi udvar foglyul ejtette.

Engem nők védelmeznek, mindig a nők: lágy
ruhaujjak, puha-fehér mellek, térdhajlatok, combok.
De lehet-e a szelet felitatni? Vagy vörösbort önteni
egy harisnyába? A tengert akarni – csak úgy,
rosszaságból? Szakadékokat kínálsz cserébe,
rejtelmeket, a női szív titkait. És én barangolhatnék
benned fel-alá, hölgyem, hegyre fel, völgynek le,
hágót, meredélyt kerülgetve: míg te elmeséled
mindenkinek: ezt a fiút is megszelídítette a szerelem.

Az ember nevetne, mikor nem lenne szabad.
Inkább nyomozni kéne, nem léha versikékbe belemerülni. Hiszen hamarosan rövi­debbek lesznek a nappalok, könyörtelenebbek a szelek. És ki tudja, ezek a szigetla­kók mivel fűtenek?
Talán nem is fűtenek, töprengett Illighaen.

Az Aldobaranhoz: hirdette a következő vers.

Novemberben kiszáll ő is a hintójából:
őszvégi csillag, szerény és mégis szemkápráztató.
Megáll az égboltozat legszélén, figyeli a sürgést-forgást,
a szenvedélyes jövés-menést. De mást mond a szív,
és mást mond a reggel. Még vár egy kicsit,
aztán visszafordul a jéghideg, az időtlen semmibe.
Én a földön vagyok, ő túl korán érkezett.

Vajon kik olvassák ezeket a verseket?
Ahol ő él, a vizek feketék és könyörtelenek.
A jóságos, csacska nőket már elejtette az éjszaka.
Ki emlékszik a boldog anyákra, ha az enyészet
felfalta a testüket? De ő itt van, ő velem van,
nyugtalan ujjai engem cirógatnak. Megitat,
hogy szomjas legyek. Meggyógyít, hogy megsebezzen.
Meg kell halnom, hogy a fiának nevezzen.

Redves, mocskos, félelmetes… Illighaen nem is a versektől ijedt meg, hanem attól, hogy szép lassan kilobbant a fáklyája – talán szégyenében. A saját anyjára már egyáltalán nem emlékezett, de erre a fekete anyára igen.
Kitántorgott a folyosóra, hogy valami alvóhelyet keressen.

A sok kiállhatatlan szokás közül az volt a legutálatosabb, hogy a szigetlakók ott tértek nyugovóra, ahol az álom utolérte őket. Talán a szorgoktól tanulták, töprengett Illighaen, vagy a köd már elevenen elrohasztotta őket. Elvackolták magukat a palota konyhájában vagy a romos folyosókon, és nyugtalan álomba merültek.
Pedig férjnek a feleség mellett volna a helye. Az úrnak és úrnőnek az ágyon, a kisgyereknek a bölcsőben, a cselédnek a sarokban. Persze senki nem felelős az álmaiért, no de milyen álmokra számíthat az, akit kutyafuttában nyom el az álom? Illighaen kikerült egy hortyogó cselédlányt, egy tátott szájjal alvó öreget, aztán a nagyterem felé lopakodott. Tanult krónikás volt, de nem akart nyugovóra térni ennyi romlott kézirat között.
No de ezen a szigeten nehéz volt betartani bármilyen fogadalmat. Talán az éhezés miatt, vélekedett Illighaen. Hisz reggel szárított halat esznek, ebédre valami gyanús főzelékből főtt levest, vacsorára egy kis darab kecskesajtot frissen szedett madárbegygyel. És közben hallgatják Bandemag ömlengéseit: mi vendégszeretők vagyunk… mert hiszen a vér nem válik vízzé, a bátorság talpnyalássá… Illighaen megpróbált tőle érdeklődni a szigetlakókat sújtó betegségekről, Halix király hajdani hadjáratáról, a sziget nevesebb eseményeiről, de akárha egy bódult vízilovat faggatott volna. A felséges király nem ér rá beszélgetni, a felséges király most a kislányával kergetőzik… A felséges király szédül, émelyeg, holnap fog a rendelkezésére állni… No de ha a szigetlakók csak birkatejet és poshadt ízű vizet isznak, akkor miért tűnnek állandóan bódultnak?

Talán az öröm miatt. Hetente két-három alkalommal felszáll a köd, megtelnek kékes-lilás fényekkel a tócsák, a napfény boldogan szikrázik. A szigetlakók ujjongva vonulnak le a sziklákra, a szél rózsaszín fergeteget sodor feléjük, és a tenger…, no, igen, Illighaen sem látta soha a tengert ennyire fiatalnak, mint ezekben az órákban. Mintha egy ragyogó asszony lépne ki a habokból az alattvalói közé.
Aznap – hogy jóllakjon a nevetéssel, legalább a nevetéssel – Illighaen is ott ténfergett közöttük.

– Ha figyelsz rám, testvér, mesélek valamit!
Illighaen kelletlenül hátrafordult, mire megpillantott egy inas, csapzott fiatal férfit.
Fargein volt az, Halix király fogságba esett hajdani katonája.
– Gyere hátra azonnal! Mindent elmondok!
Mindent! Illighaen kelletlenül utána indult. Már sokszor megpróbálta ezt az inas kis katonát szóra bírni, de nem boldogult vele.
Nemmm tudom Nemmmm láttam Nnnnem emlékszem.
– Gyere hátrébb! Még meglátnak minket!
A kunyhók közt már nyoma sem volt a tündöklő rózsaszín permetnek. Ahogy
nyoma sem volt ajtóknak vagy kerítéseknek. Ezen a nyomorult szigeten bárki beköltözhet a másik életébe. Talán bele is költöznek, álmukban, meglehet, egymás nevét hordják, gondolta Illighaen.

– Ha segítesz megszökni a lányommal, akkor minden titkukat elmesélem. Illighaen nagyot nézett. A palota előtti téren gyakran látta a felcicomázott, három-négy év körüli kislányt, Bandemag király büszkeségét.
– Rioldának hívják, ugye?
– Az az én az eleven lányom! – hadarta Fargein. – A születése napján elrabolták.
Elrabolták? No hiszen! Kinek kell még több éhes száj ezen a nyomorúságos szigeten?
A szikláknak csapódó permet most mintha megint női alakot öltött volna: női alakot, egy hatalmas, rózsaszín asszonyét.
– Neked is segítened kell!
– Ugyan miben? – Illighaennek kényszerítenie kell magát, hogy a partról idehangzó üdvrivalgás közben a katonára figyeljen.
– Hogy irányíthatnám a tutajt egy gyerekkel a kezemben? És a pénz! A megélhetés! A szárazföldön nemcsak álmokból élnek az emberek. Egy nagyúr kíséretéhez akarok tartozni Normandiában, hogy fölnevelhessem a gyerekemet.
Illighaen megrázkódott. Ezek a szavak visszavetették az otthon hagyott életébe. De talán túlságosan megszerettem ezt a szigetet, nyilallt belé.
– És mondd, mi történt a többi katonával?

– A többivel? – Fargeint talán megnyugtatta, hogy a saját múltjáról beszélhet. – Ki ne tudná, hogy Halix király bolond volt? Még álmában is csak átkozódott: Ki vagy terohadtanyabaszógennyesszájúszerencsétlen? – Ügyetlenül megróbálta a király rikácsolását utánozni. – Ha egy férfi ezt hallgatja egy hosszú hajóúton, könnyen megbetegszik. Még ha erős is a teste, a lelkét rögtön odaadja a legelső betegségnek. Illighaen még soha nem hallott ilyen magyarázatot. Vagy ha hallott is, nem egy katona szájából.

Most már a szedett-vedett kövekből összetákolt kunyhók mögött jártak.
– És hogy tudtak ezek a nyomorultak legyőzni egy hadsereget?
– Ez az ő szigetük – felelte Fargein. – Szeretnek itt élni.
– Belehaltak a fogoly katonák valamilyen fertőzésbe?
– A szegénység is betegség – mosolygott Fargein. – Csak az ilyen élőhalottak, a szigetlakók viselik el. Telente összekapaszkodva alszanak, és néha-néha feltérdelnek, hogy valami fakérget rágcsáljanak. Aztán elfogy a fakéreg. Talán egymás szagából táplálkoznak.
– És hogyan szerzel tutajt vagy csónakot ezen a szigeten?

Fargein rábökött a sziklák mellett magányosan ácsorgó királynőre, Urracára, akit eszelőssége és csúfsága miatt még a bolond szigetlakók is kiközösítettek.
– Ő fog segíteni nekem.

Illighaen megrántotta a vállát. – És kik ezek a szorgok? Talán valami háziállatok?
– Ha most mindent elmesélek, Illighaen, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem?

Illighaen elmosolyodott: a szegénység nemcsak képzelegni tanít, hanem gondolkodni is. Számítón, kitartón.

De megpördült, mert a lárma a háta mögött már-már elviselhetetlenül eleven lett.
A mai nap valami különös ünnep lehet. A part menti sziklák megrezzentek, mintha egy tengerről érkező úrnő most lépne a pallóra a kíséretével. Illighaen nem látott semmit. De még ebből a távolságból is érezte, mit látnak a többiek.
A felcicomázott kislány kitépte magát Bandemag karjából, és a partmenti sziklák felé vetette magát: – Anya, anya! – sikoltozott.
Nem lesz könnyű megszökni innen. Egy világ a képzelet határán.
– Ne higgy nekik! – dohogott Fargein. – Akik ennyit éheznek, azokat kárpótolja a képzelet.