Bodnár Gyula: A Bodrogköz évszázadai mai versekben (Kulcsár Ferenc Kerek világ közepében című kötetéről)

Nem tudok nem személyes lenni, valamelyest. Kulcsár Ferenccel, a Kerek világ közepében című, Bodrogközi versek kicsiknek és nagyoknak alcímű nemrégiben megjelent könyv szerzőjével ugyanis földiek vagyunk, bodrogköziek.

Pontosabban, felső-bodrogköziek, ahol csupán egy kisebb és egy nagyobb, szorosan egymásba kapaszkodó cipónyi domb, népnyelven a Kishegy és a Nagyhegy emelkedik ki a sík tájból. Szőlőtermő mindkettő, és éppen ezek azok, amelyek elválasztják
vagy inkább összekötik az én szülővárosomat, Királyhelmecet, Kulcsár Ferenc szülőfalujával, Szentessel, amely bizony „szent helyen van – ótemploma szent hegyen van. Hegy tövibe’ borospince, benne hegylé – ezer icce”. Elbaktatva eme szent hegy, az annyiszor és annyiféleképpen megénekelt Lingó mellett – mely a szó igazi értelmében valójában annyira sem hegy, mint a két helmeci, de közvetlenül Szentesfalva fölött húzódik, alighanem a Nagyhegy millióéves kővé dermedt lávafolyamának maradványaként –, talán megpillanthatjuk, amint éppen „Megy a bika Helmec felé, rázza farát ezerfelé. Űzik, hajtják agyba-főbe, vágják a fát az erdőbe”. Ez az erdő pedig – még mindig a két, egymástól jó futásnyira található település között vagyunk – nem más, mint az Erős. Annak idején anyámmal megfordultunk néhányszor a fái alatt, melyek bőven ontották a makkot, szedtük a disznónak, felrémlik egy régi erdőszéli majális emléke, de tragédia helyszíne is az Erős, „sűrű mélyén” megölték Ábelt, az „örök embert”, ahogy Kulcsár Ferenc Bálám szamara című korábbi kötetéből tudjuk.

Közös bodrogközi ismerősünk van ugyancsak számos, halottak és élők egyaránt, hiszen csak egy esztendő köztünk a különbség, Kulcsár Ferenc javára, azaz ő a fiatalabb. „Venyigén szőlőfürt: teremtem ezerkilencszáznegyvenkilencben” – írja magáról. És már itt is a legfontosabb, a nyelv, szülőföldünk nyelve, szavai, a láptó, dücskő, druga, tehen, pulya, turó, lapcsánka, góré – ez utóbbi például a Csallóközben a csöves kukorica raktározására használt szellős, keskeny házszerű építmény, a Bodrogközben ugyanakkor száraz kukoricakórót jelent. Csodálkozott is csallóközi apósom, amikor anno az egyik gyógyfürdőben mondta neki a bodrogközi szobatársa: – Jóu lenne mán hazamenni, kivágni a górét. – Az após bámult, tűnődött, górét kivágni… Megjegyzem, egyike ez a ritka eseteknek, amikor egy csallóközi vagy bodrogközi tájnyelvi, illetve annak tetsző kifejezés vitára is gerjesztő egybevetése esetén az értelmező szótár a csallóközinek ad igazat, azt tartja helyesnek, urambocsá! köznyelvinek.

Persze a mi szülőföldünkön, vagy ahogy költőnk használja, szülötte földünkön, mondták, mondják azt is, hogy megyek nálatok, vótam hozzátok, mégis büszkén emlegetjük, a művelt magyar köznyelv alapja az északkelet-magyarországi nyelvjárás, melyet a közeli Széphalmon Kazinczy is beszélt.

Kulcsár Ferenc a múlt idők homályából kihozta a Bodrogközt a napvilágra, elénk terítette az egész buja tájat természeti, tárgyi, szellemi, nyelvi kincseivel, hagyományaival egyetemben, remélem, nemcsak az én örömömre, hanem a világéra is. Bebizonyítva, nem mintha bármit is be kellene bizonyítania, hogy nemcsak hatalmas verskatedrálisokat, óriás aranyorgonákat képes megépíteni a nyelvből, de szeret is, tud is vele játszani. Költőnk eddigi pályája során írt verset, esszét felnőtteknek, mesét gyerekeknek, megint verset kamaszoknak.

Most először történik meg, hogy külön jelzi: Bodrogközi versek kicsiknek és nagyoknak, tehát valamennyi korosztálynak. És valóban. Elég csupán belelapozni, csupa játék, csupa zene, csupa humor árad felénk. Akaratlanul is újfent eszébe jut az embernek Tőzsér Árpád elhíresült, sokat idézett megállapítása, miszerint: „Kulcsár Ferenc par exellence költő: akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna le.” Persze, és hál’istennek, leírt. Csak ebben a legújabb könyvében mintegy kétszázötven látott napvilágot, kilenc ciklusban. A poeta ludens jelenik és szólal meg ebben a vidám akusztikájú kötetben, vagyis a játékos költő, aki mintha fütyörésző sihederként, zsebre vágott

kézzel barangolna a Bodrogköz történelmi földjén, s közben árokpartra le-leülve, egy ültő helyében csak úgy könnyedén papírra vetne egy-egy verset. Talán nem is annyira túlzás ez, hiszen hónapok alatt készült el ez a könyv. Amely persze nem attól bodrogközi, hogy (gyermek)irodalmunkban, tudomásom szerint először, végre bodrogközi falunevekre írt strófák is sorjáznak lapjain, illetve egyéb helyszínek, dűlőnevek, használati eszközök, természeti jelenségek a verselésre indító motívumok. Aki ismeri Ág Tibor egyik utolsó népzenei gyűjteményét, a Tiszán innnen, Bodrogközben címűt, az akár úgy is érezheti, hogy egyik-másik ciklusban gyermekjátékok, népdalok, dudanóták, csujjogatók szövegét olvassa, névnapköszöntőket, falucsúfolókat, feleselgetőket.

Változó verselési formában, ritmusban, rímképletekben. Népköltészetet, a szeretet nyelvén. Igen, a néplélek is ragyog ebben a könyvben, és ami át-meg átjárja elejétől végéig, az a szülőföld iránti mélységes szeretet. „Verseiben-énekeiben Bókuska (a könyv szerzőjének gyerekkori alteregója – B. Gy. megj.), az álmaiban a Bodrogközbe hazaszálló kisfiú regél a gyerekkor örök, mozdulatlan égboltjáról; dalai megelevenítik a régesrégi századokat, a honfoglalás idejét, az ősi mesterségeket és megélhetéseket; lefestik a bodrogközi folyók, dombok, nádasok és lápok, a homokhátak és tavak világát; megörökítik a vadvirágokat és madarakat, az énekeket és táncokat, az ünnepeket, szokásokat, legendákat és hiedelmeket; a népi humort és a gyerekkor játékait, a szerelmeket és örök álmokat szedik rigmusokba és strófákba…” – olvashatjuk a könyv hátsó borítóján.

Kulcsár Ferenc egyik első nagy opusára, az 1975-ben született Emelje könnyű szél című versére gondolva, azt hiszem, a költő most tette valójában meg azt a bizonyos „benső honfoglalást”: „S a lélek mondja tán / keringő lengő útjain, ösvénye porán: / elvonuló, szálló nemzetét / legmélyén is fölfedezte már… / Emelje könnyű szél, verdeső madár. / Emelje könnyű szél, verdeső madár.”

Ez a benső, de eme kötet révén kívülről is követhető honfoglalás nem lehetett volna sikeres hiányos fegyverzetben, előzmények nélkül. Kulcsár Ferenc első bodrogközi könyvét tulajdonképpen már l984-ben megírta, a Madách Kiadónál ekkor jelent meg A kígyókő, melyben, Balassa Iván Lápok, falvak, emberek címmel napvilágot látott tájmonográfiájának történetei nyomán, szülőföldjének tündérmeséit, mondáit, regéit költötte át és gyűjtötte egybe. Ennek előszavában írja: „Tudom, hogy a szülőföldet örökké mondhatom, se elejét, se végét nem láthatom, de varázserőként van bennem jelen, ezért számomra kiapadhatatlan és végtelen.

De azt is tudom, a szülőföld tegnap ültetett fa, s ha nem gondoznánk, nem öntöznénk, holnapra kiszáradna. Nem teremne többé gyümölcsöt, elhalnának a gyökerei, s hamarosan betegen, korhadtan dőlne ki…” Az eddig említett neveken kívül, Bogoly Jánostól Magyar Zoltánon át Petőfi Sándorig és még tovább, visszafelé az időben, hosszú azoknak a forrásoknak a sora, akik, illetve amelyek a Bodrogköz fél évszázadának személyesen megtapasztalt történései mellett a tájegység régmúltjáról is meséltek a költőnek, aki nem felejtett el Szójegyzéket összeállítani a kötet végére a versekben előforduló olyan kifejezésekből, melyek a köznyelvben ma ritkán vagy egyáltalán nem szerepelnek, legalábbis már nem oly gyakran, mint a múltban, amikor mindennaposak voltak, vagy ahogy még manapság is, a hanglejtés, a diftongusok.

Mindezt a kincset szép kötetbe költöztette Gyenes Gábor, a kötet tervezője és illusztrátora. Bár egy-egy oldalon általában több verset kellett elhelyezni, jó ízléssel készült munka, a színvilágot is beleértve. A rajzok pedig megleptek, sőt lenyűgöztek, jóllehet találkoztam már korábban a grafikus néhány alkotásával, illusztrációjával. Egyfajta távolságtartás jellemzi itt őket, mégis szervesen, kellő intelligenciával igazodnak a szövegekhez, nem tapossák szét őket. Olvastam valahol, Gyenes Gábor urbánus grafikus, ha nem is a szó urbánus kontra népi értelmezési mezejében. Én inkább az építész látásmódját emelném ki, aki az optikai-geometriai megoldásokat, a távolságot, mélységet, közelséget alkalmazva úgy dolgozik a térrel és a térben, hogy benne az embert, állatot vagy éppen a szövegben ugyancsak főszereplő természeti vagy épített tárgyi motívumot emeli a középpontba. Gyenes Gábor egyébként mintha valamennyi helyszínen személyesen megjelent volna, az egyedi látásmód alkalmazásán belül is annyira hitelesek illusztrációi. A Tice hídja a leleszi templommal, a kisgéresi borospincék sora, a királyhelmeci Csonkavár, de ha már Királyhelmec, lehessek annyira lokálpatrióta, hogy azt mondjam, a 101. oldalon olvasható és a részben már idézett Megy a bika Helmec felé alatti kép a kedvencem. Kölyökkorom számtalan pillanatának, mozzanatának megidézője. Ez a bika ugyan itt már megérkezett Helmecre, sőt már a főutcán néz vissza ránk, miközben én kétoldalt látom az egykori kenyérboltot, a Slovan vendéglőt, ruhaüzletet. És visszaemlékszem az ötvenes évek elejére, amikor, hiába volt város városom, tehenek vonultak a főutcáján, reggel ki a legelőre, majd sürvedéskor haza, kolomppal a nyakukban bekanyarodva mindegyik a saját utcájába,  gazdájának udvarába.

Ez is a Bodrogköz volt, melyről, lakóinak évszázadairól, gyermekkorának univerzumával együtt Kulcsár Ferenc jelet kívánt hagyni a szó erejével. Aligha kell külön hangsúlyoznom: sikerült. És bár költőnk A Tisza és a Bodrog közti föld címmel írt utószavának elején gyerekeinek és unokáinak ajánlja könyvét, mint jelet, ne feledjük: a Kerek világ közepében alcíme szerint Bodrogközi versek kicsiknek és nagyoknak. Mindenütt, ahol magyarul olvasnak ezen világon. Függetlenül attól, hogy mennyire kerek manapság ez a világ.

(Kulcsár Ferenc: Kerek világ közepében. Bodrogközi versek kicsiknek és nagyoknak. Illusztrálta Gyenes Gábor. AB-ART, Ekecs, 2014, 120 oldal, 10 €)