Monika Kompaníková: Az ötödik hajó

(regényrészlet, Pénzes Tímea fordítása)

1 400 MÉTER körüli mélységben, a Kelet-kínai-tengerben szén-dioxidból álló tó fekszik. A szén-dioxid normális körülmények között gáz, de óceáni mélységekben, magas nyomás alatt cseppfolyóssá válik. Egy tó a tengerfenéken, egy tó az óceán alján. Kivehető a partmenti sáv, a vízfelszín, a fodrozódó hullámok, a vízfelszín alatti vízfelszín. Egy darabig eltart, amíg az ember tudatosítja, mit is lát tulajdonképpen, és amíg elfogadja, hogy létezhet ilyesmi.

HÁROM EGYMÁS MELLETT alvó gyerek a gőzhajóra emlékeztető kék nyaralóban. Öntöttvas kályha, az asztalon tányérok a megmaradt spagettivel, játékok, cumisüvegek, kisautók. A valódi tér és idő tajtékzó felszíne alatt megbúvó magántavam. Amikor az ablaküveg lecsorgó vízcseppjein keresztül elnéztem akkoriban ezt a csendéletet, nehéz volt elhinnem, hogy beléphetek és megtalálhatom a helyem ebben a kis és szemlátomást harmonikus világban. Nem esett nehezemre a kerítés mögött hagyni a lakótelepet, az unalmat, az üres lakást, a befejezetlen üzenetet, és elfeledkezni róluk. Elég volt kinyitnom a zárat, és belépnem. Nem mentem be azonnal, jólesett nekidőlni az ablakkeretnek, és nézelődni. Nézni az üveg mögött kirajzolódó mozdulatlan képet, az idő egy szeletét. Nagyon mélyen belém vésődött.

AZ ABLAKÜVEGEN kis kanyargó patakok és gyöngyöző vízcseppek olvadtak egymásba. Ott, ahol nekitámasztottam a homlokom, megszakadt a háló. Az ablak alatt állt az ágy, szemközt az asztal és a szék, a sötét sarokban pedig egy ósdi kályha. Ezt csak azért láttam, mert tudtam róla. Az ajtó mögött egy légpuskát támasztottak a falhoz. Nem látszódott, de az is ott volt valahol. Az asztalon hagyott piszkos tányér aranyozott széle megcsillant, amikor megmozdultam. Az ágyon, tőlem néhány centiméterre, a fal túloldalán Kristián és a csecsemők feküdtek. Kristián összekuporodva,
a feneke túllógott az ágy szélén, a homloka a falhoz ért. A pokróc alól kikandikált a lába, a vádlija és levert bokái. A másik végén mézszínű haja. Volt valami állati abban, ahogy ott feküdt.

A gyerekek Kristián ölelésében aludtak. Jakub nem látszódott, csak a kis keze, ami ékszerként hevert a párnán. Adela középen feküdt, szája kissé nyitva, és haja izzadságtól ragacsos. Minduntalan megrázkódott és elmosolyodott álmában. Ott, ahol nem feküdtek gyerekek, játékok, csörgők, kisautók hevertek. Enyhe fény hullt pernyeként a három vándorra és a háztartásukra. És összetapasztott bennünket, gyerekeket, akár a gitt.

Ez az egyetlen érvem, egyedül ez áll valamennyi váddal szemben. Nincs rá mód, hogy előrántsam és kézzelfoghatóvá tegyem és bebizonyítsam, hogy jó volt nekünk együtt, hogy senkinek sem akartunk ártani. Sosem tudtam felhasználni a mentségemre. Csak egy éles és csodálatos emlék maradt. Átadhatatlan és lemásolhatatlan. Talán már nem is ennek a világnak a része. Ereklyeként hordom magammal, az ártatlanság bizonyítékaként.

BÁND MEG!, mondta Lucia. Ha legalább sajnálnád!, vetette a szememre. Ha legalább őszintén azt mondanád, hogy bánt a dolog, hogy nem akartad… Tudod, mennyire megkönnyebbülnék?

Makacsságom számlájára írta. Büszke vagy, és makacs! Nem ismered be, hogy hibát követtél el. Mert hibát követtél el. Mindenki azt várja, Jarka, hogy bocsánatot kérj…

Egyszerűbb lett volna megbánni. De én sosem éreztem megbánást vagy ahhoz hasonlót. Senkinek sem akartam ártani. Azok voltak az addig átélt legszebb pillanataim. Ha visszamehetnék az időben, megint mindent ugyanúgy csinálnék. Nem tétováznék. Nem érzek megbánást, tényleg nem.

Sosem bántam meg azt, amit megtettem, csak azt, amit nem tettem meg. Azt, amihez nem volt elég bátorságom.

BEMENTEM a házba, levetkőztem, leraktam a székre az otthonról hozott holmikat. Lefeküdtem a padlón szétterített kartonokra, a gyűrött kapucnis pulóveremre hajtottam a fejem, és betakaróztam a másik pokróccal. Szinte az egész éjjelt átaludtuk. Hajnalban hirtelen ébredtem fel, valami felzavart, nem hang, nem éhség, hanem a bensőmben valami. Egy ideig azt sem tudtam, hol vagyok, azt hittem, hogy otthon fekszem a folyosón a fekete zsákból kiráncigált rongyok közt. Aztán a tekintetem az ágyra, majd Kristián lábára siklott. Felkeltem, és közelebb léptem az ágyhoz. A srácok mélyen aludtak, és amikor végigsimítottam az arcukon, meg se moccantak. Adela nem aludt. De nem is mozgott. A szeme és a szája résnyire nyitva, a karja könyökben behajlítva a Kristián válláról lecsúszott pokrócon, és semmit sem csinált, csak csöndben feküdt. Óvatosan a karomba vettem, könnyűnek és hajlékonynak éreztem, mint egy gerinctelen élőlényt. Hozzám dőlt, az arcomba nézett. Úgy emeltem fel, hogy megpuszilhassam. Arca izzott és fátyolszerű volt, a lélegzete alig érezhető. Ha nem kalandozott volna tekintetével az arcomon, semmi sem utalt volna arra, hogy él.

Tudtam, hogy valami történt. Valami rossz. Abból, ahogy rám nézett, ahogy leesett a keze, amikor elengedtem. Valami nem volt rendben vele, még akkor sem, ha nem köhögött, nem vérzett, nem sírt. Elöntött az iszonyat, összeszorult a mellkasom, a szívem hevesen zakatolni kezdett és pumpálni kezdte az egész testembe ezt az iszonyatot. Egy pillanatra mozdulatlanná, akaratlanná dermesztett félelmem és tehetetlenségem.

A FEJEMBEN önkéntelenül felbukkant egy emlék egy délutánról, amikor nem jött el értem Lucia az óvodába. A szőnyegen ültem egy gyerekek és játékok nélküli üres helyiségben, ami hirtelen óriásinak és boltozatosnak tűnt, akár egy barlang vagy egy katedrális. A szőnyegen ültem, és elkallódott építőkockás készletek kockáit tartottam a kezemben, amikből nem lehetett rendesen összerakni semmit. Az óvónő kerülgetett, összeszedegette a padlóról az utolsó játékokat, és a polcokra rakta őket. Hangtalanul tett-vett. Lehet, hogy levetette a papucsát, lehet, hogy egy ujjnyival a föld fölött járt. Aztán leült az asztal mögé, és papírokat töltögetett ki. Nem vett rólam tudomást, elfeledkezett rólam, elfelejtette, hogy csak miattam maradt bent tovább, és elvégezte azt, amit más napon nem győzött. Nem kötött össze minket semmi, még a zöld szőnyeg is két lépéssel az asztala előtt ért véget. Úgy ültem ott, mint egy szófogadó gyerek, aki ottmaradt iskola után. A fülemben csengett a szekrények csapódása és a szedelőzködő, hangoskodó és visítozó gyerekek hangja, még most is, hogy az utolsó majdnem egy órája elment. Azt képzeltem, hogy éjszaka van, én a szőnyegen alszom a szédületesen nagy osztályteremben, és a fejem alatt egy kis babakocsi párnája van. Az óvó néni két órán át tartott ebben az iszonyatban, majd hazavitt. Lucia aludt az éjszakai műszak után.

ADELA egy kicsit megmozdult, megfordította a fejét, és becsukta a szemét. Hosszasan néztem az arcát, és azt mondtam magamnak, hogy minden rendben van, bizonyos gyerekek egyszerűen csöndesebbek és nyugodtabbak más gyerekeknél. Hőemelkedésbe még senki nem halt bele, ismételgettem. Hiszen a hőemelkedés hétköznapi dolog, százszor legyűrtem talpon vagy ágyban. Talán csak túlságosan figyelem Adelát. Közben pedig jómagam vagyok fáradt és kialvatlan, és mindenfélét beképzelek.

Inkább visszaraktam őt Kristián mellé, és igyekeztem elaludni. De nem volt könnyű összecsukva tartani a szemhéjamat, és nem gondolni Adelára.

HAJNALODOTT, és nem is tudom, aludtam-e vagy sem. Csak hirtelen tudatosítottam, hogy világosodik az égbolt, és színekkel telik meg. Leültem az asztal mögé, ettem egy nápolyit, és bekaptam néhány kanál nutellát, csöndben ültem, mint a tök. Azon gondolkodtam, hogyan töltsük az aznapot, amely az ablakon túli fényből ítélve szépnek és csapadékmentesnek ígérkezett. Félálomban sikerült kiszorítani az agyamból Adela lázproblémáját. Ismét úgy tűnt, hogy rendben van, hogy egy átlagos, álmos kisgyerek.

Fél hatkor Kristián hirtelen eséssel lezuhant az ágyról. Annyira vicces volt! Ez volt a legjobb, ami történhetett, mert a komor, fárasztó éjszaka elkezdett nyomasztani. Számra tapasztott kézzel nevettem, prüszköltem, és csendet intettem, így Kristián  még jajgatni sem tudott. Még mindig meztelen volt. Ahogy este elaludt, úgy ébredt reggel, de nem tudatosította. A padlón ült, a szeme le-lecsukódott és a fütyije kicsit megemelkedett. Nem tudom, mi volt a nevetségesebb, ahogy tompán a padlóba ütötte a fejét vagy a vékony, felágaskodó kukija. Nem győztem betelni a látványával, jókedvre derített.

Odaadtam neki a ruháit, és nutellát mertem a kanálba. Szó nélkül felöltözött, lenyalta a krémet a kanálról, és leült az ágyra. Olyan arcot vágott, mint egy rakás szerencsétlenség, merev és sértődött volt a nevetésem miatt. Egy szót sem szólt, csak nézelődött a helyiségben, egyik lábát a másikhoz dörgölte, és láttam rajta, hogy egyszeriben nincs ínyére a háztartásunk.

Anyu reggel teát készít nekem, mondta vonakodva egy idő után anélkül, hogy rám nézett volna. Világos szemrehányás. Most magadnak kell elkészítened, mondtam neki erre. A nevetés elmúlt, az öröm elillant. Megint egy elkényeztetett kissrác ült előttem, aki egy kicsit sem önálló. Elkezdett fintorogni, és úgy meggörnyedt, hogy nem láttam az arcát. Rendben, elkészítem neked, esett meg rajta a szívem, mert úgy gondoltam, hogy aztán kissé magához tér és támaszt nyújt. De csak almás van, mondtam. Olyat nem iszom, válaszolta. Tegnap olyat ittál. Nem ittam. Emlékszem rá. Olyat sosem ittam volna. Hazudsz. Így hát lefütyültem, visszaültem a székre, és bevágtam még három kanál nutellát.

Nem tudta, mit tegyen, nem talált fogódzót. Nem volt ott a bögréje, a vécéje, a macija, a vitaminjai, a négy szelet meghámozott almája a tányéron, nem látta az ablakból apja induló autóját, nem hallotta a rádiót. Majdnem sírva fakadt. Odaültem mellé, és megsimogattam a fejét. Átöleltem a vállát. Nem védekezett sokáig, csak a pillanat törtrészéig, amíg meg nem érezte a melegem, és amíg fel nem fogta, hogy mást ma reggel nem remélhet. Fellélegzett, és a pólómba temette az arcát. Haza kellene menned, Kristián, mondtam neki, de a fejét csóválta.

HAZA KELLENE MENNED, Kristián, ismételtem meg, de csak úgy ímmel-ámmal, valójában egyáltalán nem voltam erről meggyőződve. Igaz, ami igaz, otthon biztosan jó lenne neki. Mindent megkapna, amire szüksége van ahhoz, hogy életének újabb napja úgy kezdődjön, ahogyan illik. Tehát megkapná mindazt, amit nem nyújthattam neki sem én, sem a szerény házikóm. Gyógynövényteát mézzel, mákoskalácsot, kimagozott almát, tiszta törülközőt, fogkefét és miniatűr homokórát, aminek köszönhetően tudja, meddig kell sikálnia a fogát. Apja autójának megpillantását a kanyarban, egy perccel később anyja megpillantását, aki fülét a rádió hangszórójára tapasztva hallgatja a Szlovák Rádió időjárás-előrejelzését. Mindkettő óraműpontosságú. És mindkettő elégedett, hogy minden olajozottan működik, minden alkatrész összehangoltan az egész javáért dolgozik, még ha távol is vannak egymástól, és mindannyiukat saját motor, ambíció és vágyak hajtják, saját életfelfogások. Minden nap megnyugtatóan egyforma, úgy kezdődik, mint az azt megelőző, és úgy ér véget, mint a rákövetkező. Semmit sem nyújthattam én ebből, mégis úgy gondoltam, hogy még maradnia kellene.

VALAMI NINCS RENDBEN ADELÁVAL, mondtam. Lázas. Amíg aludtatok, hazamentem, és hoztam mindenféle gyógyszert. Tudsz olvasni, Kristián?, kérdeztem, és kiszórtam az ágyra az összes üvegcsét és betegtájékoztatót. Egy kissé értetlenül és sértődötten nézett rám, majd elkezdett turkálni a gyógyszerek közt, kézbe vette az üvegcséket, és közelről nézegette őket, mintha sosem látott volna ilyesmit. Otthon a gyógyszereket szekrénybe zárták, a szekrényre gyerekzárat szereltek, nehogy Kristián kezébe kerüljenek. Ha valamelyikre szüksége volt, szívószálon juttatták a szervezetébe, vagy gyümölcslébe keverték bele úgy, hogy ne tudjon róla.

Valamelyik papíron megtalálod, milyen gyógyszerek vannak láz ellen. Keresd meg őket. Én addig körülnézek a táskában. Találtam itt valamilyen üvegeket, mondtam, miközben a táskában turkáltam. Subsimplex, olvastam hangosan. Vigantol. Nem ismerem. Te is olvasd hangosan, ha gondolod. És figyeld fél szemmel a gyerekeket. Alszanak. Az jó.

A-no-py-rin. E-gyé-nileg-kell-meg-ha-tá-roz-ni-hogy-a-gyógy-szer-mi-lyen-al-kalma-zá-sa-mel-lett-sza-bad-gép-jár-mű-vet-ve-zet-ni-il-let-ve-bal-e-se-ti-ve-szély-lyel-já-ró-mun-kát-vé-gez-ni. Járómunkát?, kezdte olvasni Kristián hevenyén a tájékoztató közepén. Nevetésben törtem ki, egy kicsit Kristián is elmosolyodott, és felbuzdulva olvasta a tájékoztató másik oldalát. A-tri-jó-tri-jód-ti-ro-nin-li-o-tir-po-li-o-ti-ro-ninha-tá-sa-i-a-mi-a-pajzs-mir, hm, ezt nem értem, morogta, és tovább olvasott halkan, csak a szája mozgott, mint egy nagymamának a rózsafüzér morzsolása közben. Egyáltalán nem értem…, súgta, és szerencsétlenül turkált a tájékoztatók közt. De-no-xinal- 60-T-B-L. Kivettem a kezéből az ismertetőt, és én olvastam fel hangosan. Májra gyakorolt jótékony hatása kedvezően befolyásolja a máj regeneráló képességét, segíti a szervezet anyagcseréjét, a felhalmozódott káros anyagok távozását, tisztítja a véredényeket. Hm, ez jó lesz szerintem… de keress még valamit, ahol megemlítik a hőemelkedést vagy a lázat. Kell ott olyannak is lennie.

Kristián becsületesen olvasott, én pedig az ismertetőket a gyógyszerekhez rendeltem.

Te jártál otthon?, kérdezte hirtelen. Igen. Mikor? Amíg aludtatok. Nem vettem észre. Úgy aludtál, mint a bunda. Hm. Miért? Fáradt voltál, nem? Mit tudom én? Dehogy… Miért voltál otthon? Aha… hisz szükségünk van gyógyszerekre. És ruhákra. Tönkretetted a kapucnis pulóverem. Aha. Ne haragudj, nem akartam…, mondta, és tudom, hogy tényleg bántotta a dolog. Egy kicsit csöndben ült, és ujját egy kiszedett tabletta után maradt apró gödröcskében forgatta.

Nálunk otthon…, kezdte közömbösnek ható, megváltozott hangon… Égett a villany, szakítottam félbe. Keresnek. De ne félj, itt nem találnak rád… Az anyukám… Nem láttam őt. Ne gondolj rá, jó? Találd meg nekem inkább a Faxiprolt. Fak-szip-rol.

Kristián kereste a gyógyszert és suttogva betűzte a nevét. Adela elkezdett nyöszörögni, így hát a serpenyőben maradt meleg vízből tejet készítettem neki. Adela elutasította a tejet, balról jobbra forgatta a fejét, és hadonászott az öklöcskéivel, de mozdulataiból hiányzott az energia és az erő. Végül sikerült a szájába dugnom a cumisüveg etetőcumiját, és belejuttatnom egy kis tejet. Felemeltem, és tíz percig hordoztam a szobában, hogy büfizzen. A karomon aludt el, a keze lelógott a könyökömről. Egy tejcsepp csöndben kicsordult résnyire nyitott szájának szegletéből. Alig hallhatóan lélegzett.

Egy szót sem szóltam, mégis az volt az érzésem, hogy Kristián olvas a gondolataimban, és félelem vagy rossz előérzet kerülgeti. Egy halomba rakta az ismertetőket, és sorba rendezte az üvegcséket úgy, hogy jól olvasható legyen a nevük, de a tekintete folyton a gyerekre tévedt. Egy ismert esti mese dallamát kezdte dúdolgatni. Magának énekelt, csöndben, mélyen lehorgasztott fejjel. A dalocskát csak azoknak a gyógyszerneveknek a kibetűzése szakította meg, amiknek túl hosszú volt a neve vagy amiket a sérült üvegcsékről nem lehetett leolvasni. És mégis úgy tűnt, hogy Kristián túl hangosan énekel, világosan kivettem a dal egyes szavait, a dalét, amibe beletört a bicskája, vagy nem is voltak szavai. A dalocskának nem volt szövege, csak dallama, csak valamilyen hmmmm… hmmm… hmmmm… A fejemben mindenféle szavak bukkantak fel, és aztán újra nyomuk veszett anélkül, hogy felfogtam volna a jelentésüket. Egy merőben más korszak más szövegének szavai.

Találtál valamit? Nem. Nem ismerem ki magam köztük, teljesen belezavarodom. Hm. Nem adhatunk neki bármit, ha nem tudjuk, mire való. Emlékszel arra a nyolcadikos lányra, aki a Zátišien lakik, és két éve a kiránduláson beszedett valamilyen tablettákat, és aztán a kórházban kimosták a gyomrát? Tudod, milyen rosszul volt? Azt mondták, hogy majdnem belehalt, teljesen elkékült, jutott az eszembe, de Kristián semmire sem emlékezett. Akkor még nem járt iskolába, és nem hallott a zátišiei lányról. Én sem tudtam többet, mindenki csak arról beszélt, hogy kimosták a gyomrát. Vagy valami ilyesmi. Azt hogyan csinálják? Mit tudom én. Nem tudom.

KÓRHÁZBA KÉNE VINNI, jelentette ki hirtelen Kristián. Tényleg. Azt mondta, tényleg, de nem volt róla meggyőződve, nem volt biztos magában annyira, hogy javaslatokat tegyen és megoldásokat kínáljon fel. Általában csak utasításokat teljesített, amiket finoman és mosolyogva kérésként tálaltak neki. Hallgattam.

Engem anyu mindig bevitt a kórházba, amikor hőemelkedésem volt. Éjfélkor is, az ügyeletre, mentővel, mondta Kristián, hogy kiálljon az igazáért. Én sosem voltam hőemelkedéssel kórházban, a hőemelkedés semmiség. Otthon is elmúlik. Ki kell izzadni. Mindig elmúlt magától, mondtam ellent neki. Én majdnem belehaltam, tényleg. Ne beszélj félre, hőemelkedésbe nem halnak bele. De belehalnak. Hát jó, akkor belehalnak. Nem fogok veled veszekedni. Felejtsd már el, Kristián, jó? Éhes vagy? Csend, csak alig észrevehető fejrázás. Kristián! Na? Felejtsd már el, jó? Hagyd abba, mert az idegeimre megy! Ezt a zizegést.

Én beviszem őt, mondta öt halk perc után, miközben úgy morzsolta Adela ujjacskáit a sajátjai között, mint egy rózsafüzért. Mi van? Beviszem. Hova? Hát a kórházba. Megbolondultál? Rosszul van. Nincs rosszul. De rosszul van. Nem mész! Nem mész sehová, Kristián. Mi ez a badarság, hiszen alig bírod őt el! Elbírom. Nem bírod el. És hagyd abba a veszekedést. Elbírom… A bevásárlást is elbírtam… megremegett az ajka, de megvédte magát, felemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett, első alkalommal, amióta kiráncigáltam a villamosból. Beviszem őt, mondta határozottan, ökölbe szorított kézzel, felszegett állal.

JÓ, mondtam. Nem, nem, ez butaság. Majd én elviszem. Ha annyira akarod… de csak azért, hogy megnyugodj, mondtam.

Valójában csorbát ejtett a magabiztosságomon, elég nagyot ahhoz, hogy belássam, a törpének igaza van, és felelősségteljesebben viselkedik, mint én magam. Beláttam, hogy én is félek. Hiszen jól emlékszem, milyen rosszul voltam, amikor lázasan feküdtem és izzadtam, az izzadság beleivódott a pizsamámba és a paplanba, nem volt erőm felkelni és átöltözni, még ahhoz sem, hogy félretoljam a paplant. És Lucia folyton hordta nekem a vizet, és inni kényszerített, meg arra, hogy az undorító, nedves paplan alatt feküdjek. Ő meg a tévé előtt üldögélt, és pattogatott kukoricát majszolt. Reggel a hőemelkedés alábbhagyott, estére rendbe jöttem, csak nagyon gyenge és bódult voltam az egész napon át tartó, többször megszakított alvástól.

Infúziót is kaptam, szakította félbe ismét a gondolataimat Kristián. Csöveken folyt belém, három napig meg sem mozdulhattam, mert hozzákötöttek egy üveghez. Víz csöpögött belőle, a csöveken keresztül egyenest belém. Régen történt, anyu mesélte.

Jól van hát. De magad maradsz Jakubbal, Kristián. Egyedül, érted? Gondoskodnod kell róla, és ügyelned kell arra, hogy ne sírjon, hogy senki se figyeljen fel rátok.

A szőlőhegyen folyton felbukkannak mindenféle férfiak, talán hajléktalanok. Úgyhogy vigyázz, és csak akkor menj ki, ha a kicsi csöndben van. Érted? Értem.

BELE AKARTAM rakni Adelát a babakocsiba, de amikor láttam, milyen nagy és feltűnő a kocsi, és milyen sáros az út, inkább a ház mögött hagytam. Mindent kivettem a nagy táskából, és beleraktam a kisbabát. Mint egy csivavát, amilyet a csinibabák hordoznak a retiküljükben. A táska tágas volt, behajlított lábbal Adela kényelmesen elfért benne. Kristián közben elrakta a gyógyszereket, tejet készített az útra, és Adela többi holmijával, pelenkákkal és néhány játékkal együtt berakta a hátizsákjába. Nyugtalan volt, és nyugtalanságát ügybuzgósággal igyekezett palástolni. Repkedett a helyiségben, mint egy légy, közben mindig megigazított valamit, betolta a széket, lefújta az asztalról a morzsákat, belenézett a táskába, kitekintett az ablakon. Hat óra
volt, amikor a vállamon átvetett nagy és nehéz táskával és Kristián hátamra hajított hátizsákjával kiléptem a kertből, és leereszkedtem a dombon. Tudtam, hogy Kristián az ablaknál áll és nézi, hogyan lépdelek a nedves fűben. Nem integettem neki, nem is néztem hátra, mert fennállt a veszélye annak, hogy megfordulok és visszamegyek.

ÉPPEN FELJÖVŐBEN VOLT A NAP. Előttem a város, mögöttem a fűtengerben megbúvó házikó. A Slovnaft kéményei, az olajfeldolgozó üzem, a stadion tribünjének a teteje, a vasúti töltés, a vegyipari iskola, minden úgy terült el előttem, mintha a tenyeremen lenne. Belekukkantottam a táskába, a kezemmel megtapogattam az alvó gyereket, akinek minden egyes lépésemmel növekedett a súlya. Adela meleg volt, mint egy cipó, és ugyanolyan illatú.

Pénzes Tímea fordítása