Szászi Zoltán: Benne a dugóhúzóban, avagy Mellár Dávid repülési naplója (Mellár Dávid írásairól)

Minden szöveget tisztelek! A megírás, a véres szülés, a testnedvek (úgymint izzadság, könnyek, vizelet) tobzódása sem zavar, ha… Na, és itt van ez a ha! Ezzel kellene valamit kezdeni Mellár Dávid írásainak tanulmányozása után. Ezt tudtam kezdeni én.

Leszögezés

Azt mindenképpen fontosnak tartom leszögezni, Mellár Dávid már régen több, mint tehetség, de még messze nem kiforrott alkotó. Viszont sok tehetségnek tartott kezdővel szemben nála érezhető egyfajta vagány magabiztosság, amivel esetleges hiányosságait könnyedén képes leplezni. Tehát még egyszer: Mellár Dávid íráskészsége, képalkotó tehetsége erős, a hangulatteremtéshez is jól ért. Viszont önmaga poétikai pozicionálásában még kissé zavaros. Mintha kapkodna, irányokat keresne, mintha leplezné érzékenységét, s valami olyan titkolnivalója lenne, amit a legjobban el szeretne mondani, de mégsem teszi, inkább tovább ködösít maga körül. Hozzám eljutott műveinek válogatása arra enged bepillantást, hogy egy olyan alkotóval van szerencsém találkozni, aki az automatikus írás és a pszichedelikus irodalom, valamint az én-líra és az erotikus, vagy már-már pornográf hangulatú szövegek speciális elegyét tudja hozni. Egy bizonyos, hol jól nagyon jól olvasható, hol kissé zötykölődően értelmezhető vagy akár zavarba ejtő szinten. Ha az írások színvonaláról kell szót ejteni, azt kell hogy írjam, az alternatív irodalomra hajazó, annak hangulatát hozó írásmód olykor egészen feszes ritmusú, máskor igencsak szétkent állagú prózának mondható szövegeket produkált, és azok erősebbek a verseknek minősítetteknél. Miért is írom, hogy prózának mondható? Mert némi húzással akár lírai prózává másíthatók, akár prózaversekké. A versekből, vagy inkább versekként aposztrofált szövegekből viszont hiányzik az a többlet és hozzáadott érték, ami igazi verssé emelné azokat. Az Ürítések című ciklusnál inkább a szöveg „visszaprózásítását” próbálnám ki. Ígéret mindkét műfajban alkotott szövegben van, sőt olykor több is, mint sima ígéret. Már most egy lázadó alkotó profilja lobog a szövegen túlról! De képes-e majd áttörni önnön homályán, vagy magától felgyorsulva, elzúgva elszáll, majd ott fent fura manővereket próbál ki, anélkül, hogy a repülés boldogságát és a földre érés bizonyosságát valóban megtapasztalná? A szövegekből egyelőre azt érzem, önmagától, valós és lehetséges érzéseitől, a reális világtól elidegenedni, elzárkózni igyekszik a szerző, akár minden áron is, még akkor is, ha ebbe az egészbe belepusztul, ha érzései helyett biológiai tevékenységgé silányít szerelmet, szeretést. Olvasása közben olyan sejtése támad az olvasónak, mindez csak póz, mindez csak kiáltás, olyan „józsefattillai” jaj, szeressetek szilajon, meg nagyon, nagyon, nagyon! Mert kurvára egyedül vagyok, s nem tudok mit kezdeni magányommal, kiégettségemmel, szeretethiányommal és a belőlem túlcsorduló érzésekkel, így hát nem marad más, mint a vagánykodás, mint azt mutatni, hogy mindent leszarok, semmi sem szent, isten is csak univerzálisan behelyettesíthető alapfogalom, hit nélküli töltetlenségében sokszor elpuffogtatott főnév.

Dugóhúzóban repülni

Nem véletlen, hogy a fiatal alkotóról szóló írásom címéül a Benne a dugóhúzóban, avagy Mellár Dávid repülési naplója címet adtam. A dugóhúzó az egyik legnehezebb elem a műrepülésben. Ha túlfordul az ember, nem jön ki belőle egészben, vagy becsapódik a talajba, mert alacsonyra mérte a saját magasságát, vagy kilövik hátulról éles helyzetben, mert nem elég gyors. Jobb esetben sikeresen megússza, kilövi az ellenfelet, annak hátába kerülve, és utána a siker adrenalinfürdőjében elveszíti a félelemérzetét, ami újra bajba sodorhatja. Mellár Dávid szövegeiből nekem pontosan ezek a műrepülési eseménysorok buknak elő. A próza, amelyet ismételten hangsúlyozva erősebbnek érzek a verseknél, rokonítható Charles Bukowski világával, vagy akár Jack Kerouac hangulataival is. Mellár szerintem szándékosan rá is játszik ezeknek a nagy ikonoknak a bemozgatására írásaiban, név szerint említi Henry Chinaskyt, aki Bukowski prózai írásaiban a szerző alteregója (lásd a Cím nélkül című írást). Mellár otthonosan mozog a modern és a posztmodern irodalomban is, a Minden valóság egyszerre című írásban például ennek a saját értelmezésű parafrázisait, ellenpontjait vázolja fel, nem csupán ötletszerűen, hanem gondos szándékkal fogalmazva meg véleményét a világirodalom és a magyar irodalom általa ismert galaxisáról. Mondhatni pimaszul odamondogat, de szíve joga, mert végül is a Minden valóság egyszerre című írás egy olyan gondolkodó és alkotó ember pillanatfelvétele a világról, aki nem csupán észlel, hanem tudatosan dolgoz fel érzéseket, eseményeket. Mel-lár Dávid írásaiban a gondolkodás random menete, az automatikus írásmód nem lenne zavaró, de egy visszafésülési folyamat a kéziratok megjelentetése előtt ajánlott lenne. Inkább az zavar, hogy erős kiégettségszaga van a szereplőinek. Mintha csalódott, mechanikusan párzó, csupán a biológiai örömszerzés miatt egymásba mindenféle nedveket eresztő, félállati lények serege lennének ezek a hősök vagy inkább antihősök. Szokatlanul nyersen veti fel témáit, úgy, mint az isten megfogalmazását, aminél tudja, eleve képtelen lesz a megfogalmazásra, de mégis nekifut. Akár banalitásokra is képes, direkt önsorsrontásokra, avagy ikonok dehonesztálására, kvázi sértegetésére, ami persze direkt parafrázis, és rajongást mutat. Íme egy példa rá: „Örkény egy fasz. Egy olyan tisztességet parancsoló négerdákóféle, amitől lelankad az az átlagos méretű pöcsöd, és összeszorul a segglyukad is.” Mellár Dávid Beszélgetések egy guminővel című opusza gyengébb lelkületű olvasónál akár a biztosíték kiverését is okozhatja, de azt kell írnom, a látszólag központi műnek szánt alkotás egy nagy látszatprovokáció. Figyeljetek már rám – ordítja, s mivel a „figyeljetek már rám” dolgot, úgy hiszi nem sikerül elérnie másképpen, teleszórja szövegét trágárságokkal, pornográfiának tűnő szövegrészekkel, némi filozófiai rizsával, irodalmi ízlését és céljait bemutató retró stílusú „énfilm”-vetítéssel, aminek ő a mozigépésze meg a filmjét legjobban értő nézője is. Ami arról szól: én vagyok M. D.! Lásd az M. D. című novellát. Ha ezeket az írásokat alaposan megvizsgáljuk, egy olyan alkotói alapállást láthatunk, amelyben a szerző irányokat keres. Egyelőre abban találta meg a sajátságosságát, hogy megpróbál mindenkinél erősebb képeket alkotni, rideg és elidegenedett hangulatokat hozni, ha kell, a pornográf elemekkel provokál, ha kell, „szembeköpősdit” játszik önmagával. A szerző egy vagány, alfahím szerepre hol csak titokban, hol magából kivetkőzve vágyó alteregóját ugratja be érzései leplezésére, vagy pedig olyannyira kitárulkozik, hogy az védhetetlenné teszi a szöveg hősét. Nézzük csak a Beszélgetések egy guminővel számomra egyik igen kérdéses mondatát: „de egyszer mindannyiunknak szembesülnünk kell a valósággal, hogy néger rabszolgák vesznek körül, tolókocsiból, fogak nélkül szopják a farkadat, fiúk és lányok felváltva, közben kilátsz az ablakon az egyetlen nő sírhalmára, akit valaha szerettél, elképzeled, ahogy a fiatok öntözi a királyliliomokat a keresztfánál, egyszerre ömlik belőled könny és sperma.” A szerző saját pozicionálása közben önmaga csapdájába esik. Valóságként ír le egy fantazmagóriát, képzeltnek a számára legszentebb dolgot, a szerelmet és a legkedvesebb lényt halottnak, nem létező fiát pedig gondosnak, aki királyliliomokat öntöz egy keresztfánál. Itt a dugóhúzóból sajnos nem jött ki a repülő, ez becsapódás a földbe. Mélyfogás a talajon. Talán, ha letisztítaná irányait Mellár Dávid, ha az automatikus, random írás helyett némileg tudatosabban szerkesztené szövegeit, ha a testnedveken túl igazi érzelmekből fakadó igazibb dolgokat próbálna magának is, meg olvasóinak is megfogalmazni, akkor befogadása az általa kínált olvasásélménynek is maradandóbb lehetne.

Zárszó

Erős viharban kezd repülni a szerző, Mellár Dávid. A turbulenciák egyelőre még fent tudják tartani, a szöveg hatalmas erővel sodor, a tehetség nyilvánvaló. Háttérrel, élmények galaxisaival tele a memóriája. Már most tessék szeretni őt! Nagyon! S ettől felesleges sallangjai majd szépen lehullnak, s ott marad az alkotó ember, aki gondolkodó, érző, vérző, félőlény! Jó repülést Mellár Dávidnak, még sok száz- vagy ezeroldalnyit, s biztos földet éréseket. Hallani fogunk még róla!