Forgách Kinga: „Nem félek az emlékektől” (Szászi Zoltán A szokott helyen hatkor című kötetéről)

„Ne gyere nekem azzal, hogy minden az első mondaton múlik” (7.). Emlékezni nehéz. A múlt néhol homályos, néhol fájdalmas. Nem könnyű hát elkezdeni az utat visszafelé sem. Szászi Zoltán új regényében mégis arra vállalkozik, hogy emlékezzen, meséljen és tanúságot tegyen egy olyan múlt mellett, amelynek megismerése által közelebb kerülhetünk jelenünk történéseinek megértéséhez is.

A szokott helyen hatkor egy dialógusregény. Nincsenek benne táj-, vagy személyleírások, nincs benne narrátor. Csupán párbeszédek vannak tizenhat fejezetbe sűrítve. Mégsem dráma. Pedig ha az lenne, lehetne olyan Ibsen-féle analitikus jellegű jelenetsor, amelyben a múlt traumáinak fokozatos felfedése által értjük meg a jelen kilátástalanságát. Csakhogy ez a mű nem egyszerűen visszavezet minket egy történelmi helyzetbe és időpontba, hanem ehelyett, még egy csavarral, dupla fenekű múltat hoz létre.

Három pontosan meghatározott idősíkunk van ugyanis. Az első a jelen, vagyis 2014 áprilisa. Ez az idősík adja meg a regény keretét, innen indulunk, és körülbelül ide is térünk vissza pár hónap eltéréssel. „Talán az én hibám, hogy sose tudok belevágni a dolgok közepébe, mindig kell valami felvezetés, vagy egy kis félrevezetés” (9.). A regény középpontja mégsem a XXI. század, hanem a rendszerváltás időszaka, pontosan 1989.június 15 ének délutánjától egészen 1990. január 5-ig. Ebben az idősíkban zajlik a cselekmény, vagyis itt történnek meg a visszaemlékező beszélgetések, melyek érintik a világháborúkat, ´56-ot s leginkább a kommunista rendszer éveit. Egy történelmi fordulópont jelenébe érkezünk meg.

A kötet alcíme (történt-e valaha valami is?) előrevetíti a mű központi problémáját, vagyis az objektív történelemleírás lehetetlenségének és az emlékezés nehézségeinek kérdését. „Azért is nehéz, Öcsi, mert talán úgy, ahogy én emlékszem rá, nem is létezett soha, csak én szerettem volna, hogy olyan legyen, s annyira szerettem volna, hogy így emlékszem rá” (54.). Az egész regény folyamatosan játszik az elmesélhetőség és a szubjektív múlt felderíthetőségének határaival. Egybecsúszik mikro- és makrotörténelem, egyéni és kollektív sors, múlt és jelen, tény és mese: „Mindenre emlékszem, és semmire sem pontosan” (8.).

Szászi arra sem felejt el rájátszani, hogy mennyire nehéz fiatalként megérteni a múltat, az előző generációk traumatizáltságát („néha követni se bírom, ki mit mond, kiről is beszél éppen” – 68.). Tulajdonképpen az egész regény a fiatalság és az öregség ellentétéből táplálkozik (noha az idős szereplők csak ötven- hatvan évesek), ami egyben tapasztalatlanság és tapasztaltság, forrófejűség és higgadtság, tudás és nem tudás ellentéte is. Éppen ezért ez a regény nagyon erőteljesen szól a mostani fiatalokhoz, hozzánk, akik ’89 után születtünk. Mert mi vagyunk azok, akiknek már a rendszerváltás is csak egy homályos mese, amiről pár oldalt olvastunk ugyan a gimnáziumi történelemkönyvben, de valójában fogalmunk sincs róla.

A dialógusokat beszélés és hallgatás váltakozó dinamikája építi föl. Emiatt kicsit nehezen is indul be a regény, mert az elején több a titok, a nem beszélés, a kimondás halogatása, mint a valós történés és beszéd. A mű éppen abban az időszakban játszódik, amikor elkezd megborulni a rendszer, vagyis amikor eljön az ideje a nyílt beszédnek: „Figyelj, mert hamarosan eldobom a poharat, aztán ki mesél arról, mi volt itt? Senki, mert senki nem akar rá emlékezni” (39.). Minden egyes mondatot meghatároz az, hogy mi az, amiről nem lehet beszélni a félelem miatt, és mi az, amiről a fájdalom okán kell hallgatni. Lassú oldódás és feltárulkozás ez a könyv. A múlt eseményei, a városés családtörténet lassan, homályosan bontakoznak csak ki. Ezek a mesék ellenpontok kívánnak lenni a kommunista rendszerrel szemben, mely minden lehetséges módon el kívánta törölni a múltat: „De hogy a múltat végképp eltörölni! Ez volt a jelszó!” (28.)

Nem kerüli ki a regény a nosztalgia témáját sem, ami együtt jár az emlékezés motívumával. „Öcsi, vének vagyunk már, hát felejtünk. Meg nosztalgiázunk is, sok mindent megszépít az emlékezet. Bizonyos dolgok meg kikopnak az emlékezetből. De a fontos dolgok nem vesznek ám el” (52.). A nosztalgikus mesék leginkább az egyéni élettörténet eseményeihez kapcsolódnak, melyek összefonódnak a mindenkit érintő traumatikus történelmi események személyes aspektusaival, izgalmas egyveleget alkotva.

A nosztalgia egyik legfőbb célpontja a cselekmény, a beszélgetések helyszíne, Nyomródtornya (a névválasztás a Nimród király által épített Bábel tornyára utalhat). A fiatal főszereplő, Öcsi legfőbb célja az, hogy valamit megfejtsen a felvidéki város történelméből. Ebből a szempontból Szászi Zoltán folytatja egy korábbi regényének, A Zimankó és a város szíve című könyvének küldetését, mely szintén a rendszerváltás körüli időkben és napjainkban játszódik. Abban a történetben a hatvan év körüli Zimankó visszatér Felvidékre, hogy ott megkeresse városának szívét, vagyis hogy feltárja a múltat, a közösség régi történeteit. A két mű tehát erősen kapcsolódik egymáshoz, nem is beszélve arról, hogy a fő mesélőnk ebben az új történetben Havas Z. (Zimankó) Miklós. „Az a kérdés nem hagy békén, milyen lehet egy igazi város?” (160.)

A szokott helyen hatkor ugyan egy beszélgetésregény, mégsem válik unalmassá, mert az író minden egyes dialógust konkrét szituációba és történésbe helyezett. Így nem csak arról van szó, hogy a Dzsungel nevű kocsma teraszán elhangzó mondatok, visszaemlékezések alkotják a regény egészét, hanem minden beszélgetésnek, történetnek van egy jelenbeli kerete is, mely az éppen zajló rendszerváltás eseményeiből és a szereplők életében történő változásokból áll össze. A szöveg élőbeszéd-szerűsége viszont végig nagyon meghatározó marad. A szereplők közvetlenül, szlengesen beszélnek, Szászi sokszor régi vagy helyi szavakat (csikuli, cuccflekk, fricc, gulyka) is beépített a dialógusokba. Az élőbeszédszerűséghez hozzátartoznak a folyamatos elkalandozások, ismétlések is.

Voltaképpen ez a mű fejlődésregénynek is nevezhető lenne, nem a rendszerváltás szempontjából, hanem Öcsi személyiségfejlődésének szemszögéből. Ő ugyanis felnő az alatt a félév alatt, amíg a mesélés zajlik. A múlt megismerése által érettebbé, felelősségteljesebbé, komolyabbá válik: „Látom, azért maradt benned valami a régi Öcsiből, de az új, az okosabb is kezd kibukni olykor” (285.).

A könyv végén visszatérünk a XXI. századi jelenbe, oda, ahol a fiatal Öcsiből már középkorú, érett férfi válik, aki meg is kapja a stafétát a történetek továbbmesélésére: „Írd meg, ha nincs más mód megőrizni, mint az újjáálmodás” (294.). Bár a regény utolsó pár mondata melodramatikusra, s emiatt hiteltelenre sikerült, a könyv egésze értékes és fontos alkotás. Nem tudni, hogy mennyi benne az önéletrajzi motívum és mennyi a fikció, de talán nem is érdekes, hiszen a mese akkor jó, ha komolyan lehet venni, ha valóságnak érezzük minden mozzanatát. „Tudod, aki akar, az tud, aki tud, az mer, aki mer, annak a világ is megnyílik, és megnyílik a múlt is, mert tudja, mit, kit hol és hogyan kell megkeresni abban a fura dimenzióban, amit emlékezetnek hívnak” (150.).
(Szászi Zoltán: A szokott helyen hatkor. Kalligram, Pozsony, 2015, 296 oldal, 2700 Ft/9 €)