Tőzsér Árpád: Roland-ének; Az Én és a Nem-Én vetélkedése (versek)

Roland-ének

A gondolat nélküli hold hideg szaracén pajzs,
gurul, pattog a chanson de geste falai között,
nem gondolkodik, bizonyos szavak őt gondolják.

S ez a vers. Mint a mesében az elfeledett varázsszó.
A pogány Marszil a barlangja kincseit veszélyeztető
keresztes hadat lát, s hiába kiáltja: Szezám, zárulj!

Végül a mesélő is tárggyá öregszik, elhagyják képzetei
s képzelete is.
Az ének – akarat akaró nélkül – lebeg,
leülepszik, imává csiszolódik, baljós mítosszá aszalódik,

s ezer év múlva, 2015. november 13-án, pénteken, a párizsi
Bataclan koncertteremben újraéneklik. A leitmotiv
ezúttal egy szaxkürt, egy kalasnyikov és az Allahu akbar.

Az Én és a Nem-Én vetélkedése

Mindenütt a kudarc a végső…
Karl Jaspers

Távozik az Én, indul, meghőköl,
csábítsa bár ég, csillagcsóva.

– Nem vágysz feltörni agy-börtönödből
a tizenharmadik dimenzióba?

– Az Én és az Én-vesztés ciklusa – a vak
embermély épp elég titkos tért nyit.

– A sumérok, pelaszgok, latinok, sémik,
a mítoszi népek és szavak
még nem Énnel mérték az égit.
S egyszer majd megint Éntelen lesz a lét itt,
s te elégtétellel adózol nekik,
a régieknek – a zord istenekig.

– Nem hiszem, hogy csak fatális tévhit
volt ittlétem! S bár árterem apad,
s vak-ár vagyok már, dolgom van még itt:
újraélni az Énben-holtakat! –

Hátrál az Én az Abszolút-Énig,
s megint elindul, s megint visszalép:

– A Nagy-Átfogó csak Nagytotált igér,
a létben a tengernyi Én a szép. –

– A Tenger-Bendő őskáoszt ürít,
rángása, kénye kataton. –

– Az Én-múlásra nincs magyarázat,
kudarcaival még próbálkozhatom.
S közelíthetem azt a Magamat,
mely az Én s Nem-Én mellett