Veres István: Igazi Strauss (novella)

A minőség soha nem megy ki a divatból, olvasható a Lévisz nadrágok bal első zsebeinek belső részén. Én ezzel teljesen egyetértek. Vettem is magamnak a múlt héten egy Lévisz nadrágot, bár igaz, hogy drága, meg úgyis hamisítják, pláne, hogy akciósan volt ötvenhat euró, miközben egy sima Lévisz ugye alapból száz, de a címke szerint ez hetvenhat volt eredetileg, szóval egy húszast engedtek le, gondolom, mert nemrég volt karácsony. Éppen túlestem két húzósabb héten, és a második szerda este mindent sikerült leadni a gyártásba, vigyék, gyártsák tovább, én már hozzá nem nyúlok, és akkor még bementem kenyérért a mi kis kőből faragott üzletközpontunkba, ahol megláttam ezt a gatyát. Külön Lévisz boltjuk, sötét hajú, tetovált és dekoltált eladókkal, ahogy dukálna, az persze nincs, nálunk a felvevőközönség nem akkora, de igény azért nyilván van, mert ha nem lenne, ezeket a gatyákat ide sem hoznák, hanem máshová. Ki van tehát alakítva az első emeleten egy meghitt kis Lévisz-sarok, gatyákkal, pólókkal, pulcsikkal, ingekkel, hadd örüljenek a márkabuzik. Nem tartom magam márkabuzinak, még akkor sem, ha az utóbbi években jóformán csak Lévisz gatyákat vettem meg hordtam, de úgy vagyok ezzel, hogy ha valamit naponta hordok, akkor el is felejtem egy idő után, hogy milyen márkájú, ugyanis ha kényelmes, akkor nem törődik vele az ember, egyszerűen csak hordja. Ez most kék, vagyis hát szakszerűen mondva indigó, abból is a sötétebbik változat. Olyat szerettem volna, amely gyárilag semennyire sincs koptatva, de némi halovány koptatott sávot azért rányomtak a combrészekre, hát nem baj. Voltak kezeletlenek is, csak azoknak az anyaga ettől az elsőtől már kicsit eltért, mármint a szövet struktúrája, és a színárnyalat is. Kéket azért akartam, mert van már fekete, zöld, meg rózsaszínű Léviszem is, utóbbinak fehér a belseje, de a kékek közül még nem találkoztam olyannal, amelyik világnézetemnek megfelelt volna. Az eredeti farmer meg ugye eleve kék, hiszen olyat hordtak a kaliforniai aranyásók is a XIX. század végén, szóval nadrágízlés ide vagy oda, azért kék farmere mindenkinek kell hogy legyen. Már ha jelent neki valamit a kifejezés, hogy Lévi Strauss end kampeni, amerikaias ejtésű rövidítéssel egyszerűen csak lívájsz, ezernyolcszázhetvenhárom, San Francisco, Jacob Davis és Levi Strauss, no meg a denim, a sávolyozott szövésű erős sátorvászon, amelyet utólag tesznek indigóba, attól olyan megindítóan kék.

Egyetlenegy probléma van ezzel az új nadrággal, hogy hosszú. Magam is hosszúkás volnék ámbár, ez oké is, 34-es gatyák valók rám derékban, hosszban meg 32-es, de most úgy alakult, hogy ez egy 34/34-es nadrág, 513-as modell. Bementem ugyan felpróbálni, és hát simult is rám becsületesen, kihozta a seggemet, ahogy mondani szokás, hosszban is pont okés volt, nem gyűrődött az alja, hát mondom, biztosan nőttem kicsikét, vagy a nénik szabták véletlenül rövidebbre ezt a konkrét darabot a gyárban, istenem, hát 13 perc alatt varrnak átlagban készre egy nadrágot Léviszéknél, előfordul. De másnap a Dr. Martens bakancsocskám szárán bizony már felgyűrődött a rohadék.
Zokniban ezt nem láthattam, mert ott pont a talajig ért. Azt meg ott a fülkében valahogy nem tudatosítottam, hogy az utcán nem zokniban járok.

Hát ez így most probléma, mert nem szeretem, ha felgyűrődik, meg azt sem, ha fel van hajtva, ugyanis mindkét opció azt a látszatot kelti, hogy a nadrággal nem vagyok teljesen összhangban. Vagy azért, mert kaptam, és nem tudtam felpróbálni, vagy mert nem vagyok képes magamnak a saját méretemben megvenni egy nadrágot. Szóval nincs min töprengeni, fel kell varratni a szárát. Gondoltam, majd anyósommal vagy valamelyik ismerős Katival, de anyósom félti a tűjét, mert a kemény farmeranyag eltöri, Katinak meg épp most rossz a gépe. Mondjuk múlt héten, amikor egy szélálló vattazsákot adtunk neki megvarrásra, azt megvarrta szépen, de most, hogy farmert kellene felhajtani, most rossz a gép. Hát lelkük van nekik is, hiába, mármint a gépeknek. Szóba jöhetne még anyukám szembeszomszédja, varrogat ő is, de vele meg az van, hogy ingyen csinálná meg, nem kérne el egy centet sem, úgyhogy valószínűleg nem is szólhatnék bele, hogyan csinálja, mert ha ingyen kapsz valamit, akkor abba igyekezzél nem beleszólni, hanem örüljél, hogy ingyen megkaptad. Az lenne a vége, hogy le sem vágja azt a bizonyos felesleges öt centit a nadrág aljából, hanem az egészet behajtja, és úgy rögzíti a behajtott részt egy vagy két sor varrással, fekete cérnával, hogy ne is látszódjon. Ez pedig a legrosszabb, ami történhet, mert egyrészt a cérna feketesége már eleve arra utal, hogy egy felhajtott, toldozott-foldozott nadrágról van szó, másrészt a behajtott ötcentis sáv miatt a vastag anyag nem úgy gyűrődik, ahogy az egy ilyen minőségi, sávolykötésű pamutszövetből készült, utólagosan indigóba áztatott sátorvászon nadrágtól elvárható lenne, hanem egy 5 centis, merev sáv keletkezik a nadrág szárának alján, ami főleg és elsősorban randa, másrészt jelzi, hogy igen, a nadrágot anyád szembe szomszédja hajtotta fel és varrta be, vélhetően ingyen, azért néz ki így. Ez nem lenne méltó ahhoz a hagyományhoz és arculathoz, amelyet a Lévisz a XIX. század vége óta képvisel, mert ugye ők maguk is írják a zsebek belső oldalán, hogy a minőség soha nem megy ki a divatból, és ezt a hozzáállást sugározza a derékrész címkéjén a motívum is, amelyen két ló áll egymásnak háttal, két kalapos fickó ostorral csapkod felettük, és ki van írva, hogy Levi Strauss & Co. San Francisco, Cal. Ez utóbbi a Californiát jelenti, csak nem fért ki, ezért rövidítették. De megoldották elegánsan. Valahogy elegánsan kellene nekem is lerövidíttetnem az új gatyámat, a Cukor utca közepén, egy sarokház alsó szintjét mellékkereseti megfontolásból bérlő nénivel, aki szekrényes varrógépével kisebb-nagyobb beavatkozásokat vállal. Nem tudom, lehet-e sejtése arról, hogy a Lévisz nadrágok már 1873 óta Lévisz nadrágok, különös tekintettel az anyag szegecselésére, a jobb farzseb belső pereméhez varrott piros cetlit pedig később szabványosították, 1936-ban. Nem tudom, mennyi fogalma lehet a néninek arról, hogy a ’80-as évek közepén, amikor a farmeripar még felfelé ívelt, a szociológusok azt jósolták, hogy ez a ruhadarab húsz év múltán már sehol nem lesz, az emberek közül csak az fog farmerben járni, aki nem tud mást húzni a lábára, és fillérekért megvesz a turkálóban egy ilyen tehenésznadrágot, ahogy felénk az idősek hívták. Mert hogy ezek a farmerek még évtizedek múlva is strapabíró gatyák lesznek, volt is egy olyan plakátja, azt hiszem, a Lee-nek, hogy a sivatagban a csontváz már porlad, de rajta a farmer a tűző napon még virít, mivel képes túlélni a viselőjét, tartósságánál fogva. Ha tehát eltelik néhány évtized, és a csontváz maradványait széthordja a szél, a nadrágot megtaláló másik sivatagi vándor minden további nélkül felveheti, és hordhatja. Feltéve persze, ha az ő mérete. Mert ha mondjuk túl hosszú lenne a szára, azt előbb rövidíttetnie kell, hiszen a gyűrött szárú nadrág a sivatagban is ronda. Pláne remélem, hogy képes lesz a néni felfogni, hogy nem akármilyen, hanem ugyanolyan, vörösréz színárnyalatú hímzőcérnával szeretném felvarratni a gatyám szárát, és remélem, lesz szíves ugyanolyan öltéstávolságra állítani a szekrényes varrógépén a tűtempót, hogy a rövidített nadrágszár is ugyanúgy nézzen ki, mintha a Lévisz gyár valamelyik nénije varrta volna, átlag tizenhárom perces normaidő alatt. És remélem, nem kér el érte tíz eurót, hanem csak maximum hármat, mert azért ez mégiscsak egy nadrágfelvarrás, nem a homokszürke alapon mattbordó zsinórozású Attilámat hoztam zipzárosíttatni.
***
Cukor utca, sarokház, alsó szint, leengedett rolók, szűrődő körtefény. Ilyen helyeken dolgoznak a mesteremberek. Az ajtó tömör, fehér műanyag, meg a kilincs is, melyen hullámos domborulatok felelnek azért, hogy az érdeklődő kényelmesen és megfelelő nyomatékkal megmarkolhassa. Legutóbb majonézes tőkehalsalátát ettem itt kiflivel – akkor még egy csekély létjogosultsággal bíró csemegebolt üzemelt ezeken a négyzetmétereken. A szekrényes varrógép mögött vállig szőke, ötvenes hölgy összpontosít, és gombostűkkel inzultál egy lila kardigánmaradványt. Mintha magában beszélne.
Köszönök.

Janka, szerintem, ha tényleg érdekel, akkor menj utána, kérdezd meg. Más is csak úgy csinálja. Ha ismerősöd nincs ott, kénytelen vagy magad bemenni. Holnap szerintem menj oda.

Teszek néhány lépést a pult felé, hogy felhívjam a figyelmet a tényre, hogy megérkeztem, és előkotrom a nejlonszatyrot, amelyben az összehajtott nadrágot hoztam. Elbúcsúzik Jankától, füle porcáról leválasztja a ráerősített fülhallgatót, és jövetelem célja felől érdeklődik.

Nagy ám a baj, jó napot, hosszú a nadrág.

Jó napot, jó napot. Terítse szét, mutassa. Rövidítés lesz csak? Megoldjuk. Vetkőzzön le, vegye csak fel.

Öt centi.

Ja, hogy meg is mérte? Ilyen kis ezermester maga?

Igen, otthon ráterítettem őket egymásra. Ami rajtam van, hosszban harminckettes, amit hoztam, harmincnégy. Öt centit vágjunk le, és azt szeretném kérni, hogy legyen ugyanolyan színű cérnával varrva a felhajtás. A felesleges rész visszahajtását, ha egy mód van rá, kerüljük, mert előnytelenül mutat.

Szóval nem akar nagy felhajtást, hahaha. Bocsánat. No nézzük. Van ám egy ilyen lehetőség is, ha már ilyen igényesnek tetszik lenni, hogy visszavarrjuk az originált. Így mondják ezt nálunk: originált csinálunk. Megcsináljam originálra? Nem érti? Az alsó, eredeti sávot levágom, kivágom a fölös öt centit, aztán észrevétlen öltésekkel visszavarrom az eredeti peremet, hogy ugyanúgy nézzen ki.
Jó lesz úgy.
Név? Írom. Rendben, itt ez a papiros, hat euró. Most fizet, vagy majd ha kész lesz?
Most.
Jó. Jövő péntekre elég?
Nem.

Kedd délután jöjjön akkor, kettőre. Hogy hívják magát? Jól van, akkor kedden. Megcsináljuk szépen, rendben lesz. Ez egy igazi Strauss, én látom, kár lenne, ha gyűrötten hordaná az alját. Manapság már mindenki hord mindenhogyan mindent. Úgy áll a férfiakon a zakó, hogy azt el sem lehet mondani. El van igénytelenedve a világ, de főleg az emberek.