A vidraasszony (tlingit mese)

Élt egyszer Sitkában egy szegény ember, akinek három kisgyereke volt. A felesége kevéssel korábban megbetegedett és meghalt. Sírtak-ríttak naphosszat a gyerekek éhségükben, mert a szegény embernek alig volt ennivalója a házban. „Szegény kicsikéim, bárcsak élne a nagynénétek, ő biztosan segítene” – mondta nekik.

A szegény ember nővére néhány éve tűnt el a tengeren. De azt még a családja sem tudta, hogy a vidranép fiai megmentették a vízbefúlástól.

Aznap este a szegény ember zajt hallott odakintről: mintha egy hatalmas terhet dobott volna le valaki a földre a ház előtt. Ahogy kinézett, egy óriási kosarat látott az ajtó előtt. Tele volt szárított hallal és vadhússal, no meg olajjal. Szétnézett, hogy ki hozhatta az ennivalót, és egyszer csak saját nővérét pillantotta meg, akit néhány órája emlegetett. A nővér egészen közel jött hozzá, és azt mondta:

– A kicsiknek hoztam az ennivalót. Most mennem kell, de hamarosan újra látni fogsz. Nem lakom messzire innen. A falut, ahol lakom, Áttetsző-falunak hívják. Hozzánk is költözhetnétek, gondolkozz rajta!

– Épp egy kenut készítek, és az még beletelik egy időbe – mondta a férfi.
– Azzal ne törődj, majd elküldöm az unokaöcséidet, s ők segítenek a kenuépítésben!
– mondta az asszony.

Telt-múlt az idő, és elfogyott az ennivaló, amit az asszony hozott. Akkor újra felbukkant egy ugyanolyan kosárral, és azt mondta a testvérének:
– Most már tényleg hozzánk kellene költöznöd. Látom, nehezen boldogulsz a kicsikkel.

A kis család készülődni kezdett az útra. De még mielőtt teljesen készen álltak volna, a férfi egy köteg kék hunyort szedett, és tengervízbe áztatta, hogy még keményebb, még keserűbb legyen. Ahogy ezzel megvolt, meg is érkeztek a nővére fiai: jóképű fiatalemberek voltak, csupán hátukon lelógó, hosszú hajfonataik tűntek kissé szokatlannak. A szegény ember megmutatta nekik, hol van a félkész kenu, a fiúk gyors mozdulatokkal befejezték az építését, és le is vontatták a partra.

Útra kelt tehát a család, és nemsokára újra partot értek. A falu népe szívesen fogadta őket, nővére is ott volt azok között, akik eléjük jöttek.

– Ne költözz be a faluba – súgta testvérének. – Maradj inkább itt, valamivel távolabb.

A falubeliek nagyon kedvesek voltak hozzájuk, és annyi halat hoztak nekik, amennyit csak kívántak. De a köteg kék hunyor mindig ott volt a férfi keze ügyében – úgy tanulta Sitkában, hogy az megóvja őt mindenféle rontó varázslattól.

Legkisebb fiának gyakran énekeltek a falubeliek egy altatódalt, a férfi nem értette jól, de egy részét az éneknek egészen pontosan ki tudta venni: „Hosszú farok, kunkorodj, hosszú farok, kunkorodj!” Rosszat sejtett, s néhány nap után alaposan megvizsgálta gyermekét. Rossz sejtelme beigazolódott: a gyermeknek hosszú farka nőtt.

Vette a baltát, és egy hirtelen mozdulattal levágta.

Aznap éjjel eljött hozzájuk a nővére, és azt mondta, vigyázzon magára, legjobb, ha nem marad tovább a falu közelében. Megrakta tehát csónakját, és evezni kezdett Sitka felé. Ahogy visszanézett, a festett házak helyén, amelyekben a falubeliek éltek, már csak vidraodúkat látott. Gyorsabban kezdett evezni, a kenuban a gyermekekkel és a sok ennivalóval, amit a vidranép adott nekik.

Balázs Imre József fordítása
(Forrás: Tlingit Myths and Texts, recorded by John R. Swanton, 1909)