Dobás Kata: Különbözések (Koncsol László: Bagatellek)

Dobás Kata: Különbözések (Koncsol László: Bagatellek)

 

 

Mindig rejt magában veszélyt az, ha a szerző maga ad valamiféle interpretációs stratégiát a saját szövegeihez, még akkor is, ha ezek csupán a művek keletkezési körülményei. Koncsol László Bagatellek című kötetének utószava részletesen tárgyalja azokat az eseményeket, amelyek életre hívták a könyvben található verseket: „Tudatával kevésbé, sejtjeivel az ember fogantatása pillanatától az elmúlásra készülődik. Növekszik, egyszersmind vénül. Araszolgat a Mindenség felé, ahonnan a földi Mulandóságba csöppent. Bagatelleim jórészt ebből az élményből születtek.” (107.) Vagyis a tágabb értelmezési keret, amelyet Koncsol meghatároz, az elmúlás ténye és érzése; a szűkebb pedig a társ elvesztésének megtörténte, az özvegység. Az első három írás még a társ betegsége idején, a többi a halált követően született meg.

Visszatérve a szerző által kínált értelmezői stratégiákhoz: bár a „Gondolta a fene” Arany-mondat története – egy jó ideje ez már irodalomtörténeti közhely – korántsem ilyen egyszerű, ahogy Koncsol idézi és használja, mégis jól rávilágít arra a veszélyre, amelyre a recenzióm elején utaltam. Persze egy teljesen más, az olvasó szempontjából, nem pedig a szerzőéből. Koncsol ugyanis azzal, hogy ilyen részletekbe menően tárgyalja a keletkezési körülményeket, valamint a vers megszületésének folyamatát a költőben („A költő álmában sugallatainak enged, félálomszerű tudatállapotban ír, így jönnek elő olyan gondolatai, melyekről fogalma sem volt. Benne éltek, csak nem találtak alkalmat, hogy feltörjenek.” [106.]) önkéntelenül is olyan kulcsokat ad az olvasóknak, amelyek ha nem is pontos, de azért nem véletlenszerű irányba terelik az olvasást. Tehát könnyen lehet az az érzésünk, hogy a szerző éppen azzal, hogy el kívánja kerültetni az „erre vagy arra gondolást”, el is zár olyan értelmezési lehetőségeket, amelyek éppenséggel nem a szerző gondolatainak, hanem a versek gondolatiságának megértésére irányulnának. Ugyanakkor amennyit vesztünk, éppen annyit nyerhetünk is ezzel a szerzői gesztussal, már csak azért is, mert különös műfajjal állunk szemben.

A kötetben százegy plusz egy olyan jobbára négysoros költemény áll, amelyeket első olvasatra is a rímek szerveztek versekké. Vagyis a forma kifejezetten hangsúlyosan, és igen látványosan is szervezi meg a verset, a bokorrímek és a szövegek mondókaszerűsége egyszerre képes letisztult és valamiféle abszurd világot is felmutatni. A tisztaság egyébként is értékként mutatkozik meg a lírai én számára: vagyis az Istenhez, a családhoz, a szülőföldhöz és az idilli gyermekkor képeihez való viszonyban az egyszerűség és a problémamentesség ütközik ki leginkább. Az öregkor fájdalmai, a test elmúlása – mindezek rendkívül közhelyesen is hathatnának, ha a forma nem lenne ennyire rendhagyóan izgalmas. És itt érdemes visszatérni a mondókaszerűségre: az abszurd képeket sem mellőző hagyományos gyermekversek világára.

A Magyar Néprajz ötödik kötete kiválóan összefoglalja – a témánk szempontjából is releváns szempontokat érvényesítve –, hogy pontosan mit is lehet mondókán érteni: „Borsai Ilona a népi gyermekmondókák fő jellegzetességeiként az alkalomhoz vagy szándékhoz kötődést, a sajátos funkciót, valamint a szöveg és a funkció konkrét vagy áttételes kapcsolatát említi. »Olyan komplex műfajjal állunk szemben – írja –, amelyben a kisgyermek életének vagy a természet jelenségeinek különböző alkalmaihoz kapcsolódó ritmikus szöveg egy bizonyos mozdulat vagy mozdulatsor kíséretében, ütempáros szerkezetből alakuló, gazdag formavilágú dallammotívumokkal, illetve deklamáló vagy dallamos hanglejtéssel hangzik fel«.” (Borsai Ilona: A magyar népi gyermekmondóka műfaji sajátosságai. In Népi Kultúra-Népi Társadalom. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjának Évkönyve, Budapest, 1980, 575.)

Éppen a különböző élethelyzetek és a mozgás említése miatt lehet érdekes az, hogy Koncsol László utószavában arról ad számot, hogy ezek a szövegek jobbára utazás közben születtek: „Utaztam a városban, botoztam a járdán, ültem a villamoson-trolin […], s unos-untalan elő kellett kotornom a kis szószedetet, hogy rímpárokat, sorokat, olykor egész kis verseket firkantsak bele.” (108.) Vagyis az úton levés, a folyamatos utazás volt az, ami részben életre hívta ezeket a verseket. Erről tematikusan is számot ad egy-egy szöveg: „Erre robog a vonat, / szétpereg a vakolat. / Rám zuhan az alkonyat, / csontom-húsom szétrohad.” ([Alkony], 6.) Ez persze éppen úgy érthető konkrétan, mint metaforikusan: az úton levés, az utazás az életút metaforájává is válik Koncsol kötetében, a ritmus pedig a mindennapi élet ritmusaként is értelmezhető lesz.

A költeményekben a gyermekversek egyszerű ritmikussága párhuzamosan van jelen az elmúlás tapasztalatával, és tulajdonképpen ez lesz az, ami a folyamatos belső feszültséget fenn tudja tartani nem csupán egy-egy szövegen belül, de a művek között is. Az általánosabb, leíró jellegű, vagy egy egyszerű élethelyzetből fakadó képekkel történő kezdetet általában valamiféle végesség-tapasztalat zárja le és lendíti tovább a következő vers nyitóképeihez: „Mondd csak, kedves, vén pimasz: / honnan ez a vad grimasz? / Ha elmegyek, ne sirass, / majd meglátod, semmi az.” ([Elmenőben], 4.) Néhol azonban kifejezetten eltér ettől az iránytól egy-egy vers, és mintha a játékosság is eltűnne ilyenkor a művekből: „Magot vetett a Főkertész, / de a Főkert soha sincs kész. / Folyamatos porzás, nemzés: / folytatódik a teremtés.” ([Teremtés], 49.) Mivel az ilyen típusú versek száma nem túl nagy, ezért a kötet egyensúlya sem borul fel ezek miatt, a kötetkompozíció tehát kiegyensúlyozott, a versek elhelyezése tudatos munkáról árulkodik.

További verstípusok is meg-megszakítják a sorozatot, kiemelendőek azok, amelyek nem négy-, hanem többsorosak: „Álmaimban föl-fölbukkan egy madár, / sebzett lélek, itt kering és föl-leszáll, / kísérgeti száz galamb és száz sirály, / égen-földön nyugtot sehol sem talál. / Ágyam fölött némán köröz és szitál.” ([Madár], 97.) A formai eltérés mellett azért is érdemes nagyobb figyelmet szentelni ennek a darabnak, mert mint az idézetből is érzékelhető, nem a többi versnél megszokott felépítést követi. A madár képe ugyanis nem azonosítható be olyan könnyedén az elmúlás képzetével, mint az a többi esetben megtörtén(he)t. Az értelmezési lehetőségek megnőnek, nyitottá a válik a vers, sőt, vissza is utal saját alaphelyzetére, az álomra – amelyben egy-egy kép nem feltétlenül megfeleltethető egy másiknak. A kötetegészet tekintve pedig elmondható: az ilyen „törések” kifejezetten jót tesznek a könyvnek, amennyiben a számozás szerinti rendben olvassuk a szövegeket, akkor minden eltérés kizökkenthet a már felvett olvasási ritmusból – és ez mindenképpen a kötet előnyére válik.

Összességében Koncsol László Bagatellek című kötete izgalmas kihívások elé állíthatja olvasóját. A bagatell szó jelentésmezője szerint egyszerre kapunk egy könnyed kompozíciót és látszólagosan apróságokat, semmiségeket, miközben megidéződnek a gyermekvilág abszurd képzettársításai, valamint az elmúlás képei. Belső feszültségek, ritmusváltások, egyszerű rímképletek, törések és legyintésszerű gesztusok tarkítják a kötetkompozíciót, amelyek miatt a befogadó nem egy hagyományos, az életére nosztalgikusan visszatekintő lírai én tapasztalatával gyarapodhat, még akkor is, ha a tematika ezzel párhuzamosan egy hagyományos világ hagyományos tereiben mozog.

Éppen ezért a különbözések azok, amelyek Koncsol verseskötetének erényeit mutatják, azok a szöveghelyek, versek és képzettársítások, amelyek a megszokott rendből, olvasási módozatokból, formákból kiszakíthatnak. Nem véletlen tehát, hogy a kötetkezdő vers, mintegy bevezetve az olvasót abba a bagatell, de a különbözések mentén tagozódó versvilágba, amelyben az asztalra kerülő étel, az otthon képei együtt tudnak állni a halál képének közelségével: „Túrós tészta, porcukor, / tejjel teli a csupor. / Szakad a szív, összeforr, / ha meg nem, hát búcsuzol.” ([Idill], 5.)

(Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2015)

 

Dobás Kata (1983, Budapest): irodalomtörténész, kritikus, a Kosztolányi Dezső Kutatócsoport tagja (Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék, ELTE BTK)