Mizser Attila: Apokalipszis és teremtés Bartók Imre A Patkány éve című regényében (tanulmány)

Bartók Imre 2013-as regénye, A Patkány éve[1] egyszerre több irodalmi hagyományt ötvöz: olyan alkotásról van szó, amelyet kritikusai a magas- és a populáris kultúra határán helyeztek el, és amely ezáltal többszörösen is felülírja az olvasói elvárásokat. A fülszöveg a horror, a rémregény és a krimi narratológiai sajátosságait együttesen hordozó alkotást jelez; a cyber- és biopunk stiláris elemeit ötvöző, a hasonló tematikájú populáris regényektől, képregényektől vagy akár filmektől nem túlságosan különböző zsánerregényt ígér: „New York, a »világok keresztútja« hamarosan egy globális bioapokalipszis kiindulópontjává válik. Az örökké nyüzsgő városban azonban ez egyelőre csak egy magányos, megkeseredett rendőrfelügyelőt aggaszt, aki hiába próbál valami rendszert felfedezni a növénnyé változtatott családok, brutális csonkolások és megmagyarázhatatlan terrorcselekmények kavalkádja mögött. Ám a rendszer motorjai Karl, Ludwig és Martin, a három különleges képességekkel rendelkező óvilági gondolkodó. Miközben egyre közelebb kerülnek vezetőjük, a csábító és titokzatos Cynthia terveinek megvalósításához, kétségbeesetten próbálják leplezni egymás és a világ előtt saját elméjük széthullását – de vajon meddig sikerülhet ez egy olyan világban, ami nekik köszönhetően épp most fordul ki önmagából?” Valójában azonban jóval komplexebb alkotásról van szó, olyan műről, amely a zsánerelemeket alkalmazva lételméleti kérdéseket, a filozófia legáltalánosabb problémáit is vizsgálja. A három főszereplő ugyanis megfeleltethető három, mai világképünket, az emberiségről, a társadalomról, a nyelvről, a létezésről való gondolkodásunkat meghatározó filozófusnak: a regény lapjain Karl Marx, Ludwig Wittgenstein és Martin Heidegger alteregójával találkozunk. Vezetőjük, mindhármuk szeretője, ihletője, Cynthia megfeleltethető Cythia Freeland feminista gondolkodónak, ötödik társuk, a fiú, Richie, aki csak a regény végén lesz néven nevezve, Richard Rortyval azonosítható. Továbbá megjelennek a regényben közismert teoretikusok, többek között Lacan és Hannah Arendt.

Bartók Imre 2013-as regénye egy „pre-apokaliptikus” állapotot tár az olvasó elé: a szövevényes, komplex, sokrétű olvasatnak teret adó cselekményt röviden összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a főszereplők célja a létező emberi, humán világ felszámolása, hogy azt valami magasabb rendű létformával helyettesítsék. Bartók azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha az egymástól időben, térben és bizonyos mérték gondolkodásmódban is távol eső filozófusok lehetőséget kapnának arra, hogy együtt átformálják a világot. Mi történne akkor, ha nagy gondolkodóink kezében valódi hatalmi eszközök lennének, amelyek segítségével ténylegesen meg tudják valósítani az elképzeléseiket. A regény szereplői nem elméleti figurák, nem teóriák megalkotói, hanem voltaképp anarchisták, akik a magasabb emberi létezés titkát kutatják. Erre utal a regény hátoldalán is kiemelt részlet, amely voltaképp rámutat a mű legfontosabb tézeiseire, arra, hogy a főszereplők a történelem, a fejlődés folyamatának megtörését, a humán kultúra eltörlését és ebből következően az emberi világ felszámolását igyekeznek végrehajtani: „Mintha ezt a helyet már kezdettől fogva azért telepítették volna, hogy kísértetvárossá váljon. Lehetséges, hogy a történelem óramutatója milliókat söpörjön el ilyen hirtelen, ilyen elképzelhetetlenül rövid idő alatt? Lehetséges, hogy ez az egész hormonburleszk, ez a kicsinyességből, félelemből és szeretetfoszlányokból összeálló biofiziológiai nagyüzem egy csapásra semmivé váljon?”

Horváth Györgyi a regény tematikus és stiláris kontextusait a következőképp határozza meg: „A Patkány évét olvasni olyan, mint végigasszisztálni Brett Easton Ellis, Nemes Z. Márió és a Helyszínelők-sorozat találkozását a filozófiatörténet és a biopunk boncasztalán, ahol a hullakamra falát Gunther von Hagens Bodies című kiállításának darabjai, valamint Hieronymus Bosch A gyönyörök kertje című dyptichonjának Faembere díszítik, és ahol az első bemetszés előtt Csáth Géza Fekete csönd című elbeszélésének kezdősorait cerebrálják – mindezt üvegházi páfrányok, liliomok, tekergőző futónövények és növényivé lebomló-átlényegülő emberi végtagok között. A Patkány éve ugyanis tobzódik az emberi test poszt-humán, értékmentes szemléletében, ahol az emberi test már nem a lélek által átlényegített és általa megnemesült valami, hanem puszta anyag, s mint ilyen, egységében megbontható, felnyitható, feldarabolható, átszerkeszthető, és nyitott mind a szervetlennel, mind a nem-emberi szervessel történő vegyítésre.”[2]

A regény gondolatmenetét, az apokaliptikus eseménysort meghatározó motívum az emberi, humán létezés felülírása, módosítása. A mű kezdő eseménysora eleve amorális, antihumánus, az emberi és isteni törvényekkel és morállal a messzemenőkig ellentétes üzenetet fogalmaz meg. A helyszín New York, pontosabban a Central Park, ahol egy meg nem nevezett szereplő (akiről azt tudjuk hogy egy bizonyos „Richie” apja, valószínűleg azé a  Richie-é, ki a regényben csak később jelenik meg, és Rortyval azonosítható) várakozik, figyel, a természet zajaira és rezdüléseire. Majd a következő jelenetben a felesége ágya mellett látjuk viszont, ahol az olvasói várakozásokkal ellentétesen a meghittség – a csend, az együttlét és az intimitás – nem egy párkapcsolat leírásának apropója, hanem az emberi testhez való sajátos, jelenlegi humán értékeinkkel, szabályainkkal szembeszegülő viszonynak a megfogalmazása. A férfi vágya ugyanis nem a szexualitás hagyományos formáit követi, hanem a női testet oly módon akarja birtokba venni, hogy „bejusson a bőre alá”, kapcsolatba lépjen az élő test szöveteivel, belső organikus rendjével: „– Most jött el az idő, kedvesem. Ez a mi ünnepünk, amikor már nincsenek szavak, amelyeket ne mondhatnánk ki egymás előtt. Nincsenek vágyak, amelyeket titkolnunk kellene. / A nő üres tekintetében ekkor némi világosság gyúlt. Ajkai megduzzadtak, légzése hevesebbé vált. / Szeretnék bejutni a bőröd alá – mondta a férfi, miközben kéjes pillantást vetett a feleségére. A sivatag lassan nedvdús oázissá vált alatta.” (14.)

A női test feltárandó területként jelenik meg ebben a jelenetben: a férfi a nő testét mintegy kifordítja, a test szépsége, a test által nyújtható öröm, a benne feltáruló szépség így olyan cselekmények által valósul meg, amelyek ellenkeznek az emberi törvényekkel. A női test élveboncolásának, kifordításának, szó szerint feltárásának részletező, a rémregényt, a horrort idéző leírása voltaképp rámutat arra, hogy a regény szereplői, és az általuk megteremtődő világméretű, New Yorkból induló összeesküvés az emberi testet felhasználható matériaként értelmezi. A test nem önelvű, önmagáért létező, sérthetetlen egységként, vagy az szellem és a lélek hordozójaként jelenik meg ebben a Bartók által teremtett világban, hanem éppenséggel nyersanyagként, eszközként, amely magasabb szintű tapasztalatokhoz, a megismerés és világérzékelés új szintjeinek eléréséhez segít hozzá: „Ezután letette a kést, majd egy kampót vett elő, és mindkét oldalt le-föl mozgatva azzal lazította ki az egyébként is kevés ellenállást mutató szöveteket. A vágás alatt benyúlt, ameddig csak tudott, és igyekezett helyet találni magának. Amikor úgy érezte, hogy a bőr széltében megfelelően meglazult, újabb, más kialakítású kampókat és szögeket vett elő. A kampókkal mindkét oldalon széthúzta a bőrt, amennyire csak lehetséges volt, majd magát a kampót a szög segítségével a vékony matracon keresztül az ágy szélébe verte. Nyolc kampót és huszonhárom szöveg használt föl. Huszonnégyre lett volna szüksége, de az utolsót nem találta meg. Alighanem lesodorta a tálcáról. / Körültekintően dolgozott. Nem sietett, és bár minden levegővételével emelkedett és süllyedt benne a téboly árapálya, egyelőre igyekezett úrrá lenni izgatottságán. A nő közben ugyanúgy mosolygott rá, és minden újabb kampó láttán kérdőn vonta fel a szemöldökét. Amikor teljesen kitárulkozott, és megnyúzott, eleven állatként feküdt előtte, egy pillanatra magához tért, és megszólalt. / – Látod, bejutottál a bőröm alá.” (15.)

Ahogy a kötet egyik kritikusa, Turi Márton fogalmaz, a kötet létezés „visszavonhatatlan rothadásának melankóliáját” tárja fel: „[l]egyen szó akár a bölcselők Káosz brigádját irányító Cynthia és fiatal, csaknem mindvégig — egy kissé talán késve érkező és feleslegesnek tűnő csattanó érdekében — névtelenül maradó szeretőjének tomboló románcáról, vagy éppen a legvéresebb tettek közepette is az élet értelmén merengő filozófusok elmélkedéseiről, ez a végletekig érzéki prózanyelv minduntalan a haldokló húshoz szegezi a magasra törő érzelmeket és eszméket. Ennek a düledező sejtfalakon áthatoló tekintetnek a lángoló fókuszában lehetetlenné válik a test bármiféle reményteli emergenciája: az ondó az örökítés leghalványabb ígérete nélkül emanálódik, a kiüresedett szívkamrák Isten megbocsáthatatlan hiányával telnek meg. Megannyi spontán röntgenfelvétel a halál fotóalbumából. Érdemes továbbá megfigyelnünk, hogy az állandó, koncentrált közelítés mellett a narrátor időnként egy ezzel ellentétes elbeszélői technikát is alkalmaz, amikor néhány pillanatra hirtelen beláthatatlan messzeségekben zajló, az aktuális fejleményekhez egyáltalán nem kapcsolódó, mégis kimondottan nyugtalanító eseményekről számol be. Ezek az űrben úszó bálnákról, Holdról leszakadó meteorok közeledéséről, Föld túloldalán ébredező misztikus lényekről tájékoztató, váratlanul közbeékelt mondatok — hasonlóan a filozófus-replikánsok léptei nyomán burjánzó alvilági metamorfózisokhoz — fokozatosan zárójelbe teszik az emberi faj kitüntetettségét, mintegy megelőlegezve a regény előre borítékolható, az antropocentrikus szemléletek érvényességét totálisan felülíró befejezését. Működni kezd a fenséges tapasztalatának — nem kevésbé megrázó — negatívja, amelyet a regényben rendre megidézett H.  P. Lovecraft »kozmikus rettenetnek« nevez: az emberiség szembesülése tulajdon jelentéktelenségével. A Patkány évében tehát nemcsak az ember teste enyészik el elkeserítő bizonyossággal, hanem egész világa az, amely lassanként darabjaira hullik, amire a regény egészét behálózó korporális metaforák is rájátszanak: »A nappalok egyre inkább csak felfakadt keléseknek tűntek az éjszaka bőrén.« (397) Bartók egyik nagy érdeme — és ez már a Fémben is remekül megmutatkozott —, hogy ennek a kollektív agóniának, a lét visszavonhatatlan rothadásának melankóliáját sokszor egészen magával ragadó líraisággal képes ábrázolni: »Az óra csendben járt tovább. A tízezer fogaskerék egyikéről észrevétlenül levált néhány atom. A világ elveszítette egy másodperc törtrészét, amelyet örökké siratni fog.« (75)”[3]

A regény ezzel együtt jól érzékelhetően illeszkedik az istenülés problémakörébe, és két szinten is tematizálja azt. Egyrészt a szereplők célja a világ megváltoztatása, olyan rend létrehozása, amely különbözik a jelenlegitől, tehát nem az emberi tudást, az emberi szellemet, lelket és gondolatot, az emberi testet tekinti a legmagasabbrendű, legszentebb értéknek. A főszereplők (Cynthia, Karl, Ludwig, Martin és „a fiú”) olyan hatalmat tudnak magukénak, amely az isteni hatalommal azonosítható: világot teremtenek a regény cselekménye szerint, sőt új emberi lényeket is létrehoznak. Az istenember problematikája már a regény mottójában is előkerül, amelynek szerzője egyébként a regényben szintén hangsúlyos szerepben (a börtönben raboskodó, de a megfelelő pillanatban az új világot bejelentő vers felolvasójaként színre lépő) Friedrich Hölderlin:

„Csak mint síri fáklyákról, arany

füstfelhő száll, a monda, fönt keresztül,

s kétkedőknek,fejünk fölött dereng most,

s nem tudja senki, mi lesz vele. Érzi

azoknak árnyát, kik valaha voltak,

a véneket, kik újra földre szállnak.

Mert sürgetnek immár az eljövendők,

s nem késik tovább a kék egekben

szent serege az istenembereknek.”

(Hölderlin: Germánia, Lator László fordítása)

A három filozófus főszereplő már a regény kezdetén szuperhősként, ha úgy tetszik, Übermenschként jelenik meg. A figurák ugyanis túlélték saját kiszabott emberi életük idejét: a regény számos ponton utal arra, hogy Karl, Ludwig és Martin olyan időben élték le életük nagy részét, amely már elmúlt, olyan élményeik, tapasztalataik, ízlésük és gondolataik vannak, amelyek a regény idejében idejétmúltnak, avíttasnak számítanak. Mégis mindannyian tökéletes fizikummal, különleges testi erővel, kivételes képességekkel rendelkeznek. Ezek a tulajdonságok annak köszönhetőek, hogy voltaképp mindhárman kiborgok. Testükbe különböző, a teljesítményt, fájdalomérzetet, ösztönöket, reflexeket, fizikai reakciókat befolyásoló gépezetek, műszerek vannak beépítve, amelyek által felülemelkednek az átlagember létmódján. Magasabb szinten léteznek, és azáltal magasabb szinten képesek akaratukat is kifejteni. Erejük azonban nemcsak testi, hanem szellemi is: azáltal válhattak kiválasztottá, hogy hordozzák a múlt tudását is, kiléptek az időből. Isteni jellegüket, határhelyzetüket, két világ közötti pozíciójukat, meghasonlottságukat jól érzékelhetően mutatja be a regény azon szöveghelye, amely bemutatja a figurákat: „Három alak állt a Buick nyitott csomagtartója körül. A parkolót beterítő, vattacukorszerű holdfény alig világította meg az arcukat. Néhány kontúr mégis felsejlett, kirajzolva a legmarkánsabb vonalakat. Mint három fametszet. Önmaguk erőteljes portréi, kilépve az időből. Ragadozók a rácsok mögött, a világon innen. Erő áradt arról a helyről, ahol álltak, értelem, összpontosítás, és mindent áttörő akarat, és valami megmagyarázhatatlan bizalom azzal szemben, amit még ők sem értettek, az ismereteik mélyén tenyésző kétségek ellenére, amelyeket élőlényekként ápoltak belsejükben. A lágy, mákonyszerű mélabú különös fénye vonta be alakjukat. / A hatalom aurája és a gyér foszforeszkálás alatt elhalványultak a köztük lévő különbségek, de közelebbről már azokat is látni lehetett: itt egy finomabb vonás, töprengés és bizonytalanság, amott a homlok gyűrődésein végtelen konokság, a másikon pedig a gyötrődés jelei: a nyomor és a megszüntethetetlen kétség szólamai, az élet már oda, énekli bús d-mollban a gyermekkórus. Nem volt róla világos fogalmuk, de mindannyian sejtették, hogy pusztán hangszerként adattak egy távoli kézbe.” (40.)

A hangszer-metafora utal valamiféle fensőbb hatalom jelenlétére, azonban a regény cselekménye érzékelteti, hogy a hatalom Cynthia kezében van. Cynthia célja pedig a jelenlegi emberfogalmunktól különböző emberszerű lények létrehozása. Vezetésével a filozófusok, biológiai fegyverek segítségével, biológiai és fizikai, kémiai behatások révén olyan lényeket teremtenek, akik létezésükkel magasabb szintet, köztes szinteket képviselnek. Ezek a teremtés-motívumok párhuzamba állíthatóak a populáris kultúra kultikus alkotásaival: a Bartók-regény cselekménye, világképe rokonítható Thomas Harris Hannibál-figurájának tetteivel (gondolhatunk itt az emberi test, hús és szövetek sajátos, amorális tiszteletére és felhasználására), továbbá a Hannibál-filmsorozat epizódjaira. Ugyanígy kapcsolatba hozható a regény a japán anime- és mangakultúra apokaliptikus darabjaival, számost helyen például az Akira emberi szellemből és testből származó hatalom-fogalmával rokonítható. Továbbá olyan, szintén a populáris kultúrába illeszkedő toposzokkal is összefüggésbe hozható a regény, mint a szenvedélyeinek hódoló, de azt valamilyen rendhagyó morállal végrehajtó, új értékrendet és moralitás-fogalmat teremtő sorozatgyilkos-hős figurája (lásd például a Dexter-sorozatot). A regényből három jelenetet szeretnék kiemelni, amelyek mindegyike a megváltozott világrendet és morált példázza.

A filozófusok egyik szimbolikus tette a Metropolitan múzeumban végrehajtott cselekmény. Az expresszionisták termében ugyanis az épp jelenlévő látogatókból organikus szoborcsoportot hoznak létre. Olyan kompozíciót, amely magát az életet – a testek lüktető, organikus, lélegző együttesét valósítja meg. A filozófusok tehát nem azért manipulálják az emberi testeket, hogy megöljék az embereket, hogy kiiktassák az életet. Valójában arról van szó, hogy a létezés még a tudomány számára is ismeretlen titkait kutassák, hogy új, még nem megfogalmazott jelentéseket mondjanak el az emberi test segítségével. A múzeumban létrehozott szoborcsoport esetében például az élet maga, az élet természete lesz megdöbbentő módon demonstrálva. Stone, a nyomozó (akiről később kiderül, hogy Cynthia apja) és a helyszínelők a következő látvánnyal szembesülnek: „Tizenhét áldozatot számoltak össze, akiket megmagyarázhatatlan módon összevarrtak. Sem a helyszínelőknek, sem Stone-nak, sem a később munkához látó boncnokoknak nem volt elképzelésük arról, hogyan volt ez lehetséges, de a tettesek faggyúval kikent műanyag csővel, elektródákkal, néhány tranzisztorral és számos, különféle oldatot tartalmazó injekcióval, továbbá néhány, egyelőre azonosíthatatlan rendeltetésű eszközzel elérték, hogy az áldozatok idegrendszere összekapcsolódjon egymással. Amikor Stone megbökte a freskó balján függő, első pillantásra halottnak tűnő burkot, jajgatás és nyögések szakadtak fel az összes többiből is. Megpróbálták szétvágni őket, de nyomban le kellett állniuk, mert egy torz, elcsomósodott arcú, vízfejű teremtmény női hangon jajveszékelni kezdett.” (198.)

A jelenség, amely így létrejön, az emberi, a humán mivoltot, az autonóm identitás fogalmát írja felül, és helyette olyan létformát vezet be, amelynek feltétele az én-határok feloldása. A testek összefonódásából, organikus egységéből következik, hogy a test megszűnik az önazonosságot biztosító objektumnak lenni. A fájdalom vagy a testi örömérzet személytelenné válik, ebben a konstellációban nem vezet el a személyiség egységének érzékeléséhez. Ez az eljárás egyúttal azt is eredményezi, hogy a szellemi és érzelmi szinten való létezés is megszűnik, hiszen ezeknek a tevékenységeknek előfeltétele az önazonosság megléte. A létezők (a tizenhét test) tehát nemcsak ki lesznek szolgáltatva a filozófusoknak, hanem egyúttal azok teremtményeiként azonosíthatók: Karl, Martin és Ludwig, Cynthia és a fiú azáltal, hogy új szintre „emelik” az emberi létezést, egy új világrendet, világképet is definiálnak. Amelyben a test nem önelvű létező, hanem meghatározott funkcióknak alárendelt matéria, és nem sokban különbözik a növényi létformáktól. A humán tartalmak ily módon történő kiiktatása nyilvánvaló társadalomkritikaként is interpretálható: a filozófusok ténykedése nyomán voltaképp a jelenlegi fogalmaink szerinti emberiség és civilizáció végletes felszámolása valósul meg.

Hasonlóan értelmezhető az a szöveghely, amelyben a főszereplők az Erik Honecker (!) néven nevezett figurát, a cselekmény szerint egy pragmatista filozófust büntetnek meg a hazugságaiért, eközben pedig biológiai fegyvert, vírust vetnek be, amely tömegpusztító hatással bír. A Honecker név kontextusa ironikus módon egy történelmi korszakot és egy értékrendet is felidéz, ezért nem meglepő, hogy a figura regénybeli büntetése rendkívül kegyetlen: igazságszérummal, vagy valamilyen vegyi anyaggal (egy szintén manipulált fiatal filozófus, Jerry segítségével) ráveszik arra, hogy a hazugságait nagy nyilvánosság előtt bevallja, majd génmanipulált patkányokkal tépetik szét a testét: „A fiatalember elvigyorodott, majd előrelendítette a Martintól kapott injekciós tűt, és egyenesen Honecker bal orcájába szúrta. Valami szétpattant a férfi szájüregében, mintha a nyelve egy apró légballon lett volna csupán. Jerry a földre hajította a tűt, majd váratlanul levetette magáról a zakóját. Az értetlen döbbenet után ezúttal fokozódó rettegés lett úrrá a nézők sorain. Mert ebben a pillanatban mindenki meglátta, miért is tűnt Jerry vaskosabbnak annál, mint amilyennek ismerték, és mi volt az a rángás a ruhája alatt: egy egy tucat kövérre hízott patkány függött némán a felsőtestén, mocorogtak rajta, apró kis fogaikkal bele-belekaptak… Majd egyszer csak lehulltak a földre. Jerry még állt ugyan a lábán, de a lába és feje között már nem sok maradt belőle. Egyetlen vérző csonk volt, egy leégett gyertyaszár. […] A kis szőrmókok sem maradtak tétlenek. Előre meghatározott programjuknak megfelelően elindultak Honecker felé. / – Gyertek csak, gyertek, kicsikéim! – üvöltötte Honecker. A rágcsálók egy pillanat alatt megmászták, hogy lakmározzanak belőle is. A férfi bőre alatt rejtőző szintetikus démonok sikolya elviselhetetlen volt. Zúgott a fejében a méreg, a felborult vérnyomásnak köszönhetően a szemgolyói szabályosan kirobbantak a helyükről, éppen Selma lába előtt értek földet, és szinte kíváncsian néztek fel rá. […] A káosz átvette az uralmat, és mindent elborítottak a háború füstfelhői. Az injekciók, melyeket Martin adott Jerry kezébe, a Yersinia pestis ezerszeres erősségű koncentrátumát tartalmazták. A kettős spirál átalakítása révén sikerült elérni, hogy a fertőzés ezen változata légi úton is rendkívüli hatásfokkal terjedjen.” (283-286.) A pusztítás – hasonlóan a Metropolitan-esethez – olyan változásokat idéz elő, amik a humán létformákat felszámolják: itt is a test mint objektum megszüntetése megy végbe, egyrészt a patkányok, másrészt a biológiai fegyver által. A jelenlévőkből csak a személyes tárgyaik maradnak, illetve a testük egy masszát hagy hátra nyomként.

A regény cselekményében fordulópontot jelent az, amikor Karl, Ludwig és Martin egy sikátorban lombikokat találnak, amelyekben génmanipulált élőlények vannak, és amelyek közül néhány kiszabadult vagy néhányat kivettek a lombikból. A regény kettős értelmezést tesz lehetővé: egyrészt úgy sejtjük, maguk a főszereplők jöttek létre a lombikok segítségével, másrészt azonban az az értelmezés is helytálló, hogy további szörnyeket tenyésztettek (tenyésztett Cynthia a tudtuk nélkül) a lombikokban. Mintegyez az esemény (a lombikok felfedezése) előzi meg a harmadik olyan eseménynek a leírását, amely az új világrend fontos állomásaként érthető. A regény végén a szereplők mintegy összetalálkoznak az általuk teremtett lényekkel: olyan részben állati, részben növényi, valamelyest emberi létezőkkel, amelyek a humán tulajdonságokat nélkülözik, az emberi testből csak a tehetetlenség és a mozgás készsége, az ösztönök szintje áll rendelkezésükre: „Ez volt a jel. / A robbanást követően az út másik végében, amelyet most lezárt az épület összedőlt romhalmaza, imbolygó, megbénult keselyűk, életerős rágcsálók és ismeretlen szabású, hagymázas etnogenezissel rendelkező nagy, csúszós, zölden villódzó húsfalak jelentek meg. / Eljött hát az idő és találkoztak velük. Az útjuk a végéhez ért.” (529.) A lények voltaképp az új világ hírnökei: olyan létezők, amelyek feladata elterjedni a földön, az emberiség helyett benépesíteni azt.

Az idézett részletek érzékeltetik, hogy a regény valójában egy apokalipszis leírása: a főszereplők, akik a technika és a tudomány révén isteni hatalmat szereznek maguknak, a régi világ elpusztítását hajtják végre, hogy megteremthessék egy új világ lehetőségét. Bartók Imre regényének számos olyan szöveghelye van, amely az apokaliptikus hagyományba illeszkedik, amely az apokalipszis leírásának, ábrázolásának toposzait alkalmazza. Tematikus értelemben a megjelenő humanoid lényeket tekinthetjük az apokalipszis hírnökeinek, ahogy ez a regényben explicit módon is megfogalmazódik: „Mozdulatlanul figyelték egymást. A három gondolkodó és a félszáz csontból, aminosavakból és keserűségből gyúrt gumó, az apokalipszis több tucatnyi gyártáshibás lovasa.” (529.) Továbbá olyan leírással is találkozunk, amely mintegy a Jelenések könyvét idézi, nemcsak a „könyv” és a „szó” mint motívum megjelenítése által, hanem a hanghatás mint jel előtérbe helyezése, a Bosszú Szelleme mint az Isten „alteregója” megjelenítése révén is: „Dörmögő basszus hangzott a távolból. Tábortűz lángjai vetültek az ég vásznára, és a tűz körül kerekedő tánc, egy holt, emberi szavakra jobbára lefordíthatatlan testbeszéd első gesztusai. Oltáriszentség éledezett a friss, élettől duzzadó bálványok körül. / A többieknek, akik még megmaradtak, az egyre csökkenő bizalom az ismeretlenben. Megtört kenyércsomók, fehérjegyűlések a körmök peremén. Szivacsos hangolódás arra, amit önkéntelenül már mindannyian elfogadtak: hogy a Nap többé már nem nekik fogja csattogtatni az ostorszíjat. / […] A Bosszú Szelleme kinyitotta legkedvesebb könyvét, amelyben az utolsó fejezet első oldalát a patogenezis mindennél világosabb illusztrációja ékesítette. / A város néhány óra alatt szinte teljesen kihalt. […] A világ elnémult, és visszavonta korábbi ígéreteit […] .” (516-517.)

Az apokalipszis hírnöke, aki a posztapokaliptikus állapotról hírt ad, Bartók regényében Hölderlin alteregója. Az idős költő-gondolkodót a filozófusok az 1770-es (Hölderlin születési évével egyező) számú cellában őrzik, ahol más feladata nincs, mint készülni a pillanatra, amikor fel kell olvasnia /el kell énekelnie A magasabb emberiség című dalt. Az apokalipszis során, a végjáték alkalmával, Friedrichre vonatkozóan olvasható a következő szöveghely is: „Meghallották őt az emberek is. És ezek az emberek, akik még életben voltak, arcukat két kezükbe temetve figyelték önmagukat kívülről, és nézték, amint az értelem végleg elhagyja őket. Mindenük fájt. Arra gondoltak, hogy a világ Isten paroxizmusává lett.” (520.) Azaz, a világ elpusztítására és megújulására azért van szükség, mert az már kilépett saját rendjéből, olyan jelenség, amelyet csak Isten önkívületi állapotával lehet azonosítani, amely túlnő, túlburjánzik teremtőjén. A végítélet következtében bekövetkezik a posztapokaliptikus állapot: „Órák teltek el. Odakint meghasadt az ég, és a felszakadozó felhők lassan átengedték a reggel első sugarait. Az állatok, a régiek és az újak, most visszavonultak a vackukba. Azok az emberek, akik megmaradtak, remegve húzták össze magukat a nyirkos, durva betonlapok rejtekében.” (564-565.) A filozófusok teljesítették küldetésüket, tehát végre megöregedhetnek: kiveszik implantátumaikat, elvesztik kiborg-mivoltukat, visszaalakulnak halandókká, öregurakká. A történet csak Cynthia és a fiú számára folytatódik, Bartók Imre következő regényében.

[1] Bartók Imre: A Patkány éve. Libri, Budapest, 2013.

[2] Horváth Györgyi: Apokalipszis a boncasztalon. Bartók Imre: A Patkány éve [online]. Élet és irodalom, 2013. 06. 06. http://www.es.hu/horvath_gyorgyi;apokalipszis_a_boncasztalon;2013-06-06.html

[3] Turi Márton: Bonctanilag látni a világot. Bartók Imre: A Patkány éve [online]. Műút, 2013039. http://www.muut.hu/?p=2487.