Reichert Gábor: A kiszolgáltatottság nyelvi alakzatai Nagy Lajos Kiskunhalom című művében (tanulmány)

Nem tűnik magától értetődőnek, hogy a magyar irodalmi modernség egyik fontos, elsősorban a harmincas években induló népi mozgalommal kapcsolatba hozható műfaja, az irodalmi szociográfia első jelentős darabja egy – a későbbi viták terminológiájához igazodva – sokkal inkább urbánusnak nevezhető író munkásságához kötődjön. Márpedig az 1934-ben megjelent Kiskunhalommal ez a helyzet: szerzőjének, a jóformán pályakezdésétől fogva a „kávéházi író” epitheton ornansszal felruházott Nagy Lajosnak – leszámítva néhány, a Válaszban megjelent publikációt és rövid ideig tartó kapcsolatát az Új Szellemi Fronttal a Kiskunhalom megjelenését követő évben – nem sok köze volt a népi mozgalomhoz. A baloldali elkötelezettségű író a húszas évektől a harmincas évek közepéig az illegálisan működő Kommunisták Magyarországi Pártjához és annak irodalmi kezdeményezéseihez (így például Gergely Sándor révén a 100%-hoz), a KMP-től való eltávolodása után pedig a Szép Szó köréhez állt közel, de természetesen nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy – bár meglehetősen ellentmondásos kapcsolatban állt a lap szerkesztőivel – ekkortájt született alkotásainak egy jelentős részét a Nyugat közölte. (Nincs ez másként a Kiskunhalommal sem, amelynek első kiadása a Nyugat és a Pantheon gondozásában jelent meg.1)

A Kiskunhalom létrejöttét tehát nem (bármilyen irányú) mozgalmi kötődés, hanem a szerző által képviselt, szociális ügyek iránt érzékeny, alapvetően baloldali értékrend ösztönözte: a huszadik század első harmadától jelentkező – az 1929 és 1933 közötti nagy gazdasági világválság által pedig még aggasztóbbá váló – folyamat, nevezetesen a társadalmi modernizáció kihívásaira reagálni képtelen falusi lakosság végzetesnek tűnő leszakadása áll a mű középpontjában. Személyes indíttatást jelenthetett a szerző számára a helyszín: Kiskunhalom leírásából nem nehéz Nagy Lajos szülőfalujára, a Bács-Kiskun megyei Apostagra következtetnünk (egyébként ide elvonulva írta a Kiskunhalmot 1933 nyarán, a Baumgarten-díj jutalmazottjaként),2 sőt az egyik szereplőt, a falubeli nagyszüleinél nyaraló, paraszti származása miatt budapesti osztálytársai előtt szégyenkező, sem a faluban, sem a fővárosban otthonára nem találó Sramó Gyurit akár Nagy Lajos gyerekkori alteregójaként is felfoghatjuk. Bár – ahogy arra Nagy Lajos-monográfiájában Tarján Tamás felhívta a figyelmet3 – nem állíthatjuk, hogy a Kiskunhalom a következő évektől kezdve egyre sokasodó népi szociográfiák közvetlen ihlető forrása lenne, érdemes regisztrálni a tényt, hogy a huszadik századi magyar irodalom történetében elsőként talán ebben az alkotásban társult egymáshoz a társadalmi modernizáció megvalósulatlanságának/megvalósíthatatlanságának szociografikus ábrázolása és a művészeti modernség bizonyos – elsősorban az új tárgyiasság „tényirodalmának” 1920–1930-as évekbeli, Európa-szerte érzékelhető térhódításával összefüggésbe hozható – újításainak alkalmazása.

A Kiskunhalom egyetlen nap, 1932. augusztus 17-ének eseményeit beszéli el különböző szereplők egymástól független történeteinek felsorakoztatásával, a mű kezdete és befejezése között szinte percre pontosan 24 óra telik el. (Azzal a különbséggel, hogy az elbeszélő tudósítása szerint a nap augusztus 18-án már nem 4 óra 58 perckor, hanem egy perccel később kel fel – a közeledő ősz sugalmazásával is a megállíthatatlan romlásra, a sötétség lassú, de fokozatos térnyerésére figyelmeztetve az olvasót.) A dátum szinte teljesen esetleges: az év – vagy hogy pontosak legyünk, az adott nyár – bármelyik napján játszódhatna a regény, a megjelenített történetek, történetkezdemények éppen az ábrázolt világ körforgásszerűségére, állandóságára hívják fel a figyelmet. Jól érzékelteti ezt az első és az utolsó jelenetben, valamint a mű egyharmada táján is feltűnő szereplő, a napkeltétől napnyugtáig a határban kapáló Varga Mihály, aki monoton egykedvűséggel végzi munkáját, a változás vagy változtatás leghalványabb szándéka nélkül: „Valami más, egészen más vezércsillag ragyog az ő szeme előtt, amikor gépies egyformasággal, fáradhatatlanul emeli és vágja a föld- be a kapát, hajol, lép, gondosan figyel, itt nincs fellebbezés, itt muszáj früstökig, délig, estig, egyik napon és a másikon, egyik esztendőben és a másikban, az élet elfogytáig, ha fáj is a dereka, akkor sem gondol rá, hanem mintha minden egyes kapavágás s a kapavágások végtelen sora önbiztató hajsza lenne, tovább, tovább, újra tovább, muszáj, nem fáj, egy csöppet sem fáj!” (65. Az idézet szóról szóra megismétlődik a regény záró mondatában a 200. oldalon.) A mű „egynapos” szerkezete egy a korszakban divatosnak számító eljárás továbbgondolásaként értelmezhető. Illyés Gyula a görög tragédiák hármas egységének mintáját véli felfedezni Nyugat-beli kritikájában, leszámítva azt a nem mellékes eltérést, hogy a Kiskunhalom mintegy 150 alakot vonultat fel, szemben a görög tragédiák korlátozott szereplőszámával.4 Ennél azonban jóval kézenfekvőbb a korszak felkapott írója, John Dos Passos prózájának, elsősorban a Manhattan Transfer című, a hagyományos elbeszélést a nagyváros mindennapjainak bemutatására cserélő „szimultán regénynek” a hatása, amely párhuzamra elsőként Bálint György hívta fel a figyelmet.5 (Egyébként Dos Passos USA-trilógiájának első darabja, A 42. szélességi fok éppen a Kiskunhalommal egy időben jelent meg magyarul, ugyancsak a Nyugat és a Pantheon gondozásában.) Többen párhuzamba állították a művet Roger Martin du Gard regényével, az 1933-ban megjelent Vén Franciaországgal, amelyben a falut bejáró postás szemszögéből követhetjük végig egy teljes nap eseményeit, Kardos Pál pedig Valentyin Katajev Hajrá! című 1932-es regényét is említi a lehetséges előképek között.6 Ezeknél is fontosabb forrás Walter Ruttmann filmje, a Berlin: Egy nagyváros szimfóniája, amely szintén leszámolt a perszonalizált narrációval, és a ’20-as évek iparosodó német fővárosának egyetlen munkanapját mutatta be néhány perces, egymással össze nem kapcsolódó jelenetek sorozatával. Egy 1928-as írás bizonyítja, hogy Nagy Lajos egy zárt vetítésen látta a filmet, amely a kísérleti közönség egy részéből lelkesedést, a többiekből teljes értetlenséget váltott ki. A vetítésről írt, a művet alapvetően elismerő beszámolójában Nagy Lajos már felveti azokat a poétikai kérdéseket, amelyekre a Kiskunhalom válaszként is felfogható: „A nagyváros életének teljességéhez hiányzik például a falakmögötti élet: család, betegség, gyűlölködés, szerelem, szeretet, féltékenység, bűn és bűnnek bélyegzett tettek, tömegszállás, kórház, börtön, ambulancia. De hogyan lehet a féltékenységi veszekedéseket lefotografálni? Sehogy. Tehát a valóság nem fotografálható, ezt meg kell koncipiálni és eljátszani, szóval teremteni, – ez aztán fotografálható […] A valóságot még ha fotografáljuk is – lásd filmkészítés! – teremteni kell.”7 A Kiskunhalom műfajának átmenetisége részben az idézett írásban körvonalazott, a szenvtelen tényrögzítést az írói képzelet működésével vegyítő megszólalásmódnak köszönhető.

A Kiskunhalom kritikai fogadtatásának egyik fő szólama a választott műfaj behatárolására törekedett, amely során igencsak változatos definíciók születtek – a megfelelő kategória megtalálására tett törekvések is jól mutatják Nagy Lajos művének szokatlanságát, amely azonnal feltűnt a kortársaknak. Szekszárdi László, a Szocializmus kritikusa amellett érvelt, hogy Nagy Lajos műve „nem regény, hanem szociográfia”,8 Németh Andor viszont „az első szociális magyar regénynek” nevezte a Kiskunhalmot,9 Veres Péter a „falu-regény” és „faluriport” kifejezéseket használta.10 Regény és szociográfia, fikció és tényleírás műbeli keveredését a kritikák nagy része érzékelte, az ebből levont következtetések azonban meglehetősen változatos képet mutatnak. A legjellemzőbb leírást Illyés Gyula adta, aki a szociografikus pontosság elvárása helyett a mű „költőiségére” hívta fel a figyelmet: „Apró jeleneteket vázol, pár sorban mindennapi kis eseményt mond el s az utolsó sorokból hirtelen olyan közvetlen melegség buggyan ki, villamos ütésként oly egyenesen csap át beléd az élmény, hogy csodálkozva nézel vissza: vers volt ez? A hatása az. A könnyű kézzel fölvetett élményből az író, észrevétlenül és fitogtatás nélkül, kicsiholta a szikrát, melynek híján a legmegrázóbb élmény is csak puszta dokumentum marad.”11 Ugyanerre a „versszerűségre” utalt József Attila egy Nagy Lajoshoz írt magánlevelében: „Tudod, hogy én jobban szeretek verseket olvasni, mint bármilyen prózát – a Kiskunhalomban mindkettő előnyeit látom együtt. Ez azért különös, mert a vers éppen azért kötött kívül, mert belül, tartalmilag folyékony. […] Regényben – burkoltan – ugyanilyen szerepet játszik »a cselekmény fölépítése«, »a jellemek kifejlése« stb. De hogy valaki ezt így, minden kimutatható eszköz nélkül elérje, az a művészetben rendkívüli.”12 Féja Géza, az egyik legismertebb népi szociográfia, az 1937-es Viharsarok majdani szerzője is hasonlóképp foglalta össze ezt a jelenséget: „Az adatok tudományos rendjét az epikus, az elbeszélő magasabbrendű rendezése foglalja el. Nagy Lajosnak sikerült a szociográfia tudományos komolyságát s a regény magasabbrendű rendező s megmutató erejét összeforrasztani.

Új műfajt teremtett a magyar prózában.”13 Illyés, József Attila és Féja alighanem rátapintottak a Kiskunhalom egyik legfontosabb hatástényezőjére: a fikcionáltság folyamatos hangsúlyozásával (amelynek csak egyik eszköze az elbeszélői nyelv „költőisége”) az elbeszélő egyetemesebb szintre emeli a bemutatott település lakosságának életét. Ebből következően a mű eltávolodik a valóság naturalisztikus/fotografikus, látszólag szigorú objektivitásra törekvő ábrázolásától, és az elbeszélő empátiájától áthatott narráció nem egyes helyzetek, hanem általánosítható problémák, sztereotípiák, viselkedés- és gondolkodásmódok bemutatására vállalkozik. Efféle, a szöveg fiktív voltára figyelmeztető gesztusként értékelhető a szövegben időről időre visszatérő statisztikai adatok eltúlzott, már-már parodisztikus alkalmazása. A mű Kiskunhalom földrajzi fekvésének, megközelíthetőségének, lakosságszámának bemutatásával indul, amiben eleinte mindössze a narrátor tudományos pedantériáját fedezhetjük fel. Azonban a szöveg későbbi szakaszaiban a számadatok elveszítik hitelességüket, amikor az elbeszélő meglehetősen kétes elemzésekbe bocsátkozik a faluban repkedő legyek számáról, vagy az egy évben elfogyasztott bor mennyiségéről: „Fejenként két liter bort számítva, ez 5334 liter lenne, de mivel az asszonyok kevésbé isznak, a gyerekek még kevésbé, sőt van bornemissza férfi is, sőt némelyik, mint Varga Mihály meg Kara Szabó János többet is megiszik, hát ez így hozzávetőlegesen 2500 liter bor naponta, de mondjuk, hogy csak 2000. Egy hónapban 60 000 liter, azaz 600 hektoliter. Pénzbeli értékben 20 pengőjével számítva hektóját 144 000 pengő. Ennyit iszik meg Kiskunhalom egy évben.” (162–163.) Számításainak nyilvánvaló hevenyészettsége az elbeszélő mindentudásának kétségbe vonását szolgálja: a Kiskunhalom narrátora nem egy külső, a falu életét felülről szemlélő, operatőrszerű nézőpontot foglal el, hanem maga is részese az eseményeknek – még akkor is, ha ez az érintettség jobbára csak a nyelvhasználat szintjén jelenik meg. A mű elbeszélője olyan személy, aki egyszerre rögzíti az általa látott eseményeket, és belelát szereplői gondolataiba, ekképp pedig beszédmódja is az épp szem előtt lévő figurákéhoz igazodik. Ennek legnyilvánvalóbb esete, amikor a Pesten dolgozó, de időnként a faluba hazatérő Hajdu József „nyelvváltását” érzékelteti, aki a sztenderd magyar nyelvről egyik pillanatról a másikra őzésre vált. Ekkor egyetlen bekezdés erejéig a narrátor is őzni kezd, sőt a szöveg írásképe is a falusias beszédet adja vissza: „Úgy bizony, legjobban esik az embörnek, ha úgy mondhattya a szót, ahogy van, nem cifrázza. A kunhalmi embör, mint az egész Duna–Tisza köze, ő-vel beszél, oszt égymásba olvasztya a mássalhangzókat, mög néha egész másikat mond ahelyött, ami a könybe van írva. Aszongya például, hogy mögen, nem pedig megint. Aszongya például, hogy: aszongya.” (102.) Mivel a tudományos vagy tudományos-ismeretterjesztő munkák nyelvezetéhez kevéssé illeszkedik a Kiskunhalomban jelen lévő, saját külső pozícióját időről időre szándékosan feladó narrátor, azt mondhatjuk, a szöveg a szociográfiai irodalom ironikus újragondolásaként is felfogható,14 ez a vonása pedig alapvetően megkülönbözteti a következő évektől kezdve megjelenő népi szociográfiáktól. A kortársi recepció a Kiskunhalom másik legfontosabb eredményének a magyar irodalmi hagyományban bevett, idealizáló parasztábrázolás gyökeres újragondolását tartotta. Szekszárdi László megfogalmazása szerint „a régi magyar irodalom giccsé idealizálta a magyar parasztot”, Móriczék fellépése pedig csak egy kissé módosította ezt a képet, mindössze a sztereotípiákat cserélték újabbakra: „Csak áthangszerelték a forradalom előtti idők polgári szűrtségű történelmi materializmusára és vegyítettek belé egy adag Freudot is. A paraszt, mint csak földéhes, fukar, csak alattomos, csak úrgyűlölő egyfelől, a paraszt, mint szexuális lihegéssel megtelt »ragadozó hím« vagy »telhetetlen nőstény« másfelől. A század elejének ezek az új kliséparasztjai ugyanúgy magukkal hordták a »jusst«, »sűrűvérűséget«, a »bicskát« és a »bort«, mint elődeik az árvalányhajat.”15 A Kiskunhalom több alkalommal reflektál arra a hamis paraszt-képre, amely elsősorban a századelő lektűrirodalmának hatására alakult ki a városi lakosságban, és amely köszönőviszonyban sincs a falvak lakosságának énképével. Ilyen gesztusként értékelhetjük annak a vendégszövegnek a beillesztését, amely Gárdonyi Géza Az én falum című regényéből származik: a beemelt részlet a mezítláb járás örömeiről értekezik, amit az olvasmánnyal ismerkedő Kara Juliska egyszerűen képtelen megérteni: „Csodálkozik, milyen furcsa is, mert ő nem szeret mezítláb járni, és senkit nem irigyel annyira, mint Dér Esztit. A Dérék gazdagok, Eszti mindig cipőben jár. Milyen szenvedés is mezítláb járni!” (135.) Ugyancsak a megszokott parasztábrázolás kritikája fogalmazódik meg abban a jelenetben, amelyben a – jellemző módon – Budapesten kiadott 1932-es Nagy Képes Naptár egyik képének leírása olvasható. „A színes címlapján parasztcsalád látható, ragyogó szobában vannak, daliás termetű, gyönyörű szép gazda, hófehér ingben, kék nadrágban; az asztal körül a gazda felesége, reneszánszkori olasz szépség, mint például a »Madonna della sedia« nője, a gyerekek ragyogóak, mint a friss cseresznye, a legkisebb valóságos Rafael-angyal […]” (112.)

Kiskunhalom népének szegénysége – amellett, hogy az egyes résztörténetek eleve egy egzisztenciális értelemben leszakadóban lévő társadalmi réteg képét sugallják – leginkább a lakosság saját problémáinak artikulálására való képtelenségén érhető tetten. Tarján Tamás meglátása szerint a műben az elnyomás elsődleges eszköze a nyelv, amelynek a szereplők túlnyomó többsége nincs birtokában. Kiskunhalom lakosságának egzisztenciális kiszolgáltatottsága ilyen módon „nyelvi kiszolgáltatottsággal” párosul, 16 a nyelvi határok pedig ebben az esetben valóban a szereplők világának határait
jelölik. A nyelvi kiszolgáltatottság megnyilvánulásaként olvasható például a helyiek idegen szavakkal szembeni viszolygása: a Kiskunhalmot a fővárossal, vagyis a modern világgal – földrajzi és szimbolikus értelemben egyaránt – összekötő személyszállító hajó, a Sophie nevét nemcsak hogy nem tudják kimondani, de az írásmód idegensége a legtöbbjüket rossz érzéssel tölti el. „Valami gyámoltalanság, valami idegenség érzése kél a távoli szörnyű nevek nyomán, melyek mindig több és több tárgyról, árucikkről, újságról, hirdető-ábráról riasztják az embert. […] rönktgenvizsgálat, orpinton-tyúk, csaszla, revorvel, biplány, korela, replektor, pogram, triérozó, inzsellér úr, pasztér, szeperál – annyi ellenséges szó, mintha valamennyit csak azért találták volna ki, hogy csúffá tegyék velük a szegény embert.” (101.) A Kiskunhalomban a nép műveletlensége, és ebből adódó szűk látókörűsége tűnik fel a falvak elmaradottságának elsődleges okaként, amit még aggasztóbbá tesz a művön következetesen végigvitt vidék–Budapest ellentét: a főváros ugyanis nem egyszerűen nincs tisztában a vidék helyzetével, hanem mintha egy párhuzamos valóságban létezne mellette, a két külön világnak pedig egyre kevesebb köze lenne egymáshoz.

Bár Kiskunhalom nem esik túl messze a fővárostól – az elbeszélő mű eleji tájékoztatása szerint vonattal nem egészen három óra, hajóval négy és fél óra alatt közelíthető meg (3.) –, valójában szinte felfoghatatlan a távolság a két helység között. A műben a modernség szimbólumaként tűnik fel Budapest, amelyet csak vékony szálak kötnek az elmaradott faluhoz – a vasút és a hajók ekképp a modernitás közvetítőiként funkcionálnak, azonban hiába adott a lehetőség, csak nagyon kevesen vállalkoznak a város megközelítésére. Az egy helyütt félig ironikusan, félig elkeseredett beletörődéssel „odafönn”-nek, illetve „erkölcsi, szellemi és hatalmi magaslatnak” (182.) nevezett Budapestről a hírek, a „szellemi táplálék” is csak késve érkezik „le”: a fővárosi lapokat csak tizenegy óra körül hozza meg a vicinális.

A faluban érvényben lévő „kasztrendszer” elsősorban a lakosok anyagi helyzetéből következően alakult ki, ugyanakkor szoros összefüggésben áll a fővároshoz, tágabban értelmezve a helyiek külvilághoz való viszonyával is. Kiskunhalom társadalmi ranglétrájának legalján a tulajdonnal nem vagy alig rendelkező szegényparasztok találhatók, akik nem látnak túl saját munkájuk és saját pátriájuk határain. A módosabb gazdák jellemzően igyekeznek a falunál távolabbra tekinteni, számukra presztízskérdést jelent a szélesebb horizonttal rendelkező, „világlátott” – jellemzően Budapesten dolgozó – földijeik, illetve a helyi értelmiség képviselőinek (a plébános, a református és az evangélikus lelkész, a tanító stb.) társaságában mutatkozni. A „két világ” közötti óriási különbségek leginkább a műben többször megjelenített határhelyzetekben mutatkoznak meg, ezeknek két fajtáját különböztethetjük meg: amikor a városi kultúra „beszivárog” a faluba, illetve amikor a falusi ember próbál – általában kevés sikerrel – kiigazodni a fővárosban tapasztalt elképzelhetetlen állapotokon.17

Fleischerné, a Kiskunhalmon nyaraló, módos budapesti zsidó asszony egy személyben testesíti meg a modern nagyvárosi polgár – Nagy Lajos műve által sugallt – lenézését az elmaradott vidékkel szemben. Nem tud aludni a legyektől és a szomszéd kakasától, viszolyog a ház körüli teendőktől és a földmunkáktól, a falusi léttel szembeni ellenérzéseit pedig egy helyi fiatal lányon, a szolgálóként felfogadott Julison vezeti le. A kedves, de meglehetősen butácska lány Fleischerné számára elveszíti minden emberi tulajdonságát, és puszta tárgyként, vagy jobb esetben megbízhatatlan háziállatként kezeli őt. Kérésre „kölcsönadja” Julist szomszédasszonyának, miközben a lány csak „zavarosan sejt valamit az ő használati tárgy mivoltáról” (19.), cukorlopással gyanúsítja, unalmában egzecíroztatja, az ellene elkövetett rossztettek miatt érzett lelkiismeret-furdalás miatt pedig degeszre eteti a falusiak számára elképzelhetetlenül változatos és bőséges ételekkel – Julist pedig ezért lenézi saját közössége, hiszen csak azt látják, hogy a lány feltűnően kikerekedett, mióta a pesti asszonynál szolgál. Fleischerné eltúlzott, karikaturisztikus vonásokat viselő figurája a zárt közösségbe behatoló idegenséget személyesíti meg a Kiskunhalomban – amit többször hangsúlyozott zsidó származása tovább erősít –, azonban sem ő, sem a közösség nem törekszik a köztük lévő távolság felszámolására, ekképp pedig a regény nem mutat fel semmilyen lehetőséget a társadalmi különbségek csökkentésére, vagy legalább egy közös nyelv megtalálására. (Ez utóbbit egyébként Bálint György is felrótta Nagy Lajosnak.18)

Fordított esetben is hasonló a helyzet, vagyis amikor a kiskunhalmiak kénytelenek a főváros nyomasztó idegenségével szembesülni. A Budapesten dolgozó Hajdu József – a pesti köznyelv és a falu nyelve közötti „nyelvváltásra” való képessége mellett – azzal vív ki magának tiszteletet, hogy tájékozottnak mutatkozik az ország politikai állapotait illetően. Ezek a megnyilvánulásai azonban családtagjai szempontjából érthetetlennek és nem rájuk tartozónak, az olvasó szempontjából pedig meglehetősen közhelyszerűnek, betanultnak tűnnek: „Forradalom nem lesz […] Mert a munkásságnak semmi köze a forradalomhoz. A munkás tudja, hogy neki így is dolgoznia kell a roskadásig meg úgy is, hogy neki mindegy… Tisza István volt a nagy államférfi. Ha Tisza István élne, Magyarország nem állna ott, ahol ma áll. De úgy ám. A mai politikusok! – legyint a kezével.” (180–181.)

A főváros–vidék ellentét kiélezéseként a mű egyik utolsó jelenete Budapesten játszódik. Egyfelől a vakbélgyulladással diagnosztizált Csorba Bözsit követhetjük, amint kórházi ellátásért utazik hajón a fővárosba – és akinek további sorsáról jellemző módon semmit nem tudunk meg, az ő története ugyanúgy befejezetlen marad, mint a nap folyamán megkezdett vagy folytatott történetek legtöbbje –, másfelől a falu jegyzőjét, Szirotkát, aki feleségével munkaügyben utazik Budapestre, de ha már ott járnak, benéznek egy igazi pesti kávéházba is. A napközben, dologidőben ott mulató, viccelődő fiatalurak épp a parasztság elkeserítő helyzetén élcelődnek – mondván, a magyar paraszt lusta, és csak magának köszönheti nyomorát –, a hazugnak érzett sztereotípiákkal való szembesülés pedig ritka kivételként azt eredményezi, hogy a falujabeliekkel általában rendkívül kritikus Szirotkában szolidaritás ébred a parasztság iránt. Szembetűnő, hogy ezen a jeleneten kívül nem sok olyan szöveghelyet találhatunk a Kiskunhalomban, ahol a szereplők kiállnának a maguk vagy sorstársaik igazáért19 – és jellemző, hogy végül Szirotka sem szegül szembe a kávéházi ficsúrokkal, csak magában könyveli el, hogy visszavágyik az egész addigi életében lenézett falujába.

A Kiskunhalom, amellett, hogy Nagy Lajos pályafutásának egyik legjelentősebb alkotása, mind irodalom-, mind társadalomtörténeti jelentőségét tekintve a magyarországi modernség kiemelkedő műveként tartandó számon. Az elbeszélés során érvényesített narrációs technikák újszerűségén túl a társadalmi modernizáció vélt kudarcának mélyreható ábrázolása is fontos érdeme Nagy Lajos alkotásának, amely hangsúlyos fikcionalizáltsága ellenére a magyar szociográfiai irodalom úttörő művének tekinthető.

*

1 Nagy Lajos, Kiskúnhalom, h. n., Nyugat–Pantheon-kiadás, é. n. [1934] A dolgozat főszövegében az alábbi kiadás oldalszámaira hivatkozom: Nagy Lajos, Kiskunhalom, Bp., Szépirodalmi, 1962.

2 Kónya Judit, Nagy Lajos, Bp., Szépirodalmi, 1980, 150.

3 Tarján Tamás, Nagy Lajos, Bp., Gondolat, 1980, 144.

4 Illyés Gyula, Kiskúnhalom. Nagy Lajos új könyve, Nyugat 1934/8, 449.

5 Bálint György, Nagy Lajos: Kiskunhalom = B. Gy., A toronyőr visszapillant, Bp., Magvető, 1961, II, 120. (Első megjelenés: Pesti Napló 1934. július 22.)

6 Kardos Pál, A „Kiskunhalom”-ról, Kortárs 1958/3, 358.

7 Nagy Lajos, „A nagyváros szimfóniája” Budapesten, Századunk 1928, 56.

8 Szekszárdi László, Egy magyar falu természetrajza, Szocializmus 1934, 139.

9 Németh Andor, Könyvekről, A Toll 1934/4, 155.

10 Veres Péter, Falu-regények, A Mi Utunk 1934/5, 13–14.

11 Illyés, i. m., 451.

12 József Attila levele Nagy Lajoshoz = Kopaszok és hajasok világharca. In memoriam Nagy Lajos, vál., szerk., összeáll. Tarján Tamás, Bp., Nap, 2001, 216.

13 Féja Géza, Új műfaj a prózában, Magyar Írás 1934/5, 71.

14 Bartha Ákos, „Az autoritás mankói”. Kísérlet Nagy Lajos Kiskunhalom című művének antropológiai olvasatára, Studia Litteraria 2009, 38.
15 Szekszárdi, i. m., 140.

16 Tarján, i. m., 155.

17 Bartha, i. m., 42.

18 Bálint, i. m., 121. VORTE X 01, 2015
19 Ide sorolható még az a jelenet, amelyben a Weisz úr béreseként dolgozó Mándli hirtelen nekiront munkaadójának, mert az – mintegy fensőbbsége érzékeltetéseként – szájon vágja őt. Jellemző azonban, hogy Gyomoszlai – Weisz úr kocsisa – a hatalom pártjára áll, és „kézzel, lábbal elkezdi Mándlit ütni, rúgni, ököllel a fejébe, csizmaorral a sípcsontjába, hogy Mándli csak úgy kapálózik, bukdácsol, a levegőben, elesik, de Péter még akkor is rugdalja, alig tudják az emberek megfékezni s odébb vonszolni.” (132.)