Forgács Péter: Boldog Karácsonyt!

 Szymon Burza felvétele

 

 

Ez a december is enyhének mutatkozik. Évek óta csak emlékeimben élnek azok a hajdani fehér karácsonyok, amikor a behavazott háztetők ereszéről jégcsapok csüngtek. A főtér karácsonyi fényei kirajzolták a  szállingózó hópelyhek körvonalait. Most lágy karácsonyi dallam lengi be a teret. A téli álmát alvó szökőkút mellett hatalmas adventi gyertya ég. Idén az utolsó. Talán még az aranyvasárnapi ajándékvásárlási lázat is barátságosabbá tenné egy kis hóesés. Mert most még a fából eszkábált jászol, Jézuskástól, háromkirályostól sincs rám olyan hatással, mint régebben. Persze, lehet, hogy ennek nem is a hóesés az oka. Talán a kor. Az enyém is, meg úgy általában. Ötven-egynéhány karácsonyom alatt azért sok minden megváltozott, mintha tompultak volna az illatok, a hangok, és a színek is kifakultak. Nem segít ezen már sem a hifi hangzás, sem a full HD minőség.

Lassan elhagyom a városközpontot, kikanyarodok a lakótelep felé vezető útra, s ezzel nyomban ki is kopik gondolataimból a nosztalgia. Az illatokból is csak egy marad meg, a csomagtartóból félig kikandikáló ezüstfenyőé. Belenézek a visszapillantó tükörbe. Úgy fekszik ott gúzsba kötve, mint egy lőtt vad. Szép formás, és épp olyan magas, mint amilyenre gondoltam. Örülök, hogy sikerült viszonylag olcsón hozzájutnom. Közben elhajtok a köztemető hosszú kőkerítése mellett. „Szia, fater”. Mindig beköszönök apámnak, ha erre járok, van, hogy be is ugrok hozzá egy kis csevejre. Tizenhárom éve, hogy itt hagyta az árnyékvilágot, s benne minket, a szeretteit, kivéve anyámat, aki szegény még a harminckilencet sem érhette meg, úgy vitte el a kór. Neki azért nem köszönök, mert innen százötven kilométerre nyugszik, ott, ahol született. Ez volt az utolsó kívánsága. Hitt a lélekben és a feltámadásban. Apám pedig az anyag megmaradásában. Egyszer talán majd kiderül, melyiküknek volt igaza.

A körforgalomban majdnem elvétem az irányt és jobbra kanyarodok, a házunk felé, pedig már rég eldöntöttem, hogy a fát az ünnepekig a garázsban fogom tárolni. A garázshoz viszont a harmadik kijáraton át kell elhagynom a körforgalmat. Sikerül korrigálnom. Aztán a rendelőintézet mellett letérek jobbra. Ilyenkor már csak az ügyeleti szoba ablaka világít. Előtte egy rohamkocsi várakozik. Rövidesen megérkezem a garázssorhoz. Az egymással szemben álló tíz-tíz garázs között törmelékesre mállott már a beton, közvilágítás híján csak a fényszórómra hagyatkozom, habár még csak alkonyodik így délután négy óra tájékán, hiába közeleg az év legrövidebb nappala. Beparkolok a garázs elé. Nagy nehezen kiemelem a hálóba bújtatott fenyőt a csomagtartóból, és becipelem a garázsba. Alig találok neki helyet. Amióta nagyobb lakásba költöztünk, a garázsban tároljuk a fölöslegessé vált bútorokat, és a többi kacatot: szánkót, babakocsit (itt megjegyzendő, hogy az egyetlen fiunk, Bence már huszonkét éves!), sífelszereléseket, snowboardot, korcsolyákat, görkorcsolyákat, sőt, az apámtól örökölt robogót, a fiam kerékpárját, dobozokban régi újságokat, egyetemi füzeteket, zsákokban használt ruhát, befőttes üvegeket, sörös-boros palackokat, bokornyírót, kézi permetezőt, szóval az összes olyan tárgyat, amelyeket idényszerűen használunk, vagy egyáltalán nem. Bár az elhelyezésben fellelhető némi rendezettség, mégis a több év alatt felhalmozódott lom borzasztó látványt nyújt a véletlen bámészkodónak. Én már megszoktam. Az áldatlan állapot egyetlen igazi szenvedő alanya a fekete Ford Focus. Őt a házunk előtt parkoltatom, már csak kényelmi okokból is.

Egyébként a garázs nem csak raktárként szolgál. Előző tulajdonosa szerelőgödröt álmodott alá, de a megvalósítás olyan jól sikerült, hogy végül alápincézte az egészet. Egy csapóajtón keresztül, lépcsőn lehet lejutni a föld alá. Baloldalt széles polcokon sorakozik az alma, alatta zsákban a krumpli, zöldség, jobbra pedig hordókban és nagy üvegpalackokban a bor. Hátul meg a pálinka, demijonokban. Szilva, kajszi és őszibarack. Úgy döntök, hogy lemászok, és megnézem, fejthető-e már a bor. De előtte kimegyek, lecsukom a Ford csomagtartóját, ami előbb nyitva maradt. Magas, nyúlánk alak közeledik felém a szürkületben, sötét színű viharkabátot és farmernadrágot visel. No meg persze tornacipőt. Félig szívott cigarettát szorongat az ujjai közt. Rögtön felismerem nyegle, kacsázó járásáról.

– Nocsak, Arni! – Egyik végzős diákom az, Arnold, az általánosból. A legproblémásabb. Én valahogy mégis kedvelem. Pedig a kollégák azt rebesgetik róla, hogy a helyi galeri tagja, éjszakánként velük bandázik, talán még lop is, nem tudom, azt viszont megfigyeltem, hogy szomorú a tekintete, s bár öntörvényű, de legalább őszinte, nem az a kis hízelgő mama kedvence, aki ugyan jól tanul, de már most, gyerekként jellemtelen fráter. Arni egyáltalán nem tanul. Több tantárgyból bukásra áll. Köp a jövőjére, a szülei úgyszintén. Nem törődnek vele, minek is maradna otthon. Éjszakánként kiszökik a házból, és a haverjaival csavarog, sokszor reggelig, aztán úgy jön suliba, koszosan, kialvatlanul. Van egy-két rejtekhelye az iskolaudvaron, oda oson ki minden szünetben, hogy elszívjon egy cigit. Többször rajtakapták már, sőt, egy kolléga sportot űz az üldözéséből, követi árkon-bokron át, csak azért, hogy fülön csíphesse és diadalittasan bekísérhesse az igazgatónőhöz. Arni ott megkapja a napi letolást, aztán minden kezdődik elölről. Szóval, nem könnyű eset, az biztos.

– Maga az, tanár úr? – mondja, amikor felismer. – Ez a maga verdája? Teccik.

– Kösz. – Közben lecsukom a csomagtartót, és visszasétálok a garázsba. – És te? Hova tartasz?

Beleszív a cigibe, úgy mondja:

– Csak ide a partra.

Nem messze a garázssorhoz folyik a Duna, a földút itt vezet le a partra a hőelosztó állomás és a szakmunkásképző sportpályáját övező drótkerítés mellett.

– A partra? Ilyenkor? Tök sötét van.

– Aha. Tüzet rakunk a haverokkal, aztán úgy elleszünk, no para.

Felnyitom a csapóajtót, hogy lemehessek a pincébe.

– Pince?

– Az. Lejössz? Megnézed?

– Kösz, nem. Sietek. Várnak. – De csak áll tovább, mint aki jól érzi magát, krákog, talán a cigitől, de az is lehet, hogy megfázott a sportcipőben.

– Úgy vót, hogy segítek a szomszédnak felásni a kertet, de egy merő sár az egész, mondtam neki, hogy nincs az a pénz …

– Szoktál neki segíteni?

– Ja. Néha.

– No, ez szép.

– Há, megfizeti. Azér. Is.

Eszembe jut, hogy még a múltkor kiválogattam a pincében két vödör rothadt almát, meg fönn is van egy a garázsban, ki kéne őket önteni a kukába, ami a garázsok végénél van.

– És nekem? Nekem is segítenél? – Kiemelem a két almával teli vödröt a harmadik mellé.

Úgy látom, megörül. – Mér ne. Vigyük!

Szótlanul jövünk visszafelé, aztán, amikor leteszi az üres vödröket, még odaböki:

– Frankó a fenyő. Ezüst, mi?

– Az.

– Szép lesz. – Kitolat a garázsból. – No, mennem kell. Várnak.

– Kösz a segítséget, Arni. Holnap a suliban!

– Viszlát.

Alig lép hármat, és el is nyeli őt a sötétség. Úgy érzem, attól a pillanattól fogva nemcsak kedvelem, de sajnálom is. Nem nézem már meg a bort, majd máskor, holnap, holnapután, ráér. Lecsukom a csapóajtót, leoltom a villanyt a garázsban, majd rázárom a kaput. Hazafelé autózva ezen az Arni gyereken töprengek. Magam előtt látom, ahogy tenyerét lehelgetve gubbaszt a fagyos vizű folyó partján…

Talán nem is olyan nagy baj, hogy idén is enyhe a december.

Két nappal később Márta, a feleségem karácsonyi céges buliba készül, úgyhogy csak reggel tudunk váltani néhány szót, mielőtt elindulok az iskolába.

– Elmenjek érted, ha vége a babazsúrnak?

– Ne fáraszd magad, drágám! – szól ki a mosdóból, szájában az elektromos fogkefével. – Lehet, hogy csak éjfél után szabadulok. Hívok taxit.

– Oké. Na, mennem kell. Érezd jól magad!

És már hívom is a liftet. Huszonöt év házasság után az ember már mestere a gazdaságos kommunikációnak, nem erőszakolja rá magát feltétlenül a társára, de azért tesz egy kurta tiszteletkört, nehogy szó érje a ház elejét. Márta amúgy sem az a fajta nő, aki túlbonyolítaná kettőnk kapcsolatát. Élünk egymás mellett, mindenki teszi a dolgát, van, amikor együtt mulatunk, van, amikor külön. Ennyi. Közben leérek, bevágom magam a Fordba, irány a suli! Holnap lesz az ünnepek előtti utolsó tanítási nap, eldöntöm, ma lazábbra veszem a figurát, ez lesz az én karácsonyi ajándékom a taknyos kis gengsztereknek. Holnapra ugyanis, alattomos módon, beterveztem még egy utolsó fogalmazást. „Boldog karácsonyt!”, ez lesz a címe. Tudom, nem valami fantáziadús téma, de majd ők tudják, hogyan tegyék izgalmassá. A lényeg, hogy az utolsó nap ne szívjuk egymás vérét.

A tanáriban infantilis hangulatban telik a délelőtt. Egymást fricskázzuk, ki mit tesz a fa alá a párjának, elhangzik egy-két pajzán ötlet, közben felköszöntjük a névnaposokat, aztán minden szünetben rájárunk a sütire, pogácsára egészen ebédig. A menzán megtárgyaljuk a szíriai helyzetet, leszámolunk a terroristákkal, megoldjuk az izraeli–palesztin konfliktust és a migránsválságot.  Hazafelé autózva elhatározom, hogy ma – ha már ilyen könnyen telt a munkanap – elintézem a borfejtést, és a fenyőt is belefaragom az állványba. Márta bulizik, a fiam csak holnapután érkezik az egyetemi  kollégiumból, a magam ura vagyok, jöhet egy kis hobbizás, mert ugye a borászkodás annak számít, főleg amióta elvégeztük (Mártával együtt!) a borismereti tanfolyamot, és minőségi bortermelőkké, illetve borivókká váltunk. A projekt  első fele ugyan még döcög, na de a másik fele, a minőségi borfogyasztás már dübörög.

Majdnem négy óra, amire újra kocsiba szállok, és elindulok a garázs felé. Rojtos szélű farmernadrág, feliratos póló, barna gyapjúpulóver és egy melegbéléses bőrdzseki van rajtam, na meg túrabakancs és kötött sapka. Hiába enyhe a december, amint lemegy a nap, keményen lehűl a levegő, ráadásul csak most tudatosítom, hogy ma van 21-e, a téli napforduló, az év leghosszabb éjszakája. Egyébként is a pincében sosincs 13 foknál több.

Szinte teljesen bealkonyodik, amire a garázssorhoz érek. Sehol egy lélek, egy pillanatra hitchcocki hangulatba kerülök, a szélvédőn keresztül még fel is nézek a garázsok mögötti terebélyes diófára, nem ülnek-e rajta százával varjak. Persze, tudom, hogy nem, de ha ott lennének, akkor sem látnék semmit a sötét miatt. Megmosolyogva önnön szánalmas riadalmamat, leállítom a motort, és kiszállok a kocsiból. A csomagtartóból előhalászom a forróvizes marmonkannát, amit azért hoztam magammal, hátha el kell mosnom valamelyik borászati kelléket. A garázsban nincs vezetékes víz. Aztán úgy döntök, először a fenyőt teszem rendbe. Rókafűrésszel körbefűrészelem a törzsét a kívánt magasságban, aztán fejszével esek neki, és addig farigcsálom, míg rá nem csúszik az állvány bilincse. Egészen belemelegedek a munkába, le is kapom magamról a bőrdzsekit, és felakasztom az egyik falhoz támasztott síbotra. Felállítom a fenyőt, hogy lássam, megáll-e a lábán. Hát meg! Hiába, a rutin! Amióta szegény fater jobblétre szenderült, ez a feladat is, mint sok minden más, kizárólag rám hárul. Nem beszélve a kerti munkáról! Ükapám öröksége, a félhektáros gyümölcsös, már több generáció fiainak keserítette meg az életét, amíg rá nem jöttek a szőlészkedés csínjára-bínjára. De még akkor sem könnyű, főleg egyedül nem.

Most, hogy végeztem a fenyővel, felnyitom a csapóajtót és kezemben a marmonkannával lemegyek a pincébe. Felkapcsolom a lámpát. Itt kellemesebb a hőmérséklet, mint odafönn, állapítom meg, aztán sorra felnyitogatom a 25 és 50 literes üvegpalackokat, hogy mintavételezzem a borokat. Közben halkan fütyörészek, már amikor nem használom a lopót. Épp a pince hátuljába érek, ahol egy 220 literes hordóban a tavalyi bort tárolom, amikor kintről furcsa, halk neszre leszek figyelmes. Először azt hiszem, csak a képzelet játszik velem, de jobban hegyezve a fülem, egyértelművé válik, hogy nem képzelődöm. Valaki vagy valami motoz odafönn. Óvatosan lefektetem az üveglopót. Épp elindulok a pincelépcső felé, amikor váratlanul lecsukódik a csapóajtó. Egy pillanatig értetlenül állok a történtek előtt, eközben másfajta zajok szűrődnek be: nyikorgás, csúszás, kulcscsörgés, sőt, halk suttogás is. Kiver a hideg veríték, amikor meghallom a garázskapu súlyos csattanását. Majd valaki ráfordítja a kulcsot. Bezártak. Ezután felbúg a Ford motorja, gyors ajtócsapkodás, aztán már csak az egyre távolodó kocsi fokozatosan halkuló hangja hallatszik. Reflexszerűen a zsebemhez kapok az autó kulcsai után kutatva, és szinte letaglóz a felismerés, hogy a bőrdzsekimet fennhagytam a síbotra akasztva, a kulcsokkal, a pénztárcámmal és a mobilommal együtt. Pedig a mobil most életet menthetne! Elkeseredésemben ordítok egyet, hogy zeng belé a pince. Hogy lehettem ennyire elővigyázatlan! Hülye barom! Teljesen lebénítanak a történtek, de aztán valahogy mégiscsak összeszedem magam, erőt gyűjtök, és nekiesek a csapóajtónak. Megpróbálom felnyitni. Többszöri próbálkozásra sem sikerül megemelnem, sem a kezemmel, sem a vállammal. Valamit fölévonszoltak, valami súlyosat. Hallottam, ahogy rácsúsztatták. A szerszámosszekrény! Biztos, hogy az. Tele van vasszerszámokkal. Van vagy egy mázsa, a múltkor ketten a fiammal alig tudtuk odébb tolni. S akkor belémnyilall a gondolat, hogy esélyem sincs a szabadulásra.

Kívülről látom magamat, az év leghosszabb éjszakájának sűrű sötétjébe süllyedve, látom, ahogy a Google Earth kamerája fokozatosan ráközelít a Föld nevű bolygóra, Európára, az  országra, a városra, majd a kietlen garázssor következik, a garázsom, aztán a pince, s benne ott kuksolok én egy kisebb hordón, magamba roskadva, mint a világmindenség örökre elfeledett porszeme az orbitális nagy semmi közepén. Be vagyok zárva! A föld alatt rekedtem! Hátborzongató, már csak a gondolata is. Segítsen már valaki! Bányaszerencsétlenségek emlékképei kavarognak a fejemben, a chilei, a kínai, amikor napokig közvetítette a tévé a mentést, földrengések föld alá szorult áldozatainak érzései munkálnak bennem, de eszembe jut egy irodalmi példa is, Fowles pszichopata „lepkegyűjtője”, aki addig tartja fogságában ártatlan áldozatát, míg a lány bele nem hal egy banális betegségbe. Kiráz a hideg. Ez a kezdődő pánik jele, állapítom meg, de aztán megpróbálok erőt venni magamon, körülnézek, hálát adva Istennek, hogy legalább világos van ebben az átkozott pincében. Türelmetlenül pásztázom végig tekintetemmel a számomra rendeltetett néhány köbméternyi tér minden apró zugát, keresve a menekülés lehetőségét. Gyorsan megállapítom, hogy az eszköztár riasztóan szegényes, a polcokon, a hordókon, a palackokon, a demijonokon és a zöldségesládákon kívül alig van itt valami, a lista elkeserítően rövid: kislapát, vödör, lopó, gumicső, mécses, gyufa, stampedli, két talpas borospohár, műanyag flakonok, parafadugók, két törlőrongy, egy szivacs, egy kisebb kés, na és a forróvizes marmonkanna – ennyi. És persze több hektó bor, kábé ötvenliternyi gyümölcspálinka, ugyanennyi kiló alma és burgonya, meg egy kevés zöldség. Éhen-szomjan talán nem halok, legalábbis egy ideig, nyugtatom magam. Viszont az egyetlen lehetséges szabadulási útvonal a csapóajtón át vezet. Ezt leszámítva leginkább egy téglafalakkal és betonnal körülzárt kriptára emlékeztet a hely. És én? Engem meg élve eltemettek. De kik? És miért? Érdekes. Már vagy félórája lehetek ide bezárva, de csak most merültek fel bennem ezek a kérdések. Úgy látszik, az ember menekülési ösztöne mindennél erősebb. Nem érdeklik az okok, a miértek, sőt, még a tettesek kiléte sem, amíg ki nem szabadul szorongatott helyzetéből, vagy amíg bele nem törődik abba, hogy képtelen kiszabadulni. Nos, nálam most jött el ez a pillanat.

Ki vagy kik, és miért zártak ide? A zajokból ítélve többen lehettek, nem beszélve a szerszámosszekrényről, ahhoz legalább ketten kellettek, és a kocsi ajtaja is többször csattant, várjunk csak, egy-kettő-három és igen, négy alkalommal, vagyis legalább négyen vannak. És valószínűleg a kocsi kellett nekik. Ez a tizennégy éves tragacs? Ezért képesek ölni? Elevenen eltemetni? Jézusom, hát idáig jutottunk? Szörnyű! Közben felállok, és járkálni kezdek a kábé négy méter hosszú pincében, mert fázom. Tekintetem rátéved a lámpára. Sima 60 wattos izzó van benne, ki tudja hány éve, csak nehogy épp most mondja fel a szolgálatot! És a levegő? Vajon meddig tart, amíg elhasználom az összeset? Egy óra, egy nap, kettő? Vagy egy hét? De akkor eszembe jut a szellőztető kürtő, ami valójában egy műanyag cső, a pince felső sarkából indul, és a garázskapu jobb oldalán, a föld szintjének magasságában végződik, finom ráccsal fedve a rágcsálók ellen. Talán ha ezen keresztül kiordítok, bele a vakvilágba, valaki meghallja. Persze, tudom, hogy erre alig van esély. A környék kihalt, főleg ilyenkor, munkaidő után. Nincs a közelben lakóház, csak a hőelosztó, a szakmunkásképző, no meg a rendelőintézet. A húsz garázs nagy része, az egyémhez hasonlóan raktárként szolgál, az egyikben kisebb asztalosműhely üzemel, inkább barkácsjelleggel, viszont néhányban, ha jól tudom, parkoltatnak autót. Jó érzés, hogy találtam egy lehetséges módot a szabadulásra. Ráadásul kiiktattam egy halálokot is: a fulladást. Úgy döntök, ennek örömére iszom egy kupicával. Húzok a lopóval egy keveset a szilvapálinkás demijonból, belecsurgatom a Márti nagypapájától örökölt, szép ívű, kecses, de mégis masszív stampedlibe, lehúzom exre. Ennyire még talán sosem ízlett, megállapítom, hogy a tavalyinál is jobb, van benne egy kis aszaltgyümölcs-aroma, talán a forró, száraz nyárnak köszönhetően. Iszok még egyet. Elvégre az csak jó, ha lehiggadok.

Eseménytelenül telik az idő, talán már több, mint két órája foglya vagyok a saját pincémnek. Őrjítő ez a tehetetlenség. A kishordón ücsörgök, és újra meg újra magamat emésztem, ki mást okolhatnék a felelőtlenségem miatt. Hogy hagyhattam a nyitott garázsban őrizetlenül a kabátomat! Iszonyúan bosszant, hogy akár bele is halhatok a saját hülyeségembe. Hm, bele is halhatok? Fura, de képtelen vagyok kalkulálni ezzel az eshetőséggel itt, a civilizáció kellős közepén, a huszonegyedik században, az információs társadalom oszlopos tagjaként… Valószínűleg a két feles, meg az azóta elfogyasztott két-három pohár zöld veltelini az oka a látszólagos nyugalmamnak. Nem fogom föl, hogy itt, a föld alatt tömlöcbe zárva, a civilizációnak nyoma sincs, hogy ez így köszönő viszonyban sincs a huszonegyedik századdal, sőt, még a huszadikkal, a tizenkilencedikkel sem, ez maga a sötét középkor, ami meg az információ hatalmát illeti, inkább hagyjuk! Egyetlen esetleges kapcsolatom a külvilággal a szellőzőkürtő. Bele is hallgatok, ha már így szóba hoztam. A műanyag csövön keresztül csak gyér motozás hallatszik kintről, mintha valami szemetet kergetne a szél a garázs előtt. Semmi emberi zörej. Csak súgás, gyengén vibráló, monoton morajlás, akár a Marson.

De akkor mi a franctól vagyok ennyire nyugodt? Talán pont a csend miatt. Nem is emlékszem, az utóbbi hónapokban, pontosabban szeptembertől, az iskolaév kezdete óta, mikor volt lehetőségem órákon át csak úgy, csendben, magamba szállva meditálnom. Tényleg, mikor? A suliban az sok kis neveletlen bandita kitapossa belőled még a szart is, de azt is akkora hangerő mellett teszi, hogy amikor hazaérsz, a fejed olyan, mint a méhkaptár, s mire elül a csatazaj, általában megjön Márti a munkahelyi pletykáival, és csak mondja és mondja… Mi lenne, ha pár percre lekapcsolnám a lámpát? Lekapcsolom. Lehunyom a szemem. Fura érzés, de mintha újra szabad lennék! Szabad és nyugodt. Harmóniába kerülök a környezetemmel, jobban mondva, elfelejtem, hol vagyok, és azt is, ami történt. Elképzelem, hogy olyan neszeket is meghallok, amilyeneket fény mellett nem. Hallom, ahogy a pók szövi a hálóját, ahogy kibújik a krumpli csírája, ahogy tisztul a bor vagy érik a pálinka. Hallom. Csak fantázia kérdése. Élvezem ezt a játékot.

De ekkor egy nagyon is valóságos hang hallatszik odakintről. Törékeny kis intim szférám egy pillanat alatt köddé válik és elillan, én meg gyorsan a kürtőre tapasztom a fülem. Nincs kétség, egy másik garázskapu nyílik nyikorogva. Azt érzem, amit talán Robinson érezhetett, amikor a távolban megpillantotta a hajót. A jelzőtűz helyett én eszeveszett ordítozásba kezdek, érzem a lehetőséget, nem akarom elszalasztani, beleadok apait-anyait. Aztán már csak egy autórádió ütemes dübörgését hallom, becsukódik a garázskapu, majd a gépkocsi ajtaja, elhalkul a zene, csak a ritmus zakatol rendületlenül, aztán motorzúgás, és újra csend. Tébolyítóbb, mint eddig. A reménytelenség csendje. Görcsösen lépdelek a pince egyik végétől a másikig és vissza, közben néha öklömmel ütöm a hordót vagy a falat. Őrjöngök. Na most szakadt el nálam a cérna! A bezártság érzése annyira elhatalmasodik rajtam, hogy legszívesebben végeznék magammal. Fel is kapom a kiskést, hadonászok vele egy sort, aztán belevágom a polcba. Végre belátom, hogy ennek a hisztinek semmi értelme. Csapolok egy nagy pohár bort, lehúzom, mint aki megjárta a sivatagot, csapolok még egyet, és leülök a kishordóra. Nem tudok mást tenni, várok.

A bor hatására újra ellazulok, ami képessé tesz a mérlegelésre. Újragondolom mindazt, ami történt, és azt, ami ezután várható. Rám zárták a pincét, a garázst, elvitték a kocsimat. Ennyi. Márti éjjel hazajön, nem talál otthon, keresni fog. Nem veszem a mobilt, hát felhívja néhány barátomat, nem tudják-e, hol vagyok. Nem tudják. Felhívja a rendőrséget. Ők azt ajánlják neki, ne gondoljon rögtön a legrosszabbra, várjon reggelig, s ha addigra sem kerülök elő, hívjon újra. Másnap elkezdődik a keresésem. Bekapcsolódik a fiam is, aki időközben megjön a kollégiumból. És ha van egy pici szerencsém, még időben eljutnak ide, a garázshoz. Ennyi.

Mire megnyugodnék, milyen penge logikával sikerült levezetnem a saját  kimentésemet, bevillan egy nyugtalanító, bizarr forgatókönyv eshetősége. Mi van, ha az egészet Márti találta ki? Mi van, ha van valakije, és úgy érzi, az útjában állok, hogy új életet kezdhessen? Lehet, hogy ezt is együtt tervelték ki, s addig falaznak a külvilág felé, amíg meg nem rohadok itt, a föld alatt. Ugyan, mi a fasz van velem, de tényleg! Egyáltalán hogy juthat ilyesmi az eszembe, hiszen huszonöt éve élünk együtt, ismerem őt, mint a tenyeremet, még ha volna is rá oka, akkor sem lenne képes így eltenni láb alól. Ismerem őt. Valóban ismerem? Ő váltig állítja, hogy nem, és nem is fogom soha. Mondjuk, az utóbbi időben volt egy-két fucsa húzása, ki tudja, mi jár a fejében. Lehet, hogy tényleg szeretőt tart. Hát, persze, a céges buli! Kell ennél jobb alibi? „Ne fáraszd magad, drágám! Lehet, hogy csak éjfél után szabadulok. Hívok taxit.” Nyomorult kis szuka! Biztos lefizetett néhány ingyenélőt, hogy amíg ő mulat, vonjanak ki a forgalomból. Ő meg mossa kezeit. Istenem, pedig mennyire szerettük egymást!

Nocsak, hallom, ahogy fenn a garázsban megcsörren a mobilom. Tehát azt nem lopták el, csak az autó kellett nekik. Vagy azt is csak kamuból vitték magukkal? Ki hívhat? Márti, Bence? És egyáltalán, mióta vagyok itt? Végül is nem mindegy? Ha valaha kijutok innen, úgyis megtudom, ha meg nem… Azért ez a „mártis” történet rendesen megviselt. Teljesen összezavarodtam. Nem akarom elhinni, hogy ilyesmire képes lenne. Márti intelligens nő. Ha nem is szerelmes belém, mint hajdanán, de azért szeret, vagy ha nem is szeret, legalább érez irántam valamifajta tiszteletet, hiszen annyi mindenen mentünk már keresztül… Nem. Nem ő volt. Nem szabad összeesküvés-elméleteket gyártanom. Na jó, de ha nem ő, akkor ki? És miért?

Leveszek egy almát a polcról, golden delicious, saját termés, a fákat még szegény faterom ültette egy-két évvel a halála előtt. Szép sárgára érett, kifejezetten édes, jóízűen majszolom, jólesik ennyi bor és pálinka után.

Alig telik el néhány óra a raboskodásomból, és azon kapom magam, hogy kezdem belakni a teret. A kishordót odaállítottam a nagy tövébe, hogy ha ráülök, neki tudjak dőlni. Megtisztítottam egy-két répát meg egy kalerábét, hogy kéznél legyenek, ha igazán megéhezem. Csapoltam bort, de most a vörösből, csakhogy megkíméljem magam az egyhangúságtól. A vödröt kineveztem piszoárnak, mert már igencsak kínoz a vizelhetnék. Szóval, igyekszem berendezkedni egy hosszabb, akár többnapos itt-tartózkodásra. Egy dolog azonban aggaszt: a hideg. Még szerencse, hogy otthon nem beszéltem le magam a vastag gyapjúpulóverről, az enyhe decemberre hivatkozva.

Üldögélek, iszom a bort, rágcsálom a répát, közben épp azon filózok, vajon mióta lehetek itt, amikor újra megszólal a mobilom, de most az ébresztő berreg. Először nem tudom, mire véljem, de aztán beugrik, hogy még délelőtt a suliban az egyik kolléga felhívta a figyelmemet egy esti dokumentumfilmre az iszlám terjeszkedéséről, és hogy el ne felejtsem, beállítottam a mobilom ébresztőjét, méghozzá, várjunk csak, igen, 22:20-ra! Kedves hallgatóink,  pontos időjelzést adunk: negyed tizenegy múlt öt perccel. Aszongya, hogy akkor majdnem hat órája gubbasztok itt lenn. Kolosszális, gratulálok! Jobb híján ezt az információt is képzeletbeli koccintással ünneplem meg, már nem is számolom, hányadik pohár bornál tartok. Minek? Viszont azt érzem, hogy fáradok, majd leragad a szemem, legszívesebben elvetném magam, és szundítanék egy jót. Lekapcsolom a lámpát, ahogy otthon is tenném, és a kishordón ülve hanyatt dőlök a nagyra, begyűröm a fejem alá a törlőrongyot, összefonom a karjaimat, és egy Glenn Miller-dallamot dudorászva lassan elnyom az álom.

A végeláthatatlan tengert látom, vitorlaszárnyú albatroszok cikáznak a víz felett. A part homokja fehér és finom szemcséjű, akár a porcukor. Márti fiatal és gyönyörű, Bence tán négyéves ha lehet, a tajtékos hullámokat próbálják meglovagolni egy virágmintás matracon egyensúlyozva. Önfeledten kacagnak, közben ki-kiintenek felém, ahogy a kis kézikamerával igyekszem megörökíteni a pillanatot. Aztán teljesen váratlanul a kamera keresőjében megjelenik egy hatalmas vízfal, egy több tíz méter magas hullám, ahogy iszonyatos sebességgel közeledik a part felé. Leengedem a kamerát, és szabad szemmel kémlelem a nyílt tengert. S tényleg, nem optikai csalódás, valóban katasztrófa készül. Hadonászni kezdek, közben ordítva próbálom tudatni velük, hogy veszélyben vannak, de ők továbbra is mosolyogva integetnek vissza. Végső elkeseredésemben földre ejtem a kamerát,  berohanok a vízbe, közben lengetem a karom, majd kétségbeesetten úszni kezdek feléjük, ők csak kuncognak rajtam, ahogy rendre visszavet a hullám, de aztán a fülsiketítő morajlásra hátrafordulnak, sikoly száll az ég felé, és én tudom, hogy tehetetlen vagyok, örökre el fogom őket veszteni…

Furcsa hangra riadok fel, az álomtól zaklatottan próbálom lokalizálni a hang forrását. Mintha lépteket hallanék a fejem felett, ezek szerint a garázskapu nyitását átaludtam. A csapóajtó felől erőlködés zaja hallatszik, aztán egy darabig csend van.  „Hé, van ott valaki? Ki akarok menni!” kiáltom, s közben öklömmel verem a csapóajtót. Válasz helyett szuszogást hallok, majd lépteket és egyéb, nehezen felismerhető zajokat. „Azonnal engedjen ki!” De ekkor felbőg egy gépkocsi motorja, ha jól hallom, a Fordom az, majd hatalmas dübörgés támad a fejem felett, kicsit vissza is húzodom, de az egész alig tart pár másodpercig, aztán hiába fülelek, már csak a kocsimat hallom alapjáraton duruzsolni. Óvatosan újra megközelítem a csapóajtót, s megpróbálom megemelni. Nyílik! Nyílik! Megmenekültem! Lassan kimászom a négyzet alakú nyíláson, körbekémlelek, de nem látok senkit, elindulok hát a kocsi felé. Üres. Leállítom a motort. Látom, hogy a szerszámosszekrényt a kocsi után kötötték, úgy húzatták el a csapóajtó fölül. Mi történik itt? Mi a fasz van? Annyira értelmetlennek tűnik az egész, hogy úgy döntök, egyelőre nem is rágódom rajta, haza akarok menni, amilyen gyorsan csak lehet. Felveszem a bőrdzsekim, belekotrok a zsebébe, minden a helyén, előveszem a mobilomat, az óra 0:42-t mutat, hűha, több mint két órát aludtam, a nem fogadott hívás Mártié volt 21:58-kor, hm, érdekes, állapítom meg, aztán leakasztom a horogról a vontatókötelet, behajítom a garázsba, lecsukom a pince ajtaját, és már majdnem rázárom a garázskaput, amikor eszembe jut a karácsonyi fenyő. Újra kinyitom a kaput, és a talpán katonásan álló, sértetlen fát kicipelem a kocsihoz. Berakom a csomagtartóba, bezárom a garázst, és mintha mi sem történt volna, hazavezetek.

Éjjel egy körül érek haza, kissé kapatosan, a lakást üresen találom, Márti még mulat. Kivonszolom a fát az erkélyre, majd a korlátra támaszkodva, felnézek a Holdra. Ő tudja, ki volt a tettes, de nem árulja el. Még jó, hogy a tömérdek titok súlya alatt nem pottyan le a földre! Nem is faggatom tovább, úgyse tőle kapom meg a választ, ha megkapom egyáltalán.  Kimerülten, átfagyva, a lelkemben valami különös hidegséggel állok be a zuhany alá, gyorsan letusolok, éhséget nem érzek, inkább ürességet, amit a bizonytalanság okoz. A falióra fél kettőt mutat, amikor ágyba bújok. Az év leghosszabb éjszakája, na hiszen! Nem vagyok képes elaludni, pedig alig öt óra múlva újra ébren kell lennem, hogy időben beérjek az iskolába. Még vár rám az utolsó tanítási nap.

Újra leperegnek előttem a garázsban történtek filmkockái, újra hallom a csapóajtó súlyos csattanását, a pincébe beszűrődő hangfoszlányokat, de leginkább a tehetetlenség érzése viselt meg. És a nyitva maradt kérdések. Ki és miért?

Reggel, amikor megszólal az ébresztő, Márti ott fekszik mellettem, alszik, mint a bunda. Úgy látszik, mégiscsak sikerült elaludnom, mielőtt megjött. Semmire nem emlékszem. Lehet, hogy ő sem. Nagy valószínűséggel jócskán be volt csiccsentve, mert ruhástól fekszik az ágyon, és kis pukkanásszerű hangokat hallat, ami nála a horkolást imitálja. Ahogy végignézek rajta, végleg meggyőzöm magam, hogy az égvilágon semmi köze nem lehet a tegnap történtekhez. Ha viszont nem tud semmiről, miért kellene ezzel egyáltalán traktálnom? Talán el sem hinné, ha elmesélném, arra gondolna, hogy begolyóztam, hogy frusztrál az iskola, s egy kis figyelemre vágyom. Borotválkozás közben végleg elhatározom, hogy a kollégáknak sem szólok semmit, nincs értelme, még a végén belegabalyodom a mondókámba, és csak szánalmas magyarázkodás lesz belőle.

Mert ugye, ha úgy vesszük, tényleg nem történt semmi, azonkívül, hogy vagy nyolc órán át a saját pincém foglya voltam. Bántani nem bántott senki, lopás sem történt, habár a kocsim eltűnt egy időre, de meg is került. Ezt már a tanári szobába lépve gondolom, és a csengetés tesz pontot a végére. Csak egy kollégának marad ideje élcelődni a megviselt dizájnommal: mi van, haver, sírt ástál az éjjel? Mire én: miért, ennyire látni? Kétoldali erőltetett röhögés, aztán megy mindenki a maga dolga után. Na, ezt is megúsztam!

A végzősöknél betartom az ígéretemet. Áldom az istent, hogy ilyen előrelátó voltam. Az átvirrasztott éjszaka tompító hatása így, az ötödik óra tájékán kezd elhatalmasodni rajtam. Alig forog a nyelvem, csaponganak a gondolataim, ebben az állapotomban alkalmatlan vagyok a tanításra. Viszont fogalmazást íratni, az más. Kiosztom a dolgozatfüzeteket, és felírom a táblára a címet: Boldog karácsonyt! Alcím: Elmélkedések a családról és a szeretetről. A gyerekek nem is nagyon ellenkeznek, gyorsan belátják, hogy ez a legkíméletesebb módja az időhúzásnak. Valamivel el kell csapni az év utolsó irodalomóráját! Úgy látom, még Arni is körmöl valamit a füzetébe, pedig nem szokása, általában üresen adja le a dolgozatát. Meg aztán nem is néz ki túl frissen, na de nála ez nem ritkaság. Lehet, hogy fekszik neki a téma, habár kétlem, valószínűleg még fát se díszítenek, amilyen felelőtlen alkoholisták a szülei. Persze, attól még a fantáziája beindulhat! Majd meglátjuk! Kitámasztom a fejem a két kezemmel, és azt mímelem, hogy az osztályzónaplót olvasgatom, pedig csak szundítok egyet csengetésig.

A tanítás végeztével általános búcsúzkodás veszi kezdetét a tanáriban. Röpködnek a jókívánságok, mindenki vigyorog, heherészik, pedig már legszívesebben indulna haza. Én ezt is teszem. Hónom alatt a dolgozatfüzetekkel még lazán visszaintek az ajtóból, és már húzom is a csíkot a kocsimig. Beszállok, a füzeteket az anyósülésre borítom, és startolok. Anyám, hogy ezt is megértük! Találkozunk az új évben, agyő!

„A karácsonyban az a jó, hogy együtt a család. Ilyenkor még apukám is hazajön Ausztriából, mert karácsonykor még ott sem dolgoznak. Habár a múltkor azt mondta, ha győz az iszlám, karácsony se lesz. Mondjuk, ezt én el se tudom képzelni.”

„A szüleim elváltak, a hugom és én anyuval élünk. Keveset keres, ezért nem sok minden kerül a fa alá, de azért mindenkit megajándékozunk, még Bettyt is. Ő a kutyusom.”

Így, két nappal karácsony után ráfanyalodtam a dolgozatjavításra, amin magam is csodálkozom. Prímán teltek az ünnepek, itthon volt a fiam, nagyokat beszélgettünk, főleg a jövőbeli terveiről, s talán tíz év után először lejátszottunk néhány sakkpartit is. Kicsit olyan volt, mint tíz évvel ezelőtt, amikor még kisfiú volt. Ilyenkor Márti is teljesen más, levedli magáról a tévedhetetlen üzletasszony álcáját, és süt-főz, élvezi a háziasszonyszerepet. Napokig szóba sem kerülnek a munkahelyi elvárások, a tervteljesítés, a karrierharc, és én sem hozakodok elő az oktatás belső problémáival, meg a taknyos kölkök újabb csínytevéseivel. Mindenki  hozza a régi formáját, talán ezért nyilvánvalóbb a családi harmónia. Óriási sikert aratott az ezüstfenyő, amikor lekerült róla a háló, és szétnyíltak az ágai, gyönyörű tündérré változott. Központi helyet foglal el a lakásban, egészen vízkeresztig. Ami igaz, az igaz, rendesen megküzdöttem érte. De megérte. A fiam azóta elutazott a barátnőjéhez, és Mártit is újra bekebelezte „a cég”. Csak én szabizok még mindig, micsoda kiváltságos helyzet! Persze, azért ez a halom dolgozat se piskóta! Na, lássuk csak, ne kíméljetek, kis anyaszomorítók!

„Bocs, de nem tudok a karácsonyró írni semmit se, mer nálunk ilyenkor is mindenki részeg, vagy nincs is otthon. Utálom a karácsonyt. Nekem az az ajándék, ha a mutter főz valamit, vagy ne is főzzön semmit, leszarom aztat is, csak ne rikoltozzon. Az má jó. A fater dettó. Na de igazábó nem is errő akarok írni. Szóval, aztat tudnia kell,  hogy akkor a többiek kényszerítettek, nem önszántambó mondtam el nekik, hogy én láttam egy verdát, ami megfelelne, aztán kilestük a diófáró, hogy maga mikó megy le a izébe, no, a pincébe, és akkor … de eztet má úgyis tuggya. De aztat nem, hogy éjje, amikó nem figyeltek, viszszaloptam a verdát, mer … szóval, maga mindig jó vót hozzám, nem hagyhattam, hogy ott dögőjjön meg a főd alatt. Szóval, mosmá tuggya, ők is tuggyák, agyon fognak verni, de az se érdekel, ha meghalok.

 

Boldog karácsonyt!

Arni”

 

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/12-es számában.

 

 

Forgács Péter (1963, Párkány)

Író.