Gál Soma: Irodalom és sínek IV. / Szoba

Gál Soma: Irodalom és sínek IV. /   Szoba

liaye/lomography felvétele

 

Odakint télszagú őszi idő van. Kellemes melegből figyeli a terasz ajtaján keresztül. A termosztát is ott van a falon, 22.5 fokot mutat. Kicsit melegnek találja, de ő jobban érzi magát így. És legtöbbször még így is betakarózik. Ahogy elfordul az ablaktól, most is azt látja, hogy csak arca és terebélyes hajzuhataga látszik ki a plédből. Bizonyosan alszik. Apró mosolyok erejéig megrándul a szája. Ütemesen szuszog. A nyugodt arc láttán eltűnődik, álmodik-e valamiről. Ha igen, mi lehet az. Nem rémálom, a legvalószínűbb viszont az, hogy álomtalanul nyomta el a fáradtság.

Visszafordulhatna a külvilág felé, de képtelen levenni a tekintetét a lány arcáról. Résnyire nyitott ajkait nézi. Annyira meg szeretné csókolni. Továbbfut szeme hullámzó, gesztenyebarna hajára. Annyira szeretné megsimítani. Meg szeretné simogatni a kipirult arcát is. Apró csókot nyomni a homlokára, a szemöldökére, néha megrezzenő szempilláira, csukott szemhéjára. Megcsókolni füleit is. De nem ébreszti fel. Nem ébresztheti fel. Hetek óta végre először alszik zavartalanul. Először látszik órák óta nyugodtan.

Először nézheti a lányt órák óta csendben. Hosszú időnek érzi, amíg az ablakot bámulta, és azon gondolkozott, együtt változik-e az élet az évszakokkal. Pedig körülbelül két percről lehetett csak szó. Óvatosan visszaül mellé, alig meri érinteni a kanapét, nehogy nyikorduljon, reccsenjen, süllyedjen. Olyan szép ez. Persze az elmúlt időszak izgalmai is nagyon szépek voltak, vissza is emlékezne rá, de elvarázsolja a lány mozdulatlan szépsége. A kezdetektől szerette nézni őt alvás közben. Szerette nézni őt tusolás közben, mikor előbb végzett, vagy belopózott a fürdőszobába. Főleg, amikor a haját mosta. Ilyenkor észre sem vette, ha más is van körülötte, csukott szemmel masszírozta tincsei közé a sampont. Apró cseppek futottak végig domborulatain. Akkor is mindig elámult, levegőt is elfelejtett venni néha, ahogy nézte a testen végiggördülő gyémántszemeket. Szerette nézni otthon, munka közben is. Mikor olvasott, és belemerült a könyvbe, izgatottan lapozott. Vagy házimunka közben. Teregetett, és minden ruha az első rántásra kisimult a kezei közt. A legjobban viszont azokat a pillanatokat szerette, mikor egy ilyen ámulatból arra eszmélt, hogy a lány visszanéz rá. Nem tudja számon tartani, hányszor állt el ilyen alkalmakkor a szívverése az évek alatt.

Kinyitja a szemét. Nem váratlanul felpattan a szemhéja, hanem lassan néz fel. Összetalálkoznak. Évekig nézik egymást. Az ereket figyeli a szemfehérben. Továbbvezetik az írisz felé, a tengerzöld színébe. Itt is az erek vezetik, mint egy fatörzs keresztmetszetében a gyűrűk, kacskaringós úton, de mind egy irányba mutat. Aztán évekre elvesznek egymás tágra nyílt pupillájában.

Öt perc múlva csak annyit mond mosolyogva, hogy pisilnie kell. Megpróbálja lefejteni magáról a takarót, aztán felkászálódik a kanapéról. Végig követi a tekintetével, ahogy a mosdó felé tart. Nem szeretné, de bekövetkezik a pillanat, amikor becsukja maga mögött az ajtót, és egyedül marad a nappaliban. Vagy a pupillában, már maga sem tudja. Körbenéz, és a világot látja maga körül. A bútorokat, amiknek nagy részével már a lakásba lépéskor találkoztak, de szép lassan belakták mind. De azokat a bútorokat is, amiket magukkal hoztak, a nagy íróasztalt, ami mellett a lány olvasott és dolgozott az ablaknál, és a kicsit a forgósszékkel, aminél ő rajzolt. A mikulásvirágot, amit különösebb alkalom nélkül adott neki, és amit a lány azóta szerettel gondoz, és most is épp vörös szirmait bontja a polcon. A kiszárított rózsaszálakat, amiket már alkalmakra adott neki, bocsánatkérésként, szülinapra, látogatásra vagy csak meg eszébe jutott a város közepén, és amiket a lány mindig megőrzött. Bár elporladt már néhány, nagyon sok megmaradt gondoskodó kezei nyomán, és abban az üvegvázában állnak, amit együtt vettek az Ikeában. Akkor vették a takarót is, ami most üresen terül szét a kanapén. Ujjai is vannak, olyan, mint egy megfordított palást plüssből. Az áruház közepén szúrta ki magának, mennyire puha, mondta, mikor belefúrta az arcát. Ő is közel hajolt hozzá, megsimította az anyagot, belefúrta az arcát, és egymástól öt centire suttogta neki a lány, hogy ez alatt a takaró alatt sosem fognak fázni.

Szivecske. Így szólítja őt legtöbbször a lány. Ezt hallja most is az ajtó mögül halkan. Az utóbbi hónapokban sokkal élesebb a hallása, amit korábban csak motyogásnak érzékelt, most tisztán érti. Felpattan a kanapéról, felrántja az ajtót, kicsit túl erőszakosan, nyugalom, hallja megint az édes hangot. Nincs semmi baj, nem nyugszik meg, a torkában ver most is a szíve, de erősebben, mint valaha, csak nem pisilnem kellett.

Nem tudta, hogy a magzatvize fog elfolyni, és most csak áll a fürdőszoba közepén, letolt nadrággal, egy szál bugyiban és túl bő pulcsiban. Groteszk látvány, elnevetné magát, de megfagy. Felkészülhetett volna erre a pillanatra? Százszor is elképzelte, talán már azelőtt is, hogy tudott a babáról, próbálta aprólékosan megtervezni a pillanatot, még együtt is készítettek haditervet, hogy. Ha. Majd. És most áll a félig csupasz lány előtt, aki még mindig nyugodtan mosolyog rá. Azért beviszel? Mégis hova, azt sem tudja, hol a kórház, hol parkol a kocsi, hol van a kocsikulcs, hol vannak a karjai. Azokban kéne vinnie őt, ameddig csak tudja. Na, nem baj, jó, hogy összepakoltam. Majd azért gyere, és kilép a fürdőből. Öntudatlan indul meg utána, fáj valahol, folyik még, tudsz állni? Hozza a táskát, már hívja a liftet, többször is megnyomja a gombot. Nem szabadna idegesnek lennie. Még izgatottnak sem. Vagy izguljanak együtt? Nem tud semmit.

Kapkodnia sem szabad, amíg a kocsihoz kíséri. Kinyitja az anyósülés felőli ajtót, és ahogy beül, már rohan is át a másik oldalra. Nem talál bele a kulccsal a nyílásba. Gyenge szorítást érez a csuklóján. Ne most nyírj ki minket, ha lehet, mosolyog rá a lány. Vezetni sem szabad gyorsan, de hogy érjenek el akkor a kórházba? A dudára sem nyom rá, pedig nagyon szeretné, ha mindenki letakarodna az utakról, mi van, ha baj lesz, hogyan segít, ha fáj. Tűnjön el mindenki a kórház bejáratától, neki most őt kell vinnie. Egy kerekesszékbe ülteti. Valaki átveszi tőle, talán egy nővér, nem lát senkit és semmit, csak azt, ahogy a lány egyre távolodik tőle, és eltűnik az ajtó mögött, ahol már túl steril minden ahhoz, hogy beléphessen. Az ablakon át még figyeli, de olyan gyorsan begurítják egy szobába, annyira nagyon gyorsan. Csak a megnyugtatásra szánt mosoly marad az izgalommal.

Egyedül ül. Az évek alatt, amik eltelnek a váróteremben, gondolatban megfogja a lány kezét, összekapcsolódnak az ujjaik, szorítja, és soha el nem ereszti.

 

***

 

Á. zihálva ébredt. A szobájában nem ismert meg semmit maga körül, fogalma sem volt, hol van. Nem kapott levegőt, hiába próbálta teleszívni a tüdejét. Ez nem az a világ, ahova tartozik.

 

 

Bán Attila felvétele

Gál Soma (1992, Keszthely)

Író, luzomán, szerkesztő az Apokrifnál és a FISZ Könyveknél. Nagyon régen ült először vonaton, de a Balaton mellett mindig ezt a közlekedési eszközt választja.