Nagy Magdolna: Hajzselé

Szymon Burza felvétele

 

Tülekedtünk a lépcsőn, rengetegen álltak a sorban várva a tál levest és a sótlan főzeléket valami cubákkal. Végre leültem enni, csak turkáltam az ételt, és rád gondoltam, mint mindig, ha volt egy kis szabad időm. Az arcod, a tekinteted próbáltam előhívni, de minél többet gondoltam rád, egyre jobban elmosódott bennem a kép, már egyre nehezebben tudtam elképzelni ölelő karjaid és mosolygó kék szemed. Már semmit se tudtam. Egyik nap, amikor végre kis híján beléd ütköztem az aulában, és még köszöntél is, akkor nagyon megdöbbentem, és egyfolytában pörgettem a pillanat emlékét az agyamban. Amíg bele tudtam kapaszkodni, amíg nem lökött a fizikatanár, amint kiejtette a nevemet, és dermedve vártam a folytatást. Nem kaptam egyest.

Nem bírtam a tétlenséget, hogy elmehetsz mellettem még huszadszor is a folyosón és semmi sem történik. Csak a szemezés, halk bólintás. Igen, ott vagy, és én is ott vagyok. Régen, míg a szüleink barátkoztak, ügyefogyottan vártuk, hogy teljenek a családbarát percek, mert már nagy voltál és bajnok is, én meg egy sudár kislány, akiben már zsenge babként csírázott a nő. Négy év, elég nagy korkülönbség, amikor én még csak tizennégy. Vihogni nagyon jól tudtam a barátnőimmel, és mindig jelezték előre, ha jöttél, és a legszebb mosolyomat szedtem elő, a kezem remegett. Ezt nem láthattad.

És akkor jött az ötlet, Veled akarok lenni és beszélgetni akarok. Neked meg kell érezned, amit én érzek.

 

Alaposan kitaláltam a koreográfiát, mindig is találékony természetem volt. Napok mentek el a tervezgetéssel, csak az időzítésnek kellett megfelelőnek lenni, és persze elérni azt a pontot magamban, amikor a félelmeimen túljutok, és remegő kezekkel és talán kevésbé látványosan remegő lábakkal megszólítalak. A torkomban dobogott a szívem, ha csak a feladatra gondoltam, mert onnantól, hogy megerősítettem magamban az elképzelést, nekem kiviteleznem kellett, mert a szerelem számomra cselekvés és nem csak álmodozások tömkelege, és az éber álmokban andalgunk nappal és éjszaka, és minden pár a tévében minket formáz, és minden 180 centi magas, izmos férfitestben, bőrdzsekiben, kicsit görnyedt testtartással téged látlak. Várnom és várnom kellett még. Egyre hiábavalóbbnak láttam, amint a barátnőim cincogtak, ha megláttak téged, és néha én is mogyorót rágcsáló egérként vihogtam, csak a nagy fehér fogaim virítottak az arcomon. Nem, ez nem kapcsolat, ez bárgyúság. A fecnik, amiket cserélgettünk a lányokkal az órákon, a közelébe sem érhettek a valóságnak, a várva várt beszélgetésnek. Persze az apró kis papírokon a neveddel is hozzád jutottam közelebb.

 

Egy reggel végre eljött az időm. Tudtam, hogy aznap egyszerre végzünk a suliban. Te is ugyanazzal a busszal jártál haza, csupán rendre egy megállóval szálltál le hamarabb, mivel közel laktunk egymáshoz. A lakótelepen reménytelen lett volna összefutni, és különben is, ott ismét csak egy köszönésre futja.

Volt már gyakorlatom a kezdeményezésben, mert még az általános végén csengettünk fel fiúkat, és lehívtuk őket kicsit dumálni, de az más volt, akkor nem voltam egyedül, és bár én voltam a szószóló, a Tündi már ismerte őket, és az kevésbé volt ciki. És az osztálybeli fiúk meg annyira gyerekesek voltak, hogy az nem volt nagy mutatvány egyáltalán velük moziba menni és izgatottan érinteni a nekem kijutó fiú izzadt tenyerét, bár az áramütés, amit akkor éreztem, és a bizsergés attól a kevéske mozdulattól, tapintástól a térdemen, a derekamon egészen furcsa volt, és olyan elképesztően izgalmas és otthonos érzés, amit feltétlenül meg kellett ismernem. De nem szerelem, mert a fiú nem érdekelt különösebben, de nem is taszított.

Itt most egyedül kellett mindent csinálnom. A Tündi persze szurkolt, mint fő beavatott, és tiszta szívéből a legjobbat kívánta nekem, mert akkori elképzelésünk szerint az rá is jó hatással lesz, mert a Tibijével akkor biztos neki is fog alakulni a dolog.

Aztán szóltam Neked, mert tudtam, hogy segítőkész lovagként fogsz fellépni, mert a családjaink barátok, és én fiatal nő vagyok, akit védelmezni kell, akit nem lehet cserben hagyni. Milyen egyszerű kis ötlet.

 

A hajzselét gondosan elkentem a táska belsejében, ebben lehetetlenség lett volna tankönyveket szállítani. Az utolsó óra előtt megkerestelek. Iszonyú nehéz volt belépni a terembe, a végzősök termébe, ahol ott volt az a lány is, akivel időnként smárolni szoktál. Persze én tudtam az anyámtól, hogy nem voltál szerelmes belé, de az ilyen korban levő fiúknak már testi szükségleteik vannak, kaptam a tájékoztatást. Mégis sokat őgyelegtetek együtt. Csak abban reménykedtem, hogy az a szőke nő ne legyen bent. Szerencsém volt. Elindult a gépezet, és olajozottabban ment, mint gondoltam. Mint amikor nagyon izgulsz egy nehéz dolgozat előtt, amikor viszont megírod, utólag már semminek tűnik. Hát ezt éreztem én is, ahogy vártam az utolsó órán, hogy hazakísérjél, és a könyveimet a te táskádban és az én kicsiny szatyromban, amit előre bekészítettem, vigyed.

 

A buszon tekingettem jobbra, balra. Jobban büszkének kellett volna lennem, hogy mellettem álltál, együtt kapaszkodtunk. Előtte mellettem lépdeltél az utcán, átmentünk az egyik háztömbön és egy kapualjon keresztül, ahol ritkán jártunk, de úgy rövidebb az út. Bárki láthatott minket. Láttak is. Az első pillanatokban minden a terv szerint ment, madarat lehetett volna velem fogatni. Az én fiúm, velem van, hogy csupán laza fél órára, az nem számított.
Az időt nem percekben mértük akkoriban, hanem élményekben. Egy csókról hónapokon keresztül lehetett beszélni, egy vágyott csókról pedig éveken át.

Fél óra az örökkévalóság. Ha történik valami. De nem történt semmi.

Megkérdezted, milyen órám volt aznap, és ezzel elegendőnek is gondoltad az eszmecserét. Feleltem neked, még az utcán, a buszmegálló felé haladva, de onnantól kezdve csak hallgattunk.

Gyorsan ment a busz, néha lámpát kapott. Hálaistennek. Rögzítettem a hangulatot, hogy milyen melletted állni. De hiába kapaszkodtam a szerelmembe, a mosolyokba, a szemezésbe, az egész nagy táplálásba, hogy minden rólunk szól, rá kellett jönnöm, hogy ez itt egyelőre semmi. Még barátság sem. Vadidegen férfiként álltál mellettem, és én kellemetlenkedtem csupán, és szörnyen szégyelltem magam, amiért ilyen ostoba helyzetet találtam ki, egyáltalán
nem volt őszinte az egész.

 

Leszálltunk a buszról, és hiába kérdeztem meg, milyen zenét szeretsz, mintha meg sem hallottad volna a kérdésemet. Talán csak képzelődtem, hogy bármit is kérdeztem, mert az agyam még pörgött, be volt programozva, hogy tennem kell, hogy kérdeznem kell, hogy valamit most itt meg kell valósítani. Fogytán az időm, csupán kétszáz méter séta, és elérjük a háztömbünket. Ott beszállok a liftbe, és nincs több lehetőségem, mert még egyszer semmilyen hajzselét nem öntök ki. Soha többet. Utálatos, nyúlós vacak.

 

A kérdés hirtelen hagyta el a számat, még gondolkodni sem tudtam, csak jött, és ennél butábbat és ügyefogyottabbat nem is szólhattam volna. Éppen az úttesten haladtunk át a zebrától nem messze, de így egyszerűbb, egyedül is mindig arra jártam.

Azonnal megbántam, ahogy kijött a számon, legszívesebben az aszfalt alá süllyedtem volna, vagy csupán egy csík szerettem volna lenni azon a fekete tömegen, egy fehér csík, de semmiképpen sem az a copfos lány nagy, piros csattal a hajában, aki vigyorgó képpel jópofizik.

 

– Hiszel Istenben?

 

Néztél rám, mintha mormogtál is volna valamit, de én már semmit sem hallottam, és semmire nem emlékeztem. Engem ateistának neveltek. Ennyire butát hogy lehet kérdezni. Ez nem álom, ez valóság.

 

Az utolsó percek üresen teltek. Elértük a tízemeletes szörnyet, ahol gyűlöltem lakni, és aminek a homlokzatára hiába festettek színes szürrealista ábrákat, semmivel sem lett barátságosabb, és megkülönböztetni a házunkat a többi panel rémálomtól csak úgy lehetett továbbra is, hogy viszonyítottam egy fához, vagy a trafikos bodegához, ami előtte állt. De néha eltévesztettem a házat, és a postaládákon idegen nevek voltak, és a lábtörlő is különbözött, meg a néhány virágcserép. És akkor felébredtem, és gyorsan kiiszkoltam az idegen házból, és sasszéztam vissza a miénkbe, ahol a nevek már ismerősek voltak a postaládán, de meg kellett néznem a mi nevünket is, úgy a biztos.

 

Már semmit sem akartam ezután tőled. Véget értek a vihogások, és ha szembejöttél a folyosón, inkább lesütöttem a szemem. De szerencsére hamar elballagtál, még hallottam felőled, de meghagytalak a szőke nőnek, neked úgyis férfiigényeid voltak, és mit kezdenél egy piros csatos, butákat kérdező kislánnyal.

 

Akkor még nem tudtam, hogy négy év múlva felkeresel, és a kérdésem nyomot hagyott benned, mert közben megtértél, amiről azért értesültem, mert a szüleink továbbra is kapcsolatban maradtak. Már el is felejtettelek, amikor megkérted a kezem, mert én voltam az a lány, aki utat mutatott neked. Csak álltam bambán, a hajam frissen dauerolva, az anyukám hellyel kínált téged, és vigyorogtam, mert nekem akkor Isten nem sokat jelentett.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/11-es számában.

 

Nagy Magdolna (1972, Debrecen)

Költő, író.