Albertini Béla: Egy feltaláló emlékére
Alois Senefelder (1771–1834)
Amikor Berlinben az U2-es vonalon a szerelvény megérkezik a Senefelderplatz megállóba (1. kép), az utasok közül kevesen tudják, hogy a felszínen lévő tér, s azon egy szobor mire emlékezteti a fényképezés barátait – akik a digitalizáció folytán napjainkban egyre többen vannak.
A névadó Alois Senefelder 1771. november 6-án Prágában született egy német színész fiaként. Jogot kezdett tanulni, de apja halála miatt abba kellett hagyni tanulmányait. Színészként, illetőleg színdarabok szerzőjeként próbált boldogulni, majd saját munkáinak kinyomtatásával kísérletezett – olvashatjuk egy osztrák megemlékezésben, amely Senefelder születésének 150. évfordulója alkalmából keletkezett.[1]
A cikk szerzője, Eduard Kuchinka (1878‒1930) a bécsi Graphische Lehr- und Versuchsanstaltban szerzett fotográfusi szakképesítést. 1898-tól az intézmény „szertárőre” lett (az objektív- és fényképezőgép-gyűjtemény gazdájaként tehát a fototechnika avatott értőjévé vált), részt vett továbbá a Photographische Korrespondenz szerkesztőségi munkájában. Több önálló szakkönyv szerzőjeként, fotográfiai évkönyvek társszerkesztőjeként és számos fototechnikai cikk írójaként működött.
Kuchinka a magyar fotótörténet-írás szempontjából is figyelmet érdemlő személyiség volt. Ugyanis 1920-ban a frissen fellobbant „csehszlovákizmus” jegyében egy cseh szerző, dr. Viktor Teissler (1883‒1962) a londoni Penrose’s Annual hasábjain a Three Famous Pioneers in Photography című cikkében azt állította, hogy Petzval József, a nagy fényerejű fotóobjektív feltalálója, tervezője csehszlovák származású volt.[2] A perbe szálló Kuchinkának nem volt nehéz dolga. A Photographische Korrespondenzben tényszerűen leszögezhette: amikor Petzval 1807-ben Szepesbélán megszületett, a település még nem csehszlovák fennhatóság alatt állt.[3] A továbbiakban viszont a bécsi szerző úgy vélekedett, hogy Petzval, mivel tervezőmunkája idején 1840-ben a bécsi egyetem professzora volt, osztráknak tekintendő. Az igazság némileg összetettebb. A korabeli forrásokból az derül ki, hogy Petval, aki a Magyar Királyság területén született, s budai tanulmányai által mérnökké válva Pest város mérnöki hivatalában dolgozott, 1835-től pedig a Pesti Királyi Egyetem matematika tanára lett, apai ágon cseh (esetleg morva), anyai ágon pedig német (cipszer) származású volt – majd találmánya valóban ausztriai éveiben keletkezett.[4] Ha nem próbálunk nemzeti hevületű elfogultsággal ítélkezni, a leghelyesebb lenne azt mondani, hogy Petzval József matematika/fizika ország állampolgára volt (megjegyzendő, hogy bár Petzval szülőhelye egykor magyar területen volt, az állampolgárság jogi értelemben vett fogalma itt még nem nyert törvényi meghatározást, erre csak évtizedekkel később került sor). Matematika/fizika ország természetesen sehol és semmikor nem volt. A szülőföld és a nemzetiségi származás különbsége folytán azonban helyesebb, ha tudomásul vesszük a 19. századi közép-kelet-európai olvasztótégely állapotból következő reális, ez esetben kevert viszonyokat. A bécsi Kuchinka tehát a prágai Teisslert cáfolva egyik végletből a másikba esett. Megemlítendő, hogy ez a pengeváltás a korabeli, 1920 végi Magyarország feje fölött zajlott – nincs nyoma annak, hogy a hazai szakma ebből bármit is észrevett volna.
Az viszont vitathatatlan tény, hogy Kuchinka fototechnika-történet szakértő volt, így indokoltan értekezett Alois Senefelder találmányának jelentőségéről. Természetesen a németek sem feledkeztek meg jelentős felfedezőjükről: már 1896-ban, a századik évforduló alkalmából a lipcsei népszerű illusztrált családi lap, a Die Gartenlaube is megemlékezett Senefelder találmányáról.[5]
Miben állt ez közelebbről? Senefelder simára csiszolt mészkő lapra zsíros koromkrétával írt/rajzolt, majd vizes kezelés után olajos nyomdafestéket vitt rá, amely csak a rajzolt/írt vonalakon tapadt meg. Az így preparált kőlap nyomódúcként vált használhatóvá. Az eljárás legfőbb eleme, a kőlap nyomán az elkészült nyomtatvány a litográfia nevet kapta. A litográfia készítés a képzőművészetben alkalmazva a grafikai eljárások egyikeként lett jelentős, különösen az által, hogy a fejlesztés nyomán színes megjelenítésre is felhasználható volt (az egyes színeket külön-külön nyomódúc révén, igen pontos illesztéssel lehetett érvényesíteni).
A feltaláló 1818-ban tankönyv formában írta le eljárását. (2. kép) 1925-ben Berlinben újra kiadták Senefelder művét. A kötet illusztráció-sorozata befejezésül vázolja a litográfia készítés eszközeit és folyamatát is. (3–4. kép)
Az új sokszorosító módszer hamarosan sikeressé vált Franciaországban is. Nicéphore Niépce (1765–1833) a 19. század elején pénzkereső célú sokszorosító munkája során litográfiákat készített. Mivel azonban ő nem tudott rajzolni, a rajztudással bíró fiát pedig elvitték katonának, a kép mechanikus előállításának útját keresve jutott el a fényképezés felfedezéséhez. Erről egy angol író publicisztikája által 1934. augusztus 14-én a címoldalon adott tájékoztatást Budapesten a Nemzeti Újság is.[6]
1949-ben a Szépművészeti Múzeumban kiállításon emlékeztek meg Senefelder munkásságáról a litográfia feltalálásának 150. évfordulója alkalmából. A számos illusztrációval ellátott katalógus bevezető tanulmányát Bedő Rudolf (1891–1978) műgyűjtő, művészeti író írta.[7] 1989-ben pedig a Vigadó Galéria rendezett modern kori művekből egy litográfia tárlatot.[8]
Aktuális érdekesség, hogy a berlini Kupferstichkabinett jelenlegi időszaki kiállításán, amelyet a képzőművészet és a zene kapcsolatának szenteltek – Wir geben den Ton an. Bilder der Musik von Mantegna bis Matisse (2017. júl. 21–2017. nov.5.) – Senefelder emléke is felbukkan. A kiállított művek között ugyanis szerepel egy kottarészlet, amelyre a feltaláló 1796 júliusában ceruzával sajátkezűleg feljegyezte, hogy ez a legelső litográfia. A kabinett állandó kiállítása többek között bemutat a litográfia készítéséhez használatos eszközöket is.
Senefelder emlékét a róla elnevezett téren egy Rudolf Pohle (1837–1920) által 1892-ben készített szobor is őrzi. Rajta szellemes módon tükörírással látható a feltaláló neve (ismeretes, hogy a kőnyomáshoz, mint általában a nyomtatási eljárásokhoz a nyomódúcon fordított írásmódot alkalmaztak, hogy a nyomtatás során átforduló szöveg helyesen olvasható legyen.) (5–7. kép) A szobrot, bár az elmúlt idők eseményei kissé megviselték – az egyik mellékfigura csak töredékesen maradt fenn –, ma is virágok veszik körül. A metrómegálló ugyancsak Senefelder nevét viseli. (8. kép)
[1] E. KUCHINKA, Zur 150. Wiederkehr des Geburtstages von Alois Senefeder, Photographische Korresondenz, 1922/736. 48.
[2][2] V[iktor]. TEISSLER, Three Famous Pioneers in Photography, Penrose’s Annual Process Yearbook, 1920/22. 81‒84.
[3] E. K[UCHINKA], Prof. Dr. Josef Petzval Nationalität, Photographische Korrespondenz, 1920/290.
[4] FEJÉR Zoltán, Négy név – száz év fototechnika-történet: Petzval, Mihályi, Riszdorfer, Dulovits, Bp., HOGYF Editio, 2001. 10‒18,; ALBERTINI Béla, Egy Petzval-vitáról: A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 2016, Kaposvár, Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum, 2017. [421]–425.
[5] E. G., Das Jubiläum des Steindruckerei, Die Gartenlaube, 1896/18. 307.
[6] Norman GINSBURY, A fényképezés úttörői, Nemzeti Újság, 1934/183. (aug. 14.) címoldal.
[7] Az Országos Szépművészeti Múzeum és a Nyomda- és Papíripari Dolgozók Szakszervezetének közös kiállítása a litográfia feltalálásának 150. évfordulója almalmából, [előszó:] BEDŐ Rudolf, Budapest, 1949.
[8] A litográfia: Válogatás a salzburgi Rupertinum gyűjtemény anyagából: Kiállítás a Vigadó Galériában: 1989. március 16-tól április 9-ig, [katalógus.] Bp., Vigadó Galéria, 1989.
Albertini Béla (1940, Vizsoly)
Fotótörténész. Diplomák: Felsőfokú Tanítóképző Intézet (Szombathely, 1963), ELTE Bölcsészettudományi Kar (1971, 1979). Szakíróként a Magyar Fotóművészek Szövetségének a tagja (1977–). Fotóesztétikai egyetemi doktor (1979), a művészettörténet tudomány kandidátusa (1984). Apáczai Csere János-díjas (2009), Németh Lajos-díjas (2010). Emeritus professor a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán (2010–). Jelenleg Budapesten él.